II.

Akkor este, a hogy az erkélyére könyökölve a csillagos égboltozatot nézte – egy ismerős fehér fényalakot látott ott, a hol nem káprázó szemek a tejutat látják – egyszerre csak a nevén szólitotta valaki:

– Biró Jenő úr!

Tisztán hallotta, hogy a nevén szólitották. A hang sima és megnyerő volt; s a szobája felől jött.

Biró Jenő úr határozottan emlékezett, hogy az ajtaját bezárta. De mivel harmincz és egynéhány esztendő alatt megtanulta azt az egyet, hogy soha semmin se kell csodálkozni, most sem adta át magát az álmélkodásnak, hanem elvégezte, hogy:

– Valaki bejött a szobámba.

Visszafordult, s átlépett az erkély ajtaján. Csakugyan, valaki bejött a szobájába.

Előkelő megjelenésű, csinos fiatalember volt, kifogástalan báli öltözékben. Az arcza kedves, a szeme jóságos, a haja szőke volt.

– Ön bizonyára csodálkozik – szólt sima, kedves hangján – hogy bár az ajtaját bezárta, zavarni bátorkodtam, de a zárt ajtók nem feszélyeznek, s a dolgom sürgős.

– Kihez van szerencsém? – kérdezte Biró Jenő úr.

– Én a Sátán vagyok – mutatta be magát az idegen.

– Ugyan ne mondja!

– Önt talán az lepi meg, hogy nem hordom többé viseltes köpönyegemet?!… Valóban, ingeimet a legjobb czégektől hordatom. A művelődés, kérem, elhatolt a pokol fenekéig.

– Nagyon örülök, hogy szerencsém van. Tessék helyet foglalni.

– Ön nagyon szives.

– Parancsol egy szivart? Merem ajánlani. Azokból való, a melyeket a portlandi herczeg készittetett.

– Nagyon lekötelez. Csak akkor szíhatok, ha idefenn járok; odalenn nem tehetem. Méltóztatik tudni, hogy az otthonom nem alkalmas erre; egy pillanat, és a szivarnak vége… De, ha megengedi, a dologra térek.

– Kérem.

– Bár a költők fecsegő hirébe kevertek, nem szeretem a sok beszédet. Azért, igyekszem: a legrövidebben szólni. Én egy kis levélkét hoztam önnek; hoztam pedig és nem küldöttem azért, mert igen óhajtanám, ha ön a választ velem egyetértésben lenne szives megszerkeszteni.

– Ah!

– Bizonyos vagyok benne, hogy ön nélkülem nem úgy válaszolna, a mint én óhajtanám. Ezért láttam szükségesnek, hogy magam látogassam meg önt. Fájdalom, a mai világban még az én legényeimben se lehet megbízni.

– Ez épp oly meglepő, mint szomorú.

– Tökéletesen igaza van. De ha nem támaszkodhatom a tisztviselőinkre, bízom a tulajdon rábeszélő képességemben. Ámbár, megvallom, csupa olyan dolgot lesz szerencsém hangsúlyozni, a miket ön bizonyára nem először hall.

– Kérem, hallgatom. Az a forma, a melylyel, megvallom, kellemesen lep meg, könnyen megnyerheti az embert oly eszméknek is, melyek korábban nem látszottak tetszetőseknek.

– Elhalmoz a szivességével. Remélem azonban, tüstént meghálálhatom. Ez a levélke, bár egy cseppet se fogja önt meglepni s bár az első pillanatra puszta alkalmatlanságnak tünhetik fel ön előtt, nem tartalmaz semmi kellemetlent. Szabad arra kérnem, hogy legyen szives elolvasni?

Biró Jenő úr felbontotta a levelet s elolvasta.

Igy hangzott:

»Kedves barátom!

Meilhac egy vigjátékából tudom, hogy vannak olyan ostoba körülmények, a melyek közt egy férfi és egy nő, a kik szeretik egymást, s a kik egyformán okosak, jók és kedvesek, négy felvonáson át kereshetik egymást, s még akkor se találkoznának össze, ha a hölgy, minden törvény, szokás és illendőség ellenére, elébe nem menne a férfinak.

