Az Úr Sátora.

Ez így tartott két egész hétig…

Tizennégy nap és tizennégy éjjel látogatá meg a rettenetes ostorozó haragjának kiválasztott városát: eljött reggel, eljött este, eljött a nappal és éjjel minden órájában és tanítá reszketni a földet szörnyű lépései alatt.

A második, harmadik napon megadták magukat az emberek a csapás szörnyeinek, a kétségbeesést keresztyéni türelem váltá fel; az okosabbak tanácsadása kezdett kihallatszani a közjajveszékelésből, kezdtek gondolkozni védszerekről, mik a helyzet rendkívüliségét elviselhetővé tegyék, építettek fagunyhókat a szabadabb térekre, a gyöngébbek lakásául; odakötötték a sátorajtókhoz a csónakokat, hogy menekülhessenek, ha ismét véletlenül jön az ár; s készen tartották kádakban a vizet, ha a földalatti tűz valahol a romok közt gyujtogat, és azután csináltak az apró gunyhók közé egy-egy nagy gunyhót is, s azt a nagy gunyhót elnevezték templomnak.

Merész férfiak előkeresték a romok közől az oltári szentségeket, a búcsujáró zászlókat, fölkeresték a legkisebb iskolai csengetyűt, mely egész maradt, annak csináltak kis haranglábat és ismét harangszó hívá a népséget Isten színe elé, és ismét hangzottak a buzgóság imái a nagy fagunyhóban, melynek templom volt a neve; ilyen aprócska templomok voltak minden szabadabb téren, mert a nép egyben úgy sem fért volna el, kivált most, a midőn mindenki sietett oda. Ah, mint figyeltek az emberek arra a kis csengetyű szavára! hogy siettek minden utczából, imádságos könyveikkel kezeikben! hogy szólíták meg a szemközt találkozókat: «harangoztak már, mehetünk».

Ilyenkor olyan rosszul esett látni a buzgóknak, hogy itt-amott a házak kapujában hallgatag emberek ültek, a kiket nem buzdított fel a harangszó; a kik zárt ajakkal, bánatos arczczal néztek fel az égre, mintha nekik csak szenvedni volna szabad, és nem panaszolni.

Voltak egész utczasorok, a honnan senki sem jött elő a csengetyűszóra, a honnan senki sem csatlakozott a búcsujáró menethez, ott volt legszomorúbb a rombolt város képe.

A szomszédok, az ismerősök gyakran beszólaltak e hallgató emberekhez: «hát ti mért nem imádkoztok? Miért nem kéritek Istent, hogy e csapást elfordítsa rólunk?»

Azok pedig felelének nagyszomorúan:

– Avagy hogyan imádkozhatnánk mi Istenhez, a midőn nekünk nem szabad templomot emelnünk ez helyen?

Miért nem volt nekik szabad templomot építeniök azon városban? azt bizonyára én sem tudom, más sem tudja. Régen volt az idő; elfeledte mindenki.

Annyi bizonyos, hogy a népesség egy harmadának nem volt szabad templomot építeni azon kis városban. Ki parancsolta azt úgy, ki tartotta fenn? holott az uralkodók ezt egészen másképen rendelék, arra ismét tudatlan volna a felelet. Annyi mondható, hogy még akkor a kis urak igen nagy urak voltak hazánkban, s a mit helybenhagyának a nagy királyok, e «kis királyok» gyakran hiúvá tették.

No de azt én reám nem bízta senki, hogy én itt az országok sorsát intézgessem, azért jobb lesz, ha folytatom a mi szomorú történetünket.

Történt az ötödik napján az Isten látogatásának, mely nap épen vasárnapra esék, – szomorú vasárnap, – hogy azon a téren, mely mostanság szép kúpozatos kápolnával, s hozzá ékes fasorokkal s mind ehez illő szép névvel bír, Rozália-térnek neveztetvén, s melyet gyermekkoromban még disznópiacznak hivogattak, az én nagyapám gyermekkorában pedig régi rácz temető név alatt ismertek, nem sokat gondolván a benne fekvők emlékezetével, mint a mely helységből hordták a városba a fazekasok számára való földet, tehát e historiai nevezetességű helyen két sajátságos csapat találkozék egymással össze, mely úgy látszik, hogy szántszándékos találkát rendezett itt egymás számára.

