VII.

A bál után való nap, Biró talpon volt már reggeli fél hétkor. Kilenczkor órát kellett adnia Kőbányán; s gyalog szokott oda kisétálni.

A lakása sokkal szerényebb volt, semhogy szót érdemelne. Az előszobáján kívül, melyben se kiegyenesedni, se hármat lépni nem lehetett, csak egyetlenegy nagy szobája volt, képekkel butorozva, meg egy benyilója, melyet fürdőszobának használt.

Éppen ebben a fürdőszobában volt, mikor odakinn kopogtattak az ajtaján.

– Ki az?

– Én.

– Ki az az én?

– Marosy.

– Te vagy, ó poéta?! Hát gyere be.

– Nyisd ki hát az ajtót!

– Nyitva van.

– Vagy úgy. Már olyan régen fenn vagy?… Hol a pokolban vagy hát?!

– Fürdöm. Ülj le. Talán találsz valahol egy széket.

– Már találtam. Te, ezeket a képeket mind te festetted?

– Természetesen.

– Ha a mennyiségről itélne az ember…

– Akkor korunk első festője volnék. Igazad van. Hanem mondd, mi szél hozott ide ilyen korán? Fél hétkor nem veri fel az embert, csak hitelező, párbajsegéd, vagy elkeseredett poéta. S mivel nyilvánvaló, hogy te se hitelező, se párbajsegéd nem vagy, világos, hogy fel akarsz valamit olvasni.

– Nem. Azaz, hogy ha már erről van szó, képzeld, az éjszaka, kóborlásaink közben, egy hatalmas regénytárgy ötlött az eszembe. Mit gondolsz, ha megirná az ember a magyar nemesség pusztulását verses regényben vagy elbeszélésben?…

– Ó, ha még csak a megirás a kérdés tárgya, akkor semmi ellenvetésem!… Hanem, hallod, ha felolvasási szándékaid is vannak, kérlek, hagyj fel velök; ne élj vissza a védtelen állapotommal.

– Légy nyugodt. Tudom, hogy bágyadt vagy az éjszakázás után. De minek is kelsz fel ilyen korán?

– Rajzleczkét kell adnom a kőbányai fiatalságnak.

– Csak nem csaptál fel rajztanárnak?

– De igen. És kilencztől tizenegyig ismét alkalmam lesz meggyőződni róla, hogy a sertés-szállások körül fölcseperedett Ifju Magyarország mily hatalmas idioszin kraziával viseltetik minden ábrázolat iránt, a mi nem kvadrát négyszög. Hidd el, nagyon csodálkoznám, ha Kőbánya egy Lionardo da Vincit adna a világnak.

– Nini, már készen is vagy?!…

– Szolgálatodra.

– Engedd meg tehát, hogy őrült lelkesedéssel üdvözöljelek Magyarország földén.

– Köszönöm. De, ugy-e, nem azért állitottál be hozzám reggel fél hétkor, hogy egy tósztot mondj rám?

– Nem hát. Engem a többiek küldtek azzal a megbizással, hogy verjelek fel az ágyból s vigyelek vissza a kompániához. Nagyon megbotránkoztunk mindnyájan, mikor a bálból egyszerre eltüntél. Hogy ha mi egy fél éjszaka udvarlunk a te kedvedért, méltányos, hogy akkor is velünk tarts, a mikor mi komolyan hozzá látunk a mulatáshoz.

– Hát ti még most is báloztok?

– Természetesen. A körben kitartottunk végig, aztán folytattuk lenn a kávéházban. Onnan elvittük a hölgyzenekart a vasuti pályaházba, megreggeliztettük őket, s most csak te rád várunk, hogy kivonuljunk Gödöllőre, hölgyek és urak.

– Ohó, abból semmi sem lesz. Ellenkezőleg, te fogsz elkisérni engem Kőbányára.

– Mi az ördögöt csinálnék én Kőbányán?

– Hogyan? Költőnek mondod magadat, és nem akarsz világot látni?

– Igen, csakhogy akkor inkább Gödöllőnél maradok. Kőbányát tanulmányozni ráérek később is. Ugy hiszem, lesz benne részem, ha majd oltárhoz vezetem a kis kövért.

– Ej, pedig azt hittem, hogy hasznodat vehetem. Szükségem lett volna rád, mint eleven kalendáriumra. Mert remélem, megőrizted ezt a jótulajdonságodat?

– Meg hát. Az vagyok, a ki voltam. Mindig ugyanaz. Magyarország nemesi családainak név- és czímtára. És szükséged van rám, ebbeli minőségemben?

– Igen.

– Jó. Cserben hagyom a kompániát és követlek. De van egy föltételem. El fogod olvasni Diogenest.

– Tudtam, hogy Diogenest épp oly kevéssé kerülhetem ki, mint a halált. De, ha már meg kell lennie, ám legyen; elfogadom a feltételt. Gyere.

Mikor kiléptek a folyosóra, Biró meglepte magát, hogy önkéntelenül lepillantott arra a harmadik emeleti lakásra, melyre se tegnap, se tegnapelőtt, se azelőtt nem gondolt soha. Az ablakok be voltak függönyözve.

Még jóformán az egész ház aludt. Máskor, ilyen idő tájban, már elevenedni szokott a folyosó; de most mintha még a cselédek is megsinylették volna a báléj fárasztó örömeit. Csak a Terka ajtaja volt nyitva, jeléül, hogy a hat órai vonattal megérkezett valaki, a kinek a tiszteletére ebben a pillanatban pompás kávé készül.

