XV. FEJEZET. A DIADALSZEKÉR ALATT.

– Micsoda? Kiálta fel Trenk Ferencz, mikor azt a kegyelmes itéletet felolvasták előtte. Én fizessek tizenkétezer forintot ezeknek a kapczabetyároknak? Soha! Egy rézkrajczárt sem!

S azzal, fogta magát, kocsira ült, senkinek agyiöt sem mondott, leutazott Slavoniába a birtokára s ott vadászott dámvadakra, meg vadkanokra, s nem törődött az egész pandúrseregével. Azt gondolta, hogy majd hívni fogják a bécsi uraságok, ha egyszer meg lesznek szorulva. Ott is maradt, míg a téli fagy be nem fogta.

Csakhogy ez idő alatt ismét egy nagyot fordult a világtörténet.

II. Frigyes a Zsónaföldön, Kesselsdorfnál tönkreverte a szász fejedelemnek osztrákokkal egyesült seregét. A vérengző ütközetben ismét kitüntette magát az ősz A… Z. herczeg, a kinek a csata után olyan volt a köpenyege, mint a rosta, átlyukgatva golyóktól. Károly herczeg tétlenűl nézte szövetségese összetörését. Erre Mária Terézia békét kötött a poroszszal, átengedve másodszor is az elveszett Sziléziát. Akkor aztán az egész hadseregével a francziák és spanyolok ellen fordult, a kik ez időben valamennyi olasz tartományát elfoglalták. Azokat kegyetlenül el is verte, kikergette Olaszországból. Hanem ehhez a hadjárathoz semmi szükség nem volt Trenk szabad csapatjaira.

Trenk Ferencz aztán, mikor észrevette, hogy nem hivogatják, még is csak ráfanyalodott, hogy felmegy Bécsbe. Odáig semmi hirt sem hallott a történtekről.

Amint megérkezett Bécsbe, a legelső meglepetés az volt részére, hogy az utczán hólabdákkal meghajigálták. Azt hitte, hogy ez valami félreértés lesz.

De a mint a Hohemarktra érkezett, ott már fenhangon kezdték a nevét emlegetni, «du verfluchter» «du verräther» mellékszók kiséretében.

A piacz közepén állt a nagy vasketrecz, a melybe a rendőrség által összefogdosott tolvajokat, garázdákat és hübschlerineket szokták bezárni.

Valaki a pellengérketreczből a nevét kiáltá.

Megállíttatá a szánkóját; odament. Egyik harámbasáját találta a Ketterhäuschenben.

A jámbor elpanaszolá, hogy őtet elfogták, bezárták; pedig semmit sem tett egyebet, mint a mit más városokban szoktak. Egy pár németnek beütötte a fejét s egy aranyórát vásárolt a szabott áron (: egy ökölcsapásért az órás fejelágyára:) no meg, hogy egy apáczakolostort vendégfogadónak nézett.

Trenk Ferencz rögtön csörtetett fel Cordua marschallhoz, panaszt tenni az elfogott harámbasája miatt.

– Jajh, barátom, mondá neki a tábornagy. Ne törd te magad most a harámbasád miatt; hanem védd a saját ügyedet. Te magad is edictaliter currentálva vagy propter feloniam.

Trenk Ferencz elbámult.

– Hiszen már megkaptam a felmentő itéletet.

– Én tőlem meg. De abba nem nyugodtál bele. Most azután uj proczesszust kötöttek a nyakadba s most már nem én vagyok a birád, hanem Löwenwalde tábornok.

Löwenwalddal régi ismeretsége volt Trenk Ferencznek.

Egy izben, az első burkus hadjárat után találkozott vele Károly főherczeg termében, a hol a tábornok irgalmatlanul kikelt a főherczeg előtt a pandurvezérnek Baváriában elkövetett kegyetlenkedése, zsarolásai és pusztitásai miatt. A mely vádakra Trenk Ferencz egész röviden és hatásosan csupán egyetlenegy mozdulattal felelt meg, a mely mozdulat után a tábornok bő bársony bugyogójának azon a részén, a melyen ülni szokott, Trenk Ferencz csizmatalpának a legtökéletesebb lenyomata volt látható. A főherczeg pedig ezen replika fölött olyan jó izüt nevetett, hogy két gomb leszakadt a mellényéről.

