A Kemény Ember.

A levéltárt a földszinti szobákba kelle áthelyezni, melyeknek vastag, tömör falai nem látszottak szenvedni a földrengés alatt. Az emberek azt mondák, hogy ez Istenkisértés; az alispán nem kérdezte tőlük, hogy mit mondanak?

Ő maga ott állt az egész munka alatt egy alcovenszerű bolthajtás mögött, onnan intézte a működést.

Valaki észrevette, hogy az a bolthajtás is ketté nyilt a tetején s e nyilás miatt a zárkő nehány ujjnyival alábbcsúszott; csak még egy taszítás kell neki, hogy kiváljon, s akkor az egész boltozat összeomlik.

A jelenvolt hivatalnokok mind látták e veszélyt, de senki sem szólt az alispánnak; lehet, hogy féltek hozzá szólni, az is lehet, hogy nem bánták volna…

Végre egy fiatal esküdt, kinek lelke még fogékonyabb volt az emberszeretet, mint az illem és törvényes kötelesség parancsai iránt, bátorságot vett magának Malárdyt figyelmeztetni:

– Tekintetes alispán úr, az a kő mindjárt leesik.

Malárdy előbb tetőtől-talpig nézte a hivatlan megszólamlót, azután nyugodtan pillanta fel a boltozatra, s azzal a legtisztább csengésű, teljes érczhangon válaszolt a hivatalnoknak:

– Csak folytassa esküdt úr a maga hivatalos kötelességét. – Azután még egyszer feltekinte a fenyegető zárkőre. – Egy ostoba kő nem üthet agyon egy Malárdyt!

És azután is ott maradt és többször nem nézett fel a kőre. Úgy állt ott, mint egy márványszobor. És valóban illett volna szobornak. Soha szebb férfi-arczot nem gondoltak ki a szobrászok: olyan domboru homlok, erős, izgékony szemöldökkel, tojásdad arcz, egyenes orr, nagy, messze fölnyilt szemek és az a hallgatva is parancsoló száj, mely ahhoz van szokva, hogy szavait előbb találgassák, mint azok ki vannak mondva.

A föld rángásai mindig hevesebbek lőnek, egy poros szekrény mindenestül kidült a szoba közepére, kitálalva egyszerre előkerülhetlen retardatumait.

A zárkő ismét nehány ujjnyival alábbcsúszott s a kőpor hullani kezde a papirra, melyre irtak. Malárdy még sem mozdult meg helyéről.

Végre az utolsó percsomag is el volt takarítva, mindenki sietett ki a veszélyes teremből; Malárdy volt az utolsó, a ki elhagyta helyét; midőn az ajtóhoz ért, valami nagy robajjal omlott össze a háta mögött, talán épen a bolthajtás? Hátra sem tekintett, hogy megnézze: mi volt az? Mit törődik egy Malárdy a feje fölött függő kövekkel?

Családja számos tagból állt. Szép delnő neje volt; felnőtt fiai, kik mellett nevelőt tartott, a kit régi római aristocrat néven præfectusnak czímeztek és egy kis leánya, a ki még babákkal játszott… és ez egész családból egy léleknek sem volt szabad elhagyni a várost. Ne mondja senki, hogy egy Malárdy fél és elfut a veszélyből.

Pedig a delnő ideges volt és a gyermekek babonákban hittek; még sem volt szabad a megyeház udvarát sem elhagyniok.

Egy nagy faépület, azelőtt kocsiszin, volt lakhelyül elkészítve az uri családnak. Annak a gerendái is egyre ropogtak, recsegtek; a kemény szarufák néha úgy pattogtak magukban, hogy rémület volt alattuk elaludni és rémület az álomból felrettenni; – de panaszkodni nem volt szabad.

Az alispán maga a hajduk szobáját választá lakásául, annak a falain is látszottak vékony repedések, s az ablakok felül és valahol egy bolthajtás volt a falban, mind lehullott róla a vakolat, de az mégis hihető volt, hogy ez a szoba be nem omlik. Néha ugyan a magasabbról aláhulló omladék elzárta az ajtót, hanem azt koronkint el lehetett onnan hordani.

Ezen szoba alatt volt a börtön.