Odalenn, a Polgári Kör javában szellőzött. Tárva-nyitva voltak az összes ablakok; s a por, melyet a tegnapi jókedv vert fel, szürke gomolyokban szállongott fel a magasabb régiókba.

Mialatt lementek a lépcsőn, Biró érdeklődve kérdezgette a költőt:

– Hát, öreg, annyira elfoglal ez az átkozott Diogenes?! Egész nap csak a lámpásoddal jársz-kelsz, mely véletlenül mindig nálad van?!

– Szó sincs róla, barátom. Ellenkezőleg. Valóságos ünnepnap az nekem, hogy ha foglalkozhatom vele. Pláne, ha beszélhetek róla valakinek!… Szegény Diogenes! Nagyobb elhagyatottság már nem is képzelhető, mint a milyenbe ő jutott. Magam is csak alig gondolhatok rá. Ő rá, barátom, ő rá!

– De hát, tekintet nélkül a derék bölcsre, mit csinálsz? Beszélj egy kicsit magadról.

– Barátom, az én fő-foglalkozásom az, hogy halasztásokat kérek. Tudod, van egy kis birtokunk a Maros mentén, de úgy meg van terhelve, hogy én ma se tudom megérteni, mikép férhettek rá ilyen kicsi földre olyan nagy kölcsönök. Van rá kölcsönünk az osztrák-magyar banknál, a jelzálog-hitelbanknál és minden banknál, a mi a világon van. Képzelheted, hogy ezekből minduntalan le-lejár egy részlet. Hogy hol, mikor és mennyi, lehetetlen volna számon tartani. Én hát minden héten sorra járom az összes bankokat s halasztást halasztásra kérek, hogy véletlenül el ne liczitáljanak. Ugy ismernek minden bankban, mint a rossz pénzt. Fizetni persze csak akkor fizethetünk, ha már a Damokles-kard a fejünkre szakadt. Mert különben miből élnének meg az anyám és a húgaim?! Három húgom van, barátom, huszonnyolcz, huszonhét és huszonhat évesek. És ha eszembe jut, hogy: mikor fognak férjhez menni ezek a szegény jó teremtések? – kedvem volna kirohanni a folyosóra és fejjel lefelé bukfenczezni az udvarra.

– Ne tedd azt, öregem. Innen, az első emeletről már úgy sem érdemes.

– Gondolhatod, hogy ebből, a mi az én fő-foglalkozásom, nem lehet megélni. Van hát még egy másik foglalkozásom is. Ez a másik foglalkozás egy kis hivatal, olyan kis hivatal, barátom, hogy nagyító üvegen kell nézni, s még se lehet kitalálni, hogy mi szükség rá. A hivatalomban minden nap kiülök bizonyos számu órákat, s ezzel megszerzem a kis pörköltet. A harmadik foglalkozásom végre az, hogy esténkint sántára tánczolom magamat, abban a reménységben, hogy vagy a kis kövér, vagy egy másik irgalmas nővér, szóval a kőbányai plutokráczia valamelyik kis potykája végtére mégis csak horgon akad.

– Még jó, hogy másnap szépen visszaülheted, a mit egy este kitánczolsz magadból.

– Micsoda kegyetlen gúnyolódása a sorsnak, barátom, hogy én, a ki oly fenségeseket gondolok: folyton hajlongva, a derekammal rovom le a mult tartozásait, – hat órákat ülve, testemnek legkevésbbé gondolkozó részével keresem meg a kenyeremet s biztositom a jelent, – és végre, a fulladásig tánczolva, a lábammal dolgozom a jövőn. Csak a fejemnek nem veszem semmi hasznát. A fejemnek, barátom, mely arany-álmokkal van kárpitozva! És mégis igy van. A hajlongásom bizalmat gerjesztő, az ülésem készpénz, a tánczom sokat igérő, csak a mit gondolok, arra nem adnak semmit. Kinevetnek barátom, kinevetik Diogenest! A Luczifer önérzetét érzem magamban, és minden sörhordó gyerek oldalba lök!

Kiértek az utczára.

– Pedig, látod – végezte a költő félig nevetve, felig szomoruan – minden vigasztalásom, minden örömem és minden gyönyörüségem ez a Diogenes.

A festő majdnem meg volt hatva, hanem azért egy kissé meg is irigyelte a költőt.

– Te, micsoda ház ez a roppant nagy épület? – kérdezte amaz.

– Ez, ez a Szegények háza – felelt Biró.

– Szép vidéken lakol.

– Hadd el, nagyon kellemes ház ez. Szép kertje van, s a szobák nagyon egészségesek benne. Én már ki is néztem magamnak egy szobát belőle. Ott van, nézd, a harmadik emeleten.

– Csak ennyire törsz a magasba?

– Az ember nem tudhatja, mi vár rá öreg napjaira.

– Tudod, az vigasztaló, hogy mindnyájan úgy se férnénk belé. De te kérdezni akartál tőlem valamit.

– Igen. Ismersz-e te valami Völgyessyeket?

– Völgyessyek sokan vannak. Vannak csanádiak, zempléniek, dunántúliak…

– Csak annyit tudok róluk, hogy azoknak, a kikről szó van, miniszteri tanácsos volt az apjok.

– Akkor a csanádiakról van szó. Régi nemesek, nagyon régi nemesek. Első osztály.

– És nagyon szegények, úgy-e?

– De, kérlek, ha mondom, hogy régi nemesek! Nem főztek pálinkát, hogy gazdagok legyenek!

