XXIII. FEJEZET. A CSODATEVŐ SZENT

Trenk Ferenczet csakugyan elitélte a főhaditörvényszék életfogytig tartó fogságra.

Miért? Talán a kegyetlenkedéseiért, miket a háboruban védtelen lakosokon elkövetett? Talán a kirabolt templomokért? a legyilkolt tisztekért? Talán a saját felesége megöléseért? Talán az ördög-imádásért? a vallás kicsufolásáért? Talán az orgyilkosságért? Nem! Ezek mind pehely könnyü bünök voltak a bécsi törvényszék aranymérlegén. Elitélték Trenk Ferenczet a sziléziai molnárleánynyal eltöltött pásztoróráért örök fogságra, a kvalifikált ártatlanságnak fizetendő nyolczezer forint birságra s az invalidus alapítványt öregbítő tizenötezer forintnyi váltságdijra.

Appellálni csak a királynőhöz lehetett. Mária Terézia pedig el volt fogulva a gyóntató papja informácziója által, a ki Trenk Ferenczet egy uj pokolschizma prófétájaként mutatta be (talán nem is alaptalanul). A királyné helybenhagyta az itéletet. Csak egy pontot törölt ki belőle: a vagyonelkobzást.

Az éleseszü uralkodónő keresztül látott az egész cselszövényen, szigorubban elitélte a birákat, mint a bünöst.

Pedig ez által azoknak porba esett a pecsenyéjük!

Hiszen nem az ellen a sántalábu, feketeképü emberi szörnyeteg ellen volt intézve az ő egész hajszájuk; hanem annak a felgarmadolt kincsei ellen. S a királyné kegyes jobbja ezt a prédát ütötte ki a kezükből. Trenk Ferenczet elvitték Spielbergbe, várfogságra; de az egész vagyonát birtokában hagyták: rendelkezhetett, intézkedhetett a nagy birtokairól tetszése szerint.

Löwenwaldéknak koppant a szája az elesett zsákmány után.

Ekkor aztán uj methodust kezdtek a prédaszomjasok. A polgári per utján fosztani ki a foglyot.

A mi furfangot csak megenged a magyar és osztrák magánjog (pedig sokat megenged) a világos birtokviszonyok összezavarására, azt mind alkalmazásba vették. Hamis hitelezők, áladományozások, költött inskripcziók, elévült kötelezettségek, bolond fogadások, koholt szerződések, becsempészett végrendeletek, kodiczillusok, ismeretlen emberek követelései, kezességi jótállások, kegyes legátumok úgy nőttek fel ellene, mint eső után a gomba a harasztból. Rövid időn Trenk Ferencz a harmincznyolcz bünvádi per helyébe kapott hatvanöt polgári proczesszust.

És az mind hamisság volt!

De ez a sokszoros hamisság úgy össze volt szőve, fonva, gubanczolva, hogy nem birt kiszabadulni belőle. Egy szegény bezárt rab, a ki nem járhat a megczáfoló bizonyítványok után. A gonosz hinár felnőtt az ajka széléig. Fuldokolt bele.

Ekkor aztán, mikor érezte, hogy a viz fenekére huzzák, egy ötlete támadt: emberfölötti, ördögökkel atyafias terv.

Egyszerre elkezdett a börtönében pietista lenni: kegyességet negélyezett; a brünni barátokat hivatta magához, azokkal imádkozott, pénzt adott nekik kápolna-építésre.

Mikor aztán híre futamodott, hogy Trenk Ferencz megtért, akkor folyamodott a királynőhöz, hogy engedje meg neki, miszerint végrendeletet tehessen. A királynő beleegyezését adta s Trenk Ferencz a kiküldött hivatalos közegek előtt lediktálta a végrendeletét, melyben Frigyes unokaöcscsét nevezé meg általános örököséül.

A végrendelet aláiratott, megpecsételtetett, az archivumba letétetett.

– No most hagytam az öcsémnek valamit, mondá Trenk Ferencz, a mivel halálom után is és az ő holta napjáig boszanthatom.

De még egyebet is elért vele. Azt, hogy a kapzsi ellenségeinek maga helyett, a ki négy fal közé van szorítva, adott olyan küzdő felet, a ki őket porig tudja majd verni.