Én ugyan a férfiak gondolkozását ebben a pontban képtelen vagyok megérteni, s azt az aggodalmat, melyről a Meilhac vigjátékában szó van, egyszerüen nevetségesnek találom, de minthogy ez, úgy látszik, igy van rendén, ime, elébe megyek önnek és megkérdezem: akarja-e, hogy a felesége legyek?

Szeretem önt, s elég hiú vagyok azt képzelni, hogy ön is szeret egy kissé. Ne higyje, hogy nagyon elbizakodott vagyok; csak tegnap óta képzelődöm igy.

Ha ön is úgy akarja, nagyon hűséges és nagyon jó kis felesége lesz:

Galanthay Masa.

U. i. Bocsánat, az utolsó sorokat visszavonom. Nem igérek semmit.

Még egyet. A világért se szóljon senkivel rajtam kívül. Nekem nemcsak hogy meg kell kérnem, de meg is kell szöktetnem önt.

M.«

Biró Jenő úr letette a levelet s ránézett a vendégére.

– Tudja-e, kedves uram – kérdezte az idegen – mennyit ér ez a kis papiros?

Biró Jenő úrnak úgy tetszett, mintha vendége, a kit előbb igen jó nevelésü úrnak nézett, kissé szemtelenül nézne rá; a hangját se találta olyan kellemesnek, mint előbb.

– Ez a kis papiros huszonöt millió forintot ér, a krajczárokra, úgy hiszem, nem kiváncsi.

S megveregette a Biró Jenő úr vállát.

– Ön elpirul? Tulságosan bizalmaskodónak talál? Hátha még azt is megkérdezném, hogy a haragtól, vagy az örömtől pirúl-e? Ej, legyen őszinte, kedves uram; előttem kár feszélyeznie magát. Legyen őszinte és vallja meg, erre a gondolatra, hogy: »csak a kezemet kell kinyujtanom és szépen beleülhetek ebbe az óriási vagyonba«, az embernek végig borsódzik a háta. Csak nem haragszik igazán? Vigasztalhatatlan volnék, hogy ha haragudnék. Tessék elhinni, eszem-ágában se volt önt megbántani. Megbántani egy embert, a kinek akkor van huszonöt milliója, a mikor akarja! Huszonöt millió, kedves uram, a pokolban is nagy pénz. Ennek az összegnek a hallatára még az ördög is lekapja a süvegét.

– Ezeken az érzelmeken nem csodálkozom. De meg fogja engedni, hogy én másfélekép is gondolkozhatom, mint ön és tisztelt elvtársai.

– Bizonyos benne, hogy másfélekép gondolkozik, mint mi?

– Mindenesetre azt kell hinnem azok után, a miket szives volt előadni. Én nem kapom le a süvegemet egy nagy vagyonnak a gondolatára. Nem vagyok én szinész-asszonyka, a ki nem tudja az életet négy ló, batár, automobil, yacht, libériás inasok, gyémántok, lehetetlen kalaptollak, s görcsökben szenvedő vetélytársak nélkül elképzelni. Nem tartozom a gabonatőzsde apró epikureusai közé, a kik az emberi boldogság netovábbjának azt tartják, ha az ember mindennap pezsgőben fürödhetik meg, s nem vagyok lelki rokona azoknak a kereskedő segédeknek, a kiknek a képzelete nem tud dicsőbbet és lélekemelőbbet, mint ha az ember versenyistállót tarthat, s fő-főpasája lehet minden mulatóhelynek. Miért törném magam a nagy vagyon után? Nem vágyódom rá, hogy kastélyom, nagy szolgaszemélyzetem, bóbitás szeretőim, legyőzhetetlen lovaim és rettenetes szinekre festett mail-coach-aim legyenek; sőt akár hiszi, akár nem, azok közé tartozom, a kik a lehető legkevesebbre vágyódnak. Azokat az apró kényelmeket, a melyek nélkül meglennem talán nehezemre esnék, a munkámmal is megszerzem magamnak; a nagy vagyon örömeire pedig nem áhitozom, a mint nem áhitozom például arra sem, hogy király legyek Közép-Afrikában s úri személyemet fekete katonák őrizzék, a kik egyenruhaképpen czilindert és fehér gallért viselnének.

