I.

Nagyon sok évvel ezelőtt – egy egész emberöltőt gondolok – két ifju legény érkezett Madridba, azzal a szemtelen és nevetséges elhatározással, hogy a tollukból fognak megélni. Ezen az elhatározáson kívül nem hoztak egyebet magukkal, csak: hatvannyolcz dénárt, Cervantes Mihály könyvét: az elmés, nemes Don Quijote életirását, meg egy ünneplő ruhát, mely jó volt mind a kettőjüknek.

Elutazásuk előtt atyjuk, az ősz Galvez de Montalvo – mert a szemtelen ifjak testvérek voltak – könnyíteni akarva a lelkiismeretén, így búcsuzott el tőlük:

– Én mosom a kezemet, fiaim. Nem marasztallak benneteket, mert először is: úgy sem hallgatnátok rám. De nem marasztallak benneteket azért se, mert szegény ember vagyok, s a szegény ember, ha nem adhat pénzt, ne adjon tanácsot. Hordja a keresztjét és hallgasson, mert meg van írva, hogy a szegény ember és a megadás egy anyaméhből születtek. Mindazáltal teljesítem apai kötelességemet, s bár nincs módomban benneteket megtéríteni, nem titkolom el, hogy miként vélekedem a tervetekről. Bizony mondom nektek, fiaim, jobb volna, ha mindjárt lefeküdnétek arra a szemétdombra, mely utolsó birtokunknak maradt meg a hajdan terjedelmesebb montalvoi uradalomból. Ugyanoda jutnátok, a hová igyekeztek, s kevesebb baj, kevesebb keserűség árán.

– Atyám – felelt Luis Galvez de Montalvo, az idősebbik fiú – ön bizonyára tudja, hogy irodalmunkban a népies irányt újabban igen elhanyagolták, s hogy a hazafias költészet egy idő óta parlagon hever. Erkölcsi kötelességünk e bajon segíteni. Ne aggódjék; földink: Escobar, a ki csak ledér zarzuélák gyártásával foglalkozik, batáron jár, legényt tart, s herczegnőkkel barátkozik. S nekünk hivatásunk van, míg ő csak mesterséget űz. Persze, ön már öreg ember, atyám, s a jövőt, mely önnek idegen, nem tudja elképzelni. A jövő végtelen, atyám; tele van csudákkal, a melyekről ma nem is álmodunk. Aztán… akárhová vezet is ez az út! Ez a dicsőség útja. Pályánkon elvérezni szebb, mint tespedni jólétben; ifjak vagyunk, lelkünk erős, hitünk határtalan. Nec portae inferi!…

– Úgy van – szólt Estebanillo Galvez de Montalvo, a fiatalabbik testvér.

– Akkor hát Isten veled, fiam Luis és Isten veled, fiam Estebanillo. A jó szerencse legyen veletek, mert csak ez védhet meg attól, a minek elébe rohantok. Imádkozni fogok értetek védőszentemhez, San Jagohoz; talán meghallgatják az égben.

Az ifjak elutaztak, s néhány nappal később az öreg Montalvo meghalt bánatában. Ettől a szereplőtől végképpen elbúcsuzhatunk.