Megint Tavasz s én írásom, én lelkem,

Megint távolból, csattogsz csak haza,

Soha rosszabbkor, soha így megverten.

Éjesebb gyászba sohse hullt a szikra,

Sohse volt még ily szomorú a világ.

Írásom, lelkem, fitogtasd a derűt

S ragyogd otthon ifjúi társaidra,

Kiknek föl kell szíveinket emelnünk,

Valahányszor a Nap-posta Tavaszt hoz

S kik, ha ez a vén Föld meg is veszett,

Tárt karokkal esengünk a Tavaszhoz,

Mert végtelen és féktelen a szerelmünk.

S egy borzalmak-nyögette kicsi ország

Egyedüli jókedve mi vagyunk:

Szívünk szakad, de mégis vidor orcák.

Kintről: felénk-tátott föld-szakadékok,

Bent: a régi sötétség, förtelem,

Ijedősöknek meghalni elég ok:

Halál kaszál, gazos kertünknek alján,

Úri sírásók s zsebrákok dúlnak itt bent,

Kövér papok árúsítják az Istent

S döglevegő leng a Tavasz fuvalmán,

S nekünk, ha végítélet jönne is,

Úgy kell állnunk, mintha hinnők, hogy győzünk:

Minden magyar, ki ifjú, döng s dühöng,

Száz harctérinél nekünk különb hősünk.

Szép szemben állni ezernyi pokolnak

S kis itthonunkban harcolni ki rendet,

Mikor körültünk véresen loholnak

Nép-óriások, századok, világok

És trónok és ősi álmok remegnek,

Keresni egy bús kis országnak álmát,

Mikor az ég piros sátra alatt

Játszódnak le hóhéros panorámák

S mikor olyan kis gondja a világnak,

Hogy nem tisztul Hunnia piszkos ólja.

E tavaszon, én ifjú társaim,

Százszor szentebb minden máskorinál

Lelkünk erős, tavaszi riadója.

A História talán ránk taposhat,

De mi itt bent tápláljuk a tüzet

És égetünk mindent, mi régi, poshadt.

Jöhet akármi romlás, összeomlás,

Nekünk mindegy: ide nem jöhet rosszabb.

A Föld mozog én ifjú feleim,

S mi rátesszük lábunk a magyar rögre

És esküszünk: mozdulni fog ez is

S minden mostanit jobbal pótolunk,

Vagy minden vész itt, ámen, mindörökre.