CSÁK MÁTÉ A GÁZGYÁRBAN.

Ide s tova tizennégy esztendeje, hogy az »Első hazai gáztársulat«-nál egy szobában dolgozom Csobánczy Tituszszal. A dolgozás alatt ne tessék valami lelketölő hivatalos munkát érteni; a gáztársulat gondjai, minket kettőnket, nem igen háborgatnak. De, szóval, nem számítva az esztendőnek azt az egy hónapját, a mikor szétszaladunk szabadságra, kettesben töltjük a gyorsan illanó idő egy jelentékeny részét. Reggeli nyolcztól délutáni háromig egy ketreczben mozgunk, s együtt számláljuk a perczeket, melyek ólomlábon hozzák a megváltó pillanatot, a mikor »a földé leszünk ujra.«

Ha az ember ennyi időt tölt egy másiknak a társaságában, utóljára is azt képzeli, hogy ismeri a másikat a veséjéig. Természetesen, volt egy idő, a mikor én is azt hittem, hogy a Csobánczy Titusz élete nyitott könyv előttem. Végre is, hogyne hittem volna?! Összeszoktunk és vidám czimboraságban ütögettük agyon a hivatalos időt. Közöltük egymással apró terveinket, s szivarfüst mellett el-eltanakodtunk azokon a kicsinyes eseményeken, melyek mind a kettőnket érdekeltek. Számtalanszor beszélgettünk életmódunkról, s nap-nap után találkoztunk azonegy élet-bölcseletben. Ismertem a multját, mely ó-kori egyszerűségű volt, s abból állt, hogy: elverte a vagyonát. Ha jókedvű volt, elmesélgetett egyet-mást a gáztársulat embereinek régi eseteiből, s a fizetési napokon föl-fölemlegette azt az aranyos időt, mikor még Zeréndy Miklóssal, az irnokok virágával, lóháton jártak be Eörsről a gáztársulatba. A legkényesebb természetű dologról sohasem beszélt ugyan, de egyes váratlan látogatásokból s a hivatal-szolgák hunyorgatásából könnyen kitalálhattam az ő egyetlen, kissé anyagias, s összes fejleményeiben meglehetősen közönséges szerelmének történetét is, mely épp olyan lehetett, mint ezer más agglegényé. Az élete máskülönben is ritka egyformaságú volt. Hogyne képzeltem volna tehát, hogy ismerem emberemet?! Fogadtam volna rá, hogy kitalálom: merre jár, mikor nem voltunk együtt; s azt hittem, hogy tudom miről gondolkozik, mikor hallgatag pipázott tőlem két lépésre. Meg voltam győződve, hogy azt is eltalálom, miről álmodik abban a tizenkét órában, melyet két indus istenségnek: az alvásnak és a gondolattalan pihenésnek áldozott.

Hanem azért ennek a nagyon egyszerű életnek is volt előttem egy rejtélye. A tizennégy hosszú esztendő alatt alig mult nap, a mikor ne kérdeztem volna magamtól:

– Vajjon mi az ördögöt csinál ez a Csobánczy Titusz, a mikor szabadságon van?!

Ha ilyen gyakran foglalkoztam a szabadságával, annak az az egyszerű oka volt, hogy alig mult nap, a melyen ne emlegette volna ezt a híres szabadságot. Úgy dél felé rendesen ilyen kérdésekkel zavart fel a merengésemből:

– Tudja-e, Magyar úr, hogy még csak száztizennyolcz nap, s aztán szabadságra megyek?! – Hej, Magyar úr, mához nyolcz hétre már nem leszek Pesten. Ugy-e nagyszerű?! – Mit gondol, Magyar úr, mikor indulok? Már csak ezerkétszáztizenkilencz óra van addig.

Október elsejétől augusztus végéig folytonosan az úti készülődéseivel ingerelte a képzeletemet. Az volt az egyik főfoglalkozása, hogy a lehető legapróbb méretekbe mélyedve, számítgatta az időt, mindig a legközelebbi szeptember elsejéig.