Ilyen jó emlékezetü ismeretsége volt Trenk Ferencznek Löwenwalde tábornokkal. S ez volt most az ő birája: a haditörvényszék elnöke.

Még azt is tudatták Trenkkel, hogy a ki ezuttal, mint vádló lépett fel ellene, az nem kisebb személyiség, mint Gossau gróf, császári kamarás, az élelmezési osztály főnöke, nagy befolyásu férfiu az udvarnál.

Végül pedig az a parancs is közöltetett vele, egyenesen az uralkodónő meghagyásából, hogy a mint Bécsbe megérkezik, azonnal tekintse magát fogolynak s a vendéglőben tartott kvártélyát el ne hagyja, a míg érte nem küldenek.

Ezt a parancsot megértve, rögtön sietett Trenk Ferencz a Matsakker udvarba: ott kikeresteté a kocsiszinből a legpompásabb szánkót, eléje fogatott négy lovat, csengős szerszámmal s ezzel a készséggel vágtatott végig a belváros valamennyi népes utczáján, a karintiai uton, a mennybéli kapu utczán, a Grábenen, a Glacis-n, a posztólugason, a huspiaczon meg a Szent-Péteren, a hol a legtöbb nép járt: maga hajtotta a lovakat s kongatott az ostorával nagyokat alföldiesen.

Estére pedig páholyt vett a Burgszinházban, a hol épen Racinenak klasszikus szinművét, Ifigéniát adták. A páholya csaknem szemközt volt a királynőével, szomszédos a Károly főherczeg páholyával.

Még eddig egészen gavalléros volt a truczczolása az udvari hatalmasságok ellen.

Az előadás alatt azonban, melyet Trenk nemes figyelemmel hallgatott, egyszer csak hangos beszélgetés vonta magára a figyelmét a szomszéd páholyban. A nevét hallotta emlegetni.

Átnézett a páholyba s ott látta Gossau grófot ülni, szemben a színpaddal, átellenében egy tisztet, a kinek csak a revers oldalát láthatá; de a kit a hangjáról ismert fel. Az volt Todbitter.

Mikor azok is észrevették az ő ottlétét, elkezdték a társalgást francziára fordítani.

Már az is boszantá, hogy fölteszik egy Trenk Ferenczről, hogy az nem tud francziául! De hát még a diskurzus tárgya! Folyvást őtet szólták-szapulták.

A vér a fejébe tódult; elvesztette egészen az eszét. Kirohant a páholyából: be a szomszéd páholyba.

Az utját álló Todbitternek olyant ütött a fejére ököllel, hogy az összerogyott menten. Akkor aztán torkon ragadta Gossau grófot s azt kezdte el ökölcsapásokkal kikésziteni.

A gróf kardot rántott; de Trenk elkapta balkézzel a kardját, a mivel összevágta a tenyerét; de a közben jobb kézzel annyi ökölcsapást osztott az ellenfelére, hogy az eszméletlenül rogyott a páholy szélére. S mindez az egész szinházi közönség láttára történt, ő felsége, a legbájosabb császárné és királyné legmagasabb jelenlétében; szerencsére felvonásköz alatt.

És ez a brutális verekedési jelenet úgy meglepett mindenkit, hogy a pandurvezért, boszuja kielégitése után, akadálytalanul engedték a szánkójához visszatérni s csengős ekvipázsával a vendéglőjéhez hajtatni.

Hanem egy óra mulva aztán fegyveres őrséget állítottak az ajtaja elé s azontul, ha az ajtaján kilépett, mindenüvé két fegyveres kisérte elől, kettő hátul, felvont puskával.

