XX. Ugyanaz, ugyanannak.

Kedves, aranyos Helén kisasszony! (Felkiáltó jel, pont, vagy csak vessző?) A gyüjtés szenvedélye rettenetes. Vannak, a kik lepkéket, érmeket, vagy elhasznált bélyegeket gyüjtenek; vannak olyanok is, a kik nem gyüjtenek mást, csak leveleket.

A levélgyüjtő a legveszedelmesebb minden gyüjtő közül. Istenem, ha elgondolom, hogy engem az ön irományai alapján legalább is hivatalvesztésre és polgári jogaim elveszitésére lehetne itélni!…

De ha már benne vagyunk, egy vallomással több vagy kevesebb, mindegy.

Ime tehát egy vallomás, melyet már egy hét óta fojtogatok vissza a kebelembe.

Megint egy rossz tréfáról van szó, mely, félek, a torkomra fog forrni.

Alisz néném, enyhén és rokoni tisztelettel szólva, fölöttébb lehetetlen asszonyság. Úgy őriz az imádóimtól (a kik, elképzelheti, számosan vannak), a mint Bartolo, Arnolphe és Argus együttvéve se volnának képesek. Ez a túlságos nagy gondoskodás lelki békémről, komolyan mondom, néha terhemre van egy kissé.

Egy szép nap elhatároztam, hogy megbosszulom magamat.

Elkezdtem sóhajtozni. Reggeli alatt szemem a semmiségbe tévedezett, odakünn el-elmerengtem, kétszer aláhúzott ah-okat és oh-okat bocsátottam világgá, szóval úgy adtam a szerelmest, mint egy vidéki szende.

Azt hiszi, nem ment lépre? Dehogy nem. A félelem majnem olyan hiszékenynyé tesz, mint a hiúság. A mit szeretünk hallani, azt szivesen elhiszszük; a mitől nagyon félünk, annak a rémképétől is könnyen megijedünk. (Úgy hiszem, ezzel a bölcs mondással nem fosztottam meg dicsőségétől se La Bruyère-t, se Pascal-t; mindegy.)

Szóval, ravasz asszony létére, beugrott. Beugrott olyan együgyüen, mint egy falusi a csepűrágónak.

Ez az igazi szó. Mondhatom, a drámai szende mímelésében nyomorúlt kontár vagyok. Úgy hiszem, hogy ha valaha igazán szerelmes lennék, akkor se tudnám mutogatni szivem sebeit.

És ha már erről van szó, tudja-e, hogyan képzelem a dolgot?

Ha engem megcsípne a szerelem tarantellája, a következő regényes dolgok történnének:

I. fejezet. Kis Masa egy szép őszi este megállapitja, hogy tönkre van silányitva.

II. fejezet. A nevezett megvizsgálja lelkiismeretét. A kérdés az, hogy a Céladon lángol-e, vagy nem lángol?

A) Ha nem lángol. Egy méla sóhaj; hosszu vonás, s a szerelmi főkönyv lezáratik.

B) Ha lángol. Bonyodalmak, ujabb kérdések. Vajjon a királyok vagy a pásztorok rendjéhez tartozik-e?

a) Király, vagy királyka. E szerint semmi sem tartja vissza, hogy elpanaszolja: »Ó, hölgy, a legfényesebb gyémánt hiányzik koronámból!« A legfényesebb gyémánt kéreti magát, de leereszkedik a koronához.

b) Pásztor. Föltétlen diadala annak az örökkön igaz életelvnek, hogy: »Többet ér egy ifju pásztor, mint egy vén király.« Ujabb kérdések.

1. Ha Mahomet jön a hegyhez. Minden rendben van.

2. Ha Mahomet nem jön a hegyhez. A hegy megadja magát a kényszerüségnek, és ő megy Mahomethez.

III. fejezet. Érsek, orgonaszó, harangzúgás, nyolcz nyoszolyóleány, fáklyatáncz. Masa és Céladonja lelépnek a szintérről. Viktor boszúságában megbuktatja a kormányt, Henrik kártyába temeti bánatát. Vége a komédiának.

A mint láthatja, kedvesem, ez igen komoly tervezet, melyben semmi helye a szerelmi áradozásoknak. A dolgot úgy határoznám el Ő úrral, mintha üzletet kötnék vele. S ha eszébe jutna az első napon igy udvariaskodni: »Szeretlek, szép kis Vadvirág!« – azt mondanám neki: »Céladon úr, az effélét lehet gondolni, de nem lehet mondani«.

