XIV. FEJEZET. A DIADALSZEKÉREN.

Az már régi szokásuk a hadvezéreknek, hogy az elvesztett ütközet kimenetelét olyan takargatott, vigasztaló modorban tudatják a világgal, mintha tulajdonképen csak egy megváltoztatott hadállásról lett volna szó; ellenben egy kisebb mérvü sikert, mint valami döntő diadalt trombitálnak ki.

Igy történt a szoóri ütközet után is. Az osztrák fővezérség magáról az elveszett derék ütközetről olyan bonyolódott, olyan körmönfont hadi bulletint származtatott Bécsbe, hogy a ki azt elolvasta, azt sem tudta, merre van hát előre, merre hátrafelé?

Ellenben a Trenk Ferencz diadala aztán a poroszok teljes, tökéletes kudarczát hirdeté. A porosz tábor elfoglaltatott, az ágyuk beszögeztettek, az egész főhadiszállás foglyul esett, maga a porosz király ekvipázsa és asztali ezüstje is prédára jutott. Ezt az ezüst portékát Trenk Ferencz előre felküldé Bécsbe s az ott volt kitéve a Matsakkerhof vendéglő emeleti ablakaiban a publikum bámulatára.

Csák Máté háza volt Trenk Ferencznek a rendes szállóhelye, mint minden magyarországi nagyurnak. Itt költött el ő naponként egy forintot. (Ezt az adatot az életirói, mint zsugoriságának bizonyítványát hozzák elő; ámde tudnunk kell, hogy az egykoru étlapok tanusága szerint a Matsakkerhof uri éttermében egy ebédnek a dija 24 rézkrajczár volt, a mely lakoma állt hét fogás ételből, azok közt kétféle sült. E szerint Trenk Ferencznek egy rénes forintból még harminczhat krajczárja maradt. Inkább azt kérdhetjük, hogy mire tudta ezt a tenger pénzt elkölteni).

A könnyen lobbanó kedélyü bécsi publikumnak egyszerre kegyenczévé lett Trenk Ferencz. Az utczán pamfleteket árultak az arczképével s a hárfások rémballadákat énekeltek róla.

A szerencséjéhez tartozott az is, hogy a míg Károly főherczeg a még mindig harczképes osztrák derék hadsereggel északnak vonult, az alatt Trenknek ellenkező irányban kellett nagy sietve loholni. «Kellett»: mert az ő hadcsapatja úgy volt szoktatva, hogy nagy diadal után, mikor prédával megrakodott, addig uj csatába nem volt vihető, a míg mindenki haza nem vitte a zsákmányt és el nem helyezte. Később aztán visszajöttek becsületesen. Ilyenformán csak a testőrséget képező lovasság maradt meg mellette. Ezeknek az élén tartá bevonulását Bécs városába.

Megérkezése valóságos diadalünnep volt; a verestorony bástyától a Burg kapuig minden utcza tömve «vivát» kiáltozó néppel; az ablakokból szép hölgyek virágokat szórtak eléje; a neve is alkalmas volt arra, hogy az ezerajku óriás szájából megrengesse a levegőt: «Franz Trenk»! Kinézése pedig tulhaladta a róla szárnyaló legvadabb hireket is. Gondos családapák eltakarták a feleségeiknek a szemeit, hogy rá ne csodáljanak. Tökéletesebb Belzebubot tán még Höllen-Breughel sem tudna vászonra festeni.

Hát a lovasai? Ezek a csodahősök. A huszárok farkasbőr kaczagányjaikkal. A szerezsánok, vörös köpönyegeikkel, fejükön a poroszoktól elvett aranyos kaskéták! Egy gyüjtemény országos gonosztevőkből! Hóhérpallos alól kiszabadult légió!

Mikor a Burg udvarára ért Trenk Ferencz, a főőrség fegyverben állt és dobszóra szalutált s zászlóját meghajtá előtte. A hartsir gárdisták segíték leszállni a lováról, s vezették fel a követségi lépcsőn. Minthogy a meglőtt jobb lába rövidebb volt, mint a bal, a miatt gyalog jártában mankót használt.

A királynő a gobelinok termében fogadta a hőst s látva, hogy mankóval jön, megkinálta őt egy székkel, hogy üljön le; a míg az egész udvari kiséret állva maradt. Olyan nagy kegyesség, a minőkben csak fejedelmi vendégek szoktak részesülni.

Ő felsége magasztaló dicséretekkel halmozá el a hőst és legmagasabb kegyének kifejezéséül ezredesi czimmel ruházta fel, a rendes hadsereg főtisztjeivel egyenlő ranggal s kinevezte magyar bárónak. (Tudvalevő, hogy a külföldi báró Magyarországon, a míg a Corpus Jurisba nem inartikulálják, csak «armer Reisender» és nem más.)

Azon nap estéjén Bécs városát illuminálták s a Burgszinházban, (melyet Mária Terézia négy évvel előbb építtetett a komoly Tháliának) díszelőadást tartottak Trenk Ferencz tiszteletére.

… Egy hét mulva pedig pecsétes levelet kapott Trenk Ferencz Cordua tábornagytól, melyben megidéztetik a specziális hadi törvényszék elé, mely az ellene emelt vádakban itélni fog.

Már ekkor az egész városban Trenk Ferencz büneiről beszéltek.

