I.

A harmadik emeleten nagy volt az izgalom. A Grunovszkyék ajtaját egész nap csapkodták. A takaritó lányuk, a ki az nap rendkivüli szolgálat-tételre volt berendelve, folyvást szaladgált, hol az utczára, hol meg a szomszédokhoz. A nagy Vanda minduntalan ki-kinézett a lépcsőházba, és Terka, a ki gyerek-kiséretével végig kalandozta az egész folyosót, már negyedszer köszöntött be az ablakon a nagy Vandához ezzel a kérdéssel, hogy:

– Elhozták-e már a Margit ruháját?

Nem hozták el. És ez a ruha, mely sehogy sem akart megérkezni, egyre jobban foglalkoztatta az egész harmadik emeletet.

A számtisztné nem is állhatta meg, hogy át ne szóljon a kávésnéhoz:

– Ezek a Grunovszkyék, mióta a Polgári Kör a házba költözködött, meg vannak bolondulva. Fehér selyem báli ruha egy diurnista kisasszonynak! – ilyet csak a mai világban hallani. Fogadni mernék, hogy egy hónapig mákos metélten fog élni az egész falamia.

– És lesz megint szaladgálás egy kis lisztért a szomszédba!

– Csak aztán a házbért ki tudják fizetni! A háziur, azt beszélik, már a multkor megmondta nekik, hogy ha még egy fertálylyal adósok maradnak, nem hallgat semmi könyörgésre, hanem kiteszi a szűröket.

– Igazán, nagysád, régente nem lehetett látni ilyen czifra nyomoruságot. Én csak azt a nagy Vandát csodálom. Monogrammokat himezni egy hatosért, két hatosért, csak hogy a testvére tánczolhasson, Isten engem, nagy bolondság. Ez a Polgári Kör elvette az eszöket.

Terkának persze éppen akkor kellett arra mennie a sisera haddal. Mert Terka az ő gyerek-seregével mindig és mindenütt ott volt, a hol valami történt.

– Terka kisasszony! Terka kisasszony!

Terka előbb megfegyelmezte Vandrák Károlyt, a kinek valami becsületbeli ügye támadt a kis Spitzer Rezsővel, s aztán ő is odaállott a kávésné ablakához.

– Mondja csak, lelkem, nem tudta meg valamiképpen, mennyibe kerül hát az a hires ruha?

– Már hogyne tudtam volna meg! – felelt Terka. – Száz forintba, nagysád, kerek száz forintba.

És hamis, nevető szemével ártatlanul nézett az elsápadó számtisztnére. Tudta, hogy egy kést forgat meg a jó asszony szivében.

A számtisztné ijedtében szólni se tudott, a kávésné azonban megjegyezte:

– Világos, hogy puffra csináltatták. Honnan vennének ők annyi pénzt?

– Hiszen a mi azt illeti – rögtönözte a meglepetéséből felocsudott számtisztné – Grunovszkyról sok rosszat beszélnek. Én nem tudok semmit – ne szólj szám, nem fáj fejem – de itt is, ott is furcsa dolgokat hall róla az ember.

– Már pedig nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja – vélte a kávésné.

– Zörög biz’ az, hogyha kigyó van alatta – vetette oda Terka, és ellibegett.

– Ennek is felvágta a bába a nyelvét! – dörmögte a kávésné, de csak akkor, mikor Terka már a folyosó tulsó végén sétáltatta Spitzer Rózsikát, valczer-lépésekben, annak a zongorának a hangjaira, mely a szemközt levő lakásban csendült meg.

Terkával nem lehetett kikötni. Nemcsak azért, mert hegyes nyelvecskéje volt, hanem mert jókora szinészi tehetség lakott benne, amelylyel mindig a maga részére tudta hóditani a nevetőket. A kinek a járását meg a beszédét Terka elkezdte utánozni, – a kiről ez a kis fruska föltette magában, hogy ki fogja figurázni, az el volt veszve. Annak a házban nem volt maradása többé. Aztán meg Terka, ezt a veszedelmes tulajdonságát leszámitva, elég jó leány volt. A kinek a szomszédságban valami szivességre volt szüksége, legelsőbben is Terkára gondolt. A ház összes gyerekeit ő pásztorolta, s a gyerekek annyira rákaptak, hogy egész nap nem tágitottak a szoknyája mellől. Terka kicsúfolta a pártfogoltjait is, de ezzel olyan tekintélyt tartott köztük, a minővel a mamáik soha se dicsekedhettek. A gyerekeken kívül még csak egy mániája volt: a betegek. A szürke néne béketürése és az irgalmas testvér szamaritánus-tehetsége egyformán megvoltak ebben a tizennégy esztendős leányban. A házmesterné esküdött rá, hogy a földszinten lakó öreg szabót Terka gyógyitotta meg.