Másnap pedig felvitték a hadi törvényszék elé, mely ott tartotta az ülését a fegyvertár épületében, a negyedik emeleten.

Mikor végig haladt a korridóron, egész sereg kellemetlenül ismerős pofa-tulajdonosokat látott a fa melletti lóczákon ülni.

Nem igen nyugodalmas érzés lehet az, mikor az embernek az ötlik az emlékébe, hogy ennek az urnak a czifferblattján valamikor rajta felejtettem a manupropriámat! Csupa pofonvert ábrázatok, vagy legalább is olyanok, a melyek nem kapták még meg a pofont, de láttukra viszket az embernek a tenyere.

Ezek mind az ellene felidézett tanuk voltak.

Ötvenhárom tanu volt ellene felcsődítve. Ezeket mind Löwenwalde tábornok szedte össze, kihirdetve, hogy a kinek Trenk Ferencz ellen panasza van, az jőjjön elő: egy arany napi dijat kap az egész per tartamára. Tizenötezer forintot adtak ki csupán a Trenk Ferencz elleni tanuk napi dijára.

Ezekre a tanukra ő csak nagyot köpött.

«Hazug kutyák! Botot nekik!»

Olyan is volt a tanuk között, a ki azt jött bizonyitani, hogy ő soha sem látta Trenk Ferenczet a mária-czelli bucsun megjelenni. Ez is egyik főbenjáró bűn vádja volt ellene.

Hanem aztán következett a vádak sulyosabbja.

Löwenwalde előadta, hogy Trenk Ferencz ezredest a stratégák azzal vádolják, miszerint a szoóraui ütközet egyenesen az ő szándékos mulasztása következtében vált balvégzetessé az osztrák ármádiára nézve; mivelhogy nem fogadta meg a fővezér parancsát, hogy összes hadseregével támadja meg Frigyes királyt hátulról szoóraui főhadiszállásán.

Erre a vádra Trenk Ferencz nagy nyugodtan előkereste a tarsolyából a Károly főherczeg levelét, melyben maga a fővezér bizonyítja, hogy az ő ordináncz tisztje, a kit Trenk Ferenczhez küldött a parancscsal, az ütközet zürzavarában eltévedt s csak a visszavonulás után jutott el Trenk Ferenczhez, a mikor már a parancsolt támadás kivihetetlen és fölösleges volt. Trenk felmutatta a törvényszéknek a fővezér levelét.

– Ejh! kiálta dölyfösen Löwenwalde. Károly herczeg is egy huron pendül a pandurvezérével!

Erre a szóra a veszettség dühe állta el Trenk idegeit. Egy szökéssel odaugrott az elnökhöz (pedig csak féllábát tudta használni), megragadta Löwenwaldenak a torkát, kirántotta az elnöki székéből, «mint a tigris a macskát»; odarohant vele az elnöki szék mögötti ablakhoz, azt felszakította s ki akarta dobni az ablakon. Jó szerencséje volt Löwenwaldenak, hogy a bő elnöki talárja beleakadt az ablak fordító vasába, különben lerepül a negyedik emeletről.

Erre aztán berohant a rendőrség, Trenket lefülelték s a félig holt elnököt kiszabadíták kezéből: neki pedig betömték a száját, hogy ne káromkodhasson s kihurczolták a törvénykezési teremből.

Akkor aztán következett az, hogy vasraverjék.

Most már a katonai börtönbe zárták.

És épen arra a béna lábára verték rá a vasat, a melyet a porosz ágyugolyó szétzúzott: oda arra az összefort csontra, a hiányzó bokái fölé, a láncz másik végét meg a keze csuklójára.

Hát igy tanítják a rakonczátlan fiukat engedelmes magaviseletre! Szép dolog. Tábornokokat megkardlapozni! Presidenseket ablakon kidobálni! Most már aztán majd más hangon fog beszélni.

Egy pár napig ott tartották a börtönben kenyéren és vizen.