– Bocsáss meg, ha nem voltam kellő reverencziával az ötágu korona iránt. De ha már felszabaditottatok bennünket… Különben ismered őket közelebbről?

– A Völgyessy Gábor családját? Nagyon csodálkozom, hogy eddig nem hallottál róluk, és hogy nem emlékszel a Völgyessy Gábor névre. A miniszteri tanácsos korábban képviselő volt, s képviselő korában pártjának egyik vezérembere. Sokat emlegették akkortájt; mert kedves, ötletes ember volt, s hires gavallér, a kit mindenki szeretett. Különösen csudálom, hogy nem emlékszel a leányaira. Mikor mi úgy a hetedik-nyolczadik osztályba jártunk, a Völgyessy-lányok ott voltak minden úri mulatságban; két vagy három télen át ők voltak a pesti bálok legünnepeltebb szépségei. Az apjok nagy házat vitt, s azt hitte volna az ember, hogy a lányok nagy partit fognak csinálni. De nem; az egyik valami katonatiszthez ment feleségül; a másikról azt se tudom, hogy férjhez ment-e, vagy sem. Az utóbbi a valószinü, mert kevéssel aztán, hogy az apjok hirtelen meghalt, tönkre jutott az egész család. A miniszteri tanácsos maga se volt éppen jó gazda; a mi kis birtoka maradt – úgy hiszem, maradt még egy jószága valahol a felső vidéken – elverte a gyám, egy anyai nagybácsi. A mi szintén csak azt bizonyitja, a mit én régen prédikálok, hogy tudniillik, törvényt kellene hozni, mely csak egy szakaszból állana s igy hangzanék: »Az árvaszéki elnököknek tilos tegeződni akárkivel is a világon és pedig fejvesztés büntetése alatt«… Hanem, mondd, miért érdekel téged mindez?

– Mert tegnap megismerkedtem egy kisasszonynyal, a ki, úgy látszik, ennek a miniszteri tanácsosnak a leánya, s a ki abban az időben, a melyről szóltál, még kis gyerek lehetett. S mivel nem tudtam elképzelni, hogyan kerül ez a gyönyörü teremtés a mi szegénységgel teli házunkba, megragadtalak, mint egy név- és czimjegyzéket.

– Tegnap megismerkedtél egy gyönyörü teremtéssel, s ma már tudakozódol róla?!… Ej, ej, vigyázz!

– Soha se félts engem. Nem vagyok veszedelemben. S ezt abból is láthatod, hogy beszélek róla. Ha olyan aggasztóan érdeklődném iránta, nem emlegetném; talán a nevét se merném kiejteni. És alkalmasint magam előtt is eltagadnám, hogy az imént még ő járt az eszemben.

– Ne bizd el magadat. Egy szép fiatal leány, ránk alvajárókra nézve – s te nem vagy különb, mint más – mindig kész veszedelem. Mert hisz egy szép fiatal leány a legnagyobb rejtelem a világon, mely érdekesebb, mint a letünt világok összes hieroglifái. És ezt a rejtelmet sokkal ritkábban látjuk magunk előtt elevenen, semhogy a talány-fejtegetés gyermekes vágya föl ne ébredjen bennünk, mihelyt szemtől-szemben találjuk vele magunkat. Igen, sokkal ritkábban látjuk ezt a rejtelmet, mintsem megvalljuk magunknak. A fiatal leány majdnem mindnyájunk előtt ismeretlen valami. A kis Depinyi ugyan, ha véletlenül hallana, alaposan kinevetne, mert ő kavics helyett asszony-sziveken jár; de tegyük fel, hogy az ő herczegnői mind valódi, tizenhárom próbás herczegnők, s tegyük fel, hogy mind oly gazdagok vagyunk tapasztalatokban, mint ez a kopasz Don Juan Tenorio… És mondd meg nekem nyiltan, kezedet a szivedre téve: mit érnek ezek a hires tapasztalatok?! Három osztályt lehet köztünk megkülönböztetni. Az elsőbe tartoznak azok, a kik semmiféle más nőt nem ismernek, csak a könnyen megtalálhatót. Ezek a boldogok. Az ilyen csak örömöket ismer; csalódásokat, kijózanodást és gyötrődéseket nem. Minthogy mindenki csak a saját eseteiből általánosit, az ilyennek a gondolkozása a nőkről: csupa olcsón kapható kételkedés, s olyan világnézet, mely férfiúi, vagy helyesebben szólva: kereskedői hiúságának fölötte kedvező; másrészt, mivel mindig csak sikerei vannak, képzelődése nem ismer korlátokat. Törökös álmokban él, s ezek a kellemetes álmok nem is kerülnek neki nagyon sokba. Ennek az embernek a fiatal leány vagy egy kérdőjel, vagy egy metafizikai fogalom. A második osztályba azok tartoznak, a kik már másféle nőt is láttak, látták tudniillik: a meghódithatót. Ezek, a kevésbbé szerencsések, olyan világban élnek, a hol a fiatal leány csak ritkán megjelenő, talán alkalmatlan jelenség; alig több egy képnél, vagy egy szellemjelenésnél. És hogyha koronkint ennek a világnak a hőse diadal-szekeréhez hozzá kötheti egy leány alakját is, ugy volt vele, mint a gyermek, a ki széttörte a játékszert, hogy meglássa, mi van benne. És, végre, itt volna a harmadik osztály, azoké, a kik egy kissé otthon vannak minden társaságban. Ilyenek sokkal kevesebben vannak köztünk, mint a mennyien dicsekszünk vele; de ám fölteszem, hogy olyanról van szó, a ki elég szerencsés bejuthatni minden társaságba, s elég okos, élni ezzel a szabadalommal. Nos tehát, a fiatal leány ennek az embernek a legtöbb esetben egy szép kis bábu, a ki pompásan tudja mondani, hogy: »Igen, papa«, »Nem, mama«, mint a Spallanzani automatája a Hoffmann meséiben. Vagy ha nem az, bizony nem sokkal több. Ha ebben a minden képzelhető világok legjobbikában élsz, beszélhetsz a fiatal leánynyal a Varázsfuvoláról, a Chopin nocturnejeiről, a hosszú hajú zongoraművészről, Zalán futásáról és egyéb ártatlan dolgokról. Ha a lelkébe akarsz látni, megtudod, hogy szereti a kedves embereket, s nem szereti se a gyávákat, se a hazugokat. S ha véletlenül szerencsés vagy találkozni egygyel-kettővel, a ki elég merész, vagy elég vigyázatlan sejtetni veled, hogy micsoda kis világ forrong a fejecskéjében: a mit megtudsz, az oly megzavaró, olyan kibetüzhetetlen, olyan homályos, hogy cserben hagy minden emberismereted; különösen, ha nincsen összehasonlitásod, ha hiányoznak az analogiáid. Igen, barátom, a fiatal leány, a mi korunkban s a mi viszonyaink közt, rendesen csak egy csodálatos, ismeretlen világ, mely annyival érdekesebb, minél ismeretlenebb. Előttem, megvallom, maga a rejtelem. Olyan rejtelem, hogy mivel esküt tettem: nem irni Diogenesembe, csak a legszentebb igazságot, kénytelen voltam a hősnőt, a kibe Diogenes szerelmes, némává tenni, mert nem tudnék mit beszéltetni vele.