Terka semmit se utált, mindenre ráért, mindenütt ott volt, és mindenkin tudott segiteni.

Az nap is, mikor a Polgári Kör az első mulatságot rendezte a házban, Vandrákné, az özvegy füszeresné, csak ugy mert kimenni Péczelre, ha Terka a két fiut magára vállalja.

– Ügyeljen rájok, kedves Terka kisasszony, mert ez a Károly még felgyujtja a házat. A kis porontykám sirját megyek megnézni; nem láttam már egy esztendeje. Be jó is, hogy elvette az Isten; talán abból is ilyen zsivány lett volna, mint ez a Károly.

Terka annyival könnyebben megigérhette a dolgot, mert a két Vandrák fiu ugy sem igen szakadt el mellőle. Ezen az ünnepi napon különben az egész apró had erősen kötötte magát Terkához. Számitottak rá, hogy az ő oldala mellett többet hallhatnak majd a muzsikából, mint a szülői védőszárnyak alatt.

De volt köztük egy, a ki nem érzett a többiekkel. Vandrák Károlyt nem érdekelték az e fajta földi hivságok. Vandrák Károly lucziferi lélek volt, egy ama rejtelmes jellemek közül, a melyek a hanyatló római császárság idején jelentek meg a világ szinpadán. Vandrák Károly a rosszat magáért a rosszért tette; s az egyetlen kéj rá nézve az emberi szenvedés látványa volt. E kéjnek a vágya soha se hagyta nyugodni; s a harmadik emelet báli készülődéseinek közepette is csak nérói tervek foglalkoztatták. Igy történt, hogy egyszerre harsány kiáltás reszkettette meg a levegőt. Ez a kiáltás láthatólag szerves összefüggésben volt a Kohn Elemér fülével, melyet Vandrák Károly ismeretlen czélokból a kezében tartott.

Terka csattanós gyámsági és gondnoksági intézkedéssel utasitotta rendre a hanyatló rómait. De ennek az intermezzonak megvolt az a kellemetlen következése, hogy a második emeleti lakásokból is kisietett néhány érzékeny lélek, s Terkának, miután a részvétnyilatkozatokat Kohn Elemér nevében elfogadta, ismét tárgyalnia kellett a Polgári Kör báljának ügyét, és ismét sikra kellett szállnia Grunovszky Margitért.

Terka mindenkivel ismerős volt a házban, le egészen a földszinti kis ballerináig, a kit a többi lakók már csak a hordár papája miatt sem akartak észrevenni. Sőt beszédes volt az első emeleti lakókkal: ama két titokzatos hölgygyel is, a kiknek a jövedelmi forrása iránt az egész ház élénken érdeklődött. Azzal az öregedő hölgygyel pedig, a ki a második emeletről felkiáltott hozzá, különösen nagy barátságot tartott.

– Azt mondják, Terka kisasszony, hogy nem sok kontessz lesz azon a bálon.

– Bizony csak olyan magunk formák lesznek ott – ingerkedett Terka.

A második emeleti lakó visszahuzódott, s Terka odább vonult gyermek-csapatával.