Akkor ismét felsántikáltatták a pinczeoduból a negyedik emeletre, a haditörvényszék elé. De ott is két katona közé állították, a kik szuronyos puskával őrködtek a nyugalma fölött.

Ismét Löwenwalde volt a törvényszék elnöke.

Trenk Ferencz föltette magában, hogy ezuttal hidegvérü nyugalmával fog imponálni a törvényszéknek.

– Trenk Ferencz óbester! kezdé Löwenwalde. Az urat azzal vádolják, hogy Szoóraunál Frigyes királyt sátrában elfogta és azután nagy váltságdíjért szabadon bocsájtá.

– Ki az a gaz… akarom mondani derék férfiu?

– A ki az urral együtt volt ezen alkalommal.

– Szeretném látni a pofáját, mondok: a becsületes fizimiskáját.

Az elnök utasítá az auskultanst, hogy vezesse be a tanut.

Todbitter volt a behivott.

– Ez az a jó madár? azaz: jó ember, jó ember!

– Beszélje el, kapitány úr!

– Kutya, se kapitány! vágott közbe Trenk. Harámbasa volt nálam.

– Vádlott hallgasson! Különben felpeczkeltetem a száját. Tudja meg, hogy a pandurcsapatja ő felsége rendes ezredei közé soroztatott be s a lovassága huszárezreddé alakíttatott s tisztjeik rendes chargéeba jutottak.

(Tehát már a szabadcsapatját is elvették tőle.)

– Tehát beszélje el, kapitány úr, hogyan történt Frigyes király elfogatása Szoóraunál?

– No, arra magam is kiváncsi vagyok. Dörmögé Trenk Ferencz.

– Eképen történt, fogott hozzá Todbitter, s erre hitemet kész vagyok letenni.

(– Jó pénzért! Nem szóltam semmit.)

– Reggel felé volt, midőn Trenkkel a porosz táborig érkeztünk. A poroszoknak, minthogy az Elbe folyó volt a hátuk mögött, ezen az oldalon előőrseik nem voltak felállítva, annyira biztosságban érezték magukat. A király sátorát azonnal megismertük a kitűzött Standartéről s a bejárata előtt felállított ágyukról; az egyik haubiczvető volt; mindegyik mellett gulába felrakva tizenegy gránát, ugyanannyi golyóbis. Két gránátos állt a sátor bejárata előtt. Azok bennünket meglátva, ránk kiáltottak: mi a lózung? Erre az egyiket Trenk vágta le, a másikat én, hogy meg se nyikkantak. Akkor nekem Trenk azt parancsolta, hogy maradjak kívül; ő egyedül lépett be a sátorba, kivont karddal a kezében. A sátorból több perczig halk szóváltás hangzott ki, a minek az értelmét ki nem vehettem s hamisat mondani nem akarok, miután meg kell rá esküdnöm. Csupán annyit tudok, hogy nemsokára lódobogás hangzott a király sátora mögül. Tudnivaló, hogy a király sátora összeköttetésben áll az ekvipázsa rekeszével, a hol a lovai állnak, ez a sátor mögött van. Innen jött elő egy lovászforma legény két paripával: az egyiken maga ült, a másikat vezetéken hozta. Én megállítottam a legényt: «ki vagy? hova mégy?» A legény azt felelte, hogy ő Trenk Frigyesnek a lovásza, a király adjutánsáé; a vezér küldi őt a gazdájához, a két lovával és egy levéllel, mely nem volt lezárva. A levelet elvettem tőle s elolvastam. Ez volt benne irva: «A magyar Trenk nem visel háborut a burkus Trenk, unokaöcscse ellen. Örömömre szolgál, hogy a két paripádat, a mit a huszáraim elfogtak, te neked visszaküldhetem.»

Trenk Ferencz kezében megcsörrent a láncz.

– Hát nem igaz ez mind? szólt hozzáfordulva Todbitter.

– Igaz! Gyujtsák alád az igaszságodat a pokolban! Csak hogy nem ilyen sorban történt.

– Hadd folytassa a tanu a deponálását! szólt az elnök.