És ezen börtönben most is lánczcsörgés volt hallható.

A várnagy elkékült ajakkal jött mondani az alispánnak, hogy a szegény rabok félnek; a föld még a halottakat is ki akarja hányni, úgy háborog és ők mélyen e haragos föld gyomrában hallgatják az alvilági fellegek moraját, a boszuálló föld mennydörgését, hallják, mint rázkódik fölöttük az egész nagy épület, mint omlanak egyenkint kémények, falak a földre s eltemetik szűk ablakaikat. A szerencsétlenek az Isten irgalmára könyörögnek az alispán úrnak, bocsássa ki őket börtönükből, lánczoltassa oda a Szentháromság-korlát lánczaihoz; ők meg nem fognak mozdulni onnan, hanem éjjel-nappal térden állva fognak imádkozni. Ha meg nem hallgatja kérésüket az alispán úr, félő, hogy erőszakkal rohanják meg börtönük ajtaját; és a kétségbeesés erős.

Az alispán megindulás nélkül hallgatta meg a kérelmet és a fenyegetést.

Gondja volt rá, hogy válasza rhetoricai szabályszerű legyen; mint itéleteinek mindegyike is a szónoklat és irály remekének tartatik. Nem is lehetett másformát várni egy ősnemestől, a kinek az arcza antik szobor-mintának való.

– A kire a törvény kötelességeket szabott, az teljesítse kötelességét; a kire a törvény büntetést mért, az viselje büntetését; a börtönben lakó rabok dolga kiállani a rájuk itélt megtorlást, az én dolgom őrködni fölötte, hogy az végrehajtassék. Én ime megmaradtam azon a helyen, a hova engem kötelességem lánczol; a bűnösök is megmaradhatnak ott, a hova őket büntetésük zárta. A veszély közelebb ér engemet, mint őket, mert épen fölöttük lakom, s én is húsból és vérből vagyok, miként más. (Itt nyilván hézag maradt azon gondolat számára: «de különb hús és különb vér.») Azért tudatni kívánom a rabokkal, hogy a míg az én lépteimet hallják fejük fölött dobogni, addig ne nyugtalankodjanak, ha pedig erőszakot készülnek használni, tudják meg, hogy én rostélyaikon át közéjük lövetek.

A rabok nem csörömpöltek többet lánczaikkal, hanem iparkodtak jobban félni a néma lépésektől odafenn, mint a haragos zúgástól oda alant.

… Ez volt az a férfiu, a kihez Bajcsy András uramnak kellett jönni deputatióba.

Sápadt arczokkal, ámbár erős szívvel jelentek meg a küldöttség tagjai a megyeház kapuja előtt; élükön az érdemes czéhmesterrel, ki ezúttal széles rezes pallosát is felköté oldalára s átlépkedve a kapubejárást elzáró hullatag köveken, a sötét folyosón emberi alak után kezdtek kémlelődni.

Pusztulás szomorú képe volt ott. A lépcsők fokai alá s feldüledezve; egy pár ékítményi urna a bejárat közepén hevert, a boltozat itt-ott keresztbe támogatott gerendákkal volt megerősítve, s néhol a repedéseken keresztül látszott a nap-világ.

Mészáros uram volt a legelső, a ki felfedezte az őrt álló hajdut, a ki egy ajtó mélyedésébe húzta magát biztosság okáért, s a míg meg nem látták, engedte az érdemes küldöttséget alá s fel őgyelegni, azután meg haragosan kiálta rájuk:

– Mit akarnak?

A jó urak már is megrezzentek s készek valának elszéledni, ha Bajcsy András uram bátran elő nem lép s kardját megcsörrentve, válaszol:

– Mi deputatióba jövünk: a tekintetes alispán urat keressük. Vezessen kend bennünket hozzá.

Az őrt álló hajdu nem nagy kedvet mutatott az ajtó alul kimozdulni.

– Én nem mehetek. Nem látják kegyelmetek, hogy strázsa vagyok?

– Hát mondja meg, hol van az alispán úr?

– Keressék kegyelmetek. Itt van a vármegye házában.

– Az emeleten nincs, mert annak a lépcsői beszakadoztak.

– Már az igaz.

– Tehát ide lenn van a földszinten.

– Biz az meglehet.