A folyosó csak ugy hangzott a kis faunok lármájától, és zsivajgásukból messzire elhallatszott a Terka vidám nevetése. Ez a nagy, zeg-zugos, körbefutó folyosó volt az ő birodalma. Napestig ott lehetett látni, majd az egyik, majd a másik szegletben, mindig tekintélyes kiséretének közepette. Kora reggel, a mikor a tejesek meg se jelentek még a látóhatáron, Terka verte fel a házat, folyvást danolászva, mint valami ostoba kis csiz madár; s mire a ház ébredezni kezdett, Terka már megindult szokott őrjáratára. Akkorára az a két piczi szoba, a hol az apjával lakott, ki volt takaritva; kis fészkének dolgai rendben voltak. S attól fogva nem igen volt mit keresnie a szük és sötétes lakásban. Az apja, a ki vasuti ellenőr volt, s folyton utazott, csak minden negyedik nap tért haza; a zugocska, a hová huzódtak, alig is volt jó egyébre, mint alvó tanyának. Terkának igazi otthona a folyosó volt. Ez a szük térség, homályos zsákudvaraival, melyek vékony ablakaiból csak két oldalra nyilt kilátás: a Szegények-háza és a temető felé – ez az amerikai számitással tervelt keskeny helyiség, melyet át- meg átjártak a szegénység rossz párái: Terkának az egész világot jelentette. Egész élete ebben a parányi világban folyt le. Itt nőtt fel, magára hagyatva, csak a jó Isten kegyelméből, mint gyom és dudva között egy eltévedt karcsu virágszál. Ismerte e folyosónak minden mozaik-szemét, s a sok zeg-zug megannyi barátságos helynek tünt fel előtte. Ismerte az ezek mögött hallgató nyomoruságokat is; Terka előtt a nagy kaszárnya-épületnek nem volt egyetlen egy titka sem. Tudta mindazt a sok szegénységet, mely ez alatt a roppant fedél alatt meghuzódott; s nagy, nyilt szemével látta azt a sok szennyet, mely a nyomoruságnak hű kisérője. De mindez, mint a tengerszembe vetett kő, nyomtalanul tünt el lelkében. A fölszin sima és derüs maradt.

És nap-nap után gondolat nélkül vihánczolta végig birodalmát. Micsoda világ van, minő ezeregyéji tájékok léteznek ezen a folyosón túl? – Terkának nem igen jutott eszébe. De ezen a nevezetes napon az ő képzeletét is megejtette az a rejtelmes világ, oda lenn az első emeleten, a hol huszonnégy gyertyaláng alatt szerelmes párok lejtenek és vidám össze-visszaságban keringenek, forognak jobbra-balra, egy más vidék lakói, lányok, legények.

Várt valamit, a nélkül, hogy határozottan tudta volna, mit. Előre örvendett a szokatlan nagy jövés-menésnek, a toaletteknek, melyeket távolból megpillanthat, a csárdás-hangoknak, melyek a nyitott udvari ablakokon át hozzája is el fognak hatolni, a mozgalmasságnak, melynek ő lesz a karzati közönsége, s talán egy kissé a szerelmi regényeknek is, melyek majd oda benn szövődnek, abban az örökre ismeretlen tartományban, örökre ismeretlen lovagok és dámák között… Mert hisz szerelmi regények fognak ott szövődni. Homályos, érthetetlen szerelmi históriák, melyek előtte mindenkorra zárt könyvek maradnak, de hát a szerelmi regényeknek már csak puszta sejtése is széditi és nyugtalanná teszi az embert…

S az est csak nem akart leszállani.

Különben, a várakozás az nap a levegőben volt. Megszállott mindenkit; kicsiny és nagy egyformán számitott valamire. A nagy bérház ismeretlen élvezetek elősejtelmével volt tele.

A nagyobb fiuk: Sárközy Gyula és Gyulaffy Soma egész nap az utczán dégáltak. Nem tudtak megválni a zászlótól, mely az első emelet erkélyéről fennen hirdette, hogy a háznak ma nagy napja lesz. Ezek az óriás betük:

POLGÁRI KÖR

megállitották a járókelőket az utczán, s a két fiu előtt ugy tünt fel, hogy a szomszédos, lobogótalan házak lakói szégyenkezve surrannak be dicstelen oduikba. Ők persze öntudattal reprezentálták az ünneplő épület lakosságát az álmélkodó sétálók előtt; érezték, hogy a ház dicsőségéből ő rájok is hárul valami.

A cselédek is roppant vigan voltak, maguk se tudták, miért. Olyan boldogan jártak-keltek a hátulsó lépcsőn, mintha temetés lett volna a házban, vagy mintha tüzet kiáltottak volna a szomszédból.

Fent és alant, mindenütt csak a tánczmulatság volt a beszélgetés tárgya. A Kör titkára nagy hangon osztogatta rendeleteit a szolgáknak; a második emeleti öreg kisasszonyok, a kik udvari ablakukból leláttak a Kör helyiségére, fel-felpillantgatva a Gartenlaube-ból, folyton tanakodtak, hogy vajjon hol lesz a ruhatár; és Grunovszky, lenn a kávéházban, a rendes sakk-parti után, ismét ráterelte a beszélgetést az uralkodó témára.