A hányszor úgy augusztus vége felé jártunk, alig birt megférni a bőrében. Elhagyta a szokásos nyugodtsága, mint az olyan kivételes alkalmakkor, a mikor valami dolgot kellett leráznia a nyakáról, s napokon át izgatottan járt-kelt a ketreczben, megmérve a padlót széltében, hosszában.

Szeptemberben soha se látta senki.

Mikor haza került, egy szava se volt arról, hogyan töltötte a nevezetes szabadságidőt. Elejéről kezdte a dolgot, s készülődött a jövő évire. Megint belebonyolódott a számításaiba, s eleinte hosszas sóhajtozások között, de mind sűrűbben és sűrűbben kezdte emlegetni a következő év boldog szeptemberét.

Hol járt, mit csinált? – arról nem tudott senki. Ha akadt olyan tapintatlan, a ki megkérdezte tőle, hogy hol utazott, s hogy’ mulatott, kitérő szókkal válaszolt neki.

A gáztársulatnál különben nem is sokat törődtek vele, mit csinál Csobánczy Titusz a szabadsága idején? Nem igen tűnt fel a távolléte. Engem azonban bolygatott a kiváncsiság, mindjárt megmondom miért.

Könnyű ugyan elképzelni, hogyan tölti el egy közönséges örömeknek élő kis hivatalnok pihenésének az idejét, olyankor, a mikor vidékre mehet, de az ő utazásaiban volt valami titokzatos. Kissé költséges lehetett az útja.

Csobánczy Titusz az év tizenegy hónapjában úgy élt, mint a legegyszerűbb a görög bölcsek között. Hanem a szabadsága előtt hihetetlen pénzre volt szüksége. Fölszedett minden szabályszerűen kiutalható előleget, kivette a fizetését a legközelebbi hónapokra, igénybe vett minden megszerezhető hivatalos kölcsönt, képtelen czímek alatt folyamodott segélyezésért, szóval mindenféle mesés ürügy alapján – melyek kitalálásában csodás leleményt fejtett ki – kiszivattyúzta a gáztársulatból mindazt a pénzt, a melyhez csak a legtávolabbról is czimet találhatott. Több pénzt vitt magával az útra, mint a mennyiből az egész esztendőben élt. S mindannyiszor oly üres zsebbel tért haza, mintha útonállók közül került volna elő.

Akárhányszor megfordult a fejemben, hogy talán Monte Carloban jár olyankor, s a szerencsét kisértgeti, örökkön hiába. Ha egy délvidéki tengerparton uraskodik egész szeptemberben, bizonyára haza hozhat abból, a mit magával szokott vinni. Nem értettem a dolgát.

Ne gondolják ezek után, hogy a túlságosan kiváncsi emberek közé tartozom. Higyjék el, van benne valami ingerlő, ha egy hozzánk közel álló embernek, a kit megszoktunk a környezetünk kiegészítő részének tartani, van egy megfejthetetlen örökös rejtélye, akármilyen parányi is ez a rejtély.

Nem voltunk valami nagy lelki rokonságban, de azért már szinte az énemhez tartozott. Hogy hosszú időn át folytonosan láttam, hogy oly tömérdek órát töltöttem vele, nap nap után, elkerülhetetlen s szükségkép nyájas társalgás közepett: annyira hozzá szoktatott, hogy a hivatalt, a mindennapi életet, a világ rendjét nem tudtam elképzelni nélküle. Hozzá tartozott a sorsomhoz. Megszoktam a hangját, a lépését, a szólásmódját, s ha véletlen távol volt, valami hiányzott az életemből, a »napomat« – mint nagy névrokona mondotta – »elvesztettem.« Életem társává nőtte ki magát.

És ha néha rátekintettem, a mint mellettem lélekzett és pöfékelt, s eszembe jutott, hogy holnap, meg holnapután, isten tudja meddig, ismét mellettem fog lélekzeni és pöfékelni, ebben az örök egyformaságban, melynek minden egyes aprósága olyan ismerős: mint árnyék vonult el köztem és alakja közt annak a titokzatos szeptembernek a gondolata.

