II.

A tanár, miután alaposan megvizsgálta Agostot, így szólt hozzá:

– Tartsa meg azt az életrendet, a melyet megszabok. Ne egyék húst, ne egyék tésztát, ne egyék fűszerest, ne egyék czukrost, ne egyék sokat, ne egyék keveset. Ne egyék levest, a leves fölösleges teher a gyomornak. Ne egyék főtt húst, az nem tápláló. Ne egyék olyat, a mi izgatja, s ne egyék jóllakásig. Nem szabad bort inni, nem szabad szivarozni. Tartózkodjék minden izgalomtól, értse meg: minden izgalomtól. Mozogjon, de ne erőltesse meg magát; el ne tespedjen, de valahogy eszébe ne jusson ugrándozni. A fő: a jó levegő. Ne járjon kávéházba, feküdjék le korán, s tartózkodjék sokat a szabadban. De vigyázzon, mert az esti levegő nem tesz jót önnek. Menjen délvidékre, minél előbb, de akárhol lesz, hat óra után csukja be az ablakot. A fő az, hogy: mozogjon, de ne mozogjon sokat.

– Igenis – szólt Ágost.

Egy kicsit megbutult a sok jótanácstól; hirtelen nem tudta, hogy mit szabad hát csinálnia? Hogy némiképpen kiigazodjék, megkoczkáztatta ezt a kérdést:

– És a czirkusz?

A tanár mosolygott.

– Arról egyelőre nem lehet szó.

Ez az egyelőre folyton ott hangzott Ágostnak a fülében. Megértette, hogy nemsokára meg fog halni, s egyébre nem tudott gondolni.

Őrült félelem fogta el. Napokat töltött folytonos rettegésben, s folyton az utczát járta, mintha, a míg talpon van, nem érné utól a nyomában járó veszett kutya. Néha a sok járásban halálosan elfáradt, s csak mikor nem birta tovább, vette észre, hogy áthágta az orvos rendeletét. Ilyenkor azt képzelte, hogy ezzel a sok-sok ezer lépéssel csak még közelebb jutott a halálhoz; figyelni kezdte magán káros cselekedete hatását, s szíve vad kalapálása úgy elrémítette, hogy ordítani szeretett volna.

Mihelyt fölébredt, az volt az első gondolata:

– Még élek.

De a második már az:

– Egy nappal kevesebb van hátra.

Sajnálta az időt, a melyet alvással töltött el. Azalatt nem élt; azzal is kevesebb. Éjjel pedig kétségbeejtette, hogy nem tud elaludni. Segítségért kiabált volna, ha nem szégyenli magát; s felköltötte a szomszédait: tegyenek vele valamit, hogy el tudjon aludni.

Ágost szeretett volna még sokáig élni. Borzadva gondolt a sírra, a koporsóra, a férgekre. Mért nem hagyják a halottakat a szabadban, a napon? Mért nem adnak nekik legalább akkora helyet, mint egy vasúti kocsi? Mért nem védik őket tudományos szerekkel az undok állatoktól, a míg csak egy parány van belőlük? De a legborzasztóbb mégis az: nem lenni!… A nap süt az égen, a virágok nyílnak, a lányok szeretkeznek, az utczákon vidám zsivaj közepett aczélizmú fiatal fiúk biczikliznek, a villámos csilingel, az emberek sietnek a czirkuszba, él ló, kutya, hernyó, légy, csak ő nem él, s azzal, hogy ő nem él, úgy nem törődik senki, mint a hogy nem törődnek egy eltaposott bogárral, a mely volt, vagy nem volt, mindegy!…

Ötvennyolcz éves volt, de vannak kilenczven éves emberek is. Mért nem jutott neki is annyi, mint ezeknek a szerencséseknek? Irigyelte az öregeket: mennyivel többet értek el, mint ő!… S irigyelte a fiatalokat: ezeknek még milyen sok van hátra!… És úgy nézett az emberekre, mintha megrabolták volna a legféltettebb kincsétől.

Mióta tudta, hogy nagybeteg, nem szeretett senkit. Ha férfival kellett beszélnie, az járt az eszében, hogy ennek a szavai elcsennek valamit az idejéből; ennek könnyü, de neki, szegény fejének! Ha lányt látott, gondolatában gyűlölettel kérte számon a jövő szerelmeit, a csókokat, a melyeket ez a leány akkor ad, mikor ő már por, hamu, föld, semmi.

Haragudott az emberekre és kerülte őket.

Egyszer az orvos, a ki észrevette, hogy az állapot a szokottnál is rohamosabban romlik, azt mondta neki:

– Ne emészsze magát. Szórakozzék egy kicsit, járjon emberek közé.

Sietett engedelmeskedni, de olyan félénken lépett a beszélgetők körébe, mintha bocsánatot kért volna tőlük, hogy születni bátorkodott. Alázatosan hallgatta őket s bár nem érdekelte, a mit mondottak, csak akkor vált meg tőlük, a mikor magára hagyták. Beléjök ragaszkodott, mintha a körülötte levő életben rejlenék az ő élete is, s elevenségük, mozgékonyságuk, függetlenségük láttán mindenkinél alábbvalónak érezte magát. Összehasonlította magát velök, s arra az eredményre jutott, hogy őt már talán a hülyeség környékezi. Gyógyító szernek használta a társaságot, de ennek a gyógyító szernek a használata után még többet szenvedett, mint előbb.

A czirkuszba nem igen mert elmenni, mert ahányszor arra járt, az irigység és emlékei nagyon fölizgatták: mindig az érütését számlálva tért onnan haza. Tudta, hogy sohase léphet föl többé, de beletörődött ebbe is, csakhogy valamivel tovább élhessen. Volt egy kis megtakarított pénze; mindezt rászánta, hogy a mennyire lehet, meghosszabbíthassa az életét. Elment délvidékre, s hat óra után becsukta az ablakot, lefeküdt korán, mozgott, de nem mozgott sokat, nem ivott, nem szivarozott, szabály szerint evett, nem gondolt egyébre, csak az egészségére, s miután minden orvosi rendeletet pontosan megtartott, a nagy vigyázat izgalmai következtében a második gutaütés sokkal korábban következett el, mint az orvos várta.