II.

Este nyolczkor begyömöszölték az öreget az ünnepi hintóba, végig hajtattak vele a fellobogózott Corsón, hogy az egész város kiéljenezhesse magát, s tiz percz mulva ott voltak a kivilágitott San Felice előtt.

Maurocordato ünnepi beszéddel fogadta a nagy zeneköltőt. A mester megadással hallgatta végig a lángelméjét dicsőitő szép szólamokat, motyogott egy pár szót, s átengedte magát két vastag hölgynek, a kiket nem ismert, s a kik bedugták a páholyába. Mikor az ismeretes kis ősz fej megjelent a páholy fenekén, az egész közönség felállt s falrengető evvivában tört ki. Mindenki tapsolt, tombolt, éljenzett; a mester alig győzte a hajlongást. Végre lecsillapult a jerikói lárma; a mester helyet foglalt a polgármester és a marchese között, a karmester botja megrándult, s az előadás megkezdődött.

Az első hangok elvesztek. A közönség élvezni akarta a ritka látványosságot, s minden szinházi üveg a szomorú kis fejet kereste, mely egyedül sáppadozott a vakitó fehér vállak és gyémántok pompájában. Az öreg erre az alkalomra meg volt mosdatva, s a hölgyek úgy találták, hogy Itália büszkesége nagyon szép aggastyán.

Itália büszkesége vagy negyven év óta megért már egy egész sereg szinházi diadalt, de ő sem ért meg nagyobbat és lármásabbat, mint ezé a Semiramisé volt. A tüntetésnek, a tetszés-zajnak nem volt se vége, se hossza; Corticellit és a franczia tenort egész orkán hívta minden jelenet után.

A második felvonás végén nem lehetett többé kétség, hogy a siker óriási; és Lippi, a félelmetes Lippi, a foyerban úgy beszélt, mintha kéjgáztól csipett volna be. Szerinte a mester felülmulta önmagát; felülmulta Aidát, Othellot, és mindent, a mit csak felül lehet mulni. Csak egy nézet volt az egész szinházban: az, hogy a mi nagyszerüt a mai zenei tudás és a melódiában való gazdagság karöltve alkothatnak, az mind benne van ebben a Semiramisban. S a lelkesedésnek nem volt határa többé. A harmadik felvonás után Laetitia herczegnő átment a mester páholyába s megcsókolta az ősz ember kezét; a közönség ujjongott és tombolt.

– Ki volt ez a szép fiatal hölgy? – kérdezte a mester a polgármestertől, mikor a herczegnő kiment a páholyból.

Egész este ez volt az egyetlen megnyilatkozása. Különben szótlanul állta az ünneplést, s néha szinte ijedten nézte a mámoros tömeget, mint egy megrémült szent madár, melyet a bálványimádók körültánczolnak. Már az első felvonás után kimeritette a temérdek ráparancsolt hajlongás. A pellengéren állók kifejezéstelen arczával nézte a rászegezett messzelátókat, majd bambán, üres szemmel nézett a szinpadra, mint a kinek fogalma sincs róla, mi történik előtte.

Csak egyszer látszott rajta némi élet: a harmadik felvonásban, Ninus és Semiramis nagy kettőse alatt. Ekkor mintha érdekelte volna egy kissé a zene; a szeme pislogott s a keze reszketett. Aztán ismét visszasülyedt érzéketlenségébe.

Lippinek feltünt ez a csodálatos viselet, s nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze a marchesetől, a ki öt percznyi pihenésre a foyerba menekült:

– Mi baja a mesternek? Mintha beteg volna.

A marchese vállat vont.

– Mi baja? Álmos! Mindig álmos.