Bosszantott ez a kérdőjel.

Ilyenforma bosszúságot érezhet a hitestárs, mikor szembe ülve a pongyolába és papucsba bujt szótalan férjjel, a kandalló tüzének egyhangú pattogása mellett, a lámpa köznapi világánál, elnézi a másik arczát, melynek redője untig ismerős, s arra gondol:

– Vajjon ez a szem, mely most oly közel, ez a mozdulatlan, semmit el nem áruló szivárványhártya, micsoda messzi, ismeretlen tájak képeit rejti el előlem, alighanem örökre?!…

… Bele tekinthettem ebbe az egyszerű lélekbe, ismertem ott a nagy csarnokok zegét-zugát. De ebben az egyszerű lélekben is, mint a kékszakállu herczeg otthonában, volt egy szoba, mely zárva volt – mindenki előtt.

* * *

Azért, hogy én ilyen gyöngéd érzésekkel viseltettem Csobánczy Titusz iránt, nem foghatom rá, mintha az egyénisége valami különösen megnyerő lett volna. Ez a hórihorgas, pókhasú, tarkóig kopasz vén legény, a leglustább, a legfalánkabb s a legönzőbb öreg gyerek volt, a kit valaha láttam. Egész alakjában volt valami, a mi a mesék nagyevő királyainak derűs és gyermekies alakjaira emlékeztetett. De ha az ember jobban megnézte az arczát: ez az első benyomás lassankint elenyészett. Tekintetében volt valami azoknak a szomorúságából, a kik, mintha későn jöttek volna erre a nagyon vén világra, a kiken valami mondhatatlan kifejezés azt a gondolatot ébreszti bennünk, mintha egész életükben öntudatlanul egy sohasem ismert aranykort, egy soha sem látott s mégis elvesztett paradicsomot gyászolnának. Vénhedt apák kései, csenevész gyermekein ül az a névtelen bánatosság, melyet én a Csobánczy Titusz puffadt, halovány orczáján láttam. Volt rajta egy vonás, mely a »szomorú képű lovag«-ra emlékeztetett.

Olyan öltözetben járt, a milyet soha senki se viselt. Ruháján valami sajátságos összeegyeztetése volt az ősi viselet hagyományainak a jelenkori divat kivánalmaival. Nem mondhatni, hogy a megalkuvás sikerült; a kétféle elem mintha örökös harczban lett volna egymással; mintha lerítt volna róla a sujtás is, de főkép az európai csín. A mióta csak ismertem, mindig ugyanazt a kalapot hordta, és ezt a kalapot soha se fogom elfelejteni. Szürke, hegyes, süveg-szerű szőr kalap volt, melynek karimája le volt hajlítva, valószinűleg azért, hogy a vékony, kacskaringós, zöld zsinórnak, mely szalag helyett futotta körül, kárba ne vesszen az ékessége. Ez a kalap valami bántó tökéletlenséggel ingerelte az ember szemét, akár a pisai torony. Mintha nem lett volna valami egész, mintha lekiabált volna róla a befejezetlenség. Hiányzott mellőle a pávatoll. De ha a kalap izgatott, a köpönyeg kibékített. Nem mintha ez az örökkön tartó ruha-egyéniség különösebben ékes lett volna. Inkább szűr volt, mint köpönyeg; nyáron felleghajtó, télen hidegűző. Czélszerűbb, mint szép. De ha nem is volt túlságosan ékes, az ember, a kié volt, tudta hordani. Úgy állott rajta, mintha mente volna.

* * *

Az a tizenegy hónap, mely a Csobánczy Titusz életéből ismeretes volt előttem, meglehetős egyformaságban telt el.