Azok, a kik jövének a megyercsi utcza felől, mind kék mente-dolmányba öltözött férfiak; nagy, massiv kerek kalapokban, széles szalagokkal, jó kordován, ránczba szedett torkú csizma lábukon; mentéiken nemcsak szép filigrános ezüst gombok, hanem azon felül egyik válltul a másikra kapcsolt függő lánczok, nagy pengő szemekkel s roppant medaillonnal a közepén; mind valódi tizenhárom próbás ezüstből. És e nagy tekintélylyel járuló személyek társasága nem más, mint az érdemes csizmadia-czéh, a becsületes szekeres gazdák és a nagyon tisztelt hajóslegények, mint a kik képezék azon idők szerint a nemes város legsolidabb polgári osztályát.

A velük szemközt jövő csapat férfiai ellenkezőleg zöld mentéket viselnek, zöld nadrágot zöld zsinórral kihánytatva, helylyel-közzel molnárszínű szürke dolmányokat, lapos ezüst pitykékkel és fekete báránybőr-süveget hozzá. Ezek pedig a nemes város takácsmesterei, szűrszabói és molnármesterei, kiket eleitől fogva mindenki a legbékeszeretőbb polgárok gyanánt szokott elfogadni.

Midőn e két szemközt jövő csapat e fennnevezett téren egymáshoz mintegy húsz lépésnyi távolságra ért, ott megállapodának mind a ketten, s a zöldbeliek közül kiválva egy kitünő egyéniség, fölemelt rezes nádpálczával inte a többieknek, hogy várjanak és hallgassanak: azzal kilépett a középre.

Hosszú, száraz férfi volt az említett, még soványabb az által, hogy öltönyének minden része feszesen állt rajta, prémes mentéje szinte megfeszült a hátán s lábait úgy szedegette fel, mintha minden lépésnél megégette volna a talpát; szikár orczáját rendkívül ékesíté két hosszan lefüggő bajuszzsinór, olyan kacskaringósra csavargatva, mint egy-egy kigyó.

Tudnunk kell pedig, hogy e derék férfiú a becsületes takács-czéh atyamestere; érdemes Kanál Ignácz uram ő kegyelme.

Tudnunk kell továbbá, hogy az érdemes takács-czéh tagjai mind zöldben járnak, mind soványak és mind igaz katholikusok; az érdemes szűrszabó-czéh tagjai is zöldben járnak és kevés kivétellel katholikusok; a molnárok között már nagyobb a megoszlás hit dolgában, de öltönyük azért egyszínű. Határozottan kék azonban az érdemes csizmadiák ruházata, és ezek kivétel nélkül kálvinisták, túlnyomó e szín és hitvallás a szekeres gazdáknál s határozott a hajóslegények osztályánál.

E szerint e pillanatban két pártfelekezetet látunk magunk előtt, mind megannyi testületekben. Ne feledjük el azonban, hogy a föld reszket alattunk.

Nem is perlekedni jött össze a két felekezet; nem mint Konstantinápoly lakói, a végpusztulás napján a «que» fölött vitatkozni – hanem egészen más szándékból.

A mint érdemes Kanál Ignácz atyamester uram kilépett az őt követők közől, a tulsó csoportozat közől szintén előlépe nemes Bajcsy András uram, a csizmadiák érdemes czéhmestere, ki nemcsak oly izmos vállakkal, oly gömbölyű termettel, még nagyobb ezüst gombokkal volt megáldva, miként tagtársai, hanem azonfelül nemes ember is volt és diákul is tudott, sőt még szakállat is mert viselni az álla alatt körül, s a bajusza előre volt hegyezve, mint egy villa.