– Ó, te nyomorult, te csak azért beszélsz nekem leányokról, hogy visszatérhess szép szerével ocsmány Diogenesedhez.

– Légy őszinte, és valld meg, hogy azért ragadod meg tüstént ezt a szegény Diogenest, hogy ne kelljen leányokról beszélned.

– Őszinte vagyok, s biztositalak, hogy bátran beszélhetek a világ összes leányairól. Bátran beszélhetek pedig róluk azért, mert nem is gondolhatok rájok. Olyannyira képtelenség, hogy megházasodjam. Nagyon szegény ficzkó vagyok én, öregem; hogy én családot tartsak el, az lehetetlen. Örülök, ha magam nem halok meg éhen.

– Ó, az semmitől se óv meg. Az ember elvégzi, hogy nem házasodhatik meg. Hatalmas, megdönthetetlen érveléssel bizonyitja be magának, hogy megházasodni, ilyen körülmények között, nemcsak ostobaság volna, hanem bűnös könnyelműség is ama másik szegény teremtés, és azok iránt az ártatlanok iránt, a kik majd csak ezután fognak létezni. Elvégzi, és mindennap ismételgeti magában, hogy nem fog megházasodni soha. És mégis megházasodik. S ez nem a test gyöngesége, nem a rendes életmódra való filiszteus hajlandóság, nem a tűzhelynek, a nyugalomnak, a csöndnek a vágya. Nem, ez a léleknek egy nemesebb vágyakozása, mely annál erősebb, minél nagyobb adaggal rendelkezik valaki a nevezett lélekből. Mindnyájunkban él egy furcsa törekvés valamely lelki közösség után, mely határozatlan, czéltalan és megérthetetlen, de megvan; s minél jobban vagyunk belül kipárnázva, annál sűrűbben és annál több erővel ad nálunk életjelt ez a törekvés, mely gyermekes, de eltagadhatatlan. Ugy hiszem, ez, alapjában véve, a lázadásnak egy ügyetlen kisérlete a halál ellen, de bármint legyen is, annyi bizonyos, hogy a lélek nem szeret magára maradni, vagy a mint meg vagyon irva: nem jó az embernek egyedül lennie. S mivel a természet egy önző, ravaszdi intézkedése következtében ez a lelki közösség is csak különböző nemü lények közt lehetséges, s mivel a társadalom ugy rendezte el sorunkat, hogy ez a lelki közösség csak bizonyos formák között lehet zavartalan: mikor a zöld burok leválik rólunk, épp úgy megtaláljuk magunkban a házasság ösztönét, mint a szerelemét. És hogyha ez a két elemi erő találkozik, bizony bajos egykönnyen végezni velök, még ha az Ész a pártunkra szegődik is, mert hisz az Ész fölötte megbizhatatlan, álnok szövetséges.

– Hallod, úgy látszik, te most a bölcselet egy uj sütetü elméletét akarod előttem népszerüsiteni!

– Akkor csak rosszul mondom, a mit jól gondolok. Mert mindazt, a mit beszéltem, világosan érzem magamban, olyannyira, hogy egy párszor már kisértésbe estem a kis kövérről és pénzes zsákjairól lemondani. Barátom, engem folyvást lökdösnek előre-hátra. Annyi embernek állok az utjában, hogy azt kell hinnem, valami vezérlő egyéniség lehetek. Csak egy lény van, a ki nem lökdös és egy kissé törődik velem: az Arany Trombitásnak a leánya. Náluk szoktam ebédelni ötven krajczárért. Ez a leány olyan figyelmes, jólelkü és bizalmas hozzám, hogy el nem mondhatom neked, micsoda hálát érzek iránta. És bizony mondom neked, nagyon szeretném elvenni, mert érzem, hogy ő az egyetlen, a ki képes volna Diogenest megérteni.