– Bocsánatot kérek, ön az igazat mondja, de nem az egész igazságot. Nem veszi rossz néven, ha egy kis bizalmasságot engedek meg magamnak.

– Csak tessék!

– Ön nem olyan büszke, mint a milyen büszkén szól, és nem olyan elégedett, mint a milyennek mutatja magát. Igaz, hogy ön ma nem lát olyan szükséget, mint régen, a mikor még vágyai voltak; igaz, hogy nincsenek többé nélkülözései, s igaz az is, hogy a mi az élet apró kényelmeit illeti, ma semmi oka a panaszra. Utazhatik, jöhet-mehet, úgy élhet, a hogy önnek tetszik; s ha az orvos úgy találja, hogy Biarritz jót tenne a kis fiának, hónapokat tölthet Biarritzban. Ez bizonyára olyan helyzet, melyet közönségesen jólétnek szokás nevezni. És mégis, kedves Biró Jenő úr, ön valójában nagyon, de nagyon szegény ember.

Biró Jenő úr hallgatott. Az idegen folytatta:

– Először is, mert ez a kényelem csak szinpadi kényelem, és senki se veti meg ezt a hamis jólétet jobban, mint ön maga. Esti nyolcztól éjfélig tart; ha az előadásnak vége lesz, ön visszakerülhet a padlásszobájába. Önnek ma meglehetős jövedelme van; a gardénia-herczeg bolondul az ön képeiért, s igy a munkáinak mindig van egy biztos vevője. Szerencséjére, a gardénia-herczeg nem maradt magára az itéletével: vannak visszhangjai és majmolói is, olyanok, a kik nemcsak beszélnek, hanem koronkint meg is vásárolják az ön képeit. Igy ön könnyen szerezhet annyit, a mennyi elég rá, hogy a kis fia kényelemben éljen s hogy ön se nyomorogjon. Csakhogy ön nem örömmel szerzi azt, a mit szerez. A mily büszkén hivatkozott a munkájára fenszóval, titokban annyira bántja, égeti önt ez a kereset. S ha egészen őszinte akar lenni, vallja meg, hogy bensejében ma is átkozza a Sorsot, mely egykor mindent megtagadott, mindent elvett öntől, ma pedig olyan jólétet juttat önnek, melyet megszégyenitőnek kell találnia. Senki se mondta önnek, talán nem is jutott eszébe senkinek, de ön érzi, hogy a mije van, azt nem a munkájának, nem a tehetségének, hanem egy fiatal ember szeszélyének köszönheti, a ki II. Lajost játszsza, a II. Lajos művészi érzéke nélkül. És ez megkeseríti önnek minden falatját, úgy, hogy mikor herczegi barátja a legkedvesebb önhöz, mikor a legeszeveszettebbül magasztalja az ön uj képeit (melyek bizony csak árnyékai a régieknek), önnek az szokott eszébe jutni: nem okosabb vagy legalább is helyesebb volna-e, kiszedni a zsebéből az aranyait, oda vágni a herczeg elébe, s elmenni a kis fiával száraz kenyeret enni?!… Nem, kedves Biró Jenő úr, ön nem büszke.

Biró Jenő úr egy nagy füstfelleget fujt maga elé és hallgatott. A másik mosolyogva sanyargatta tovább:

– És nem is elégedett. Mert, akármilyen megalázó is ez a helyzet az ön méltóságérzetére nézve: ragaszkodnia kell hozzá – mit mondok? – görcsösen kell kapaszkodnia belé. Mert ez a mentsvára; a végnek a legvége. Ha a gardénia-herczeg véletlenül azt a bolondot találja gondolni, hogy W. G. Baring mégis csak nagyobb művész, mint ön, akkor ön egy rövid esztendő mulva lelógathatja a lábát a semmibe. A mi nem lehet kellemes dolog, különösen, ha az ember megszokta az ilyen jó szivarokat.

Biró Jenő úr olyan mozdulatot tett, mely csak a türelmetlenségé lehetett.