E két derék férfiú tehát egymás elé sietett, a tér közepén találkozának, ott Kanál Ignácz uram előre nyújtá reszkető kezét, nemes Bajcsy András uram belecsapott abba barna tenyerével s ott rázogatták egymás kezét legalább öt perczig folyvást, a nélkül, hogy valami szót tudnának egymással szólani; mind addig, míg a két derék férfiú szeméből megeredének a könyek; és azután kénytelenek valának elővenni zsebkendőiket és szemeiket megtörülgetni s akként kezdeni a dologhoz.

– Nemes Bajcsy András uram…

– Érdemes Kanál Ignácz uram…

– Meglátogatott az Isten bennünket nagyon…

– Nagyon meglátogatott bennünket az Isten…

– Tele vagyon a mi szívünk keserűséggel.

– A mienk is csordultig vagyon.

– Avagy mikor fordul el rólunk e csapás?

– Sőt nem kell-e elvesznünk mindnyájunknak abban?

– Mi éjjel nappal könyörgünk az egek urához.

Bajcsy András uram nagyot sóhajtott e szóra.

– Nekünk nincs helyünk, a hol könyörögjünk.

És azután elhallgatott mind a kettő.

E hallgatás alatt pedig mind a két csoportozat úgy közelíte egymáshoz, hogy mintegy kört képezének a két férfiú körül. Kanál Ignácz vevé fel ismét a szót.

– Nemes Bajcsy András uram. Nem olyan igaz emberek-e a kegyelmetek hívei is, mint a mieink?

– Valóban azok.

– Nem azt az Istent tisztelik-e ők is, a kit mi?

– Valóban ugyanazt.

– Nem azt a csapást szenvedjük-e mi is, a mit kegyelmetek?

– Bizony igaz, hogy azt.

– Vétettünk-e mi egymás ellen valaha? Csaltuk-e meg egymást? rontottuk-e egymás családját, mesterségét? Nem járnak-e a mi koldusaink is a kegyelmetek ajtajára? nem esik-e az eső a kegyelmetek földjére is úgy, mint a mieinkre? Nem az-e a mi hazánk, nem az-e a mi szülötte földünk, a mi kegyelmeteké? Nem egy nyelvet beszélünk-e, nem egy kenyeret eszünk-e egymással? és mégis egyik gyülöletes a másik előtt, s egyik nem imádkozhatik a másik miatt.

Bajcsy uram erre megint csak azt felelhette, hogy megfogá a takácsok atyamesterének jobbját s megrázá azt szíve szerint.

Kanál uram megerősíté magát, letűzte keze alá rezes botját s egészen más hangot váltva, mondá:

– Érdemes lakostársaim, nemes czéhmester úr, becsületes mester urak: minthogy mi más felekezeten lévő együgyű emberek átláttuk, mennyire keservetes dolog kegyelmetekre nézve, hogy a szomorú, iszonyatos napokban, a midőn mindnyájunknak vigasztalása egyedül az irgalmas Isten, kegyelmetektől e vigasztalás meg vagyon vonva az által, hogy e nemes város privilegiumai fejében nem szabad kegyelmeteknek ez helyen templomot építeni, hanem kénytelenek a szomszéd kulcsos mezővárosba átjárni isteni tiszteletre, a midőn azt a vizek engedik…

– Úgy vagyon, – szólalt meg egy hajóslegény hatgalléros köpönyegben, – a szekeres gazdák szekéren hordanak át bennünket minden vasárnap.

Nemes Bajcsy uram komoly szigorúsággal tekinte hátra a közbeszólamlóra.

– Ne zavarják kegyelmetek az atyamester urat az ő contextusában. – Azzal buzdítólag fordult az atyamesterhez: «quoniam; – ergo – minthogy; tehátlan… Így következik.»

– Tehátlan, – folytatá Kanál Ignácz uram, – előfordult a mi érdemes polgári czéhünk gyűlésében az a szó, hogy im e gyászos napokat használnák fel mindnyájan azon üdvös cselekedetekre, mely szerint építenének kegyelmetek is egy sátort a mieink hasonlatosságára, a holott az Istent imádhatnák s ne kényszerülnének elvándorolni minden úr napján szomszéd helységekbe, hanem segítenének szivök szerinti imádságaikkal megengesztelni az úr Istennek az ő haragját, mely alatt bizony annyit szenvednek kegyelmetek is, miként mi szenvedünk.

