A FELLÁZADT FIU.

A mint Malárdy megszünt alispán lenni, csoporttal jött rá a balszerencse.

Rangbeli bukásának leggyorsabb következménye volt a teljes vagyoni felbomlás.

Már régóta fölözték kiadásai jövedelmét; a pompa, mit a Malárdy név chimærája követelt maga körül, lassankint felemészté a roppant birtokot; a fény, mely a Malárdy kastélyt ellepte, lassan égető láng volt, mely azt porrá tette.

Malárdy nem gondolt arra, hogy ez valahol végződni fog. Azt hitte, családja mindig folytatni fogja azt a hatalmaskodást, melynek örökös birtokában volt. Ő is nagy adósságokat vett át apjától, miket sohasem fizetett ki; fia is győzni fogja azt tovább. A Malárdy név nagysága, a fényes birtok, a korlátlan hatalom és rang eltakarják a rossz lábon álló gazdaságot, a halmozott tartozást, a közpénztárak hiányait.

A hatalmas úr a közpénztáraknak is tartozott. Elég elbízott volt azokból akárhányszor nagy összegeket kivenni; tudta, hogy bármely perczben helyre teheti azokat.

A mint azután hivatalát s vele az addig gyakorolt befolyást elveszté, megjelentek eddig senkitől sem sejtett hitelezői; mikor a hír kivitte a piaczra összegyűlt adósságai mennyiségét, az emberek elszörnyedtek rajta. Kérdés volt, hogy a Malárdy-birtokok képesek-e azt fedezni?

S még az nem volt a legnagyobb baj. Hiszen ha minden vagyonát elveszté is, még ott maradtak felesége jószágai, azokban is úr lehetett: nem olyan nagy úr mint eddig, de független, magáéból bőven élő uraság.

Ámde voltak titkos adósságok, miket nem volt szabad a közhirnek megtudni: a közpénztárakból kivett összegek. Azokat helyre kellett tenni, mielőtt a számadoltató bizottmány rájuk teendé kezeit. Malárdy kénytelen volt kétségbeesett helyzetét megvallani neje előtt.

A derék asszonyság nem tett szemrehányást férjének, rögtön elutazott jószágaira, zálogdíjt vett fel rokonaitól birtokai legnagyobb részére, a többit haszonbérbe adta, s mire férjének a pénztárakat át kelle adni, kezében volt a pénz, a mi azokból hiányzott.

Malárdy sírt, midőn a derék asszony azokat kezébe adta.

– Feleség: azt teszi, hogy fele segítség; szólt hozzá a nő vigasztaló hangon, aztán első dolog a becsület. A te becsületed pedig az enyim is. Légy erős. Összevonulva élünk ezután, de megélünk; van még egy szép házam Komáromban, azt kicsinosítjuk, ellakhatunk benne; szép kert van mögötte; az többet ér egy kastélynál. Majd én vezetem a kiadásokat s a mi jövedelmünk van, megtakarítok belőle évenkint még ezer forintot is; apródonkint így visszaváltogatjuk jószágainkat s nem szorulunk az Isten kegyelmén kívül senkire.

Malárdy megölelte nejét és nem szólt semmit. – Azután is nagyon keveset szólt ő. Egész nap is elmult, míg valami szavát lehetett hallani. Igen türelmes ember lett; be hagyta magát költöztetni a kis házba ott a gombai töltésen, odaült az asztalhoz, ha tálaltak, nem kérdezte, mi az ebéd? s felvette a ruhát, a mit ráadtak, nem kérdte: jól áll-e?

Malárdyné maga volt a konyhán, maga volt a mosóteknőnél; ő vasalt, ő gyomlált a kertben, s varrt az egész házra. Délelőtt ha meglátogatta valaki, ott találta a sodródeszka mellett, a mint nyujtotta a tésztát; délután rokkáján ült, szolgálói között, kikkel versenyt font; és mesélt nekik, hogy el ne aludjanak: olyan szép fonalat tudott ereszteni, mint a selyemszál s olyan szép meséket mondott, hogy az ember éjfélig elhallgatta volna.

