XVI. FEJEZET. A VÉGZETES PAMFLET.

Frigyes király diadalmas hadjárata után visszatért fővárosába. Az operák és udvari estélyek évadja megkezdődött.

Amália herczegnő palotája volt ez uttal a legmagasabb társaság központja, a hol a születési nemesség, a szellemi kitünőségekkel együtt mulatott. A szinészek komédiáztak a főúraknak s a főúrak a szinészeknek. Amália herczegnő volt e bolygó rendszernek a napja. Szépsége mindenkit elhomályosított, a ki vele versenyre kelt.

Tulajdonképen nehéz meghatározni, hogy miben állt az a szépség Nagy Frigyes korszakában? Nem volt se fekete haj, se gesztenye szinü, se szőke, se aranyveres: minden haj fehér volt, a homlokról felfésülve, feltornyozva, felbodorítva; az arcz krétafehér és karminpiros, két-három fekete legyecskével, a szemöldök fekete, jól kirajzolva, a szemek nagyok (a kifestett pillák miatt), a halántékon kék erecskék, az ajkak nedves pirosak. Termetről szó sem volt. A felső részét az alaknak laposra és egyenesre préselte a halcsontból és aczéllemezből készült vállfűző, derékon alul pedig következett a léggömb-alaku balleine, melyet szétfeszítve tartott az abroncsokból és fehér lószőrből készült vertügadén; s még azonkivül megtoldották a buffantok s kiegészítették a haránt és körülfutó girlandok. A legyezőkön kivül divat volt a karra akasztott ridikül: egy himzett zacskó, mely rejté a csipkekendőt, az illatos flacont, a fésücskét, a tükröcskét, a karmin és szénplajbászkákat, a pilulás dobozkát s rendesen egy miniatur könyvecskét valamelyik divatos költőtől: Grecourt, vagy Lafontaine regéit, nonparaille betükkel, aczélmetszetű pikáns képecskékkel.

Ez utóbbi divatért neheztelt is a király. Franczia dámáknak jó az ilyen lecture; de a németeknek veszedelmes.

A király fedezett fel egy fiatal német költőt, kinek írói neve Raymund. Becsületes verseket irt, s különösen az époszra vetette magát. Mire a király befejezte a nagy hadjáratát, Raymund is befejezte a maga Aeneissát, melyben a második sziléziai hadjáratot s annak minden hősét megörökíté (csak saját magát nem örökíté meg a költő).

A király bemutatta a fiatal irót Amália herczegnőnek és felkérte őt, hogy olvassa fel az illusztris társaság előtt a hőskölteményét.

Természetesen és a történethez hiven a király alakja volt legfényesebben kiemelve a költeményben; de utána mindjárt a házi gazda, A… Z… herczeg következett, a kinek a szoóri ütközet diadalából az oroszlánrész jutott. Hány golyó lyukasztotta át a köpenyegét, hány lovat lőttek ki alóla? az mind strófákba volt szedve s a rímek egészen korrektek voltak: «Kugellöcher» = «Amors Köcher». (Gyöngéd czélzás a szép herczegnőre.) «todte Hengste = keine Ängste». A társaság tapsai jutalmazták a költőt e lendületteljes részletért. Csak a herczegnő nem nyilvánitá a tetszését semmiféle külsőséggel. Lehet, hogy szerény volt. A saját férje diadalainak tapsolni nem volna etiquettszerű.

A költő azonban megadva az elismerés babérkoszoruit a vezérhősöknek, kiterjeszkedett az epizódok lovagjaira is. Ilyenformán Trenk Frigyesre is rákerült a sor. Achilles volt.

Itt már figyelmesen kezdett hallgatni Amália herczegnő s a legyezőjével intett az udvarhölgyeinek, hogy ne fecsegjenek.

Achilles halálmegvetéssel rohan az ellenség közé; kardja halált oszt jobbra balra, mig egyszer átfúrja a kezét a «mörderische Kugel». De ő azért szilárdul megmarad «im Steigbügel». Ámbár ez a rím nem volt egészen tökéletes; azért még is olyan hatása volt annak a herczegnőre, hogy szép szemei egyszerre megteltek könnyel: kénytelen volt a ridiküljéhez folyamodni, a csipkezsebkendőt elővenni s a szemeiből a könyet felitatni.