Ez nagy szó volt: igen nagy mondás… Ha valami költő volnék, a ki képzelt dolgokat mesélni állt elő, világért nem mernék ilyeket adni emberem szájába, de miután nem vagyok más, mint jámbor krónikairó, a ki elbeszéli azt, a mit öreg emberek beszéltek fiatal embereknek, úgy maradt meg az emlékezetben, bízvást megírhatom a mostani ivadéknak, hogy ott azon a kerek téren egykor összegyűltek a nép együgyűi, a publicanusok és tudatlanok, a minők közől a nazareti király válogatá az ő apostolait, és ott azok, a kik hatalmasabbak voltak, azt mondák a gyöngébbeknek:

«Ime, e helyen, a hol állunk, építsetek sátort az Úrnak, a melyben imádkozzatok.»

Az érdemes atyamester nem tudott tovább szónokolni az elérzékenyülés miatt; a helyett egyre szorongatá a hozzá közel esők kezeit s szemeivel mutogatott a háta mögé furakodó becsületes német polgár ácsmesterre, kiben régen meglátszott, hogy szeretne valamit mondani, a mit meg is tett, a mint szóhoz juthatott, kezeivel magyarázva, a hol nyelve hibázott.

– Mi nem ellenzünk ám az! Mi nem haragszunk rá egymásnak. Mi jó embereket lehetünk. Ne félje magát senki.

Azután egy emberséges kovácsmester tört magának útat a középhez, a hol beszélni lehetett, s felgyűrte jobb karjáról az inget, mintha azt máskép elmondani nem is lehetne, mint neki gyürkőzve; harsogó hangon bocsátá közre jámbor ötletét.

– Atyámfiai, jó barátaim; én azt mondom, hogy építsetek itt, a hol állunk, egy akkora sátort, hogy minden nemzetségtek elférjen benne, híjátok ide fiaitokat, feleségeiteket s a mennyi helyen megférnek, akkorát kerekítünk innen s ott álljon a templom; torony is legyen rajta, csengetyű is legyen benne.

A derék férfiú homlokáról csorgott az izzadtság az utolsó szavaknál, olyan igyekezettel szónokolt, s szerette volna látni, ki mondhat neki ellent, midőn ingujjával végig törülte orczáját?

Nem mondott senki ellent, sőt mindenki iparkodott felebarátjával megértetni, mennyire idegen dolog volt szivétől minden harag ez ideig is, s mint fogják ők ezentúl is szeretni és becsülni egymást, akár engedi meg az országgyűlés, akár nem.

Nemes Bajcsy András uram mind e jelenet alatt összefogott kezekkel állott a középen, komoly orczáján egy vonást meg nem változtatva s figyelmesen végig hallgatva minden beszélőt, és senkit meg nem szakítva abban, mint a ki valami nagy szót akar mondani s azt a végére tartogatja.

Midőn azután venné észre, hogy mindnyájan ő reá vetik szemeiket, leemelé nagy süvegét szénfekete szögkemény hajáról s két kezével melléhez nyomva azt, felsóhajta, tekintélyéhez méltó nyelven:

– Gloria in excelsis omnipotenti Deo! Dicsőség az magasságban az mindenható Istennek.

És akkor szemeivel megválván az égtől, visszafordula érdemes lakostársaihoz és mondá:

– Az Úr parancsolá, – kegyelmetek tudtunkra adák, – mi pedig meg fogjuk cselekedni; a ki igaz ember és Istent tiszteli, akként cselekszik, a hogy én. Mészáros János gazduram. Minthogy kegyelmednek köpönyege vagyon, terítse azt ide elém a földre.

Mészáros János ellenvetés nélkül szót fogadott, s leteríté a sok gallérú pukovai posztóköpenyt az érdemes czéhmester úr elé.