Teheneket is tartott otthon, azoknak a tejét jól fizették a városban, a begyűlt pénzt megtakarította szépen, baromfira sohasem költött, azt mind tudta tenyészteni otthon.

És azért olyan fényes volt szobájában minden, mint a tükör, és Kálmán fia mindig olyan volt, mintha akkor vették volna ki a skatulyából.

Nagyon szerette azt a fiut, pedig mostohája volt; úgy őrizte minden bajtól, remegett, ha egy köhögését hallotta; szerette meglepni olyan ételekkel, a miket az szeret, s ha este sokáig kimaradt, tízszer is kiment az ajtóba utána nézni, ha jön-e már? vajjon nem történt-e baja?

Épen úgy várta haza azon a napon, melyen Mákosné asszonyom ama nevezetes fölfedezést tevé Bajcsy alispán előtt. A jó mostoha szemét nem kerülte ki, hogy Kálmánnak valami baja van, valami nagy, érzékeny baja s aggodalmas sejtelemmel látta őt korán reggel távozni hazulról. Most is azon gondolkozott folyvást, hogy mi bánthatja őt olyan nagyon, a mitől olyan halavány az arcza? Oh mennyi gondot belefont a jó asszonyság abba a hosszú, hosszú fonalba, a mi gyors ujjai közt egyre végighúzódott, mennyit hallott abból az üres perregésből, a mit a gyors kerekes rokka egyre repülő, mégis egyhelyben álló orsószárnya danolt.

Egyszerre koczogtatnak az ajtón.

Az orsó egyre zúgott, pörgött: akárki jön, nem szakad érte félbe a munka; «tessék, be szabad jönni».

Malárdyné elbámult. A ki szobájába belépett, az nem volt más, mint Bajcsy alispán. Az asszonyság annyira megdöbbent, hogy a fonalat kiszalasztá kezéből: mit keres ez ember ő náluk? a megbukott, az elejtett Malárdy házánál? Lehet olyan eset a világon, melyben Bajcsy András Malárdy küszöbét átlépje?

Bajcsy észrevette Malárdyné meglepetését, készen is volt rá.

– Bocsánatot kérek, tekintetes asszony, szólt akkori szokás szerint, illendően kezet csókolva a ház asszonyának; idejövetelem nem történik valami csekély okból; azon ügy, mely nyelvemre van bizva, nem végezhető el sem levélben, sem izenet által. Kegyeteknek legféltettebb, legdrágább kincse veszélyben forog.

– A fiam! kiálta fel ösztöni találékonysággal a nő.

– Igenis, a fia.

– Az Istenért, halkan beszéljünk: a férjem meg ne hallja.

– Az udvaron találkoztam vele, a mint meglátott, visszafordult s lement a kertbe. Mai napon értésemre adatott, miszerint Kálmán úrfi bizonyos kelletlen történet részesévé tette magát. Tudniillik, hogy jár most is ebben a mi városunkban egy kötelőzködő bolond ember, a ki hogy ezuttal a hűvösön nem ül, csak annak köszönheti, hogy nemes ember: bizonyos báró Kadarkuthy Viktor.

Malárdyné ijedten taszítá el a rokkát maga elől.

– Az igazi Kadarkuthy, magyarázá Bajcsy uram; bolond ember, tökéletes bolond, nem jó vele tréfálni; már a tisztelendő urat is majd kiverte a házából, hogy neki adja elő a fiát, a meghalt fiát s azonkívül is minden embernek nekimegy, mint a vak légy. Ennek a tébolyodott embernek valami dühös találkozása volt tegnap Kálmán úrfival. A báró durván megtámadott egy fiatal ártatlan leányzót; üdvösségesnek találom majd később azt is megmondani, hogy kit? de elébb másról beszélek. Kálmán úrfi bátran pártját fogta a durván bántalmazottnak s a bárót rangjához mért oldalbaütésekben részesíté.

– Rettenetes! kiálta közbe Malárdyné, ki a következményeket egyszerre fel tudta fogni.

