II.

A liliputi papa és a liliputi mama ugyanis már tizennyolcz év óta elváltan éltek. Miért, miért nem, azt már senki se tudta. Régi história volt az. Valami brobdignac-i úr játszott szerepet ebben a dologban, s a liliputi mama utóbb férjhez is ment a brobdignac-i úrhoz. Sokáig igen boldogan éltek, de végre elhalálozott a brobdignac-i úr. Az is régen volt. A liliputi mama már csak arra emlékezett, hogy a brobdignac-i ur nagy volt, miként egy árbocz, de hát az óriások is meghalnak, sajnos. Hogy ennek miért kell így lennie, azt a szegény liliputi mama soha se tudta tisztán megérteni.

A vidám óriás elment a liliputi papához, s így szólt hozzá:

– Lássa, liliputi papa, mindennek maga az oka. Mert maga, bizony, fene-legény volt annak idején. De, tudja mit, mi megbocsátunk. Béküljenek ki. Jobb későn, mint soha.

– Az igaz – szólt a liliputi papa – mindennek én vagyok az oka. Fene-legény voltam akkor, most már nem vagyok az.

A vidám óriás azt mondta, hogy: »lassu viz partot mos« (a mit még soha se látott senki), majd egyet fordult s beállitott a liliputi mamához.

– Lássa, liliputi mama – szólt hozzá gyöngéden – ő szegény nem oka semminek.

– Az igaz – felelt a liliputi mama – ő nem oka semminek. Ezt mondta a brobdignac-i ember is, a ki nagy volt, miként egy árbocz, és mégis meghalt.

– Ez legalább nem halt meg – jegyezte meg a vidám óriás.

– Az is valami – felelt a liliputi mama.