Hiszen természetes dolog! A könyet fel kell szárítani. Mert ha végig talál csordulni az arczon, nagy hibát fog okozni a koloritban.

Valószinüleg mindenki észrevette ezt. Talán a férjet kivéve. Ezeknek az áldott természet azt a kiváltságot adta, hogy ne vegyenek észre semmit.

A király boszankodott. Azok a bizonyos összesugások, azok az érthető arczkifejezések, még jobban felingerelték.

Alig várhatta, hogy a poéta felolvasásának vége legyen.

A főudvarmesterének meghagyta, hogy vezessék a Tyrtaeust a buffetbe, adjanak neki enni és inni, fizessenek neki huszonöt aranyat, aztán dugják egy hordszékbe s czepeljék haza.

A menuette alatt aztán odament a király a herczegnőhöz s leült mellé. A többiek a tánczczal vagy egyébbel voltak elfoglalva.

– Maga nagyon elérzékenyült ezeken a klapancziákon, különösen ott, a hol bizonyos Trenk Friczről szólt a vers.

– Úgy tudom, hogy az felségednek is különös kedvencze.

– Persze, hogy az. Nem is tudnék nélküle megélni. Ő egyike a legtüzesebb vitézeimnek. Magának a férje elég nagy vitéz; de ő nyomába sem hághat Friczinek. A jámbor herczeg csak a szoóri ütegeket foglalta el; de a druszám erős várakat tud bevenni. Az ő diadalai túltesznek az én győzelmeimen.

A herczegnő mosolygott.

A király heroicus kúrára vállalkozott. Egy erős szóval ki akarta gyógyítani a herczegnőt végzetes szenvedélyéből. Ennek a szónak mérgezett tőrként kellett Amália szivébe hatolni.

– Maguk bizalmas lábon állnak egymással, jól tudom. Kérdezze meg csak egyszer Achilles úrtól, egy olyan idylli perczben, mit tud arról a szép aranyhaju tündérről, a beneschaui kastélyban; aztán meg a bűbájos markotányosnéről a szoóraui táborban? Csodadiadalról fog magának mesélhetni a fiatal Lancelot.

A herczegnő még mindig mosolygott.

– Felséges uram, én igen jó kútforrásból vagyok értesülve a beneschaui tündér és a szoóraui markotányosné balladájáról. Ha még felséged nem ismerné, szivesen szolgálhatok vele.

Azzal kinyitva a ridiküljét, elővett belőle egy parányi könyvecskét, apró betükkel nyomtatva s odanyujtá a királynak.

Az volt a Bécsben megjelent pamflet, melyben Trenk Ferencznek a botránypere volt megénekelve.

És Frigyes király olvashatá a pamfletből azt a gyönyörűséges történetet az ő szerelmes légyottjáról a beneschaui delnővel, melynek mámora alatt meg hagyta magát Trenk Ferencz által lepetni s aztán nagy pénzen váltotta meg a szabadon bocsátását.

A részleteken csak annyit változtatott a bölcs bécsi czenzura, hogy Sch...in grófnéból, Sch...in leányát travestált. Az osztrák tábornok özvegyét átváltoztatta egy porosz tábornok leányára.

A király nagy önmérséklettel birt. Nem mutatott az arczán semmi indulatkifejezést. Zsebébe dugta a pamfletet.

– Nincs rá szüksége? Könyv nélkül tudja már? szólt oda a herczegnőnek s azzal fölkelt mellőle, keresztül sétált a minétet tánczolók hadoszlopán, egyenesen Jasinszkyhoz, a ki a tánczterem oszlopközei közt felállított kártyaasztalnál játszott. Vállára ütött.

– Kelj fel. Beszédem van veled.

– Felség. Vesztésben vagyok.

A király odadobta eléje az erszényét.

– Itt van. Fizesd ki. Aztán jőjj utánam a könyvtáramba.

– Akkor elébb a bundámért kell mennem.

A könyvtár fütetlen helyiség volt.

