III.

Egy szép nap Huber úr azt olvasta az ujságban, hogy odafenn, Pesten, megtalálták a becsületét.

Szétbontottak egy ócska, vasúti postakocsit, s ennek egyik hasadékában ráakadtak a húsz évvel ezelőtt elveszett pénzes levélre. A levélben benne volt a régi, sok szép bankó; a Huber János becsülete hiánytalanul, makula nélkül.

Huber úrnak reszketni kezdett a keze, mialatt az ujságot betűzte, s a hogy fátyolozott szemmel tovább olvasta a hírt, két nagy, kövér könnycsepp folyt végig fakó arczán.

Aztán elkezdett kiabálni a gyerekek előtt:

– Itt van az elégtétel!… Itt van!…

A gyerekek megijedtek és sírva fakadtak.

Másnap megérkezett ártatlanságának hivatalos elismerése is. Az igazgatóság levelet intézett hozzá, melyben őszinte sajnálkozását fejezte ki.

Huber úr, húsz évi görnyedtség után, megkisérlette kiegyenesedni. S a hogy körülnézett, csodálkozással vette észre, hogy a világ nyugodtan forog tovább.

A Huber úr kis városkáján nem lehetett észrevenni semmi különös változást. A lakosság nem forrongott; sokan nem is olvasták a hírt, mások nem tudták, hogy Huber úrról van szó.

Huber úr, hogy elégtétele teljes legyen, felutazott a fővárosba. Itt, fennen köszöngetett húsz év óta nem látott ismerősöknek, a kik nem ismerték fel. Elfelejtették azok Huber urat, régen.

De Huber úr nem nyugodott s fölkereste az egykori pályatársakat. Ezek már mind szép állásban voltak, s Huber látása nem igen izgatta fel őket. Egy negyedóráig elbeszélgettek vele s megkinálták szivarral. Azután a régi bizalmassággal nyilatkoztak meg előtte:

– Most már, kedves János, eredj haza. Nagyon sok a dolgom, rendkivül sok. De hidd el, őszintén örülök.

S Huber úr észrevette, hogy éppen úgy lenézik, mintha semmi se történt volna.

Huber úr, hogy kárpótolja magát, megizlelte a vastag szivarokat s elment az orfeumba. De a havannáktól fejfájást kapott, s rájött, hogy az orfeum igen szomorú mulatság.

Belátta, hogy nincs egyéb hátra, mint haza utazni, s folytatni ott, a hol elhagyta.