– Csak azután jutott eszembe, mikor már a lovászt tovább hagytam menni, hogy milyen nagyon hasonlít ez azokhoz a portrékhoz, a miket Frigyes királyról látni minden pamfleten.

– Hahaha! kaczagott Trenk Ferencz. Nevetnem csak szabad? A láncza csörgött a kaczagás közben.

– Azt gondoltam, hogy üldözőbe veszem a lovászt, és elfogom, de ekkor Trenk Ferencz a sátorból kikiáltott rám és behivott s velem együtt még két másik tiszttársamat is, a kiknek a neve Buntevicz Jócza és Köppenik Hanz. Nyilván abból a szándékból, hogy a menekűlő királyt üldözőbe ne vegyük. Mert ez az ok, a miért bennünket mind a hármunkat behivott a király sátorába, olyan világos hiábavalóság, a minek semmi köze a hadi taktikához; és akármelyik katonai auktoritás elé terjesztessék, mind azt fogja rá mondani, hogy e végett semmi szüksége nem volt egy dandárvezérnek három szakaszvezért összecsődíteni, s az ütközet legforróbb hevében ilyenféle utasitást közölni velük.

– S mi volt az az utasítás? kérdé az elnök.

– Hát, hogy mi lássuk meg élő szemeinkkel és tanuskodjunk róla, hogy Frigyes királynak az ágyában egy fiatal asszonyszemély fekszik, egész pongyolában. Gavallér ember, ha ilyesmit fölfedez, félrefordul és nem szól semmit; nem pedig, hogy összecsődítse a czimboráit s megszégyenítsen egy jó családból való hölgyet. Erkölcsből nem tette azt Trenk Ferencz bizonyára; hanem tette azért, hogy senki rá ne jöhessen, hogy a királynak az ágya még azon-meleg, a hogy elfutott belőle.

Trenk Ferencz érezte, hogy a fejére dobott háló mindjobban összeszorul körüle. Meglánczolt kézzel-lábbal toporzékolt, protestálva:

– Mind így volt! De mégis mind hazugság.

– Csak várja el vádlott a tanuvallomás végét. Csillapítá az elnök.

– De épen ez volt vesztére Trenk óbesternek; mert a megszégyenített hölgy kimondta, hogy Frigyes király is ott volt mellette: Trenk mind a kettőjüket együtt lepte meg s azután a királyt rengeteg summa aranyért futni hagyta.

Csakugyan ő volt Trenk Frigyes lovásza.

– Pokolbeli ármány! ordított Trenk Ferencz, lelánczolt öklével fenyegetve a tanut: e miatt a sánta lábát fel kellett emelnie, mely az ökléhez volt lánczolva.

– Ne tessék tánczolni. Monda neki kegyetlen gúnynyal az elnök.

– Hazugság! Hazugság minden szava!

– Hivassék be a második tanu. Rendelkezék az elnök.

A törvényszék ajtaján belépett egy hölgy, karcsu termetét még magasabbnak tünteté fel a fekete öltöny, az arcza sürű fekete fátyollal volt letakarva.

Ezt a fátyolt azonban, a mint a törvényszék asztalához ért, felemelte az arczáról. Igazán szép asszony volt. Miranda grófnő.

Trenk Ferencz nagyot hördült, mikor ráismert.

– Te itt vagy?

– Igen. Nem vesztem el, a hogy szeretted volna.

– S te most ide jössz én ellenem tanuskodni!

– Igen. Én, gróf Sch...in tábornokné, jövök tanubizonyságot tenni Trenk Ferencz báró óbester ellen.

– És te! Egy gróf Sch...in tábornokné nem szégyenled elmondani itt, a törvényszék előtt, hogy Frigyes király szeretője voltál?

– Egy királynak a csókja nem hágy foltot az arczon, hanem glóriát.

Trenk Ferencz odanézett Miranda szemébe. Az vissza az övébe.

