I.

Huber úr vasárnap délelőtt sétálni vitte a gyermekeit: pápaszemes, vézna, komoly kis fiát – egy összeaszott öreg legénykét – és tíz esztendős nyurga leánykáját, a ki olyan érdeklődéssel nézelődött az utczán, mintha bizony rá is tartoznék ez a szép világ. Szegényke, még nem tudta, hogy semmi köze a föld kéjeihez, s hogy a napsugárt, és a víg zenét, a holdvilágos éjeket a Como partján s a velenczei szerenádokat, a bálokat és a harangzúgásos szerelmet, a patakzó gyémántot, a pezsgő gyöngyöző nedűjét, s a libegő, suhogó, varázslatos selyemruhákat nem az ő számára találták fel. Fogalma se volt róla, hogy a papája azok közé az alsóbbrendű állatok közé tartozik, a kiket erkölcsi halottaknak nevez a világ, s hogy következésképpen ő rá is csöndes, nagyon csöndes élet, nagy meghúzódás és mostoha szerencse, sok lemondás, és még több megaláztatás várakozik.

Száraz, hideg januári nap volt, s a merre mentek, keményre fagyott hó csikorgott a lábuk alatt. Az öreg legényke apró léptekkel baktatott előbbre, s szomorúan nézte a csillogó jégszemektől fehérlő útat, mintha érezte volna, hogy minden lépése egy igen-igen komor helyhez viszi közelebb. A leányka folyvást csipogott, mint egy sárga szájú kis veréb, s Huber úr elmélázott.

– Vincze nyolcz éves, Malvinka már tíz – tünődött magában. – Nemsokára meg fognak tudni mindent…

De egy kellemes látomány fölverte álmodozásából.

– Vincze, Malvinka – figyelmeztette gyermekeit – amott jön Bórenbukk báró, a méltóságos úr. Szépen köszönjetek neki, mint jól nevelt gyermekekhez illik.

Csakugyan, egy viziló formájú emberi lény jött velök szembe, csodás télibundában. Nagyokat fújt, s látszott rajta, hogy igen haragszik az asztmára, mely földhöz vágja még őt is, húsz milliónyi vagyon hatalmas urát.

A pénzes-zsák, nehézkes léptekkel bár, egyre közeledett. Mikor már csak néhány lépésre voltak tőle, Vincze levette a kalapkáját, Malvinka bókolt, s Huber úr mély tisztelettel köszönt a földesúrnak:

– Alázatos szolgája, méltóságos uram!

Bórenbukk báró leereszkedéssel fogadta a társas üdvözlést s megmozdította a kalapját. Nem szólt, de nézéséből, a mely szomorú volt, mint egy beteg tehéné, határozott jóakarat volt olvasható.

Aztán tovább ment.

Huber úron valami édes melegség futott végig. Ime Bórenbukk báró, a ki a legnagyobb úr az egész megyében, megint nyájasan, sőt határozott szivességgel fogadta és viszonozta az ő szerény köszöntését! Pedig nem lehetetlen, hogy Bórenbukk báró, a ki azelőtt mindenütt megfordult, annak idején hallott az ő ügyéről… És Bórenbukk báró mégis visszaköszön neki, századszor, újra, mindig.

Tehát ismét megvolt a vasárnapi öröme. Mert voltaképpen azért andalogtak erre minden vasárnap délelőtt, hogy módjában legyen Bórenbukk bárót higienikus sétáján üdvözölnie, s hogy aztán az új találkozóra várva, erre a kegyes kalapemelintésre gondoljon szüntelen, a jövő vasárnapig…

Bórenbukk báróról sok rosszat beszéltek. Hogy katonák élelmezéséből gazdagodott meg, s hogy a hol Bórenbukk báró volt a vállalkozó, ott nyomban kiütött a tifusz. Huber úr azonban nem hitte el ezeket a meséket. Hogy ez a jólelkű, nyájas ember szegény katonák zsírján hízott volna ily kövérre!… Micsoda ráfogás!

Meg volt írva, hogy ezen a vasárnapon a szokott öröme ne legyen teljes. Már hazafelé tartottak, a mikor a vasúthoz vezető utczából hirtelen előbukkant a szolgabíró alakja. Huber úr hirtelen félrenézett; fakó arczán könnyű pirosság futott végig.

A szolgabíró fütyörészve haladt el mellette, s Huber úr lehorgasztotta a fejét.

Már vagy öt éve nem köszöntek egymásnak. A szolgabíró egyszer fenn járt Pesten, s a mikor onnan visszatért, Huber úrnak úgy rémlett, hogy nem akarja meglátni az ő szerény köszöntését. Bizonyosan hallott valamit odafönn; ámbár ki foglalkoznék még ma is az ő szerencsétlen ügyével?!…

Lehet különben, hogy csak véletlen volt az egész. Talán: eleinte nem vette észre Huber urat, s később nem sokat törődött vele. De Huber úr azóta nem mert köszönni s többé nem látták meg egymást.

Mikor hazaértek, a meleg szobába, a kis fiú köhögni kezdett.

Huber úr nem hallotta ezt a rekedt köhögést; elgondolkozott:

– Vincze nyolcz éves, Malvinka már tíz. Nemsokára meg fognak tudni mindent.