– No és mi tart vissza?

– Az, barátom, hogy nem tud különbséget tenni jambus és trochaeus között.

– Akkor maradj csak a kis pénzes-zsáknál. Neki legalább vannak egyéb jelességei.

– Könnyü neked; te csak úgy a magasból nézed az én lelki harczaimat. De ha téged ezek a kérdések hidegen hagynak, ez csak azt jelenti, hogy téged még mindig óv valami régi szerelem, a min még most se fog a rozsda. Kitaláltam, ugy-e? Még most is – Lilian? És örökkön csak Lilian?

– Hidd el, van legalább két esztendeje, hogy rá se gondoltam Lilian Landry kisasszonyra, a kit az isten sokáig éltessen. És meglehet, hogy még egy örökkévalóságig nem gondoltam volna rá, ha nem juttatod eszembe. Azt se tudom, hogy hol van.

– A multkor azt olvastam valamelyik ujságban, hogy Kopenhágában énekel. Eszembe jutott az a sok bolondság…

– A mit valaha elkövettem érte? Biz azok nagy bolondságok voltak. Annál nagyobbak, mert azt hiszem, soha se szerettem igazán. Végre is, mindnyájan bele bolondulunk egyszer életünkben abba a hölgybe, a ki a legszebben énekli Selicá-t, de azért ez még nem szerelem. Vagy ha szerelem, inkább csak a lámpák és a szinfalak szerelme, mint az X. kisasszonyé. De, ha úgy tetszik, beszéljünk másról.

– Bocsáss meg, azt hittem, hogy… Olyan nyilvános volt, hogy udvaroltál neki…

Egy perczre elhallgattak mind a ketten. Birót elfogta a rosszkedv. Azt hitte, hogy a másikra boszankodik, pedig tulajdonképpen magát nem értette.

Eddig úgy gondolt erre az ifjúkori, rég kialudt lángra, mint a jó keresztény azokra a kedves kis apró szentekre, akiket a gonosz Heródes leöletett. Az emlék is kellemetes volt előtte. Bánatosan kellemetes, de mégis kellemetes, mert hisz ez az emlék kedves képet őrzött elméjében. Nem tett magának szemrehányást ezért az ifjúkori bolondságért, nem talált restelni valót az akkori viseletében, s ha ennek a zsönge szerelemnek több is volt a gyötrelme, mint az édessége, hálával gondolt a kedvesebb pillanatokra, s úgy tetszett neki, hogy a keserü óráit nem kell nagyon sajnálnia; mert a kellemes pillanatok megérték azt, a mibe kerültek.

Most először kapta magát rajta, hogy szégyelni kezdte ezt az elhamvadt szerelmet, s hogy szerette volna eltagadni maga előtt az egész esetet. Miért?

Erre nem tudott felelni. De a hogy’ álmos szeme egy perczre lecsukódott: ismét maga előtt látta a Laura de’ Diantit, a mint fázékonyan huzódik szegényes hárász-kendőjébe, és mosolyogva miss Illandudnoról beszél…

Éppen a temető kapujánál voltak.

– Nem irigyellek a mindennapos sétádért – szólalt meg a költő. – Ha nekem naponkint kétszer kellene megtennem ezt az utat, olyan verseket irnék, hogy Leopardi valóságos Paul de Kock volna hozzám képest.

– Hát még ha Kőbányán is mellettem maradnál!

– Azt már nem teszem. Sőt el se megyek Kőbányáig. Nem vágyom a kis kövérhez olyan rettenetesen… Azaz, most már igazán nem merek lányokról beszélni előtted. Erről az egyről ugyan bátran lehetne.

– A többiről is. Fájdalom, nincsenek titkaim.

– De azt tartod, hogy a régi dolgokról nem illik, s az ujakról meg nem lehet beszélni.

– Mit értesz az uj dolgok alatt?

– Hát azt a szép leányt, a kinek a családja olyan élénken kezd érdekelni.

– De, kérlek, azt a leányt én egyetlen egyszer láttam, akkor is tíz perczre.

– Az semmit se bizonyít. Különösen, ha olyan szép, mint a nénjei voltak. »Ki nem szeretett, s haj, legelső látásra?« – mondja Shakspere.

– Hát te hiszed azt, hogy van szerelem, a mely első látásra keletkezik?

– Hogy’ az ördögbe ne hinném! Én csak ilyen szerelmet ismerek. Látod, hogy ha koronkint elnézem a kis kövért, mindig azt gondolom, hogy a gyakori látás halálos ellensége a szerelemnek. Lehet, hogy ez nem mindenkivel van igy. Hanem azért, hidd el, a költőnek van igaza s nem a kőbányaiaknak. Az igazi szerelem nem az, a melyiknek szüksége van rá, hogy az ember folytonosan erősbitse a téglagyárak gyakori meglátogatásával; az igazi szerelem az, mely első látásra keletkezik, mely nem gyöngül a távolságban se, s mely nem múlik el soha.

– No, én nem hiszek ebben a szerelemben.

– Istentagadó vagy. Meg fogsz bünhödni. Hanem én nem megyek tovább. Az ott már a kőbányai határ. Oda nem óhajtalak követni.

Elváltak. A költő visszafordult a város felé, Biró ment tovább dolgára.