A király türelmetlenül várta Jasinszkyt a könyvtárban.

– No, végre hogy jösz! Azt hittem, hogy megszöktél. Olvastad ezt a pamfletet?

Jasinszky zavarba jött. Tagadni akart; de a király éles tekintete leolvasta arczáról a gonosz öntudatot.

– Olvastad! Mindenki olvasta már az udvarnál. Bizonyosan a királyné is. Én vagyok az utolsó, a ki megtudom.

– Hiszen bolondság az egész, felség! Tiszta mese.

– Dehogy bolondság! Mikor egy legfelsőbb törvényszék üti rá a «coram me» bélyegét. S most az egész világban azt muzsikálják énekszó mellett, hogy Frigyes király gyáván el hagyta fogni magát a szeretője ölelése között s aranynyal váltotta ki magát egy árulótól.

A király haraggal vágta az asztalhoz azt a pamfletet.

– S aztán legalább hazudnának igazat! Mondanák, hogy a Calypso bájaival dicsekedő ördöngős szép asszony csábitott el! De kiigazitják Sch...in grófné quidamot az én Sch...in tábornokom leányává. Egy jámbor aggszűz, a ki olyan sovány, mint egy mantis religiosa, s a tábori lazarétum ápolónőinek a főnöknője, a ki csakugyan velünk járt ebben a minőségben. S most semmi tenger le nem mossa rólam, hogy a vén Emerencia a titkos szeretőm.

Jasinszky meg akarta nyugtatni a királyt.

– De a mennykő csapkodjon azoknak az eszébe, a kik ezt a tévedést kitalálják. Nekem semmi közöm sem volt ahhoz a némberhez. Hiszen Trenk Frigyesnek a szeretője! Őtet hagytam ott vele a sátoromban, hogy őrizze; nehogy elárulja a hadi tervünket az ellenségnek. S most az a hóbortos ficzkó az én nyakamba varrja a saját avantürjét.

– Ez a bécsieknek a ránkönje, a kik azzal akarnak maguknak revánzst szerezni a kapott vereségért, hogy felségedet elrágalmazzák.

– Mit törődöm én a bécsi Janhágellel! Azok hadd bizonyítsák be, hogy köpködni jobban tudnak, mint lőni. S ha ezzel annak az átkozott magyar Trenknek nyakát szegik, hát még azt is mondom nektek, hogy «gut gebrüllt Löwe!»

A két kezével ugyan egészen más állatot jelzett a király.

– Nekem ezzel a másik Trenkkel van leszámolásom. Ez a Seladon én rám a saját családomban szégyent halmoz. Már a titoktartást sem veszi figyelembe. Ugy hija a herczegnőt, hogy «az én napom!» És a mellett tart magának egy «holdat» is. Ha azt a herczegnő megtudná, bezárná előtte az ajtaját. Nem tudhatja meg! Au contraire! Ez a legény én rám ruházza át a kettős hűtlensége bünét. S most ezzel a pamflettel privilégiumot hoz a kedvesének. Hiszen ha a királynak szabad magát nyilt házasságtörésen rajtakapatni, mért ne követné a példáját az egész ország, az udvar, fel az uralkodó családig?

A király Jasinszky előtt nem tudta, nem is akarta eltitkolni rendkivüli felindulását.

– Egész Európa kaczag rajtam! Képzelem, hogy Párisban hány chansonettet csináltak rólam! Nem merek Voltairerel találkozni. Félek Trenket meglátni, hogy megölöm! Ez a bolond engem kikerget az emberi társaságból. Ezt a bolondot nekem ártalmatlanná kell tennem.

– Én tudnám a módját, fölség.

– Hogyan?

– Eltenni a fiut zár és lakat alá úgy egy esztendőre, a míg lehül. A börtön igen jó ispotály a szerelem betegeire nézve.

– Jól van. Gondolj ki valamit. Én nem tudom, miért lehetne egy évre bezáratni. A gézenguz külömben derék katona, nemes jellemü, hűséges: semmi bünét nem tudom. Csak ilyen átkozott bolond ne volna.

– Én tudnék valamit, fölség.

– No, hát hajtsd végre. Rád bizom egészen.