Akkor nemes Bajcsy András uram kivonta csizmaszára mellől rézpitykés bicskáját s kinyitá azt és a köpeny közepére álla, mint egy áldozatra készülő táltos a régi napimádó magyarok közől; kezében a fölemelt késsel.

Mindenki áhitattal leste szavait, mert azt jól tudta, hogy nemes Bajcsy András uram bárha némelykor furcsa előkészületeket tesz is, de mindig okosat és nyomatékosat mond.

– Szerelmetes hitsorsosaim! – kezdé a jeles férfiú, olyszerű helyzetet véve a kivont késsel, mintha egyenesen szivébe akarná azt döfni. – Mire való a mi vállainkon ez az ezüst láncz? mire valók a mi kebleinken emez ezüst gombok? Láncz és teher az; és semmi egyéb, mely minket lefelé von a föld felé! Ime vessük le a mi lánczainkat, rázzuk le a mi terheinket, és építsük fel azoknak árán az úrnak hajlékát, a mely bennünket fölemeljen az ég felé. Járjunk ezentúl fekete gombokkal, hogy a kik meglátnak bennünket, elmondhassák rólunk: ime ezek ama híres város lakosai, a kik nem viselnek ruháikon többé ezüstöt; de viselik szíveikben az urat és emelének templomot az ő czifraságaiknak árán: és bizony mondom, az mi rajtunk nagyobb ékesség leend minden aranynál, ezüstnél!…

És e szavakat mondván, nemes Bajcsy András uram neki fogta a bicskát, lekanyarítá válláról a súlyos ezüst lánczot, leszabdalá a nagy filigrán gombokat s oda veté azokat a köpönyegre, melyről hátralépett s prófétai ihlettel mutatott oda a többi jelenlevőknek.

Egy pillanat alatt minden férfi kezében villogott a kés; tépte, fejtette mindenki magáról az ékszereket, ezüst lánczok, ezüst gombok hullottak a kiterített köpenyre minden oldalról; senki sem késedelmezett, senki sem tétovázott; a késeket egymás kezeiből ragadták ki, a kiknek nem volt; pirult arczú nők és szűzek rimánkodtak az előttük álló férfiaknak, hogy arany függőiket, gyűrűiket engedjék az áldozat közé tenni; e hír villámgyorsan futott végig a városon s a ki meghallá azt, sietett a térre, mindig több nép gyűlt össze a téren, apró gyermekek elhozták takarék márjásaikat, egy-egy koldusnő fillérje is kézről-kézre adatott, míg az áldozat-halomhoz ért, hogy csendülésével ő is beleszóljon abba a zenébe, a mi úgy tetszik odafenn.

Egy óra múlva halommal állt az ezüst a kiterített köpönyegen.

Akkor nemes Bajcsy András uram megfogá a derék német ácsmester Hampel uram kezét, és odavezeté őt az ezüst halomhoz:

– Ime, szerelmetes atyámfia, itt vagyon az érték, tegye kegyelmed rá a kezét és vállalja fel, hogy építsen számunkra ezért egyházat, díszeset és tágasat, a hogy tudtára adatott.

Hampel mester ijedten rántá ki kezét Bajcsy uraméból s nagy buzgalommal kezde tiltakozni.

– Eressze engem Bajcsy úr. Ne tréfálja így. Én bizony nem teszek sem kezemet, sem lábamat a kegyelmed ezüstre; – no csak ne haragudja magát nekem: meglehet, hogy rosszúl megmondtam, mást akartam megmondani: Engem nem kell a kegyelmeteké ezüst, nem arany, és mégis csinálom fogom, a mi kell. Ezt mondja becsületes ember; és ki mondja, hogy Hampel Kristóf nem becsületes ember van? Én beszélem magyarul rosszat, de érzem jót.

A református hitfelek annál kevésbbé kezdték érteni a derék ácsmestert, mentül jobban iparkodott az magát összekeresett szavakkal megértetni, a min végtére Hampel Kristóf uram oly melegbe jött, hogy kirántva tubákszín kabátja zsebéből egy hosszú szarvasbőr-erszényt, azt előlről kibontá s azzal megfogva a fenekét, oda tartá azt az ezüst-halmaz fölé, s kirázta belőle, a mi benne volt: lázsiás tallérok és jó vert körmöczi aranyok.