– Mi van ebben a szobában, a mit itt kegyelmed őriz?

– Ide nem szabad bemenni. Ez a levéltár. Be van zárva.

– Az nem igaz: hallok odabenn járkálni valakit.

A megszorított őr erre puskájához kapott s mérgesen kimondá:

– No hát igen. Itt van az alispán úr; de nem szabad hozzá bemenni.

– Nem szabad? miért nem szabad?

– Mert dolga van. Azt parancsolta, hogy elutasítsak minden embert.

– Jó. Tehát itt fogunk várni, a míg dolgát végzi s kijön.

Bajcsy András uram nem azért volt nemes ember és czéhmester, hogy attól, a mit egyszer feltett magában, az első akadálynál visszarettenjen.

A mint a megyeház udvarán széttekintgetett, hirtelen valami jó ötlete támadt: az alispán legkisebb leánykája, Hermina kisasszony épen ott szaladgált az udvarban s valami kétségbeesett lepkét kergetett, a mely maga sem tudja, miért vetődött ebbe a virágtalan házba.

András mester kapá a fejéről a süvegét s deputatió létére utána eredt a lepkének, azt süvegével szerencsésen lefülelte s kérges markával kivonva a süveg alól a nyomorult párát, illő hódolattal nyujtá azt át Hermina kisasszonynak.

Hermina kisasszony mintegy ötéves lehetett ez időben; hanem azért tökéletesen fogékony kebellel birt az iránta tanusított udvariasságokra nézve. Köszönni nem volt szokása, hanem a helyett megsejté a Bajcsy András uram órazsebéből kicsüngő carniolos pecsétnyomót s az nagyon megtetszett neki: milyen jó volna az az ő babája nyakára (nem tudom én minek).

Bajcsy uram tétovázás nélkül leoldá órájáról az ősi clenodiumot s átnyujtván azt Hermina kisasszonynak, azt kérdé tőle, hogy van-e neki hát szép bábuja?

– Van bizony, még pedig olyan, a melyiknek haja is van.

– De olyan nincs úgy-e, a melyik a szemét is kinyitja, meg lecsukja?

– Hát maga látott olyant? Kérdé Hermina kisasszony megilletődve.

– Láttam bizony. Azután még sír is, mikor megszorítják.

– Hol van az? hol látta?

– Otthon van nálam! én vettem.

– Hát kinek vette? Van magának leánya?

– Hát én azt a kis-kis Hermina kisasszonynak vettem.

– Ah!… Hol van?

– Jaj nem tudom, hogy a tekintetes alispán úr megengedi-e a kisasszonynak, hogy azt elvegye tőlem?

– Oh a papa nekem mindent megenged.

– De mégis jó lesz előbb megtudakolni tőle; tudja a kisasszony, ha az alispán úr megharagszik, majd engem ver meg. Hanem hát menjen be a tekintetes alispán úrhoz, s kérdezze meg tőle, szabad-e egy embernek bemenni hozzá, a ki magának egy babát akar adni. Aztán ezüstből van a czipellője, arany a fésűje.

– Ne féljen semmit, majd mindjárt beszélek én a papával; szólt Hermina kisasszony, pártfogó kézszorítással biztosítva a czéhmestert s menten sietett az alispán szobája felé.

Az őrt álló hajdu bátorkodott a kisasszonyt figyelmeztetni, hogy oda bemenni nem szabad. Az alispán úr megtiltotta ezen az omladékos helyen való járást.

Hermina kisasszony azonban fenyegető piczi ujját neki mérve a vén bajnok fejének, komoly figyelmeztetésül monda:

– János, meg ne haragítson, azt mondom, mert tudja azután, hogy baj lesz belőle.

János valószínűleg emlékezett a fenyegető kis hatalom nagy befolyására s nem mert több ellenvetést tenni, hanem beereszté a kisasszonyt.

Nehány percz mulva visszajött Hermina kisasszony, jót csípett a strázsa karján: minek áll az útjába? azzal odasietett Bajcsy András uramhoz s megfogva a férfi izmos tenyerét, azt mondá neki, hogy menjen vele.

János hajdu ezúttal nem merte Bajcsy uramnak útját állani: ezen comitiva mellett szabad ki- s bejárás volt az alispánhoz.