– Valóban megütögette a bárót s az idáig rendében van. A báró nem indíthat pert a sérelemért, mert ő viselte magát garázdaul; ellenben indíthatna ellene más pert, – ha a kérdésben forgó hajadon hirneve nem ajánlaná az egész dolog titokban tartását. Azonban ezen embernek az a rossz szokása van, hogy mikor valaki megbántja, azt mindjárt egy szál kardra hivogatja ki, s minthogy ő nagy sicarius, ilyeténformán sok derék fiatal embert megcsufolt már, sőt többeket meg is gyilkolt.

– Boldogságos szent anyám!

– Tudom bizonyosan, hogy Kálmán úrfi is párbajt kiván vele vívni; de nem tudom az órát és a helyet, hol és mikor? mert akkor nem alkalmatlankodnám itten, hanem elfogatnám a hely szinén mind a kettőt. De azt, mint mondom, nem tudhattam meg. Azért arra kérem a tekintetes asszonyt, hogy elővévén szülői tekintélyét, beszélje le Kálmán fiát a veszedelmes merészletről, akadályozza meg a párbajt, őrizze meg gyermeke életét.

Malárdyné szótlan érzelemmel szorítá meg Bajcsy kezét. Ez volt köszönete.

– Azonban még nem ez minden, a miért idejöttem. Ama leányzó, kinek védelme miatt támadt az a viszálkodás, senki sem egyéb, mint nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak az ő fogadott leánya.

– Mit mond?

– Azt mondom, hogy én nem vagyok hajlandó a dolgokat a véletlennek tulajdonítani, s azt állítom, hogy Kálmán úrfit nem a vakeset vitte Lila leányasszony közelébe, s az a nemes harag, melylyel ő a leány megbántóját visszatorlotta, valami más indulatból eredt, mint puszta emberszeretetből.

Malárdyné most már csüggedten roskadt le egy székre, mert érezni kezdé, hogy a balhir veszélyesebb fele még most következik.

– No már most tessék hozzá gondolni a többit. Ugy hiszem, okos asszonyság előtt beszéltem. Kálmán úrfi ez által igen nagy szomorúságot okoz mind saját családjának, mind a lelkipásztornak. Tudjuk, minő szomorú emlékezet köti össze e két úri család két legszebb gyermekét. Vessünk fátyolt reá. Egy Malárdy leány már elveszett egy Gutai fiuval összekötve; most még egy Malárdy fiu van, kit szülői nagyon szeretnek, és még egy Gutai leány (mert valóban úgy szereti őt a lelkész, vagy még – Isten bocsássa meg – jobban, mint saját gyermekét). Rettenetes volna mindkét családra nézve, ha a fatum ismét egymás által sujtaná. Én nem kevésbbé rettegek Gutaiért, mint Malárdy úrért. A lelkész nekem régi barátom, pártfogóm, vigasztalóm. Sorsában mindig úgy részt vettem, mintha a magaméhoz volna kötve. Egy göröngyös útat törtünk különböző erővel, egy ügy mellett fáradva tanultuk meg egymást szeretni. Én óhajtanám, hogy ez utolsó bánatot elfordíthassam ősz fejéről, mely őt bizonyosan a sírba vinné. A milyen irtózatos volna rá nézve a hír, ha megtudná, hogy bálványozásig szeretett gyermeke Kálmán úrfit szereti, ép olyan csapás lenne az Malárdy úrra nézve. Azért kérem kegyedet, vesse magát itt közbe. Szelidséggel, nyájas anyai szeretettel sokat ki lehet vinni. Még talán nem késő.

A bölcs ember ezzel ismét kezet csókolt Malárdynénak, ajánlotta magát és eltávozott. A házi asszonyság kikisérte őt egész az utczaajtóig.

Midőn ismét visszatért a szobába, férje ott állt előtte.

A halavány, összegörnyedt, reszketeg Malárdy.

A nő megdöbbent férje arczától, midőn rátekintett.

– Mindent hallottam; susogá Malárdy, a nyitott szobaajtóra mutatva.

A nő odament és átölelte férje vállát. Mit mondhatott volna neki, ha már úgy is tudott mindent?