Trenk Ferencz megérezte, megértette, hogy most egyenrangu ellenféllel áll szemközt. Olyan volt ez a szembetalálkozás, mint mikor az oroszlán a bozótban összekerül a bálványkigyóval s az a szép szörnyeteg feláll előtte a farkára, mozgó szarvait felegyenesítve s nyelvét kitolva méregfogai közül. Érzé, hogy ebben a tusában egész hidegvérére van szüksége, hogy a halálos harapást kikerülje s a mikor lehet a kigyónak a nyakát kaphassa el.

Reszketett a dühtől. Az ajkait vérig harapta.

– Exczellencziás asszonyom, tessék helyet foglalni.

Löwenwalde széket adatott a hölgynek, s megillető titulálást.

– És most adja elő, miképen történt Frigyes király elfogatása Szoórau alatt, a sátorában.

A nő hozzákezdett a meséjéhez.

– Előtte való este a király nagyon sok puncsot ivott s annak a következtében mélyen elaludt. És így nem hallá meg a robajt, melyet az ellenséges lovasság érkezése támasztott. Én azonban fölébredtem s felköltém mély álmából a királyt. De már abban a pillanatban félrerántották a sátor függönyét s belépett egy harczias alak, kezében kivont karddal. «Ki mer ide bejönni?» kiálta a király. Én ráismertem az alakra s a király fülébe sugtam: «Felség! ez Trenk Ferencz!» A király bámulatosan meg tudta őrizni a nyugalmát. Egész fölényét megtartva, szinte kedélyesen mondá a félelmes látogatónak: «Ah, ön a hirhedett magyar Trenk? Már egyszer nagyon közel voltunk egymáshoz. Kollinnál. Már ott is kicsinyben mult, hogy ön engem foglyul nem ejtett.» «Igen, egy ágyugolyón mult, mely a lábamat összezúzta: ez a megrövidült lábam emlékeztet a találkozóra.» «No ezuttal jobban kedvezett önnek a szerencse, mondá Frigyes. Sikerült a matt a királynak. Lássuk csak mit nyer ön vele, ha engem kiszolgáltat a bécsieknek? Én kényszerítve leszek békét kötni, Sziléziát visszaadni a királynőnek. Kap ön valami részt Sziléziából? A háborunak vége lesz, önt a pandurjaival együtt hazaküldik Szlavoniába; s elfeledik, hogy volt a világon. A jó aratásnak vége. Én ellenben tudok önnek jó jutalmat adni, a mely önt Magyarországon elsőrendü dynasztává emeli egyszerre. Én ajánlok önnek váltságdíjul százhatvanöt ezer aranyat, ha most szabadon bocsát.» Ennek a szónak nagy hatása volt Trenkre. «Akkor annak a pénznek itt kell lenni», szólt nevetve. «Akkor a pénzt is elveszem s a királyt is elviszem.» «De a pénzt nem fogja ön megtalálni.» «Majd meglássuk!» Erre a kardjával összevissza hasogatta a király sátorában levő ládákat; de azokban nem talált egyebet ezüstnél. A sikertelen kutatás után Trenk Ferencz hüvelyébe dugta a kardját s azt mondta a királynak: «Hol vannak hát az aranyak?» «Előbb adja ön lovagi paroláját, hogy szabadon bocsát s megmenekülésemet előmozdítja.» Erre a pandurvezér lehuzta a keztyűt a kezéről s a király elé nyujtá. Frigyes kezet adott neki. «Az én becsületszavam vas,» mondá Trenk. «S az én szavam arany!» mondá a király. Akkor Trenk Ferencz leült az asztal mellé s a pugilárisából kiszakítva egy lapot, levelet irt az unokaöcscsének, a melynek tartalma az volt, hogy ezennel visszaküldi paripáit, melyeket a huszárjai elfogtak a lovászlegényével együtt. Ennek az ecuriernek a livréejében kellett megmenekülni a királynak.