Bajcsy uram hóna alá nyomta süvegét, kardját karja alá vette, s illő embertudással lépett be a megye főnökéhez.

Malárdy ott várta őt az ajtó előtt, olyan közel az ajtóhoz, hogy a belépőnek épen vele szemközt kellett megállani. Onnan nézett rá büszke, agyonnyomó tekintetével.

Bajcsy uramat ez nem hozta zavarba s nem feledteté el vele a csinos diák üdvözletet, melyet készen tartva hozott:

– Servus humillimus perillustrissime domine Vice Comes!

– Mit akar az úr? kérdé tőle Malárdy hidegen, röviden, visszautasítólag.

Bajcsy uram összeszedte testi-lelki erejét, föltéve magában, hogy nem fog elszédülni, bármennyire nézzen is a szeme közé ez a félelmetes férfi.

– Ego nobilis Bajcsy András, csizmadiárum czéhmester in loco, jövök a tekintetes alispán úrhoz, qua deputatio, azon alázatos instantiával, hogy minekutána Isten ő szent felségének tetszett e mi nyomorult városunkat olyan csapással meglátogatni, a minő még az egyptomi plágák között sincsen feljegyeztetve; e mi boldogtalan városunknak békességes lakói összejövének a rácz temető helyén és ott megegyezének egymás között: miszerint ne legyenek e város falain belűl emberek, a kiknek ajkai zárva maradjanak e közinség napján; hanem hogy imádhassák Istent mindnyájan, szabad legyen minden hitbeli felekezetnek e város ingadozó földén olyatén faépületeket építeni, a melyekben Istent imádhassák. E végett küldettem én a tekintetes alispán úrhoz, és még többen mások, a kik kívül az ajtó előtt várakoznak.

Bajcsy uram rendben elmondá beszédét és nem akadt bele, pedig az alispán arcza minden szavánál haragosabb vonásokat vett föl; kemény, égető szemeivel a beszélő szemeibe fujta haragja delejét, szemöldökei mindinkább közeledtek egymáshoz, mint két fekete felhő, s a mely perczben Bajcsy elhagyta beszédét, hirtelen odalépett hozzá, egészen közel eléje, úgy, hogy kinyujtott ujjahegyével annak mellét érinté; csattanó hangon kiáltva rá:

– Lázadó!

E szörnyű nevezésre összerendült a jámbor férfi.

Az alispán felszakítá az ajtót, hogy láthassa, kik vannak még jelen.

– Hogy hivják önt? kérdezé a legközelebb állótól.

Az nyugodtan vallá meg nevét.

Aztán a többit, mind sorban: egy sem tagadta el nevét nem rettentek meg a vallatástól.

Akkor kinyujtá feléjök kezét az alispán és szigorú hangon mondá:

– Önök mindnyájan, a kik itt jelen vannak, felelősek azon tárgyért, mely a leggonoszabb lázadási kisérletnek nevezendő. Ön pedig, szólt Bajcsyra mutatva, mint e zendülés coryphæusa, fejével játszik és foglyom marad.

Bajcsy András nyugodtan emelé fel fejét s e perczben úgy állt megrémült társai között, mint egy viador.

– Én uram! szólt középső ujjával mellére mutatva; én nemes Bajcsy András vagyok; igaz armalista nemes ember és igaz keresztyén. Mint nemes embert védelmez engem a primæ nonus, és senki az én vállamra kezét nem teheti, a míg törvényes itélet nem hozatott ellenem; mint keresztyént védelmez az én erős hitem; és senki engem meg nem rémít abban. A mit én kértem, abban nincs semmi törvényellenes, és a kérelem nem lázadás. A miért is én vissza nem vonom azt, sőt megújítom újra, s ha szenvednem kell azért a mit cselekszem, kiállom azt is, és nem tartom nyomorult testemet drágábbnak az én uram Megváltóm testénél, a ki megostoroztatott és megfeszíttetett, s szegekkel és dárdákkal keresztül szuratott. Itt vagyok, itt állok és elmondom, a miért küldettem.