– Én egyszerü ember vagyok, uram – magyarázta a kávésnak. – De a gyermekeimtől… a gyermekeimtől, uram, nem tagadhatok meg semmit. Az én elvem az, hogy: ifjuság, bolondság. A fiatalok mulassanak, tánczoljanak. Ki tudja, meddig örülnek? Megvallom, uram, áldozatot hozok, jelentékeny áldozatot. De nálam első a sziv. És csak a sziv, a többi sár! Vagyont nem hagyhatok a gyermekeimre, uram, de ha meghaltam, ők el fogják mondhatni: a mi atyánk szeretett minket! Szegény ember vagyok, uram, nem tagadom. De olyan vagyok, mint a pelikán; véremet adnám a gyermekeimért. János, egy anizettet!

Ezalatt, odafenn, Grunovszky Margit sápadtan járt fel s alá az utczai szobában. Csinos, vékony arczocskáját szinte megöregitette az aggodalom; s nagy, beteges fényü fekete szeme még jobban égett, mint rendesen.

Ha igazán nem hozzák el azt a ruhát!… Ha Burger az utolsó pillanatban meggondolja a dolgot, s nem adja ki a kész munkát, a mig nem fizetnek!… Hiszen már a tavaszszal fenyegetőzött, hogy ha pontosabban nem fizetik a havi részleteket, se szövet, se konfekczió! Igaz, hogy a Vanda jó, becsületes arcza ezuttal is megtette hatását, s Burger megint engedett. De hogyha mást talál gondolni, hogyha eszébe jut az a goromba, fenhéjázó levél, melyet apjuk fizetés helyett küldött neki?!…

Kezébe vette A kis grófnő-t, de nemsokára rájött, hogy csak bolonditja magát, s nem érti, a mit olvas. Eldobta a könyvet s ujra járkálni kezdett le és föl a szobában. Az ablaknál meg-megállapodott, és áttekintett a szomszéd házra. A széles, lefelé futó palafedél, ott szemközt, a villamos készülékek gyárán, mely elvett tőlük minden kilátást, ma még kellemetlenebb hatással volt rá, mint valaha. Mióta itt laktak, mindig ugy tünt föl előtte, de ezt most erősebben érezte, mint eddig bármikor, mintha fogságban volna, a hol le kell mondania az isten szép napjáról, a kék égről, a bárányfelhőkről… Odaát a palafedélen egész csapat kőmives dolgozott. Margit perczekig el tudta őket nézni. Milyen vidámak! Ugyan hogy’ lehetnek ilyen vidámak!

Az idő mult, de a ruhát nem hozták. Ah, ha félelme alaposnak bizonyul, ha csakugyan hoppon marad, ha ennyi vész-verődés után, utóljára is nem mehet el abba a tömérdeket emlegetett bálba! Micsoda szégyen lesz az! Napokig nem mehet ki a folyosóra, mert a szemébe nevetnek. Minő diadala lesz az egész háznak!

Ó, semmi íze se kivánta ezt a mulatságot! Tudta, mi vár rá ott. Ugy lesz itt is, mint volt azon az első, utolsó, egyszeri majálison, a hol egy darabig hősiesen árulta a petrezselymet, mindaddig, a mig észrevette, hogy Vandának mindjárt könnybe lábbad a szeme… a mikor aztán, nagynehezen, hazavonszolták az apjukat. Tudta, hogy itt is lesz egy-egy előkelő kisasszony, a ki a négyes hatodik figurájában majd csak az ujját nyujtja neki; hogy lesznek körülötte aczélos tekintetü báli szépek, a kik nyugodt pillantás kiséretében halk, de könnyen kitalálható megjegyzéseket tesznek rá; hogy a bál Céladon-jai, a telekkönyvek előkelő, ifju tudósai oly következetesen nem fogják meglátni, mintha a helye tökéletesen üres volna; hogy az az egy pár tánczos, a kit kellemetes arczocskája odáig lelkesit, hogy elviszi egy-két fordulóra, a bál kómikus népségéből és katonaságából fog kikerülni. Nem, nem vágyott erre a mulatságra. Mert az a tudat, hogy a Beliczkyné kamasz fiának egész este őt kell majd tánczoltatnia, egy cseppet se csábitotta.

