I.

Az Arany Bika kisebbik termében, mely az udvarra nézett, este hat óra felé egymás mellé állitották az összes asztalokat, s megteritettek ötvenhét személyre. Maga a fiatal Arany Bika rendelkezett ebben a főbenjáró dologban. Figyelme kiterjeszkedett a legapróbb részletekre is, s czilindere úgy járt a kezében, mint valami karmesteri pálcza. Végezetül személyesen zárta el a nagy ebédlő ajtaját, a másik ajtóra pedig, a mely a folyosóra nyílt, czédulát ragasztott, figyelmeztetésül hogy itt »Zárt-Körü Társaság« fog összegyülekezni.

Ez a papirlap ugyanoly sorsra jutott, a milyenre a többi intő czédulák: senki se látta meg. S mikor, hét óra tájban, rendre megérkeztek a mindennapos sörözők, a csepühajú s telihold ábrázatú tehetséges ifjú pinczérnek, a ki a szobát őrizte, minduntalan elő kellett ugrania a sötét sarokból, a hol a walesi herczegről álmodozott, hogy kijelentse a helyiséget ostromlók előtt:

– Bocsánat. A terem el van foglalva, negyven éves találkozás miatt.

Az emberiség legnagyobb része olyan jól meg van nevelve, hogy közönségesen megnyugszik mindenben, a mi megérthetetlen, és abban is, a minek semmi értelme. A törzsökös vendégek nagy tömege tehát megelégedett a kissé hézagos felvilágositással, s minden további okvetetlenkedés nélkül visszafordult a lépcsőházba, a honnan aztán bevezették őket a nagy terembe. De akadtak kivételek. A járásbiró például, a ki jóban, rosszban, szóval, a mikor csak szerét tehette, szeretett egy kicsit hepcziáskodni, nem állhatta meg, hogy föl ne förmedjen:

– Mi a csuda?! Negyven éves találkozás miatt?! Micsoda negyven év? Micsoda találkozás?

A fiatal Gambrinus legkellemesebb mosolygásával felelt:

– Öreg urak, nagyságos uram. Csupa öreg ur.

Ez a fiatal Gambrinus valóságos senyvedő pálma volt. Nemrégiben még a Nemzeti Kaszinóban szolgált, s mélységesen megvetette ezt a kis várost, a hol meg kellett huzódnia. Nagyúrias érzése sokat szenvedett ebben a levegőben, mely sehogy se felelt meg finomabb szervezetének. Hanem a járásbiró iránt nagy jóindulatot érzett. A járásbiró, kivált ha részeg volt, szép borravalókat adott, s a senyvedő pálma felismerte benne a rokon, úri vért.

Nem is tagadta meg tőle kitüntető bizalmát.

– A szobát, mára és holnapra, a polgármester úr foglalta le. Itt fognak összejönni, ő meg az iskolatársai, a kik negyven esztendővel ezelőtt a helybéli gimnáziumban tettek érettségi vizsgálatot.

– Ilyen sokan? Hát még mind megvannak?

– Az öreg urak csak tizenegyen vannak. Hanem úgy egyezkedtek, hogy az ünnepen családostul fognak megjelenni.

– Szépen megszaporodtak. Nem is lakoma lesz ez akkor, hanem valóságos bál.

– A lakoma csak holnap lesz, nagyságos ur. Ma az ismerkedési estét tartják.

– Ugyan, ne beszélj! Most fognak ismerkedni?

– Rég nem látták egymást. A polgármester úr az egyetlen, a ki helyben lakik. A legtöbben vidékről jöttek. Két család pedig Pestről érkezik a nyolcz órai vonattal. Az egyik pestit bizonyosan ismeri a nagyságos úr. Lovassy Mihály.

– A kúriai bíró?

– Nekem legalább úgy mondták.

– Ezt meg kell tudni, Jankó, bizonyosan. A Lovassy Pál apja itt, minálunk! De hisz ezt ki kell irni az ujságba!

– Én úgy hallottam, nagyságos úr.

A járásbiró visszafordult a nagy terem felé, fellármázta a társaságát, s élve a kedvező alkalommal, elszavalta a Lovassy Pál költeményeiből mindazokat a versszakokat, a melyek megragadtak a fejében. A fiatal Gambrinus pedig tovább álmodozott a walesi herczeg baccarat-estéiről és borravalóiról.

Volt rá ideje. A pesti vonat késett, a szomszédságból érkező utasok meg éppen csak kilencz óra után kászolódtak be a pályaházból az Arany Bikába. Már fél tiz felé járt, a mikor a lefoglalt szobába szállingózni kezdtek a jogosult vendégek.