Malárdy elrejté arczát kezébe, mint a ki sír s keserűen hörgé:

– Rám mondta ezt a pap; – rám mondta ezt is a pap.

Azután ismét szétterjeszté karjait s szétnézett a levegőbe, mintha keresné, hogy kivel küzdjön meg? kivel álljon harczba?

– Ki bánt engem? ki hozza rám ezt a veszedelmet? hogy a véremből való vér verjen meg minden léptemen? Hiszen elvesztettem már mindenemet; nem vagyok úr, nem vagyok büszke ember: – de még a fiamat is, még a fiamat is!

Azután ismét keserű elmélázásba esett, fejét lehajtotta tenyerébe.

– Hiszen csak volna még egy másik, volna még egy gyermekem; akár fiu, akár leány, kicsiny vagy nagy, ezt az egyet eldobnám magamtól; de mikor nincs több, mint ez az egy.

Malárdyné szükségét látta, hogy férjét e perczben még jobban szorítsa szivéhez; az atya félelme a férfi büszkeségével átkozott harczot küzdött annak lelkében most midőn azt tudta mondani: csak volna még egy másik!

E perczben épen hangzottak Kálmán lépései a folyosón; mostohája megismeré azokat.

Ő jön!

Azzal könyörögve tekinte férjére.

– Ne légy hozzá kemény. Engedd, én hadd beszéljek vele; te fordulj félre, állj az ablakba, ne nézz reá.

Az ajtó nyilt s Kálmán belépett.

A mint szülőit meglátta, arcza egyszerre vidám kifejezést ölte, de meglátszott azon, hogy ez csak erőltetett rögtönzés.

Mostohája nyájas gondossággal ment eléje, elvette pálczáját, kalapját; félresimítá szép hajfürteit fehér homlokáról; megcsókolta halavány orczáját és szólt hozzá gyöngéd, kérlelő hangon:

– Mi bajod? olyan halavány vagy. Valami lelt; mondd meg nekem. Ne titkold el előttem, édes jó fiam, te.

Kálmán mosolygott és szeliden felelt:

– Nekem? semmi bajom sincs, kedves jó anyám! Köszönöm, hogy kérdezted; nincs semmi bajom.

– No de mégis. Miért vagy hát olyan halavány? Bizonyosan ez a rossz városi lég árt neked nagyon. Jó is lesz, ha ma kimégy édes atyáddal falura; ott kinn maradhattok egy pár hétig; az neked jót fog tenni.

Kálmán elkomorult.

– Ma nem mehetek édes anyám: a physicum muzeumba új villanygép érkezett, azt fogják ma a tanárok mutatni, oda igérkeztem.

– Oh bizony te azt megláthatod majd máskor is; lásd, odakinn most rajzanak a méhek; te azokkal úgy szerettél máskor pepecselni; a lugos is virágzik, tele van jázminnal és jerichoi rózsával, te úgy szerettél máskor az alatt üldögélni, dolgozni.

– Majd szeretni fogok ott lenni ismét, kedves anyám; de ma nem; most nem.

– Hátha én kimennék, engemet sem kisérnél ki?

– Holnap igen, kedves anyám, de ma itthon kell maradnom.

Kálmán újra fölvette kalapját kezébe s szobájába indult.

Atyja egyszerre odafordult s útját állta. Szigorú, merev arcza, melynek szemei nem mozdultak, de ajka reszketett, megdöbbenté az ifjut.

– Én tudom, hogy miért akarsz ma itt maradni, szólt hozzá erőltetett szilárdsággal.

És megfogta fia kezét erősen.

– Mindent tudok!

Megdöbbentő volt látni, hogy az eddig halvány arczú ifju vonásai hogy elevenültek fel lassankint e lesujtó szóra, arcza hogy pirult fel, fejét hogy emelte magasra.

– Ugy – jól van… Ezt felelé atyjának.

– Te meg akarod öletni magadat, hogy megölj engem.

– Az megtörténhetik, felelt vissza a fiú.

– Meg akarod magadat öletni egy leányért, kit az én halálos ellenségem a szeméten szedett fel; ellenem való gyűlöletben nevelt.