Ó, szivesen lemondott volna erről a bálról! Különösen, ha eszébe jutott, hogy hátha csakugyan ott lesz az az ember is, a kit az apja megfogott, őt mulattatni?! Ha eljön s meg fogja szólitani jóakaratu, szelid mosolygásával, mely olyan sértő rá nézve, ha ismét azzal a gyöngédséggel beszél majd hozzá, mint a melylyel egy árva kis gyermekhez szokás… azt hitte, ki fog sülni a szeme. Ha pironkodnia kell majd ez előtt az ember előtt!… Nem, nem adta volna a világért, hogy ha körülrajongják, csak azért, hogy egy pillantással megmondhassa ennek az embernek: »Nem, nem szorulok az ön szánalmára.« De erre nem igen lehetett kilátása. Az az ember el fog jönni és megint alkalma lesz éreztetni vele szerelemtelen, hideg jóságát, mely olyan megalázó rá nézve… Eh, talán lesz benne annyi gyöngéd érzés és nem jön el!

A hányszor ez az ember eszébe jutott, leányi büszkesége mindig fellázadt az édes apja ellen. A két Grunovszky-lány azzal gyanusitotta az apját, hogy az utolsó házbért ennek a félig ismeretlen embernek a kölcsön-pénzével fizette ki. A látszat ellene is szólott. Elsején délben Grunovszky átvette Vandától az összekuporgatott házbért, elment, hogy fizetni fog, s estére azzal tért haza, hogy a pénzt elkártyázta. Drámai jelenet; Grunovszky sirt, és megesküdött, hogy sohase vesz többé kártyát a kezébe. Másnap aztán megindultak pénzt vadászni, egyik felé ő, másik felé a nagy Vanda. De eredménytelenül jártak mind a ketten. A házmester már fenyegetőzni kezdett, mikor egyszerre Grunovszky váratlanul előkerült, fütyörészve, vigan; a zsebei tele voltak szivarral, nagy hangon beszélt, s adta az urat, mint hajdan, a fényes napokban. A pénz megvolt. Forrásáról azonban nem igen tett közléseket, s a lányoknak kitérő feleleteket adott. Az, hogy a házban lakó rajztanárral hirtelen vastag barátságba keveredett, fölkeltette a nagy Vanda gyanuját. Grunovszky szavára erősitette, hogy szó sincs róla… a lányok nem szóltak többet, de a kétség megmaradt a szivökben.

Azóta a Margit arcza mindig rózsaszinüvé vált, a hányszor csak meglátta a rajztanárt. Vajjon mit gondol magában ez az ember? Vajjon nem képzel-e atyjáról valami még rosszabbat, mint a mi talán lehetséges? És vajjon milyen szemmel fog az ő báli ruhájára tekinteni, hogyha igazán eljön arra a szerencsétlen tánczmulatságra?!

És ama gondolatok közül, melyek ezen az aggodalmakkal teli délután kinozták, ez volt előtte a leggyülöletesebb.

Bizony elengedte volna ezt a keserü poharat. Nem a mulatság várta őt oda lenn, hanem a szégyen. És sokáig ellenkezett is apjának határozott kivánságával szemben. De Grunovszky, ez egyszer, megkötötte magát. A fejébe vette, hogy férjhez adja Margitot, minden áron; s addig hurczolja mulatságról mulatságra, mig valaki horgon akad. Azon a viharos estén, mikor a Polgári Körben való vendégszereplés elhatározott dologgá lett, kijelentette, hogy hiába minden ellenkezés, akarata megmásithatatlan.

– Mit akartok velem? – szavalta a két könnybe borult lánynak. – Meg akartok ölni?!… Nem elég nekem ez a szegény Vanda, te is a nyakamon akarsz száradni?!… Mi lesz belőled, hogyha meghalok?!… Azt várod, hogy a sült galamb a szájadba fog repülni? Hogy egyszer csak ide cseppen egy királyfi a felhők közül s elvisz ebből az oduból? Persze!… Hála istennek, elég szép vagy arra, hogy egy kis ügyességgel foghass magadnak valakit. Ennek pedig csak egy módja van. A világosságot nem kell véka alá rejteni. Ha a bornak nem is, a lánynak kell a czégér. Hogy ha szegény anyátok nem ment volna el a varsói tisztek Szilveszter-esti mulatságára, én se házasodtam volna meg soha. Ne gyötörjétek a szivemet, legyetek kimélettel szerencsétlen apátok iránt!