– Nekem nem kell a kegyelmeteké ezüst; teszem hozzá én is, legyen több. – Adják kegyelmetek a fa, csinálom a munka ingyen. A templom Istené van, teszem e munkát Istennek, majd megfizeti nekem Isten. Tartja meg kegyelmetek a ezüst, jó lesz fizetni vele a pap, meg kántor; én nem prédikál, se nem énekel a kegyelmeteknél; lesz a sok ezüst fundatio. A ki becsületes ember, azt mond: és Hampel Kristóf mindig becsületes ember, beszélni rossz, de szíve van jó.

A derék ácsmester nem volt valami kitünő szónok, de szavai oly lelkesülést gerjesztének hitfelei között, hogy azok egymásután törtek maguknak útat a középre, s önként felajánltak minden munkát ingyen, a mi a protestáns hitfelektől ki nem telhetett. A kovácsok, lakatosok, bádogosok egytől-egyig mind katholikusok voltak: náluk nélkül nem épülhetett templom. Senki sem akart fizetésről hallani, az emberséges ácsmester sorról-sorra járt mindenkihez s bámulandó igyekezettel iparkodott azt a kevés magyar szót, a mi ráragadt, ékes beszéddé alakítani, hogy rádisputálja minden emberre, a mit a nélkül is tudott, érzett és mondott mindenki, hogy ez a munka tetszik odafenn az égben…

Kétszázados villongás így csendesült el egy napon, és lőn béke és egyetértés a város lakosai között és régi ellenségek nyújták egymásnak kezeiket és az erősebbek mondák a gyöngébbeknek: «legyünk egymás testvérei!»

Nem! ez a város nem fog elsülyedni.

A föld csak néha-néha rendült meg az összegyűlt csoportok alatt, az úr lábnyomától meg-megdobbanva. Mintha azt mondaná vele: hogy ő is jelen volt… és hallotta a fogadásokat…

Az alku hamar készen volt; a hol minden ember ingyen adott mindent, nem volt nehéz az egyesség.

Hátra volt azonban még a kegyes vállalat nehezebb része: a helyhatósági engedély.

Ez időben az sem kerülhetett sokba; a városbíró és tanács előre meg volt már nyerve ez iránt; a derék német ácsmester többséget szerzett a türelmi kérdésnek a «hatvanszemélyek» gyűlésében; a tanács nem mert ellentmondani; az egyházi hatóságok részéről sem történt semmi ellenvetés. A jámbor takácsok és szűrszabók, azokban a zöld dolmányokban előre eljárták mind ezen urakat s biztosíttatták magukat a kegyes elnézésről, nehogy hasztalan reménységgel biztassák fel polgártársaikat.

Hanem… a legnehezebb kő még útban volt: egy igen nehéz és igen kemény kő, a mit a csodatevő természet egy magasrangú főúr keblébe tévesztett arra a helyre, a hol más emberek a szívet hordják: ezt a nehéz követ ki fogja elemelni!

– Voltunk a tanácsbelieknél, voltunk a főtisztelendő uraknál, – szólt a derék atyamester, – felőlük akár a Sion hegyét ide építhetik kegyelmetek; hanem még hátra van a tekintetes alispán úr. Már oda édes atyámfiai küldjenek kegyelmetek valakit mást, mert oda ember kell, a kinek esze és bátorsága vagyon; nekem pedig mind a kettő mértékkel vagyon, és az a tekintetes úr előtt nem lészen elegendő.

A jámbor atyafiak egymásra néztek, mintha keresnék maguk között, hogy ki légyen Mózses, és ki légyen Áron? S nagy aggodalom kezdett arczaikon mutatkozni. Ez valóban nehéz kő volt, igen nehéz kő.