A papok minden templomban arról prédikáltak, hogy Trenk Ferencz istentagadó, templomrabló, szentségfertőztető; papoknak megkinzója, ártatlan szűzek megrontója; káromkodó és eretnek.

Huszonhárom pandurtiszt lézengett Bécsben, a kiket Trenk Ferencz önkényüleg elcsapott a seregéből: ezek között volt Todbitter.

Ez a huszonhárom sértett ellenfél szerteszét hirdette Bécs város kávéházaiban és sörcsárdáiban, hogy Trenk Ferencz nem hogy diadalt aratott volna a szoóri ütközetben; de ő volt egyenesen az oka, hogy Károly herczeg elvesztette a csatát; mert a helyett, hogy a parancs szerint Frigyes királyt hátban támadta volna meg, egy puskát sem sütött ki ellene; hanem az egész ütközet alatt a zsákmányt szedte össze s a porosz lovasságnak időt engedve, ő idézte elő a haditerv meghiusulását.

A vádban sok igaz volt.

A királyné azt kivánta, hogy az általa kegyelt hősnek az igazolása végett egy specziális hadi biróságot kell összeállítani; melynek itélete aztán végkép elpihentesse a sok rágalmat. Az volt a szándék, hogy megmentsék, tisztára mossák Trenk Ferenczet.

A törvényszék elnöke, Cordua tábornagy, derék, egyeneslelkü ember volt, a ki Trenk Ferencz katonai érdemeit meg tudta becsülni. A közvádló Weber haditanácsos volt.

A perpatvar folytán sok minden egyéb bünét is felhozták Trenk Ferencznek; hogy a pandurjait sajátkezüleg öldöste le, ha a legkisebb hibát elkövették, hogy a tisztjeinek a gázsiját nem fizette s hogy egy molnárnak a leányát legnagyobb kincsétől megfosztotta. (A királyné előtt ez volt a legsulyosabban terhelő vád ellene.)

Trenk Ferencz az egész vizsgálat alatt igen nyugodtan védte magát. A csatatéri mulasztás vádját elhárította a Károly főherczegre hivatkozással, kitől ő az ütközet napján semmi parancsot nem kapott. A porosz királyt ellenben parancs nélkül is megtámadtatá; de épen a vádló tisztek, Todbitter, Buntevicz és Köppenik voltak azok, a kik gyáván megfutottak a csatából. A többi vád mind zöld mese. A molnár leánya pedig egy közönséges hübschlerin, a kitől nem hogy az ártatlansága kincsét vette volna el erőszakkal, sőt inkább korbácscsal kergette el a tolakodásáért.

Egyedül megállható vád maradt ellene az, hogy a tisztjeit önkényüleg elcsapta s a fizetéseiket nem adta ki nekik.

Trenk Ferencz még ezt a vádat sem akarta megállni.

Mikor szembeállították vele Todbittert, már akkor elhagyta a nyugalma.

– Hát te sem kaptál tőlem semmi pénzt? Kutyaházi!

– Nem.

– Hazug kutya! Hát nem tele marokkal tömted a táskádba? Te hajdemák!

– A «te pénzedet» soha.

– Oh te országos gazember!

– Dixit cacabus ollae. (Katlan csufolja a fazekat.) Mondd meg, hogy hol adtad nekem azt a pénzt?

S e mérges szóváltás alatt folyvást kaczagott Trenk, akkor aztán Todbitter is rá kezdte a kaczagást. Olyan röhejt csináltak duettben, mintha a legnevettetőbb Hanswurstiad folyna le közöttük.

A birák el nem tudták gondolni, hogy mit nevetnek ezek mind a ketten?

Hát azon nevettek, hogy Trenk nem állhat elő a világos czáfolattal, a mi a tenyerén fekszik. Nem mondhatja el, hogy ötezer aranyat adott osztalékul Todbitternek Frigyes király sátorában. Mivel hogy a hadi regula szerint az elfogott ellenséges hadipénztár az aerariumot illeti meg. Azt tehát Trenk Ferencznek azonnal ki kell szolgáltatni, mihelyt valaki felemlíti. Csak Todbitter árulhatná el. De az sem szólhat; mert akkor ő tőle is elvennék az ötezer aranyat. Ez az, a mi olyan nagyon nevetni való.

Trenk Ferencz a kincsrejtő haubiczokat mindenütt magával hordta. Bécsi szállásán egy nagy üvegszekrényben tartá: úgy mutogatta a látogatóinak, mint szoóraui troféumait. De hozzányulni senkinek sem engedett.

Végre a kiküldött törvényszék meghozta az itéletet. Az igazán kegyelmesen hangzott Ferenczre nézve. Minden ellene támasztott vád alaptalannak lett nyilvánítva. Pletykabeszéd az egész. Hadászati szabályok szerint Trenk Ferencz semmi kifogás alá nem eshetik. Hanem abban az egyben elmarasztalták, hogy az elbocsátott tiszteknek a hátralékos zsoldját tartozik kifizetni. Summa summarum tizenkétezer forintot.

No, hát mi az a tizenkétezer forint? Ilyen potom áron kiszabadulni a limbusból?

Ezen a bagatellen dül felt azután Trenk Ferencznek a diadal szekere. Nyomorúságos tizenkétezer forint miatt vesztett el hírnevet, ősi vagyont, milliókat, jövendőt, szabadságot, mindent.