Hiába volt minden ékesszólás. Hiába erősködött Margit, hogy ők nem valók abba a körbe, a melyről szó van, hiába védekezett azzal, hogy a tánczmulatságok hozomány-vadász fiatal gavallérjai ő rá, a szegény lányra, rá se hederitenek, és hiába hozta fel, hogy ő se hajlandó akárkihez férjhez menni. Grunovszky nem tágitott. A családi vitatkozás aztán ugy végződött, hogy Grunovszky sirt, a lányok is sirtak, kimondták a határozatot, hogy: igenis Margit bálozni fog, a mire Grunovszky megölelte Margitot, megcsókolta Vanda ruhájának a szegélyét, s kijelentette, hogy ő a legboldogabb apa a világon.

A két lány tehát lassankint beletörődött a bál gondolatába. A nagy Vanda titokban örült is neki. Hátha?!… Hátha igaza van apjának, s oktalanság tőlük, teljesen elzárkózni a világtól?! Hátha ez a bál csakugyan forduló pontot fog jelenteni a Margit életében?! Ki tudja?!… A nagy Vandát nem arra tanitotta az élet, hogy a szerencséjét maga kovácsolja magának az ember. A mióta felnyilt a szeme – pedig még a legelső »korosztály«-ban volt, mikor az Élet már behítta a nagy hadgyakorlatokra – folyton csak azt látta, hogy hiába való minden kitartó munka, nélkülözés, lemondás és önfeláldozás: a sors, különösen az asszonyi sors, csak apró véletlenségek rejtelmes összetalálkozásától függ, a melylyel szemben, legyen az illető telve jó vagy rossz hajlandóságokkal, mindenki tehetetlen. Meg volt győződve, hogy családok jövendője, élő és még meg se született emberek jóléte és boldogsága semmiségeken fordul meg, semmiségeken, melyeket nem lehet előre látni, melyeknek jelentőségét az adott pillanatokban nem lehet felismerni, s a melyekhez csak alkalmazkodni lehet. A nagy Vanda erősen fatalista és kissé babonás volt; bizott a gondviselésben, de azt tartotta, hogy koronkint nem árt az ördögnek is gyujtani egy gyertyát.

Hátha?!… Hátha éppen ezen a mulatságon fog Margitnak a közelébe vetődni az az ember, a kiről a sors könyvében meg van irva, hogy Margitot egy pillantásra meg fogja szeretni változhatatlan, örökletes szerelemmel, az az ember, a ki Margitot boldoggá fogja tenni, és főkép: el fogja tartani szépen és tisztességesen. Ó, mert a nagy Vandának igen, igen homályos képzetei voltak a boldogságról, s álmai nem terjedtek tovább annál a férfinál, a ki szépen és tisztességesen eltartja a feleségét… S ki tudja, hátha igazán ott lesz az eljövendő abban az elsőemeleti teremben, mint a hogy’ a balsorai vásáron ott volt a bagdadi királyfi, a ki a föld legfényesebb gyémántját kereste?!… Hátha csakugyan nem kell egyéb, mint hogy az égnek ez a küldöttje meglássa a Margit sápadt, szenvedő kis arczát és minden meg fog változni: mert a bujdosó királyfi megtalálta végre Margitot, a ki bizonyára a legfényesebb gyémántja a földnek?!…

És mialatt az udvari kis szobában meg a konyhában mindennapos foglalatosságát végezte, egész regényt szőtt magának. Elképzelt egy nagy, kényelmes lakást, mely csak ugy hangzik sok, sok apró népség vidám zsibongásától. Látott egy hosszu asztalt, melyre szép függő lámpa vet barátságos fényt, s mely körül nagy ember mellett kis ember, kis ember mellett nagyocska ember ül, a kik mind szeretik egymást, s a kik mind sokáig, nagyon sokáig fognak élni… Az asztalfőn, virulóan, mint egy királynő, Margit mosolygott. És látta Grunovszky papát is, pezsgő kedvünek, elragadóan kedvesnek, teli mindenféle furcsa ötletekkel, mint hajdan, a Tante Amélie lakodalmán… És szinte hallotta a gyermekek vidám lármáját: »Vanda néni! Vanda néni!«

Grunovszky bedugta a fejét az ajtón.

– Még most sem hozták el?

– Nem, papa. De légy nyugodt, egy óra mulva itt lesz.

– Kérlek, adj egy forintot. Elsején megadom, becsületszavamra. Meg akarok borotválkozni, aztán meg a czilinderemet is ki kell vasaltatnom. Becsület-szavamra meg fogom adni.

