XII.

Egy napon végre a kaszás ember megjelent a szegény nyomorult ágyánál. Leült a lábánál, mintha otthon lett volna, s egy kicsit várakozott. Melancolia csodálkozva nézett rá.

Dom Gil ráborult az ágyra, s csöndesen sirdogált. Bizonyára megfeledkezett arról, a mit az ismeretlennek mondott vala.

– Ó, Dom Gil – szólt Melancolia – adja ide a kezét, hadd csókoljam meg!

Egész életében soha se szólt máskor, csak ha kérdezték. Most beszélt magától legelőször.

Dom Gil nem mocczant. A sovány, nedves kéz bátortalanul tapogatózott maga körül, mintha valamit keresett volna.

– Köszönöm, Dom Gil, hogy ilyen irgalmas volt hozzám, hogy ápolt s nem hagyott el nyomoruságomban. Én nyomorultul megcsaltam önt s ön nagylelkü volt irántam. Köszönöm, Dom Gil. És még jobban köszönöm, hogy egykor, akkor nyájas volt hozzám. Köszönöm, Dom Gil.

Dom Gil megfogta az erőtlen kezet és elboritotta csókjaival.

– Ön mindig különös ember volt, Dom Gil – folytatta Melancolia – de most már tudom, hogy milyen fő-fő magas ember. Lám, milyen szép aranyláncz van a nyakán, aranyláncz és aranykereszt, gyémántokkal köröskörül… Ó, hogy elvakitanak ezek a gyémántok!… Fáj látnom, Dom Gil, fáj látnom…

Látomásai voltak szegénynek. Dom Gil zokogni kezdett.

A kaszás ember lassan fölemelkedett és csontos ujjait rátette a haldokló homlokára. Melancolia szeme csöndesen lecsukódott.

* * *

Harmadnap Dom Gil eltemettette Melancoliát, aztán kiment a hársfák és a tölgyek közé, hogy kisirja előttük bánatát. Az erdő értelmetlen dolgokat zúgott a fülébe, s Dom Gil igy panaszkodott a nagy egyedülvalóságnak:

– S ő sem látta meg zöld nadrágomat!