XXIX. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

Hogy mért nem megyek?!…

Tegnap reggel kimentem a hegyek közé, hogy elbúcsúzzam a kedves tanyámtól.

Ha sokat voltunk valahol egyedül, az ismerős Robinzon-tanya utóljára második otthonunkká válik, a melyet búcsú nélkül hagyni el szinte lelketlenség volna.

Ugy tetszik, mintha az álmainkból is ott hagynánk valamit. És ki tudja?! Vajjon visszatérnek-e valaha a tegnapi álmok?

Nem tudtam volna elindulni innen, a nélkül, hogy a helynek, melyet megszerettem, s melynek eleven, zöld díszlete bizonyára imádóim sorába szegődött, istenhozzádot ne mondjak.

Hisz örökkön egyedül voltam itt. A szegény Lenke oly kevéssé számit!

És egy idő óta nagyon érzelgős vagyok. A rendesnél is érzelgősebb.

Tehát: magam mellé vettem udvarhölgyemet, és megindultam vele búcsúlátogatásomra.

Jóreggelt kiáltottam a madaraknak és igyekeztem vigasztalni őket. Azt csicseregték vissza, hogy Biarritz örökre vigasztalhatatlan lesz.

Pedig nem igaz; van itt egy úr, a ki könnyen vigasztalódnék, hogy ha nem látna többé.

Világos, hogy találkoznom kellett vele. Ott bukkantam rá, a hol először volt szerencsém ő komorságához.

Csakhogy most nyájasabban nézett rám, mint akkor, (úgy hiszem, sajnál egy kicsit), s a hogy meglátott, előmbe jött. Mintha várt volna.

De lehet, hogy eszeágában se voltam. Mindegy.

– Velem jön? – kérdeztem. – Nem fél tőlem?

Nevetett és azt mondta:

– Természetesen. Hisz máskép sohase találna haza!

Azt hittem, csúfolódik. Nem, csak jobb kedvü volt, mint máskor.

Mikor a medvék nevetnek, az ember azt hinné, hogy dörmögést hall.

– Hova megyünk? – kérdezte.

– Ó, nagyot sétálunk! – feleltem. – Meglátogatjuk Zuritát.

– De tudja-e, hogy a Zurita kocsmája még jó messze van?

– Soha se féltsen! A mint meggyőződhetett róla, vállalkozó szellemű vagyok.

A szél kifútta az arczomat. Átkozottul csinos lehettem.

Lenke oly kiméletlenül tartózkodó volt, hogy szégyenemre vált.

Ilyen körülmények közt persze nem beszélhettünk másról, mint irodalomról és művészetről.

– Mit visz magával? – kérdezte, rámutatva a könyvemre.

(Tehát, egy kicsit mégis kiváncsi rá, hogy mi lakik bennem.)

Megmutattam neki Baudelairet. Nem szólt semmit, de láttam az arczán, hogy semmi jót se gondol az olyan kisasszonyokról, a kik Baudelairet olvassák.

Én pedig semmiféle népnevelő kedvéért se fogom cserben hagyni a kedveseimet.

S elkezdtem magasztalni a költőmet. Mikor láttam, hogy szeretné összeránczolni a homlokát, föltettem magamban, hogy megboszantom.

– Hát van szebb vers a Semper eademnél?! Én nem ismerek, és nincs nap, hogy eszembe ne jusson:

„D’où vous vient, disiez-vous, cette tristesse étrange,
Montant comme la mer sur le roc noir et nu?“
– Quand notre coeur a fait une fois sa vendange,
Vivre est un mal!…

Ön nem találja ezt gyönyörűnek?

Rám nézett. Észrevette a gonoszságomat, hogy az ő »tristesse étrange«-ára czélzok, s egyszerüen annyit felelt, hogy:

– Nem.

De ez a kis nézeteltérés csak bárányfelhő volt.

Különben ezt a délelőttöt éltem legszebb estéjének kell neveznem – mint a komoly Viktor mondaná.

Soha sem ettem jobb izü reggelit, mint Zuritánál. Szereti ön a kecsketejet? Mondhatom, felséges.

A lovagom majdnem vidám volt. Láttam, erősen igyekezett, hogy kedves legyen hozzám; de végre is, sikerült neki.

Nem mintha valami nagyon olvadozott volna. De a hangja melegebben csengett, mint rendesen, s olyan barátságosan, olyan szeliden nézett rám, mint eddig még soha. És az őszi reggelek oly szépek Biarritzban!

A szellő is enyhébbnek, édesebbnek tetszett, mint máskor. Nem tudom, de úgy képzelem, ilyen idő lehet az, melyben a baraczkfák másodszor virágzanak.

A lugasban terittettünk reggelire, s a hogy letettem a poharamat, két égő, éhes fekete szemet vettem észre, melyek oly mereven voltak rám függesztve, mint két tőr az alvó zsarnokra.

Valami kóbor czigánygyerek volt, a ki ekképpen megcsodált. Egy tambour de basque-ot tartott a kezében, s ez az ütött-kopott hangszer, mely nyilván az erszényhez s nem a szívhez szokott szólani, meg az inkább festői, mint czélszerü öltözék, melyet a Don Caesar-ivadék kellő önérzettel viselt, ékesszólóan bizonyitották, hogy a kis csavargó a kéregetés független, szabad mesterségét folytatja.

El akarták kergetni, de én szeretem a független embereket, s pártját fogtam. Oda hívattam hozzánk, adtam neki pénzt, s megengedtem, hogy bemutassa a művészetét.

A czigánygyerek megzörgette hangszerét s elkezdett énekelni:

Ojos Ilenos de beldad,
Apartad de vos la ira.
Y no pagueis con mentira
A los que os tratan verdad…

Akár hiszi, akár nem, kedvesem, ennél szebb zenét nem hallottam soha.

A Zurita korcsmája nem mondható feltünően előkelő helynek. A Café Anglaisban és Bignonnál mindenesetre több a kényelem. De nekem úgy tetszett mintha egy gyönyörű vig operának a díszlete környezne. Még a tyúkokban is átöltözött kis balletlányokat láttam.

Valami áldott béke ült az egész tájékon. Édes fényben fürdött az udvar, az országút… de maga ezt nem méltányolja. Majd egyszer lefestem az egész jelenetet.

Elég az hozzá, mikor megindultunk visszafelé, elfelejtkeztem Baudelaireről, a kit Lenkének kellett pártfogásába vennie, és folyton Musset járt a fejemben:

A Saint Blaise, à la Zuecca,
Nous étions bien là…

S a Zurita korcsmájára gondoltam, mikor harmadszor is elmondtam magamban:

Vivre et mourir là…

(Ugy-e, a legelső levele igy fog kezdődni: »Kedves Masám, egy idő óta nagyon sok vers van a leveleiben…«?!)

Végre is, nem tudom. Bolond vagyok.

Hazamenet…

Tudja, nem mintha lángoltam volna, s kéz-kézben mentünk volna le a hegyoldalban. Ó, nagyon illedelmesen mentünk egymás mellett, s inkább valami boldog, nagyon boldog nyugalmat éreztem, mint azt, a miről a költők mesélnek. A szivem nem kalapált vadul, és ha a szemébe néztem, nem gondoltam, hogy a menyországot látom benne.

Csak azt gondoltam, hogy ha ez a két becsületes, okos szem virrasztana fölöttem: akkor nagyon, nagyon édesen tudnék aludni.

Remélem, meg van elégedve a nyiltságommal.

Ezért nem megyek.

Ön, a ki szent, mert megérti és megbocsátja azt is, a mi öntől idegen, nem fog nagyon megijedni, ugy-e?

Masa.