– De, papa, hisz tegnap adtam két forintot…

– Nem, esküszöm, tévedsz. Tegnapelőtt volt. Tegnapelőtt, ha mondom.

Vanda előkereste a forintot.

– Papa, kérlek, ha visszaméssz a kávéházba, mondd, hogy küldjenek fel nekem estére aludt-tejet.

– Aludt-tejet akarsz vacsorálni?

– Igen. Tudod, hogy nincs étvágyam.

– Repülök, angyalom.

De még egyszer visszafordult.

– Vanda, kérlek, ne felejts a zsebkendőmre egy pár csepp Eau-de-Cologne-t tölteni…

– Nem, papa. Nem felejtem el.

Grunovszky eltünt. Vanda elővette apja zsebkendőit, melyek monogrammjai fölött hétágu korona ékeskedett (Lengyelország fénykorának utolsó maradványa) és vasalni kezdett. Az elrebbent álmok lassan-lassan visszaszállingóztak, s mialatt gyors keze serényen munkálkodott, gondolatai visszatértek a kedves képhez, melyet fantáziája annyi szeretettel szinezett ki.

Ó, nem mintha csak az az egy vágyakozása lett volna, hogy Margit férjhez menjen. Egy akármilyen házasságnak a gondolata egy cseppet se tünt fel előtte csábitónak. Vanda tudta jól, hogy mit szokott a szegény lányok férjhezmenetele jelenteni. Édes-kevés örömet, jóval több bánatot, és sok, igen sok csalódást. Tudta jól, hogy az áldás nem mindig a boldogságot hozza meg, hanem igen gyakran: a nehéz munkát, a gyakori betegséget, az emésztő gondot és a szégyenletes szegénységet is. A hogy’ ő ismerte Hyment: Hymen csak a bajt, a nyomoruságot, a zálogházat jelentette. Régi, nagyon régi emlékei között volt egy, a melyet az idő nem tudott elrabolni tőle; és nem mult óra, hogy meg ne jelent volna előtte egy fehér asszonynak a képe.

Egy fehér asszonyé, a ki – ó, legyenek áldottak még a hamvai is! – valaha olyan édesen, de olyan édesen mosolygott rá, hogy ennek a mosolygásnak az édességéért mindent meg tudott az Életnek bocsátani. Ezt a fehér asszonyt sokszor látta Vanda kisirt szemmel állani a mosóteknő mellett, éjszakának idején. S emlékezett rá, hogy abban az időben, mikor még a piczi divánon aludt, nem egyszer riadt fel egy ismerős zokogásra, s nem egyszer bámult rá nagy szemével arra a haragos emberre, meg arra a siró fehér asszonyra… Vanda akkor még nagyon kicsi volt. Hanem azért emlékezett erre a gyakran látott jelenetre.

És a férjes állapotról nem is voltak valami nagy fogalmai. De a regényekből azt tanulta, hogy vannak mesebeli férjek is; s ő egy ilyen mesebeli férjet óhajtott Margitnak. Miért is ne lehetne Margit egy a szerencsések, a kiválasztottak közül, mikor olyan szép, olyan jó, olyan kedves?! Nagyon szerette a hugát, nemcsak ugy, mint egy nagy testvér, hanem ugy is, mint egy második anya. Margit még nagyon kicsi volt, mikor árván maradtak. Egy szép tavaszi reggel Vanda nem hallotta többé az ismerős köhögést, s a fehér kisértet, a ki azelőtt föl-fölkelt matrácz-sirjából, hogy elvégezze a legnehezebb munkát s ellássa a kicsi gyermekét, ott maradt az ágyban, összekulcsolt kézzel, nyugodtan, nem törődve többet se a gyermekeivel, se azzal az orditozó emberrel, a ki tragikus hősként ágált az ágya mellett s villámokat könyörgött az égből. Vanda megértette, hogy Margitnak most már csak ő lehet az anyja. Eddig azt hitte, azért van a világon, hogy egy kis lakás mindennap ki legyen takaritva s az a kevés étel mindig készen legyen, mikor az apja haza jön; most belátta, hogy nemcsak ez a rendeltetése, hanem az is, hogy gondját viselje egy gyámoltalan kis lénynek, a kivel az égieknek bizonyára magasabb czéljai vannak. És a mint elhordta anyjának a ruháit, megfelelt azoknak a kötelességeknek is, melyek anyjáról ő rá maradtak. A bölcs természet ugy rendelte, hogy az anyaság apró hőstetteinek, az álmatlan éjszakáknak, a testi fáradságoknak, a szerető türelmességnek legyen egy nagy jutalma: abban az imádathoz hasonló érzésben, melylyel nem a gyermek ragaszkodik anyjához, hanem az anya gyermekéhez. (Mert hisz szeretni sokkal nagyobb boldogság, mint érezni a szeretetet.) S ebben a jutalomban része volt Vandának is.