Titusz a szokások embere volt. Az a spártai életmód, melyet követnie kellett, magával hozta, hogy a nélkülözésben kitartó s apró kedvteléseihez hűséges maradt. Hiába lobogott benne a hejehuja vér, az élet sanyarúsága apró kénytelenségekhez kötötte le, melyekért kicsinyes örömökkel kárpótolta magát. És így pontossághoz szokott, az órához meglehetősen alkalmazkodó tisztviselő lett, de azért korhely maradt; rendszeresen élő ember és korhely volt egyszerre. Ez az ellentét furcsának tűnt fel a környezete előtt. A gáztársulat ifjú reménységei, úgy maguk között, gyakran köszörülték rajta az elmésségöket. Titusz sejtette, hogy az életmódját gyakran bírálgatják, de nem törődött vele. Büszke volt, mint egy király.

Élete igazán »bujdosás volt e földi tereken.« Alig várta, hogy szabadulhasson a hivatalból, de otthon se volt maradása. Kint lakott valahol a fegyvergyár táján, a legszegényebb emberek közt. Ezt a lakást senki se ismerte közelebbről. Valósággal rejtegette a kiváncsiak elől. Öregebb hivatalszolgák, a kiknek valaha alkalmuk volt egy pillanatra félre lebbenteni a szaiszi függönyt, azt rebesgették, hogy ez a lakás nem is igen volt mutogatni való. Annyi bizonyos, hogy Titusz »nem találta honját e hazában.« Minduntalan kikívánkozott belőle a kispesti határba, a hol egész nap el tudott barangolni. Egyszer, mikor nem állhattam meg, hogy Kis-Pest varázsáról ne tudakozódjam, Titusz így nyilatkozott:

– A fővárosnak és környékének Kis-Pest a legkedvesebb része. Nagyon csinos vendéglők vannak benne. S a lakossága igen jó nép.

Máskor azt is elejtette, hogy Erzsébetváros és Haraszti körül, magánosan szokta tanulmányozni a csinosabb vendéglőket, egy-két deczi mellett. (A deczi volt az egyetlen mai fogalom, a melylyel megbarátkozott.)

De a kispesti határból is mindig máshová kivánkozott. Szabadságra!

Azonban, sajnos, a főváros gázszükségletei kívánatossá tették, hogy ő is ott legyen a hivatalban, tizenegy hónapon át, majdnem minden hétköznap. Meg kellett alkudnia a sorssal. Nem lehet mondani, hogy ebben az alkuban Titusz húzta volna a rövidebbet.

Titusz bámulatos találékonysággal bujt ki minden munka alól. Ő a hivatalos foglalkozást máskép értette, mint a szabályzat. Az ő elfoglaltsága abból állt, hogy olvasott és számított a maga gyönyörűségére.

Ha olvasott, nem azért történt, mintha nagy barátja lett volna a szellemi élvezeteknek. Titusz a vaskosabb Epikúrok fajtájából való volt. Az anyagi élvezetek közül is igazán csak az asztal örömeinek adta át magát. Nem voltak inyencz-hajlamai, hanem volt benne valami az óriás kigyóból. Csak az egyszerű élvezeteket kedvelte, de ezeket aztán az ős-világi ember módjára. Ha szerelmet keresett, a kényelmet és a nyugalmat tartotta szem előtt; ha evett és ivott, hasonlóképpen nem törődött a minőséggel. Legyünk őszinték. A szellemi élvezeteket egyszerűen megvetette.

De azért olvasott.

Olvasta pedig a Turult és a Merkurt. A czímertudományt kedvelők folyóiratát és a sorsolási értesítőt.

Minden emberben szunnyad egy álmodozó, s minden emberben benne rejlik a cselekvő erő. A legtöbbünkben vagy az egyik, vagy a másik vergődik uralomra, de egyik se vész el semmiféle teremtett lényből.

Titusznál csodálatos egyensúlyban volt mind a két erő. S míg a Turullal álmodozott, a Merkurral cselekvési ösztönét elégítette ki. Mikor amazt olvasta, a multnak élt, mikor emezt, a jövőnek.

Koronkint el-elmerengett családjának viselt dolgain, a visszahozhatatlan fényes multon, a haza és a rokon családok dicsőséges napjain, de nem feledkezett meg a tennivalóról, a kötelességről sem.