Egy hang indítványozá nemzetes Beő Sándor uramat, a ki deszkakereskedő, és így honoratior, de a becsületes úriember azzal menté ki magát, hogy neki a neve ugyan Beő, de a beszéde épen nem bő; ott fogy el, a hol legjobban kellene.

Másik hang nemes Szabó Ferencz földbirtokos urat kivánta deputatióba küldetni; a ki viszont biztosítá a gyülekezetet, hogy ő nem rég kelt föl negyednapos váltólázból; ha az alispán elé kell mennie, kétségtelenül recidivázik.

Ilyenformán minden candidált személynek volt valami nagy organicus baja, mely miatt küldetését fel nem vállalhatá.

Végre Mészáros János, a megköpönyegtelenített hajóslegény, ott állván a középen, elkiáltá magát:

– Micsoda? Hát nincsen-e itt nemes Bajcsy András uram, a ki czéhmester és diákul is beszél? Tud ő kegyelme úgy beszélni, mint akár egy prókátor s nem ijed meg senki személyétől.

– Úgy van, úgy van! – kiálták rá egyszerre mindnyájan, s körül kezdék fogni Bajcsy uramat. «Jó lesz, nagyon jó lesz, jobbat nem is lehetne küldeni.» S most már az elébb megkináltak is mindnyájan ajánlkoztak, hogy ők is vele mennek, nem fájt senkinek sem keze, sem lába, ha Bajcsy uram fog szónokolni.

Az érdemes férfiú azon nyugodt komolysággal fogadá az ajánlatot, mely a megbizatás nagy fontosságának saját önérzetével összevetéséből származhatott. Pár perczig nagy megfontolással gondolkozék magában, akkor fölveté szemeit az égre és áhítatosan mondá:

– Fiat voluntas tua. Légyen meg a te akaratod.

Okosabb emberek kívántak időt engedni az érdemes férfiúnak, hogy beszédre, szép oratióra készülhessen, azt otthon előre betanulván; hanem ő fölöslegesnek tartá ez ajánlatot; az, a ki az ő küldötteit idegen nyelveken beszélni tanítá, majd neki is segítségére leend. Csupán annyi haladékot kért, a míg haza megy és kardját felköti, mert kard nélkül nemes embernek küldöttségbe menni nem illik; a hová őt azután a küldöttség többi tagjai is elkísérték, biztatván ügyfeleiket, hogy a míg visszatérnek, addig csak maradjanak szépen egy rakáson.

Malárdy Ferencznek hítták az első alispánt. Hivatalos okiratokon így látjuk aláírva nevét: Dárdai és Czoborhegyi Malárdi Malárdy Xaver Ferencz. Minden rendű prædicatumaira oly szabályszerű igényt tart az alispán, hogy ha bármely hivatalos benyújtványon, vagy magánlevélben a czímzetből valamelyik hiányzik, hidegen nyújtja vissza az átadónak, azt mondva: «nem ismerem ezt az urat».

A Malárdy család igen régi eredetű. A legelső ős, Zotmund, még Álmossal ivott egy kürtből. Ő tűzte le dárdáját a Beszkidek legelső hegyormára a honkeresők közt; azt a hegyet most is Dárdahegynek nevezik, – az ellenkezőt bebizonyítani nehéz; – később ő volt az, ki saját úri kezeivel felköté a gonosz nyakravalót Czobor vezérnek a róla elnevezett hegyen: innen a dárdai és czoborhegyi előnevek. Tulajdon nevét pedig egy későbbi ős nyerte szent László alatt a cserhalmi ütközetben, a midőn a csata kezdetén azt mondá a királynak: «ma ládd uram, hogy mint fogok dolgozni», innen a Malárdy név. Ezt a hírneves család minden tisztelőjének tudni kell és tisztában lenni a felől, hogy a három részre osztott czímerpaizson mit jelent a kétfarkú oroszlán a véres emberfővel, meg a zászlós halom és a zöld élőfa? valamint arról is meg kell győződve lenni mindenkinek, hogy a Malárdy családnak ős idők óta egy férfi tagja sem volt, a ki valami nevezetes dolgot ne követett volna el! valamennyien mind magas hivatalokat viseltek, sőt a mostani alispán nagyatyja nádor-ispánságra is volt candidálva. Arról a végrendeletről pedig épen tényleges tudomással kellett bírni mindenkinek, melyben a család hatalmas alapítója sajátságos büszkeségből akként intézkedett utódaira nézve, hogy azok mindig büszkék legyenek ősi eredetükre és annál nagyobbra vágyódással őseiket meg ne alázzák: tudniillik grófi, bárói, avagy herczegi czímeket se el-, se fel-, se meg ne vegyenek: hanem a mint valaki közülök grófságra vágyódnék, vagyoni része mindjárt a nemesnek maradott atyafiak közt osztassék fel, hogy az elődök ne legyenek kénytelenek pirulni az utódok előtt. És hogy az törvényczikkelybe is volt igtatva, mindaddig, míg az ónodi gyűlésen a kuruczok a documentumokat meg nem égették. Ugyanazon ónodi gyűlésen ontatott ki Thurócz vármegye követeinek vére, kik közől az egyik vérszerinti rokonság volt a Malárdy családdal.