Trenk Ferencz az egész mesemondás alatt megállta, hogy egy szót sem szólt közbe: összeszorította ajkait s a beszélő arczára nézett merően, torzvigyorgással, mint hasonmása az akkoriban divatos nevető gipsz-mellszobornak. Csak akkor, a midőn a hölgy egy perczig pihenőt tartott, tett egy némajátéki mozdulatot, kezével a zöld asztalon álló feszületre s aztán fel az ég felé mutatva.

A hölgy elérté a néma megintést s válaszul elébb a keblére tette, aztán a feje fölé emelte a kezét: jelezve, hogy mindarra, a mit most mond, kész esküt letenni.

Miranda folytatá:

– Ekkor aztán Frigyes király felfedezé a kincs rejtekét Trenk Ferencz előtt. A tartalék hadipénztár a bombavető ágyu mellé gulába állított haubiczokban van elrejtve: mindegyikben tizenötezer arany. Trenk Ferencz ekkor kilépett a sátorból s behozott egyet azokból az ágyugolyókból.

– Ezt én magam is láttam: bizonyítá Todbitter.

– A haubicz csapjának lecsavarása után, a bomba kétfelé vált s kitünt, vékony üveglappal letakarva, az elrejtett aranypénz. Ez sem igaz talán, Trenk Ferencz uram?

Trenk a homlokát ütötte öklével.

– Hogy én ezt a viperát meg nem fojtottam akkor!

Miranda tovább mondta.

– Ezt látva Trenk óbester, odanyujtá a királynak a kardját s megengedte neki, hogy a Trenk Frigyesnek irott levéllel a sátor hátulsó nyílásán keresztül a lovak rekeszébe osonhasson.

– Elvégezted? szólalt meg a szünet alatt Trenk Ferencz, a míg az auditor leirta a hölgy vallomását.

– Ennyi volt, a mire megfelelni felhivattam.

– Tehát méltóságos és excellencziás grófné asszonyom, tündérszépségű asszony! nekem legkedvesebb rokonom, ángyikám! Minden szavaddal úgy hazudtál, mint egy piaczi czafrangos!

Az elnök rákiáltott Trenkre:

– Árestáns ne sértegesse a tanut! vagy zsákot huzatok a fejére.

Miranda hideg, kegyetlen nyugalommal szólt oda:

– Csak hadd beszéljen ő az igazi nyelvén. Ezzel karakterizálja önmagát. Hazugságnak mondja minden szavam. Pedig a porosz király által váltságdijul kapott aranynyal töltött haubiczok most is ott vannak a matsakkerhofi szállásán: üveg szekrényben, sorba rakva.

Trenk felordított:

– Miért nem öltem én meg ezt az ördögnőt?

A birák e fölfedezésre nagy izgalomba jöttek.

«Ah szörnyűség! Még ide hozta a bűndijt! Hallatlan árulás.»

Löwenwalde rögtön parancsot adott egy ordináncztisztnek, hogy menjen fel egy patrollal a Matsakkerhofba, egy assessor kiséretében, s az óbester szállásán levő haubiczokat lepecsételve szállíttassa ide, mint corpus delictit. Addig az inkviziczió szünetet tart.

– Minek szünetet tartani! szólalt fel Trenk Ferencz. Elismerem, hogy azok a haubiczok arannyal vannak megtöltve. Azt is elismerem, hogy azokat a király sátorából hoztam el.

– Nos, hát akkor mit vágja a tanu szeméhez, hogy az hazudik?

– Abban hazudik, hogy az elrejtett kincsnek a titkát Frigyes király fedezte volna fel előttem, dijul az árulásért.

– Hát ki fedezte fel más?

– Ő maga: ez az asszony.

Miranda erre a legnagyobb elcsodálkozást fejezte ki.

– Hát honnan tudtam volna én ezt a titkot? S mi okom lett volna ily rengeteg kincscsel megajándékozni Trenk Ferenczet?

– Azért, hogy szabadon bocsássalak; azért, hogy visszaadjam a viganódat.