Keserves délelőttje volt, mely sehogy se akart elmúlni. Unta ezeket a rettentő ficzkókat, a kik rajzolás ürügye alatt mindenféle gazságon törték az eszüket, s rá szabaditotta őket, hogy rajzolják a feladatukat, vagy csináljanak akármit… a mi úri izlésüknek a legjobban megfelel. Maga pedig odaállt az ablakhoz s nézte azt a szomoru tájképet, melyet oly jól ismert: az egyforma épületeket, a tégla-gúlákat, meg a temérdek kéményt. Azt hitte, hogy ha ülve marad, el kell aludnia.

A meglopott éjszaka kezdte visszakövetelni tőle a jogát.

Abban az ismeretes kábult állapotban volt, melyben az akarat meg-megbicsaklik, majd rendkívüli erőfeszitéssel próbál kiegyenesedni, de csak azért, hogy annál hamarább és annál készségesebben adja be a derekát, ama kellemes bódultságban, melyben az itélet elrestül, mint a keleti bölcs, a ki sokat ivott Kis-Ázsia borából, abban a félálomban, melyben a képzelet korláttalan urrá válik felettünk s ellomhult lelkünk fölé zavartalanul épiti fel csillagos boltozatu sátorát. Abban az állapotban, melyben az itéletünk elbágyad s mindenestül hatalmába esik utolsó benyomásainknak.

– Különös – szőtte magában az álmait – mennyire el vagyok foglalva egy nagy veszedelemnek a gondolatával. És miből állna ez a nagy veszedelem? Hogy nagyon szép kis feleségem volna, akit látva, mindenki megfordulna az utczán. Ennyi az egész nagy veszedelem.

Aztán elcsodálkozott rajta, hogy úgy gondolt erre, mint valami közel eshetőségre.

– Tegnap láttam először – álmélkodott magán – és ime, ma már olyan képnek a közepében látom, a mely soha se jelent meg előttem azalatt, a mig a szerelmi románczoknak egész sorozatát éltem át.

A szive egész temetője volt a könnyü szerelmeknek. S ezek a szerelmek az utolsóig szép lassan hálózták be, s csak nagynehezen tudták meghóditani. Mindegyiket az előjátékok egész sora vezette be. A szive minden uj kaland után zárkozottabbá vált, s a lelkét minden uj tapasztalás bizalmatlanabbá, félénkebbé tette. És ime, ez az uj hóditó, a hogy’ megjelent, vakmerő egyenességgel, minden csel és ostrom nélkül, diadalmasan vonul be a lelkébe, s neki nincs egyéb dolga, mint sietve, ész nélkül bocsátani le előtte a felvonó hidat, megrészegedve a lelkesedéstől.

Igaz, hogy először gondol valakire vágyakozással, a keserüségnek, a félelemnek s az érzésével való elégedetlenségnek minden árnyéka nélkül.

Elhamvadt szerelmei mind olyanok voltak, hogy miattok perbe kellett szállania a végzettel, s meg kellett gyülölnie magamagát. Mindegyik ellen küzdött, a mig tudott, s ha végre is megadta magát a sorsának, szerelmeinek jóval több volt a keserüsége, a rossz utóize, mint az öröme. Szerelmei átokkal fogantak; és mindig, legédesebb óráiban is, látnia kellett rajtok a Káin-bélyeget.

Tulajdonképpen csak három nővel találkozott eddig, a kiket valamennyire szeretni tudott; ámbátor nem volt bizonyos benne, hogy az, a mit irántok érzett, nem inkább gyülölet volt-e, mint szerelem?

A legjobban szerette, vagy a legjobban gyűlölte közűlök a kis Liliant. Tudta, hogy amaz csak játszik vele; tudta, hogy ő ennek a kis képzelgő teremtésnek nem annyira a szerelmese, mint inkább a közönsége, a ki előtt a fehér Selica egy nagyon kedves, nagyon bájos szerelmi regényt komédiázik el. És tudta azt is, hogy az a madár-szív nem is képes egyébre. Liliannek ő csak egy gitár volt, melyen a lány a kedves dalát játszotta el, az izgalom egy hitvány eszköze, mely csak arra volt jó, hogy amaz beletalálhassa magát abba a költőinek vélt magatartásba, melyben hitvány kis énjét imádásra méltónak találta. A fehér Selicának nem volt lelke, csak megromlott agyacskája, mely szomjazta az izgatottságot. Biró gyűlölte, utálta ezt az elragadó kis némbert, százszor megesküdött, hogy nem lesz a játékszere többé, hogy szakitani fog vele, és megvetette érte magamagát is, mert még se tudott elszakadni tőle. Félt, irtózott ettől a szerelemtől, mely csak fejből eredt, s melynek semmi köze se volt a szívhez; és még se tudott lemondani róla. Az egész viszony istenkáromlásnak tünt fel előtte, s lázálmaiban Liliant hasonlónak látta azokhoz a fertelmes kis hüllőkhöz, melyek annál borzasztóbbak, minél csinosabb testüknek a rajza. És még se birta lerázni lánczait. Önutálata minden egyes találkozó után sokkal erősebb volt, mint öröme, ha Liliant láthatta; de azért egyre várta az uj, meg uj találkozót. Elégedetlen volt magával, a leánynyal, az egész világgal. Hanem csömöre csak akkor lett tökéletessé, mikor fölfedezte, hogy Liliant ő maga is csak ilyennek szerette, mikor rájött, hogy Lilian átváltozva hidegen hagyja, mikor rémülve látta be, hogy az ő szerelme épp oly mesterkélt, épp oly csupa hiúságból eredt, épp oly művészieskedő szerelem volt, mint amazé.