– Ó, kérem – makacskodott a kérlelhetetlen vendég – el tudom képzelni, hogy önnek nem fog nagyon nehezére esni: lemondani ezekről az apróságokról. Ha az embernek le kellett mondania mindenről, a miért élni érdemes, a miért élni öröm: nem olyan nagy áldozat letenni a kényelem silány élvezeteiről. És tudom azt is, hogy ha úgy beszél, mintha az élet apró kényelmeinek némi jelentőséget tulajdonitana, ez csak onnan van, mert önnek alig maradt egyebe ezeknél az apróságoknál, s mert fájdalmasan nélkülözi azt, a mi helyett ezekkel a hitvány örömökkel kell beérnie. De, végre is, önnek nincs annyi veszteni valója, hogy ez a veszteség közönbös lehetne. Engedje meg: akármilyen ízetlen valami is ez a kényelem, megvan neki a maga jó oldala. Ma ön szép csendesen bezárkózik a szomorúságába, mint az osztriga a kagylójába. Egy kissé már meg van halva, s a De Profundis első sorait már bátran elénekelhetnék a feje fölött; de ön még mindig ön. A kagylójából eddig még nem kaparták ki: még nincs egészen vége. De ha ön egy szép nap megint a koldusok piaczán találja magát, ha harminczöt-negyven éves korában, idő előtt megvénülten, elaggott lélekkel, szárnyaszegetten visszamegy a törekvő ifjuság boszorkány-konyhájába, uj életet kezdeni, fiatal emberek közé, a kiknek erejük a reménység, levegőjük a reménység, kifogyhatatlan kincsesházuk a reménység: akkor már harangoztak önnek. Bizony mondom, csak elpusztulni menne oda. Ha önt egyszer a balvégzet kikaparja a kagylójából, ha ön nem élhet többé az emlékeiben, ha ön kénytelen lesz egészen átadnia magát a jövőnek, a melyben nem hisz: akkor önnek vége, és mondhatom, másodszor hal meg, a mikor eltemetik. Ismétlem, kedves Biró Jenő úr, az ön lelkének már csak a fele van meg; de a kényelem melegágy neki, a melyben még csak elteng valahogy. Veszitse el még ezt a melegágyat is, biztositom, hogy lelkéből nem marad meg semmi. Még az a kevés se, a mi okvetetlenül szükséges hozzá, hogy az ember eltengődjék még egy darabig.

– Nem lesz kár értem – szólt közbe Biró Jenő úr.

– Művésznél igazán csodálatos az ilyen nagy önmegtagadás! – folytatta mosolyogva az idegen. – De ám legyen. Csakhogy ha ön elveszíti a kényelmét, ezt ön nem egyedűl fogja megsinyleni, és itt a bökkenő. Ebbe az ingatag jólétbe, mely akármilyen hitvány, mégis csak jólét, nem csak ön szokott bele, hanem másvalaki is, a kinek a kényelme kedvesebb önnek, mint a magáé. Könnyü azt kimondani, hogy: »akkor hát elmegyek száraz kenyeret enni!« – ha az ember egyedül van, s szabad, mint a madár. Csakhogy ön nincs egyedül, s ebben a kérdésben ön csak a második személy, az első egy más valaki. Egy más valaki, a ki nem kérte az életet, egy más valaki, a kiről önnek szép májusi napokban rózsaszinü álmai voltak… nagyon türelmetlen ön?… szóval egy más valaki, a kinek a sorsa ma még az önéhez van kötve.

Elhallgatott. Biró Jenő úr nem szólt semmit; oly buzgalommal szítta a szivarját, mintha kötelességet teljesitene.

– Végre egy pont, a melyben, úgy látszik, egyetértünk – jegyezte meg a kisértő. – Megengedi, hogy folytassam?

– Kérem.