Azért sokkal többet gondolt a Margit jövőjével, mint akármivel a világon. Az, hogy ő maga idejekorán hervad el a súlyos, durva munkában, soha se bántotta. Hogy vannak asszonyok, vele egykoruak és ifjabbak is, a kik a karjaikon gyermekekkel, szerelmi boldogságban, jólétben, kényelemben élnek: ez a gondolat nem igen kisértette. Hogy az a tündér, melyről a költők annyit tudnak beszélni, sohase mosolygott be az ő sötét kis kamarájába, nem keseritette el… Pedig meglehet, ő is gondolt egyszer szerelemre, talán a válságos években, valamelyik májusi este, mikor a nyitott ablakon beosont hozzá a meleg tavaszi szellő s lelkét valamely névtelen, mondhatatlan nyugtalansággal töltötte el. De ha valóban ugy volt: hamar betette az ablakot és hamar visszatért a kis testvérhez, a kinek orvosságot kellett adni. És nemsokára, lassankint, egészen elfelejtette, hogy ő is leány, mint a többiek.

Soha, a legrosszabb óráiban se siratta meg elveszett fiatalságát. De igenis, föllázadt a gondolatra, hogy Margit, az ő Margitja, a kinek legeslegelőször ő beszélt az Istenről és végtelen jóságáról, folytassa azt, a mit ő megkezdett, s szép csöndesen, észrevétlenül, a mint az esztendők egyformán leperegnek, végre is egy olyan nagy cseléddé váljék, a milyenné ő lett, s arczocskája, ez a kedves, finom kis arcz idő előtt elfonnyadjon a nélkülözéstől, a szemrontó munkától és a sok, sok könnytől.

Pedig Vanda már látta, hogy azok a méreg-drága énekleczkék, melyeket sokszor az utolsó garasaikkal kellett megfizetniök, nem fogják meghozni az oly epedve várt jobb jövendőt. Margitnak csinos hangocskája volt, s a zene iránti érzék se hiányzott belőle. Grunovszky, hogy ha feljött a hava, erre a hangocskára s a vele járó zenei hajlandóságra nagyszerü légvárakat épitett. A mikor jó kedvében volt, Margitot csak a kis primadonnának hivta. És fűnek-fának eldicsekedett a Margit első, konzervatóriumi sikereivel. »Hogyne! Az én leányom!…« De a dicsőség utja mindig hosszabb, mint eleinte képzeli az ember. Mint a nagy hegyormok, melyek alulról nézve szinte barátságosan közelieknek látszanak s minél feljebb halad az ember, annál messzebb esőknek tünnek fel, ugy, hogy odább már majdnem elérhetetleneknek látjuk őket: a dicsőség is csak akkor tünik fel előttünk a maga teljes messziségében, ha már nagyon sok lépést tettünk feléje. Minél többet erőlködtek, minél többet vontak meg maguktól a jövő reményében, a czél annál távolabbinak tetszett. És Vanda már lemondott róla, hogy a Grunovszky nevet valaha nagy betükkel látja kinyomtatva a Covent Garden vagy a Her Majesty’s szinlapján.

Nem, nem látott más menedéket, csak azt az ideális, mesebeli embert, a ki, ha nem is olyan regényes alak, de még nagyobb ritkaság, mint a mondák hattyulovagjai, azt a képzeleti derék, jóravaló embert, a ki egy nap igy szóljon Margithoz: »Szeretlek, szép kis Margit… Jöjj el hozzám feleségül, ugy a hogy’ vagy, egy szoknyában, kedves, szép kis Margit!…«

És ki tudja?!… Hátha csakugyan van a világon egy ilyen derék, jóravaló ember?!… Hátha csak egy lépést kell eléje tenni?!… A végzet olyan kiszámithatatlan!

A vasaló serényen simitgatta a batisztot, s ő szőtte, egyre szőtte magában szép regényét, a legkedvesebb regényt, a melyet képzelni tudott.