A másik elhamvadt lángja egy nagyon fiatal asszony volt, a ki mind a kettőjük szerencsétlenségére őt választotta első kedveséül. Ez az asszony olyan férjet csalt meg miatta, a ki sorsát semmikép se érdemelte meg, s az árulás, melyet az asszony elkövetett, árnyékot vetett a szerelmükre. Csupa rettegésből és csupa lelkifurdalásból állott az egész történetük. Eleinte az asszony tele volt önváddal, s panaszaival megkeseritette a másiknak minden nyugodt perczét; s mikor az asszonyt nem bántotta többé a dolog, annál jobban bántotta a férfit.

E kettőn kívül még csak egy lény volt, a ki iránt valami szerelemfélét érzett, vagy a kiről legalább rövid ideig azt hitte, hogy szereti. Hitte pedig azért, mert ez a lány igazán megérdemelte volna, hogy szeresse. Jó, hűséges, derék teremtés volt, a ki igaz szívvel ragaszkodott hozzá.

Ennek meg éppen ez az igazszívüség volt a megbocsáthatatlan hibája. Biró érezte, hogy ez iránt a leány iránt valósággal hálára van kötelezve; érezte, hogy kettejük közül a leány az, a ki az áldozatot hozza, s ő az, a ki ennek az áldozatnak hasznát veszi, a nélkül, hogy az érzések hasonló gazdagságát vinné hozzá cserébe. Érezte, hogy kettőjük közül ő az, a ki a kevésbbé nemes szerepet játszsza, érezte, hogy igazságtalan a leány iránt, s úgy tünt fel előtte, mintha megcsalná ezt a szegény teremtést, a ki csupa szív és önfeláldozás. Ez a tudat, mint lerázhatatlan nyüg ült rajta, s nem hagyta békén. Pedig nem szerezhette meg magának a »lelki feloldozás«-t, mert meg kellett vallania magamagának, hogy a leánynak, minden jósága mellett is, egészen más a világa, mint az övé. Ő nem tudott beleilleszkedni abba a világba, emezt meg nem birta felemelni a magáéba. És lassankint hatalmába ejtette az a különös, nem minden szomoruság nélkül való érzés, mely azokat az utazókat szokta elfogni, a kik félig vad népek ismeretlen nyelvü, ismeretlen gondolkozásu, rejtelmes leányaival élnek együtt, leányokkal, a kik odaadóbbak, melegebb szívüek, önfeláldozóbbak, mint az otthon valók, de a kik titokban, ha nem félnek, hogy az urok meglepi őket, furcsa, nevetséges, macskaarczu istenekhez imádkoznak, őszinte áhitattal és szent buzgalommal.

Mig ez a három szerelem vagy inkább ez a három megszokás uralkodott rajta, nem volt egyetlen napja sem, hogy szemrehányást ne tett volna magának ezekért a lelkéhez nem méltó szövetségekért, melyeken láthatóan nem volt áldás, s melyekre mintha a Jázon végzete nehezedett volna. Soha, még az örömök óráiban se volt egyetlen percze, mikor máskép gondolt volna szerelmeseire, mint a hogy’ mindnyájan gondolunk azokra a czimborákra, a kik csak a szégyenletes tivornyákban voltak társaink, s aztán eltünnek, hogy mint puszta rossz emlékek éljenek tovább. Nem nézhetett a szemükbe, hogy világosan ne érezte volna annak a szükségét, hogy ennek a szemnek a boszorkányköréből előbb-utóbb menekülnie kell; s a vágytól ittasulva sem közeledhetett hozzájok a nélkül a megalázkodás nélkül, melyet léha férjek éreznek olyankor, mikor a jegygyűrűiket a zsebökbe rejtve, énjüket elhazudva, lopva surrannak be oda, a hol nincsen semmi keresetök. S ezt a szégyenkezést, melyet Jázon érezhetett, mikor a bűbájost élete társául találta maga mellett, ő benne nem a megunás, nem a kiábrándulás fejlesztette ki; az öreg időnek későn született gyermekét megremegtette az átok hideg szele még a vétek láza előtt. Mikor először gondolt rájok, vágyát már megzavarták ennek a gonosz érzésnek első sejtelmei; mikor először álmodott róluk, alakjaikat nem tündérek, hanem gnómok tánczolták körül.

Most történt meg vele legelőször, hogy ha vágyakozással gondolt egy női alakra, ez az alak leányi szépségének egész tisztaságában, gonosz manók kisérete nélkül jelent meg előtte. Most gondolt először női lényre úgy, hogy a lelke nem tiltakozott az ábrándjai ellen; most gondolt először egy életre való szövetségre úgy, hogy ennek a lehetőségét büszkén vallotta meg a szivének. És most érezte legelőször s nagy megelégedéssel, hogy a szive nem akar többé leereszkedni, hogy a szive nagyravágyó.

Odakinn csengettek. Az órájának vége volt; valahára lerázhatta a jármát. S az aprólékosságok, melyekkel napszámos-munkáját be kellett fejeznie, felrázták álmodozásából.