A Malárdyak tehát régen lehetnének bárók és grófok is, régen viselhetnének hét, usque kilencz ágú koronát czímerükön, de nem kell nekik, – nem kérik és nem fogadják el. – Azt azonban büszkén említhetik, hogy a köznemesek között az ő családjok a legelső, s e részben igazat adnak Cæsarnak, ki a Malárdy családot, – a véletlen kedvezménye által, – jellemével megelőzte: «inkább első úr egy faluban, mint második consul Rómában».

Malárdy Ferencz bizton elmondhatja magáról, hogy jelenleg ő az első úr egy megyében.

Grófok, herczegek, a kik ott birtokosok, a várkormányzók és generalisok, mind nem parancsolnak ott nála nélkül; tőle függ előremenetel és megállapodás; az ő szemöldei igazgatják a szónoklatokat a megyegyűlésen; az ő «favora» és «fastusa» eldöntő indok a bírák ítéletében; az ő akarata a törvény.

És az ő akaratát meg nem ingatja semmi.

Semmi? Még ez a rengő föld sem? – Az sem. Majd mindjárt elmondok róla egy pár adatot.

A rémület legelső órájában, midőn mindenki elveszté lélekjelenlétét, midőn futott az anya gyermeke bölcsőjétől, a katona őrhelyéről: Malárdynak első gondja az volt, hogy a megyeház folyosóit végig járta, megnézni, ha az őrök helyeiken maradtak-e? Nem találta őket ott. Hol az őrmester? Az is elfutott. Egyetlen hajdu állt a folyosón, a ki ijedtében nem találta a kijárást. Azt megragadta: «mától fogva te vagy a hajduk őrmestere, és tudtul adod minden drabantnak, hogy a ki helyét el merészli hagyni, hivatalából el van bocsátva.» A reszkető ember nem bátorkodott ellenvetést tenni s ott maradt. Még a földrengésnél is jobban félt az ő haragjától.

A legveszélyesebb órákban maga mellé rendelé a megyei jegyzőket, ügyészeket és esküdteket s sorról-sorra járva a megyeház termeit, vizsgálatot tartott azok felett: mit állhatnak ki, meddig tartanak még? A levéltár padmalja egészen keresztbe volt már nyilva és a szegletfalak elváltak egymástól, hogy a padlás gerendái közé lehetett látni.

A nagy, ódon szekrények úgy rázkódtak, úgy dörömböztek magukban, mintha félelmes lakóik ki akarnának törni záros ajtóikon; az asztalok és székek tánczoltak előre-hátra, és minden, a mi az asztalokon volt, tintatartók, tollak, kések, futni készültek valamerre. Malárdy pedig kényszeríté hivatalnokait leülni a reszkető asztalok mellé, e tánczoló székekre, előszedegetni a dörömböző almáriumok csomagait, mártogatni reszkető tollakkal, reszkető kalamárisokba s írni reszkető papirra reszkető kezekkel, reszkető sorokat.