Érezte, hogy e honnak még virulnia kell, s ezért olvasta a Merkurt.

Titusznak volt mindenféle sorsjegye: Vörös-kereszt, Jó-szív, Bazilika. És a szerencse ingerkedett vele. Hihetetlen következetességgel jöttek ki a sorozatszámai, és roppant közel járt a sorszámokhoz is. Világos volt, hogy végre is nyernie kell.

S épp abból állt a másik foglalkozása, hogy hihetetlen pontossággal számitotta ki, miképpen fog élni, mire és mennyit fog költeni, hogy ha majd eljő a jobb kor, a melynek el kell jönnie, hogyan rendezi be az életét majd »akkor«; az utolsó forintig tudta a jövő költségvetését.

Volt neki mindenféle tervezete: arra az esetre, ha a legnagyobb nyereményt üti meg, – ha kevesebbet, – és így tovább, le egészen a legkisebb nyereményekig.

Minden héten volt egy-egy új húzás, a mihez mindig egy egész sereg tervezetet kellett készítenie. Alig győzte a dolgot.

A gonosz Szerencse azonban, ez a legrosszabbik minden asszony közül, futott előle, mint az űzött árnyék.

Addig is megvolt az »Első hazai gáztársulat.«

A gáztársulat tehetetlen volt vele szemben. Azokon a ravasz ötleteken, a melyekkel ujabb és ujabb hitelt kért, nem lehetett kifogni. Akármilyen bonyolodott előleg-tervezetekkel állott elő: a gáztársulatnak végre is »világítania« kellett. (A mi itt azt jelenti, hogy: fizetni.) És mindig kikerült a szabadságra való.

Nem voltak aggodalmai. Hivő volt.

Élt benne a meggyőződés, hogy az a vagyon, melyet a hatalmas pénztárak rejtegetnek, jog szerint a miénk. A miénk nagyapáink jogán. Kitúrtak belőle az izmaeliták, a besnyők és kazárok, de azért a miénk. Mindazt az érczet, melyen a magyar korona verete látható, mindazt az ezüstöt, mely bányáinkban terem, mindazt az arany kalászt, mely rónaságainkon leng, igazság szerint a magunkénak tekintette. Látszott a tekintetén, mennyire tudta, hogy apáink ezt a földet »vérükkel öntözék.«

* * *

Tituszt koronkint egy rejtelmes alak látogatta meg. Kopott külsejű, alázatos viseletű emberke volt, a kinek arczáról lerítt a romlottság és az alattomosság. Soha se láttam éhesebb szemet.

Rendesen szertelen hajlongások közt került elő, s félénken somfordált a Titusz asztalához. A rövidebb-hosszabb értekezés, a melybe bocsátkozni szoktak, mindig suttogó hangon folyt le, s kivétel nélkül akkép végződött, hogy Titusz kiméletes óvatossággal elővette a tárczáját s egy pár forintot csusztatott a vendég markába.

Akárhányszor megtörtént, hogy a rejtelmes alak az utolsó forintját vitte el.

Titusz se bőkezű, se jó fizető nem volt. Az adakozásnak az a készsége, melyet a titokzatos kis ember irányában tanúsított, meglehetősen szokatlan volt nála. Egyszer nem tudtam megállani, hogy ne kérdezősködjem a vendégéről.

– Ez Beczkó – felelt Titusz.

Majd hozzá tette:

– Az udvari bolondom.

S mert látta, hogy ez a magyarázat nem elégít ki, komolyabb hangon folytatta:

– Jó fiú. Szereti a tréfát. Rokonságban vagyok a szegény gyerekkel. Ha valami kis járatban van Pesten, meg szokott látogatni.

* * *

Tavaly szeptemberben a felső vidéken jártam. Vág-Illyén, a hová hivatalos kiküldetésben érkeztem, összeakadtam az ipolyvölgyi szolgabiróval, a kiről tudtam, hogy Titusznak a sógora. Ettől a jókedvű úrtól megtudtam, hogy Titusz a közelben, a szomszéd Boróczon mulat.