– Milyen bolond vagyok! – mosolygott magában, mikor ismét egyedül lehetett, s megindulhatott hazafelé. – Milyen messzire elkódorgott szökevény képzelődésem! Azt már tudtam, hogy az ember akkor gondolja a legostobábbakat, mikor, mint párbaj-segéd, hazatérőben van egy véres csetepatéról, de ugy látszik, az se sokkal különb, a mit egy átvirrasztott báli éjszaka után okoskodunk ki, a magasabbrendű lelkierők minden ellenőrzése nélkül. Csakhogy éppen szerencsém volt ehhez a szép kisasszonyhoz, és ime, micsoda merész álmokba szövöm bele a képét! Hát hisz éppen csak az kellene nekem! Egyéb már nem hiányzik, mint hogy megházasodjam, s feleségül vegyek egy ragyogó szépséget, a ki rámába való, s a ki gyerekkorában hozzá szokott minden fényüzéshez, a mi előttem örökre ismeretlen, örökre lehetetlen… Feleségül venni egy leányt, a ki a jólét emlékeivel van tele, s a ki az amerikai dollár-királynék paradicsommadár-tollairól álmodik! Micsoda merész gondolat! Éppen egy jámbor rajztanárhoz való!… Természetesen, a rajztanár urnak nem volna ellenére egy ilyen szép kis házi bútor, nem volna ellenére egy ilyen ragyogó kis élettárs!… Világos, hogy jól festene mellettünk ez az elragadó jelenség, pompás gyermeke egy hatalmas fajnak, melyet a paraszt-erényekben bővelkedő rajztanár ur annyira nagyrabecsül s olyan áhitatosan tisztel!… Ugy-e, Biró ur, egészen mássá tenné kietlen lakásunkat ez a gyönyörü, kinyilt rózsa?!… Hát persze. Csakhogy nem egészen bizonyos, hogy az az elkényeztetett kis teremtés nem kicsinyelné-e a személyünket s megelégednék azzal a fölötte szerény életmóddal, a melylyel megkinálhatnók. És aztán, ha ő megkedvelne is bennünket s nem riadna vissza attól, hogy örökre belenyugodjék abba a helyzetbe, a melynek a rossz oldalait már bizonyára megismerte: ugyan mit csinálnánk mi ezzel a szép kis fényüzési czikkel?!… Ugy volnánk vele, mint az ágról szakadt szegény ember a gyémánt-melltüvel, mely csak arra való neki, hogy elveszitse… De, teringettét, csak nem szerettem belé első látásra, hogy ilyen eshetőségeken töröm a fejemet?!… Csak nem szerettem belé, mikor még alig láttam, mikor még alig ismerem?… Hát mit tudok én erről a leányról? Azt, hogy szereti a csinos dolgokat s hogy nagyon el van kényeztetve? Hát a lelke?!… Hát a szive?!… Van-e egyáltalán szive, lelke?!…

És megijedt a tulajdon gondolataitól, olyannyira sietett magát meggyőzni, hogy: »Ó van, érzem, tudom!« – s megrémült, mikor észrevette, hogy nagyot dobbant a szive.

– Ej, ennek fele se tréfa! – ijedezett magában. – Ez a kisértés! Ennek ellent kell állni!

Azt hitte, hogy nagyon a sarkára áll, ha visszaidézi emlékezetébe mindazt a sok asszonyi álnokságot, melynek valaha szemtanuja volt. A mondhatatlan gonoszságoknak ama hosszu bűnlajstromát, melynek minden egyes tétele azt hirdeti, hogy: »Az asszony az örvény! Az asszony a romlás! Az asszony a vak éjszaka, a sötét kétségbeesés! Védd magad!«

És elsétáltatta maga előtt a lidérczeit.

Az ártatlan arczu Tinit, a ki ott volt vele a Hamman-fürdőházban, s a ki két héttel később Ágnes tekintettel esküdött örök hűséget egy becsületes embernek.

Az ájtatos Matildot, a ki oly hálás volt az egyházi férfiak iránt, s a ki megkülönböztette X. urat csak azért, mert X. urat mindenki ostobának, aljasnak és ocsmánynak találta. Matildot, a ki művészi lélek volt s a ki a gonoszságot magáért a gonoszságért követte el.

Sárikát, a ki csak akkor volt elemében, ha a férje a szomszéd szobában kártyázott.

És Y.-t és Z.-t, meg a többit, s végre a rettentő Carlottát, a Rue de Naples Carlottáját, a ki a kis gyermeke temetéséről jött hozzá s a kit felöltözetlenül dobott ki a folyosóra, a megtérő irtózatával s a kozák durva kegyetlenségével…

És előszedte emlékezetéből az egyházatyák meg a történetirók legirtózatosabb tanuságtételeit, a kételkedő bölcsészek legrémesebb történeteit s mindazokat a hajmeresztő meséket, melyektől tisztaságszerető lelke olyan mélységesen undorodott.

Ugy hogy végre maga is megsokallta a dolgot.

– Mindez a sok szenny és fertelem pedig csak azért, hogy elrágalmazhassam magamban ezt a szegény kis leányt, a ki nem tett egyebet, mint hogy tudtán kivül néhány édes pillanatot szerzett az én elvénhedt szivemnek!

S az álombéli ragyogó jelenségről lesiklott minden tisztátalan képzet, mint a hévviz iszapja Venus Anadyomeneről.

A tépelődő ember utóljára már csak abba az egy gondolatba tudott kapaszkodni, hogy mondjon a szive akármit, neki a házasság lehetetlen vállalkozás. És azért nincs más választása, mint szoros őrizet alá fogni a szivét, addig, mig nem késő.

Végre is, a dolog egyszerü. A második találkozást már nagyon könnyen kikerülheti, s akkor rövid idő alatt elfelejti az egész bolond álmot.

Hogy tehát megóvja magát minden veszedelemtől, megfogadta, szentül megfogadta, hogy soha se megy többet Grunovszkyékhoz.

És alig várta, hogy megszeghesse a szavát.