Malárdy észrevette, hogy kivel van dolga. Nem egy ijedező öreg mesterember az, a ki tekintélyes nagyur haragos szavától elsápad és elfeled beszélni, hanem egy gonosz rajongó, a ki büszkeségét találja abban, hogy a veszedelmet keresse. Ez iránt változtatni kellett a fegyvert.

Hidegen lenézte, félre fordult tőle, s azután hátrament szobája legutolsó szegletébe, ott leült, kis leányát ölébe vette s azzal kezdett el beszélgetni.

De Bajcsy uram bölcs ember volt. Ő is megcserélte fegyverét.

– Tekintetes alispán uram, szólt igaz érzékenység hangján. Milyen szép családdal áldotta önt meg az Isten; szép derék fia, leánya van. E derék gyermekek egykor mind a mi ivadékaink előkelői lesznek; és uraságod nevét mindenfelé emlegetni fogja a nép. E gyermekek jövendő boldogságára kérem a tekintetes urat, legyen kegyelemmel a mi kérésünkhöz, szerezze meg fiai számára azt a szeretetét a jámbor köznépnek, a mi többet ér a világ minden dicső hivatalainál, hogy mondhassák egykor a mi utódaink: ime ez is azon Malárdy utóda, a ki megengedte nekünk, hogy Isten előtt egyenlőek legyünk mindnyájan, s ne legyen e mi városunknak fele népe néma, valahányszor a mi urunknak napja vagyon!…

A kemény férfiu arcza hideg, változatlan maradt, mintha nem is értené azt a nyelvet, a melyen hozzá beszélnek, mintha nem volna ő más, mint egy kegyetlen examinator, a ki előtt félénk tanítvány mondja fel leczkéjét.

Pedig Bajcsy uram olyan szépen tudott kérni, olyan mély érzelem látszott becsületes arczán, midőn azt mondá: úgy áldja meg az ég az alispán családjának kicsinyét és nagyját, és azokat, kiket leghívebben szeret, és azokat, kikben legtöbb reménye van.

Midőn a publicanus férfi elvégzé beszédét, a hatalmas ember hidegvérrel fordult hozzá:

– Van önnek még valami mondanivalója?

– Nekem nincs; – de van az Úr Istennek!

És mintha prófétai ihlet szava lett volna e mondás, azon pillanatban ismét megrázkódott a föld; csak egy reszketeg lázas borzalom volt az, mintha ajtókon és ablakokon egyszerre száz kéz zörgetne; de e kitartó rendüléstől lassankint levált egy nagy darab kőragasz a szoba padmalyáról, épen az alispán kedvencz leányának feje fölött, egy egész négyszögölnyi térről; – a kemény ember nem látta meg azt, mert daczos megvetéssel nézett a lábai alatt ingó földre; hanem a publicanus meglátta, mert felnézett az úr Istenhez, kiről beszélt. Csak egy pillanat, és a szép elkényeztetett gyermek, ki szemefénye volt az egész családnak, halva hever atyja lábainál: e pillanat alatt odaugrott Bajcsy uram, két karjával és tulajdon testével elfedezte a gyermeket; egy surtató robbanás hallatszott, a leomló vakolat-tömeg mindenestül a férfi fejére hullott, s azon törött darabokra.

Bajcsy András véres fővel állt fenn e zuhanat után a szoba közepét ellepő omladék között. A kőragasz két-három sebet ütött fején s valami szédítő kábulást támaszta agyában. Csak annyit látott, hogy egy holtnál is halaványabb férfi áll vele szemközt, a kihez ő e szavakat intézi: «engeded-e uram, hogy a mi házunkban beszéljünk az Istennel?» és hogy az a férfi egy alélt gyermeket vesz ki kezeiből, s e gyermekkel ölében sietve, futva hagyja el a szobát. És azután ismerős emberek jönnek be hozzá; őt felemelik a földről, hová ki tudja miért feküdt le, s fejét vízzel locsolják, a minek nem igen örül, és olyasmit suttognak fülébe, hogy az alispán megengedte, miszerint miatta cselekedjenek, a mit akarnak; – ez többet ért a fejére, mint a hideg víz; azután végképen nem tudott magáról semmit, úgy, hogy midőn másnap délben otthon puha ágyában felébredt, s mellette virrasztó leányaitól megtudta, hogy odakünn a rácz temetőn már készen áll a nagy faépület, gerenda-toronynyal az elején, bádogcsillaggal a hegyén, húsz sor paddal mind a két oldalán s fehérre festett szószékkel a közepén, és hogy a hivek mind ezért Bajcsy uramnak köszönnek legtöbbet, mint a ki az alispánhoz el mert menni deputatióba, s hatalmas beszéddel és a kisasszonyka megmentése által az engedélyt kieszközlé: hát akkor Bajcsy uram egyenesen azt hitte, hogy száz esztendőt álmodott keresztül.