– De a kit én szeretek… szólt az ifju s magasztos arczának ragyogása legdicsőbb védelme volt annak, a kit bántottak előtte.

Malárdy arczán sötétkékre dagadtak az erek, egész hálózatát a hajszálereknek látni lehete e pillanatban szép férfias orczáin, annyira, hogy neje megdöbbenve lépett hozzá, engesztelőleg simogatva férje homlokát s csendesen suttogá fülébe:

– Szelídebben szólj. Ne ijeszd meg, ne ejtsd kétségbe, ha szereti azt a leányt, ne szólj felőle rosszat.

– Igazad van. Igazad van, susogá Malárdy, magához térve első indulatából. Igaztalan voltam ahoz a leányhoz. Nem úgy akartam mondani, Kálmán. Ő meglehet, hogy tisztességes, jámbor személy. Boldog lesz vele, a ki valaha elveszi. Nem tudok felőle semmi rosszat. De gondold meg azt: te, egy Malárdy, a ki ennek a névnek utolsó hordozója vagy, mert én nemsokára leteszem azt már; – kiben még egyedül van minden reményem, a ki előtt tárva áll a világ, hogy választhass magadnak méltó párt a legbüszkébbek közül; te összekötnéd fényes nevedet egy névtelen, rangtalan, ismeretlen eredetű személylyel; de ez mind semmi; te jól tudod, hogy amaz ember, ki azt a leányt felnevelte, engemet hogyan átkozott meg egykor; ha nem tudnád, kérdezd meg a legutolsó hajóst: elmondja, annyira ismeretes az mindenki előtt; és te beteljesítenéd azt tulajdon apádon, mit másik testvéred még félbenhagyott, belém döfnéd az átok ördögszarvait egész a szivem mélyéig? hogy azt mondanák az emberek, ime megalázták Malárdy Ferenczet Gutai Thaddeus lábai alá tulajdon gyermekei, és kaczagna rajtunk az egész világ. De ne gondolj én velem: ne törődjél azzal! élek én, vagy meghalok, megáldalak-e vagy megátkozlak? De gondolj arra, hogy egykor gyermekeid lehetnek és azok meg fogják vetni anyjukat és pirulva fordulnak el apjuktól, ki nekik a porba vetette a bölcsőt.

Kálmán derült szemekkel tekinte atyjára. Ezen szemekben szánalom volt. A nagy, hatalmas Malárdy mint elővette ékesen szólását, hogy legutolsó alattvalóját, a kinek még parancsol, egyetlen gyermekét legyőzze. Hasztalan munka volt az is.

– Egy szavadat sem czáfolom meg atyám; de szeretem azt a leányt; és szeretni fogom holtig.

Malárdy hevesen toppantott.

– S ha én parancsolom, hogy elhagyd!

Kálmán a legnagyobb nyugalommal válaszolt:

– Akkor először történnék meg ez életben, hogy szavadat nem fogadnám.

Malárdy tántorgott, a feje kezdett szédülni, neje érzé, hogy a kéz súlyos kezd lenni, mely vállára támaszkodik.

– Kálmán, Kálmán! suttogá a mostoha.

A fiu odalépett atyjához és megcsókolá annak kezét, azután engesztelően szólt neki:

– Ne beszéljünk ma erről atyám; ma nagyon ingerült vagy. Majd holnap.

Malárdy rámereszté fiára kisértetien kiülő szemeit; úgy nézett, mintha amaz antik márványszobrok egyike kezdené el egyszerre szemeit forgatni.

– Holnap úgy-e? Azt tartod: holnapig nagy idő van. Te még ma vívni akarsz s holnap beszéljen veled, a ki tud; úgy-e ezt gondolod?

– Az meglehet, felelt az ifjú fagyosan.

– Az nem fog meglenni!

– Az imént beszéltél atyám a Malárdy név büszkeségéről; emlegetted előttem számtalanszor őseink szeplőtlen nagy hirét és most azt mondod, hogy egy Malárdy bújjék el kihívó megbántója elől és gyáva legyen akkor, midőn bátorsága felől kérdezősködnek; ilyen arcz nem illenék a Malárdy ősök képcsarnokába, kik mind kardosan vannak ott lefestve.