Elhatároztam, hogy meglátogatom. Furdalt a kiváncsiság, mit csinál olyankor, mikor nem a jövőnek, hanem a jelennek él?

A szolgabiró ideadta a kocsiját, s biztosított róla, hogy negyedfél óra mulva Boróczon leszek.

Mialatt a kocsi a lankás úton lassan döczögött felfelé, beszédbe ereszkedtem a kocsissal, s Tituszról kezdtem kérdezősködni. Persze, hogy ismerte a tekintetes urat! Ezen a vidéken mindenki ismeri a tekintetes urat. Jókedvű úr, az isten tartsa meg!

Boróczon azonban ritkán szokott megfordulni az én kocsisom, s az ott uralkodó szokásokról keveset tudott mondani. A boróczi birtok nem a szolgabiróé; csak egyik sógorasszonyának, az özvegy bárónénak vannak ott valami kis földei, meg egy lakóháza. Az özvegy báróné különben soha se mozdul ki Temerinből, s a boróczi úriház csak nagyritkán lát vendéget; így őszszel hébe-hóba kerül egy-egy vendég a rokonságból, mert a közelben sok az apró vad, a melyeknek ilyenkor van az ideje.

Megelégeltem a társalgást s nemsokára elszunnyadtam.

Mikor egy zökkenésre fölébredtem, a kocsis hátra fordult, s ostorával mutatta:

– Az ott, tekintetes uram, a boróczi vár.

S elmondta, hogy a vár a káptalané, mely nem tud mit csinálni a lakhatatlan düledékkel. Ötven-hatvan évvel ezelőtt még benn laktak a Csobánczy urak, a kikre a Boróczy grófoktól szállott át a vár, de mióta azok is kipusztultak belőle, a rommal senki se gondol többé.

Egy negyedóra mulva megérkeztünk a lakóházhoz. Ott azzal fogadtak, hogy a tekintetes úr a várban van. A kocsis biztatott, hogy a lovai győzik még a fáradságot; megindultunk a várnak.

Mire a kocsink felkanyarodott a várkapuhoz vezető magaslatra, már erősen alkonyodott. A levegő tele volt azokkal a titokzatos árnyakkal, melyek alkonyat tájban szokták megnépesíteni a szomorú helyeket. A sötét falú omladék komoran meredezett előttünk.

Egyszerre valami bősz zsivaj csapta meg a fülemet. A várból muzsikaszó, kurjongatás, kaczagásba fúló danolászás, meg valami őrült üvöltözés hallatszott, mintha nyúznának ott valakit.

Leküldtem a kocsist, hogy abrakoltassa meg a lovait a lakóház istállójában, s aztán beléptem a düledék egy nyitott ajtaján. Mentem, a merre a mindinkább erősbödő rivalgás vezetett.

Az udvart, melyen végig haladtam, belepte a fű. A dudva a térdemig ért. Köröskörül kazamátákat sejtető nyílások ásítoztak. A gaz csak egy vonalban volt letaposva, mely valami lépcsőzethez vezetett.

A mint a sötétben felbotorkáltam az emeletre, a zene elhallgatott s az ordítozás megszünt. Aztán úgy tetszett, mintha valaki kemény hangon parancsokat osztogatott volna.

Végig kopogtam néhány üres szobán, melyek összes bútorzata egy-egy lóczából, porlepte könyvcsomókból, meg egy gyóntatószékből állott, mely a várkápolnából kerülhetett ide. A falakon ocsmány, parókás ősök meresztgették dülledő szemüket, hogy elriaszszák a falnak koppanó, eltévedt denevéreket. Az ablakoknak a fele sem volt ép; az ajtószárnyak nagy része hiányzott; a melyik megvolt, csak úgy dísznek volt oda állítva az ajtó-sarokhoz. Keresztül mehettem az egész emeleten, a nélkül, hogy kilincshez kellett volna nyúlnom.