Gyűlölöm a frázisokat. Különösen a szerelmi frázisokat.

Azért nagyon boldog volnék. Csak nem keresnék szavakat a boldogságomhoz.

De térjünk vissza a tárgyhoz. Olyan rendszerkedvelő elméhez, mint a minő az enyém, nem illett ez az elkalandozás.

Tehát: a Júliákhoz semmi hivatásom, és bizony mondom, olyanformán játszottam a szerelemtől olvadó hölgyet, mint Aranyváry Auróra Lignerolles Lujzát.

Remélem, emlékszik még az Aranyváry-családra, illetőleg szintársulatra? Én most is magam előtt látom szegényeket, mintha csak tegnap jöttem volna el Szent-Ivánról.

Pedig Szent-Ivántól századok választanak el. Patriarkának képzelem magam, ha Szent-Ivánra gondolok.

Elég az hozzá, akármilyen rossz műkedvelő vagyok is, Alisz nénémet sikerült becsapnom. Addig faggatott, mig végre keblére borultam, s megvallottam neki, hogy: igen, ó, igen, a virágnak megtiltani nem lehet.

Már egy hét óta nem volt egyéb gondolata, mégis azt hittem, hogy megüti a guta. De nem csinált jelenetet. Összeszedte magát, s egész költői lénye ezt fejezte ki: »No majd meglássuk!«

Komolyan azt hiszi, hogy mert ő elsőrangú mester a diplomaczia művészetében, én pedig csak liba vagyok: az lesz, a mit ő akar, s nem az, a mit én találok kieszelni a hóbortos fejemmel.

Annál jobb rá nézve. Talán rám nézve is.

Vagy három napig egy hanggal se emlitette a dolgot. És azt vettem észre, hogy kételkedik.

Ekkor követtem el azt a bolondságot, mely most egy kicsit aggasztani kezd.

A Réjane-este, a Casinoban, bemutattam neki az én Birómat. És mikor bemutattam, egy pillantást vetettem Alisz nénémre.

A pillantás azt jelentette, hogy:

– Ez az.

Nem tudom, micsoda ördög bujt belém.

Persze, arra számitottam, hogy otthon majd ki fog törni, szét fog robbanni, s ekkor majd azt mondom neki:

– Kedves néném, az a gavallér házas ember és nyolcz gyermeke van. Az ő társaságuk csupa nyolczgyermekes családapákból áll. Egyelőre tehát mindnyájan nyugodtan alhatunk. Nekem elveim vannak.

Csakhogy rosszul számitottam. Nem tört ki és nem robbant szét.

Pedig megértett. Láttam, hogy megértett. Többet mondok, azóta emberemet nem téveszti szem elől. Tud minden lépéséről.

És… itt a bökkenő. Ez az ember nem is olyan lehetetlen férj, mint képzeltem. Megtudtam, hogy hat év óta özvegy; egy kis fia van, a ki itt van vele Biarritzban.

Ugy hiszem, Alisz néném mindezt hamarább tudta meg, mint én magam. S most már nem hinne nekem.

Annyival kevésbbé hinne, minél inkább az igazat beszélném.

Ő maga hallgat mélyen. S ez a nagy csend kezd nyugtalanitani.

Valamit forral.

A nagy diplomaták, ha hamis nyomon járnak, nagy ügyetlenségeket szoktak elkövetni. Félek ettől a gyanús némaságtól.

Ha valami ügyetlenséget követne el!… Ha el találná árulni a gyanúját!… Ha ez a kékszemü ember azt hinné, hogy… Fuj!

Ime, Masa zavarban.

Természetes, hogy most már alaposan elment a kedvem attól, hogy tovább is ugrassam ezt a mindenre kész vénasszonyt.

Kegyed legelőször is azt fogja kérdezni, hogy honnan ez a nagy atyafiság a nevezett urral? Miért mutattam be Alisz nénémnek? És igy tovább.

Minderről máskor.

Látogatóm van, nem akarom sokáig várakoztatni. Ha sokáig váratnám, igen szigorúan itélné meg a mázolásaimat.

Kezét csókolja

az öreg
M.