– Azok bátrak voltak ott, a hol kellett, kiálta közbe hevesen az apa, ontották vérüket hazájukért, hitükért, fejedelmükért, lelkük meggyőződéseért; de nem egy hitvány asszonyszemélyért! Ha unod a pályát, melyen eddig jártál, légy katona: nem bánom; ott akad módod családod bátrainak történetét folytatni, vagy ha kell, dicsően bevégezni; ha elesel csatában, megsiratlak, megtisztelem halálodat, azt mondom, méltó fiam voltál; de a párbajvívót, a hetvenkedőt, a kötények bajnokát megvetem, nyomorult, haszontalan embernek tartom, s ha van fölötte hatalmam, bezárom és vigyázok rá, mint olyan gonosztevőre, a ki egyúttal bolond is…

Kálmánt e szavak a végsőre vitték. Nem engedé magát jó mostohája által elcsitíttatni, hevesen felelt vissza atyjának:

– Tehetsz velem, a mit akarsz; bezárhatsz, börtönt csinálhatsz házadból számomra, csúffá tehetsz az egész világ előtt, mondhatod ellenfelemnek, hogy gyáva vagyok. Én fogom tenni azt, a mit egy rab tehet, hogy börtönéből kiszabaduljon; s nem lesz más gondom, mint hogy azt felkeressem, a kivel ma kellene találkoznom, és nem fogom neki megbocsátni azt, a mit az ellen vétett, a kit én szeretek. Azt pedig szeretni fogom, és elhagyok érte apát, anyát és minden rokonomat; levetem magamról a Malárdy nevet, ha az szégyenli magát ő mellette, és felveszem az ő nevét, azt fogom viselni és büszke leszek rá; tudni fogok érte élni, tűrni, szenvedni és dolgozni, s ha kell, tudni fogok érte meghalni…

A mostoha látta Malárdy arczának szertelen elsápadását, látta, mint szorulnak össze görcsösen öklei, s rémülten veté magát Kálmán elé, erőszakosan betuszkolva őt a mellékszobába, rázárta az ajtót és a kulcsot eltette keblébe.

Azután ismét visszatért, hogy férjét engesztelje; az nem szólt most semmit; kalapját, pálczáját kereste s neje kétségbeesett unszoló kérdésére, hogy hová indul? azt felelte:

– Azt én tudom.

* * *

Malárdyné bezárta fiát a szobába, azzal az erős szándékkal, hogy nem is fogja őt onnan kibocsátani, míg az a verekedő valamerre el nem tisztul innen a városból. Ez ötlet jellemzi a derék asszonyságot. Ő igen rendén találta mostoha fián olyszerű zsarnokságot elkövetni, a minővel makranczos kis fiukat szokás megtörni, midőn annak élete forgott veszélyben. Ő meg fogja mutatni, hogy tud parancsolni Kálmánnak és túlteszi magát az illem és lovagiasság bolondos törvényein, nem fogadva el más kötelezettséget, mint melyet az anyai szeretet szabott eléje.

Nem iparkodott őt többé engesztelni, nem beszélt hozzá; – őrizte.

Leült ismét kerekes rokkája mellé és eresztette tovább az elszalasztott szálat; az orsó pörgött, pörgött oly csendesen, mintha semmi sem történt volna a háznál.

Még soká pörgött volna az orsó oly csendesen, ha idegen léptek nem hangzottak volna ismét a folyosón. A házi kutyák majd lehúztak valakit odakinn; pedig különben olyan jámborok voltak, soha sem bántottak senkit.

Malárdyné már föl akart kelni, hogy kinézzen az érkező elé, midőn az már be is lépett az ajtón.

Csak úgy barátságosan, nem is koczogtatva, mintha a házhoz tartozott volna.

A házi asszony rábámult. Egészen idegen volt rá nézve ez arcz.

– Mit akar az úr? Kit keres? kérdé tőle kitelhető mogorvasággal.