A beszédet mind tisztábban hallottam; megismertem a Titusz hangját.

Alig haladtam néhány lépést, hirtelen megállapodtam. Egy nagy terem küszöbén találtam magamat. A terem tele volt emberrel. Az alkonyi homályban, az első pillanatra, fantasztikus árnyakként tüntek fel előttem, de a mint a szemem megszokta a homályt, meg tudtam különböztetni az egyes alakokat.

Egy hosszú asztal körül, mely meg volt rakva tállal, kancsóval és kupával, alacsony lóczákon üldögélt vagy húsz ember; megannyi vörös, vidám, korhelyábrázat, melyekről lerítt, hogy gazdáik másokon szoktak élősködni. Közöttük, az asztalfőn, ormótlan nagy karosszékben, mint valami trónon, elnökölt Titusz. Ugyanabban az öltözetben volt, melyet már tizennégy év óta ismertem, csakhogy szürke süvege mellett, mely most önérzetesen ült a fején, ott begyeskedett a pávatoll, a szűre pedig oly kaczkiásan hajlott pókhasára, mintha nem is szűr volna, hanem királyi palást. Ünnepies komolysággal beszélt, de vörös volt, mint a főtt répa, s arczának minden vonása nevetett.

Az egész társaság a szoba közepére nézett, a hol egy szánalomraméltó emberke álldogált féllábon, remegve, mint a nyárfalevél, s egy csörgősapkát szorongatva a markában, a milyet álarczos bálokon látni. Ráismertem: Beczkó volt.

Beczkótól oldalvást czigányok vigyorogtak, muzsikálni készen.

A világért se mozdultam volna ki a helyemből, a hol a félhomály eltakart előlük. Érdekelt a mulatság.

– Beczkó, fiam – szólalt meg Titusz ünnepies hangon – ma rossz napod van. Máskor egy liba meg egy pint bor meg se kottyan neked, és ma bizony, majd hogy ki nem kötöttél. A maradékot beléd kellett öntetnem, hogy a szavadnak állhass. De még jóvá teheted a hibát. És ha kiteszel magadért, meg is jutalmazlak. Látod ezt a három ezüst tallért? Ezeket te most ki fogod halászni. Az egyiket a jobb kezeddel, a másikat a ballal, a harmadikat meg a fogaddal – érted? Ha jól végzed a dolgodat, egy ujdonatuj ötvenes lesz a jutalmad, ha nem, huszonötöt kapsz apró pénzben.

Egy nagy üstöt hoztak az asztalra, pálinkát töltöttek belé és meggyujtották. Az égő szesz kékes lángja mellett a violaszinű arczok kisértetiesen sárgára váltak. Titusznak ragyogott a szeme, s puffadt arczán valami ördögi megelégedés ült. Az üst körül a társaság helyet nyitott a művésznek és mutatványának.

– Egy, kettő, három!

A három ezüstdarab belerepült az érczedénybe, s Beczkó, mint egy vadmacska vetette rá magát az üstben csapkodó lángra. Első fogása szerencsés volt; vörösen húzta vissza a jobbját, de a tallér ott volt az ujjai között. Másodszor már kotorászni kellett; ordítva kaparta az üst fenekét, s bőr nélkül húzta vissza a balkezét, de az ezüst ismét megvolt. Aztán a kevésbbé sebes kezével felfordította az edényt, s hirtelen leguggolva, megkapta fogaival a forró érczet, mely a kicsapongó lángok közül előgurult, roppant örömére az egész társaságnak. Mindenki éljenzett és üvöltözött.

– Bravó, Beczkó! Itt az ötven pengő. Ti meg fiúk, húzzátok el az ő nótáját.

A czigányok rákezdtek a Beczkó nótájára, s az est hőse, félig még sírva, félig már nevetve dugta el a fájdalomdíjat. Titusz, a ki előtt egy vendég meglepő szinészi tehetséggel utánozta a Beczkó arczjátékát és jajgatását, úgy nevetett, hogy a könnyei is csorogtak belé. Pókhasa rengett, s a süveget hátracsapta kopasz homlokáról.