– No és szabadon bocsátál? És visszaadtad az elrabolt öltözetemet? Nem kidobtál félmezítelen a király sátorából, röhögő pandurok csúfságára, odavetve nekik martalékul: engem, a grófnőt, az ángyodat?

– Bolondul tettem! dörmögé fokcsikorgatva Trenk Ferencz.

– S ha akkor egy harámbasádban nincs több emberi érzés, mint te benned, hogy megszánjon, felruházzon, megvédelmezzen, hát most ott fekszem valahol az árok fenekén, összetörve, meggyalázva. Nem igaz-e mind ez Trenk Ferencz?

– Átkozott piros viganó! mormogá Trenk Ferencz; megmondta, hogy drága lesz nekem az a viganó! De azért mégis hazudik ez az asszony!

– Uraim. Méltóságos haditörvényszék! szólt ekkor Miranda a birákhoz; ha van a világon logika, ethika, pychologia; s ha vannak ezeknek örök, megváltozhatatlan szabályaik; akkor lehetséges-e az, hogy ha én, Sch...in grófné, Trenk Ferencz közel rokona, fölfedezek ő előtte egy jól elrejtett kincset, a Niebelungendal Rhénusba temetett kincséhez hasonlót: akkor az a mesemódon megajándékozott ember engemet, a jóltevőjét, az utolsó testi ruhámtól megfoszszon, az őszi dérbe, pandurok csúfjára egy ingben kitaszítson? Hisz ez nagyobb képtelenség volna a mythologiai chimaeránál! Ez az absurdumnak, paradoxonnak a megtestesülése volna. Ez karikaturája volna az ördögnek! Hát lehet-e emberről feltenni ilyen észficzamodást?

Trenk Ferencz agyonvert embernek érezte magát azon logikai, ethikai és pszychologiai deductió után. A két keze leesett a csörömpölő lánczczal együtt.

Azt lehetett volna csak válaszolnia, hogy «bizony, pedig én vagyok ilyen karikaturája az ördögnek! Én ezt mind megtettem.»

A helyett magyar nyelven odaszólt Mirandának: (azt nem érté a bécsi haditanácsban senki.)

– Megrontottál asszony! A bűnömért nem itélnek el; hanem az aranyaimért kitörik a nyakamat.

S nem sokára megérkeztek az elkobzott haubiczok. Lerakták őket a törvényszék zöld asztalára. Egyenkint lesrófolták a kanócz-csapjaikat s szétnyiták a félgömböket.

Igaz volt! Arany volt, a mit a hölgy mondott.

A mit ennyi szinarany bizonyit, az már nem hazugság.

– Ime az eltagadhatatlan tanujelei a felségárulásnak.

– Mi védelme van vádlottnak e világos tanujelek ellenében? kérdezé Löwenwalde elnök.

– Hogy a porosz király kincsét elhoztam, azt elismerem; de hogy azt a királytól kaptam volna, azt tagadom.

Löwenwalde, rövid tanakodás után a birótársaival, kimondá, hogy a terhelő tanu, Sch...in grófné, vallomását eskületéttel megerősítheti.

– S te meg mersz esküdni arra, a mit vallottál? mondá magyarul Trenk Ferencz Mirandának. Nem félsz, hogy elvisz az ördög?

– Ha te tagadhatod az Istent, én tagadom az ördögöt.

S azzal odalépett a feszülethez s egyik kezét rátéve, másikat feje fölé emelve, megesküdött rá, hogy a mit Trenk Ferencz ellen vallott, mind igaz.

A birák állva hallgatták az eskületételt.

Az elnök inte a poroszlóknak, hogy vigyék vissza az árestánst a börtönbe.

– S ezt mind azért a viganóért tetted velem? dörmögé Trenk Ferencz Mirandának.

A hölgy azokat a szép szemeit gyilkos vadállat módjára lefelé forgatva, hogy szinte zöld lángot szikráztak, sugott vissza neki:

– Ezt az általad meggyilkolt nővéremért kaptad Trenk Frányó!