Mondhatták azután Bajcsy uramnak, hogy ennyi meg ennyi lyuk van ütve a koponyáján, a miket ilyen meg olyan emplastrumokkal kell tapaszgatni; nem törődött semmi testi bajjal, felkelt, felöltözött, hóna alá vette a zsoltárt s két szép ifju hajadon leányát két felől maga mellett bocsátva, sietett a – templomba.

A templomba! Oh mi édes szó volt ez akkor. Mai emberek nem tudják azt felfogni többé; ha lovardáról, bálteremről volna a szó, ha vasútkérdés volna, talán értenők a lelkesülést, talán tudnók képzelni azt az izgalmat, hogy álltak meg az emberek minden utczaszegleten, hogy tolongtak az utczákon, hogy beszéltek lelkesült ajkak csudálkozó szemeknek: hogy a rácz temető terén áll a templom, a csillaggal tetején, az omladozott házakon keresztül messzire ellátszik a csillag.

Most is látszik még a csillag; még magasabb torony tetejéről: de bizony már nem igen beszélünk róla.

Hajh akkor nevezetes látvány volt az! – Olyan sűrűn állt az ember benn a házban, hogy mozdulni nem tudott egymástól, édes apák, anyák, felvették gyermekeiket karjaikra, hogy ők is lássanak és halljanak, hogy ők is énekelhessék a verset:

«Im eljöttünk nagy örömmel
Felséges Isten
A te szentidnek gyülekezetibe!»

Az volt az ének, az volt a sirás! A vén ősz férfiak barázdás orczáin hogy csurogtak le a könyek, a míg ajkaik énekeltek; és a kik egymásra néztek, még inkább könyre fakadtak; és a midőn felment a szószékbe a lelkész, hogy nem tudott sokáig megszólalni az elfogódás miatt, hányszor kellett félbeszakasztania beszédét a szivét terhelő érzelemtől, s midőn erőt adott neki a magasztos ihlet, hogy rázta meg átható szavával a hivők lelkeit, hogy emelte fel őket az ingadozó földről a soha nem változó égbe, mely arczát meg nem másítja soha, miként a föld és az ő gyarló halmai…

Pedig ha leirnám ide az egész beszédet, alig találnának abban az előrehaladt kor bölcsei egyebet avult mondásoknál, s ódon nyelvtani hibáknál.

Hanem akkor az volt – a dolgok természete, hogy mindez igen szépnek tartatott: az ifjak és asszonyok még a templomból eltávoztuk után is arról beszéltek, az öregek pedig, kiket neveze a nép presbytereknek, ott maradtak köszönetet mondani nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak, felkérték őt, hogy legyen ezentúl az ő egyházuk lelki vezére állandóul, megajánlották a papfizetést, fogadást tettek iskola-alapítás iránt s nagy összegeket igértek e szent czélokra, mihelyt az Ur elfordítja felőlük e csapást.

Azután megválaszták Bajcsy uramat kurátornak, mely tisztes hivatalt ő menten el is vállalá, s számadást tőn a presbyterium előtt a rábizott pénzről; s készítődött egy nagy épület gyalult fából, vaspántokkal jól megerősítve, befestődött kívül és belől olajos festékkel, vevődött selyemterítő az ur asztalára, nemkülönben ezüst tányér és serleg az ur vacsorájához stb.; a számadás végén hallható volt pedig egy különös kiadás, mondván: «egy aranyos bábuért a tekintetes alispán úr kisasszonya számára kegyes pártfogása miatt».

És vala az összes kiadás mindezekért – egy rénes forint és negyvenkét vastag krajczár kongó pénzben:… a többi ingyen adódott és csinálódott.