III.

Másnap, Mr. Reginald bekukucskált a bódéba. Kiváncsi volt rá, mi történik odabenn, de nem tartotta tanácsosnak közelebb menni a halálra itélthez.

A hogy kinyitotta az ajtót, a vak homályosságból két nagy sárga szem rontott elő, s egy hatalmas tömeg olyan erővel vágódott a ketrecz rácsához, hogy a vasszerkezet minden ízében megrecsegett.

A púpos hátán végig futott a hideg, s inai megcsuklottak. Ha a vas véletlenül enged!… Becsapta az ajtót s tovább állt.

Az ajtó-csattanásra rémitő bömbölés felelt. Olyan bömbölés, hogy a púpos egész éjszaka hallotta. Hajnalig nem tudott aludni. Csak a füle káprázott?… Vagy amaz egyre orditott odaát?!…

Később is, folyvást hallotta ezt a hangot. S ünnep másod napján, mialatt Little John a legtréfásabb dolgokkal mulattatta a piaczon egybe gyülekezett uraságokat, koronkint a fülébe hatott a meg-megujuló rettentő bömbölés. Eleinte úgy hangzott ez, mint valami szörnyű fenyegetőzés, majd úgy rémlett, mintha átváltozott volna panaszos könyörgéssé.

Végre elhallgatott a hang.

Az ünnepek után – ötvenhat óra mult el, hogy a halálra itélt éhezett és fagyoskodott – Mr. Reginald még egyszer megnézte áldozatát. Most már bemehetett. Bob nem rohanta meg a rácsot; tehetetlenül feküdt ama sarokban, mely a legközelebb volt a hideg kemenczéhez.

A déli nap bevilágitott a deszka-bódé hasadékain. Mr. Reginald jól láthatta az éhségtől és hidegségtől kimerült állatot. Még élt, de már nem bömbölt, csak nyögött.

Mikor az ajtó kinyilt, felnyitotta a szemét. De tekintetében már nem volt más, csak halálos szomorúság. A gyűlölségnek és a bosszúnak utolsó zsarátnoka is kialudt belőle.

Mintha azt mondta volna ez a szomorú tekintet:

– Ó, jaj nekem, hogy én – én vagyok, s nem lehettem más: alkalmazkodó kutya, vagy ügyeskedő majom! Ó, jaj nekem, hogy csak haldoklásomban tudom meg, mily oktalanul éltem! Miért is, hogy bele kellett futnom a kelepczébe, s a rabságban nem tudtam átváltozni törlészkedő hasznos háziállattá?! Miért, hogy a hazai, ismerős bozótok között, egyenesen, nyugodt, nagy léptekkel haladtam előre, nem sejtve, hogy vermet ástak elém?! Miért kell ily későn tudnom meg, hogy nem okos egyenesen menni, miért nem láttam be előbb, hogy csúsznom kellett volna, lassan, óvatosan, kanyarogva, a hogy a kigyó csúszik?! Miért nem nyilt ki az eszem a verem sötétjében, miért, hogy föl se vettem a homályt, mely mindenkorra elnyelt, miért, hogy aggodalom nem fogott el a fogságban, miért szóltam nyugodtan: »Sötét van; mindegy«?! Miért nem törődtem a puskás liliputiakkal, a kik körülfogtak s átcsaltak a veremből széttörhetetlen vas ketreczembe?! Miért nem tanultam meg később a rabszolgaság mesterségét, miért nem sajátitottam el a táncz művészetét, a tizig való számolás tudományát, miért nem tanultam meg vörös nadrágban járni és az arczomat fintorgatni?! Isten veled már, harcz vidám zenéje, fenevadak erdőt reszkettető, vidám orditozása, lángoló erdő, napfény izzó heve, puska-ropogás, csalit zengése, Isten veletek! Isten veletek, kemény húsú, széles pofáju, szép oroszlán-asszonyok! Nem dulakodom többé veletek, földet rengető szerelmi párbajban; nem vágom szügyetekhez győztes sörényemet; nem birom le, halálos reszketéssel teli édes gyönyörre, melegséget árasztó, keménybársony, szilaj testeteket! Isten veletek szép oroszlán-asszonyok, és ti, gyáván szökellő tigrisek, csataszóm elől vadul rohanó elefántok, ne remegjetek többé: én már búcsúzom! Ó, mily nyomorultul kell elvesznem! Vaczogok, haldoklom a hidegtől, a ki a napfényre születtem, s éhen pusztulok el, én, a kinek szét kellett volna marczangolnom az egész világot! De hát én vagyok-e én, s az egész Afrika nem álom volt csupán?! Ime, ez a pislogó, hunyorgó, reszkető szempár megöl. Engem!… Nem, én nem vagyok én; szép afrikai hazám, a vérengző csaták, rügyfakasztó márczius szerelmi bömböléssel teli éjei, mindez hazugság volt, s én csak egy közönséges macska vagyok, a kit földre tepert az éhség s a ki könnyezik a hidegtől!

* * *

Mikor Mr. Reginald utóljára látogatta meg áldozatát, Bob már nem mozdult. A púpos kinyitotta a ketrecz ajtaját, rálépett az oroszlán tetemére, s kis pálczájával nagyot suhintva a levegőbe, kevélyen igy szólt:

– Quos ego!