– Én báró Kadarkuthy Viktor vagyok; szólt az idegen, gőgösen billentvén egyet termetén, a mi inkább leereszkedés, mint tisztelet akart lenni.

Ez nyilván nem tudja, hogy egy Malárdy házában hogy szokás köszönni? A rokkán ülő aszszonyság nem ád neki valami magas fogalmakat a család rangbeli állása felől. Kisvárosi lateinerhad: gondolja magában.

Malárdyné pedig épen olyan neki való asszonyság volt, a kinél jobban, ha egész Magyarországot felkereste légyen, sem találhatott volna emberére.

A derék matróna megállítá rokkája kerekét, az orsószárnyba egy lyukkal feljebb dugta a kapcsot s akkor kérdezé:

– Az úr az a Kadarkuthy Viktor? – Mit akar?

– Én vagyok az. Én keresem Malárdy Kálmán urat.

– Mért keresi?

– Egy kis beszédem van vele; szólt ez lovagkorbácsa gombját nyakravalójába dugdosva.

– Mondja el nekem; majd én átadom neki.

– Az nem lehet, asszonyság, azt csak neki magának mondhatom meg. – Ez question d’honneur.

– Magyarul beszéljen, mert én nem értek másformán.

– Ez becsületbeli kérdés. Ő engem megsértett.

– Ha megsértette, menjen a szolgabiróhoz.

Viktor e szóra véghetetlen megvető arczfintorítást csinált, a miben vastag ajkai különösen segítségére voltak.

– Ezt nem lehet asszonyságokkal elvégezni. Kérem, merre van Malárdy Kálmán úr?

– Azzal nem beszélhet az úr.

– Nem beszélhetek, miért nem?

– Mert én nem engedem.

– Furcsa! Asszonyság nem engedi. De én akarok vele beszélni.

Malárdyné ezalatt lebontotta a szalagot guzsalyáról s a szép fehér lent levette róla.

– Nem beszélne az úr egy kicsit lassabban, ha szépen kérném?

– Épen nem. Engemet megsértett az úrfi és én elégtételt akarok kapni.

– Elégtételt? No majd mindjárt.

Malárdynénak igen szép hosszúnyelű kecske-rokkája volt, a guzsalya esztergályos munkával czifrára kikanyargatva, felül elefántcsont gombbal, alul hasonló srófolóval.

Ezt a czifra guzsalynyelet csendesen kicsavargatá helyéből a derék matróna s még egy párszor kérdezé ezalatt: «elégtételt akar az úr kapni, elégtételt?»

Akkor azután egyszerre kezébe kapta a guzsalynyelet s eléje állva a vándor lovagnak, rákiálta rettenetes hangon:

– Azt mondom már most az úrnak, hogy kitakarodjék innen a házamból ebben a pillanatban, mert most mindjárt úgy megrakom két oldalra ezzel a guzsalynyéllel, hogy elég lesz egész életére, s nekem be se tegye a lábát az én küszöbömön többet, mert én leforrázom, megsodrófázom; s akkor aztán mehet elégtételért akár a Pontius Pilatushoz!

A lovag nem várta be ezt a veszedelmet. Fogalmai közől hiányzott az a pont, hogy mit csináljon olyankor egy gentleman, ha egy harczias asszonyság találja megtámadni egy szál guzsalynyéllel? A rémületlen vitéz úgy megrettent e veszedelmes támadástól, hogy egy hátrafelé lépéssel elérte az ajtót; azon, mintha kilőtték volna, kiosont, s három lépéssel végig lépve a folyosót, iparkodott menekülni az utczára; s ott is futott odább, attól tartva, hogy jön a háta mögött ama felbőszült szittya amazon a guzsalynyéllel s üti a meggyszín frakkot hátul.

A mint azonban a szegleten bekanyarult, az ablakot belül megzörgette valaki rá. Feltekintett: Kálmán volt ott, szobájába bezárva. Az ifju francziául szólt hozzá, hogy a csődülő népség ne értse.

– Demain, sur l’ile. Je suis prisonnier aujourdhui.

– J’y serais: mormogá vissza az üldözött lovag s futott, a merre kevesebb nép volt az utczán.