Különös összejövetel volt, annyi bizonyos. Alakok, a kik a folyosón gyanúsan méregették egymást, odabenn összeölelkeztek.

– Te Gerzson Pista vagy!

– Te meg Babarczy Sándor!

– Ez itt a fiam, a menyem, a leányaim.

– Ezek meg a lányom, a vőm, és az unokáim.

A polgármester mindenütt ott volt, s megkönnyitette a bemutatkozást.

– Bodó Jancsi. Nem emlékszel? Együtt ültetek a második pad szélén. Kedves leánya. Hm… izé… ő nagysága.

A kúriai bírót, a ki sehogy se akarta elereszteni egy hét-nyolcz éves kis leány kezét, mindjárt körülfogták. A gyermek oly gyönyörű volt, hogy egyszerre meghóditotta az asszony-sereget.

– Milyen szép kis lány! Hogy hívják magát, lelkem?

– Lovassy Zsorzsin.

Egy kicsit ropogtatta az r-et, s úgy nézett keresztül a falusi asszonyokon, mint valami kis dáma. Nagyapja bátran elereszthette volna a kezét. Egy cseppet se volt megilletődve ebben a nagy és ismeretlen társaságban, csak figyelt, mint mikor az állatkertbe vitték.

Az új nemzedék valamivel hidegebben, de szintén szives készséggel barátkozott.

– Szalárdy Imre vagyok.

– Ah, a romániai búzáról szóló röpirat szerzője? Nagyon örvendek. Bodó Jenő, főmérnök.

Egy jól táplált úr sietett leülni az első üres székre, s menten bemutatta magát a jobbra ülő hölgynek.

A hölgy elpirult.

– Vidovich Klára… A kis Lovassy Zsorzsin nevelőnője vagyok – tette hozzá, szinte bocsánatot kérve, hogy születni bátorkodott.

– Nem tesz semmit – vigasztalta az emberséges falusi.

A legjobban egy mosolygós kis öreg úr örvendezett, a kit senki se ismert a polgármesteren kívül.

– Ugy látszik, mindnyájan együtt vagyunk. Derék, nagyon derék!

– Igazán – szólt a polgármester – az Ur Isten különös kegyelemmel volt hozzánk. Tizenketten tettünk érettségi vizsgálatot, s tizenegyen még ma is megvagyunk, negyven év mulva. Csak a szegény Király Feri hiányzik közülünk.

– Az ám, a szegény Király Feri!

Valaki azt kérdezte:

– Mikor is halt meg szegény Király Feri?

– Bizony annak már harminczkét-harminczhárom esztendeje.

– Szegény Király Feri!

Egy gyerek felboritotta a befőttes tálat, s a figyelem feléje fordult. A kis Lovassy Zsorzsin, a ki a nagyapja mellett ült, s nem igen nyúlt az ételekhez, olyan csodálattal nézett a botrány elkövetőjére, mintha egy fiók sziú-indián lejtett volna vad tánczot, illedelmes viselkedéshez szokott, úri kis személye előtt.

Különben a vacsora meglehetősen csöndes volt. A társalgás vontatottan folyt, s a sok kiéhezett ember vagy magamagával vagy a családjával volt elfoglalva. Mindenki törődöttnek érezte magát, a vasút kimeritette az egész társaságot. Alig várták, hogy a vacsora véget érjen, s eltehessék magukat holnapra. Koronkint egy-egy aggódó hang zavarta meg a férfiak halk beszélgetését:

– Jánoska, ne egyél sokat! Jánoska, meg ne rontsd a gyomrodat!

A sánta Jánoska szemrehányóan nézett két nagy fekete szemével a hozzá forduló kövér asszonyságra. Már rég nem evett, s csöndesen pihent mankóin, mialatt koravén tekintete hosszasan nyugodott meg egy-egy ősz fejen.

Mindvégig nem történt semmi nevezetes. Nagyobb feltünést csak egy öreg úr keltett, a ki minduntalan elbóbiskolt, s a kit az unokái, két hervatag kisasszony, ujra meg ujra felráztak szenderéből:

– Nagypapa, ne aludjál el!

– Ki az az öreg ur? – kérdezték az asztal másik végén.

– Vidor Gazsi – felelte a másik öreg, a kit senki se, s a ki mindenkit ismert.

– Mért nem hagyják aludni? – érdeklődött a kövér asszonyság.

– Az orvosok úgy rendelték, hogy ilyenkor mindig fel kell költeni. Mert könnyen megeshetik, hogy elalszik örökre.

Ezalatt pedig a sokszor tetten ért Vidor Gazsi folyvást azon törte a fejét, hogyan játszhatná ki az unokáit. Addig furfangoskodott, mig végre is sikerült elaludnia. Ugy kellett felvinni a szobájába.