Így mulathatott egykor Stibor vajda, udvara körében, valamely diadalmas portyázás után. De így mulathatott trencséni Csák Máté is, abban az időben, a mikor első harczi tetteit pihente ki.

Az egyik élősdi rigmusokkal állt elő, melyek Beczkó gyávaságát énekelték meg s a tekintetes úr aranyos jókedvét dicsőitették. Valami műkedvelő költő volt, a kinek rögtönzését Titusz készpénzzel jutalmazta.

Már éppen azon kezdtem gondolkozni, nem volna-e jobb visszafordulni, s nem zavarni a mulatságot, mikor valaki észrevett, s így nem maradt más választás, mint előállani.

– Nini, Magyar úr! Hogy kerül ide?! Az isten hozta!

Titusz elibém sietett s barátságosan rázta meg a kezemet.

– Ejnye, be derék! No fiúk, húzzátok el a nagyságos úr nótáját! Ugy-e kérem, nem foszt meg attól az örömtől… megengedi, hogy eljátszszák a nótáját?!…

Tituszra láthatóan kellemetlenül hatott a látogatásom, de az élősdi nem hiába dicsőitette a megtörhetetlen jókedvét, úgy tudta mutatni, mint a ki el van ragadtatva. De kerülte a tekintetemet, hogy a szeméből ki ne olvashassam a zavarát.

Karon fogott, s félrevont a társaságától.

– Az erkélyről olyan kilátás nyílik, a melynek három megyében nincs párja. Nézzen le a vidékre, a míg teljesen be nem sötétedik.

Asztalt, székeket és bort hozatott ki. Majd hálálkodni kezdett, hogy meglátogattam. Aztán a vendégeire czélozva, így szólt:

– Jó mulató fiúk, szeretnek eltréfálkozni. Nem tudományos emberek, de sok természetes becsületesség van bennök.

S a mint látta, hogy a sötétedő tájról a várnak egyik udvarára téved a tekintetem, a hol a hold egy bágyadt sugara valami fehér kövön játszadozott:

– Két Csobánczy van ott eltemetve – szólt – a kik nagyon szerették ezt a fészket.

Elbeszéltem neki, hogyan kerültem a környékre, s kitől tudtam meg, hol tartózkodik.

– Ön úgy mulat itt, mint egy kiskirály – jegyeztem meg.

– Falusiasan, Magyar úr, falusiasan – felelte szerényen.

Odabenn elcsendesedett a vendégsereg; úgy tetszett, mintha kártyához láttak volna. Elmerengtünk. Először beszélgettünk egymással úgy, hogy felettünk csillagmiriád, s nem az a fény világított, melyet az »Első hazai« állít elő.

Kocczintottunk egy párszor, s a harmadik pohár után álmodozva néztünk le a sötétbe vesző vidékre, a földre, melyen »apáink vére folyt«…

Egyszerre valami távoli zúgásnak a hangja hatott a fülembe. Mintha malom-zakatolás lett volna.

Titusz úgy csapott öklével az asztalra, hogy a boros üvegek tánczolni kezdtek bele.

– Megint lármáz az az átkozott malom!… Még éjszaka se tud nyugton maradni!… Az »Egyesült Ausztriai« malma – tette hozzá felém fordulva. – Majd fölveti őket a pénz, hanem azért éjjel se hagyják abba a munkát!…

Aztán fölállt, s bekiáltott a szobába:

– Húzzátok rá, fiúk, ne halljam azt a malmot! Nesztek, itt van egy kékhasú bankó!…

Kocczintottunk. Odabent pedig megszólalt a czigány:

Hunnia nyög letiporva,
Sírnak a bús magyarok…

* * *

Mikor visszakerültem Pestre, a gáztársulatnál azzal fogadtak, hogy az igazgatóság áthelyezett egy másik osztályba. Úgy hiszem, ennek az előléptetésnek Titusz örvendett a legőszintébb szívvel.