Mert Trenk Ferencz elhatározta, hogy meghal.

De nem úgy, a hogy más rendes ember szokott meghalni, a kiről két napig a temetés után beszélnek, akkor elfelejtik. Ő úgy készült meghalni, hogy a ki a nevét meghallja, az vagy a lelke üdvösségeért fakadjon buzgó imára, vagy elkezdjen káromkodni.

Egy reggel azt mondá az asztaltársainak: (az is a halálérzetét jelezte, hogy traktált; minden ebédhez meghivta a garnizon tisztjeit.)

– Czimborák. Nekem már lőttek! Az éjjel álmomban megjelent Assisi Szent Ferencz s tudtomra adá, hogy a nevem napján, a mely ő neki is névnapja, pontban tizenkét órakor délben meg fogok halni. Hivassátok nekem ide a brünni gvárdiánt: hadd gyónjak meg neki.

A tisztek nagyot nevettek ezen a beszéden. Trenk Ferencz olyan egészséges volt, mint Sámson. Hanem azért elhívatták hozzá a gvárdiánt.

Trenk Ferencz meggyónt a papnak, aztán együtt ebédelt vele, ugyanazon pohárból itatva a gyóntatóját, a miből maga ivott. És akkor átadott neki kétszázezer forintra szóló utalványokat a titkos bankárjához, melyek jótékony alapítványokra voltak szánva.

Ez már komoly dolog volt.

A másnapi ebédnél azt mondá az asztaltársainak Trenk Ferencz:

– No, már most bizonyos, hogy elmegyek az örök boldogságba. Az éjjel megjelent előttem a gyóntató atyám, jelentve, hogy ő már előre ment a boldogultak világába s ott fog reám várni a mennyország kapujában.

Ezen megint nagyot nevettek a tiszt urak.

Harmadnap azonban hirül hozta a staféta, hogy a brünni gvárdián, a mint átadta Károly herczegnek a levelet a jótékony czélra hagyott adományokkal, egyszerre rosszul lett s mielőtt orvost hivathattak volna, meghalt.

Ekkor aztán kezdtek az emberek borzadozni.

Trenk Ferencz szent ábrázatot meresztett: «most már én következem!» Azzal lenyiratta a haját, a fején kerek pilist borotváltatott, felöltötte a kapuczinus csuhát; elmondta a hiszekegyet, megbánta a büneit s aztán tartott egy nagy prédikácziót, egy óra hosszáig, mindenkit a kegyes életre és a jótékonyság gyakorlására intve. Azzal lefeküdt és csendesen elaludt.

Másnap volt Szent Ferencz napja. A déli lakomához mind felgyültek ismét a tiszt urak, a kik között az ünnepelt Trenk a kapuczinus csuhában jelent meg. Azok sokat tréfálkoztak vele, ő pedig komolyan vette a dolgát.

Délfelé leültek az asztalhoz, Trenk Ferencz kivette az óráját, megnézte.

«Dicsértessék az Ur neve! Az én időm eljött».

A tisztek nevettek rajta.

És a midőn a toronyban elkezdtek délre harangozni, a vendégtársak elrémülve látták, hogy Trenk Ferencz arczának a baloldala halálsápadtra válik; a két kezét összekulcsolja, a feje hátrahanyatlik, a szemei kinyilva merednek fölfelé; szólítják: nem felel, meg van halva.

– Mirákulum! Mirákulum! Kiálta minden ember, a ki a jelenetnek tanuja volt s az előzményeit ismeré.

S ezzel a meghalással Trenk Ferencz magát a csodatevő szentek közé emelte.

Ez volt a kicsinált terve.

Jól kiszámította a dolgát. Birtokában volt a rejtélyes aqua toffanának, melynek méreghatását napjára ki tudták számítani; a gyóntatójának és magának olyan adagokban mérte azt ki, hogy egymást kétnapi időközökben követték a másvilágba.

És ezzel elérte azt, hogy az ellenségein boszut állt, azokat megfosztotta fáradsággal szerzett prédájuktól; magát pedig fölemelte a kegy alakjai közé, a kinek a sirjához, mint csodatevő helyhez, búcsujárással tódul a nép közelből, messziről, s a kigyógyult sánták oda támasztják a mankóikat a síremléke párkányához6).