– Tehát, kedves uram, ön hajlandó megengedni, hogy az ön kis kényelmének van némi értéke. Legyen szabad, ezzel szemben, arra figyelmeztetnem, hogy ez a jólét milyen ingatag. Ön még rövid időre sem biztositotta magát; nem tett félre, a mint hogy nem is tehetett volna félre valami sokat. Higyje el, eszem ágában sincs, hogy ezért szemrehányást tegyek önnek. Meg tudom érteni ezt a könnyelműséget. Volt egy idő, mikor önt hatalmába keritette az a meggyőződés, hogy minden küzdelem hiábavaló. Észrevette, hogy az iránytűje kegyetlenül megcsalta önt; rájött, hogy tévedett, hogy a visszahozhatatlan órákból sokat feláldozott a hasztalan, a bolond küzdelemnek, és ezt sehogy se tudta megbocsátani a csaló iránytűnek. Fogta magát, bedobta rossz iránytűjét a tengerbe: és… menjen a gálya, a merre akar!… jöjjön akármi!… Ugy gondolkozott, hogy a holnap hazug, s nem törődött többé a holnappal. Ugy gondolkozott, hogy a mit a jelen megadhat annak a másvalakinek: nem fosztja meg tőle a bizonytalan holnapért, a holnapért, a melyre reménységgel nem, csak félve, aggódva tudott gondolni. Nem részletezem ezt tovább; látom, hogy ez a pár szó is fájt önnek. Szóval, ön nem tett félre, már akármiért. Pedig talán jobban cselekedett volna, mert ime most már közel van ahhoz a megzavaró, válságos naphoz, a mikor: nincs tovább. Ha déli szél talál fúni, az ön jólétének, s ezzel együtt a másvalaki jólétének vége. És ön remeg, ha rágondol arra a rossz órára, a mikor a gardénia-herczeg, a kinek az itélete nem különb egy asszonyi szeszélynél, mást talál gondolni, a mikor a gardénia-herczeg visszhangjai kikiáltják önről, hogy az ön tehetsége kimerült, a mikor az ön szives vásárlói egyszerre a faképnél hagyják önt, s a mikor ön elmehet koldulni. Nem, kedves Biró Jenő úr, ön nem büszke, de nem is elégedett. Azért kérem, könyörgök, ne sujtsa megvetésével azt a nagy vagyont, mely oly alázatosan kopog az ön ajtaján.

– Ön igen jó logikus hírében áll – szólt Biró Jenő úr. – Bocsássa meg a merészségemet, de én úgy találom, hogy kissé gyorsan vonja le a következtetéseit. Tegyük fel, hogy a kényelmemmel nem vagyok megelégedve (bár ön is szives megengedni, hogy nem pusztán a herczegnek köszönhetem a jólétemet), tegyük fel, hogy ez a keserves kis kényelem is veszedelemben van (bár még nem tapasztalom, mintha ráuntak volna a képeimre), tegyük fel, hogy csakugyan igen bajos volna ujra kezdenem a küzködést (bár kegyed is elismeri, hogy csak félig vagyok meghalva): remélem, nem fog ellentmondani, ha azt állitom, hogy annyit a legrosszabb esetben is kereshetek, a mennyiből a gyermekemet eltarthatom. Ehhez nem sok kell; sok szegény ember meg tudja tenni, a ki teljes épségben sem ér annyit, mint én félig holtan. Kérdem tehát: ha számithatok rá, a mi előttem a fődolog, miért tagadjam meg, a mit harminczöt esztendeig a legjobbnak véltem, s miért essem térdre, csak úgy egyszerre, egy nagy vagyon előtt, melynek a dicséretére ön se tud egyebet mondani, mint hogy tálczán hozza azokat a kényelmeket, a melyek nélkül el tudok lenni, s ráadásul azokat az élvezeteket is, a melyekre nem vágyódom, a melyekre soha se vágyódtam?!

– Engedelmet kérek, ön ebben a pillanatban rosszhiszemü – felelt a sátán szemrehányóan. – Ha a nagy vagyon, melyre szives figyelmét kérem, nem volna jó egyébre, minthogy részben nélkülözhető, részben pedig megvetett anyagi élvezeteket nyujtson: őszintén megvallom, nem merném ügyét védeni olyan érzékeny lélekkel szemben, a minő ön. De ez a nagy vagyon jó valami egyébre is, a mint alattomban ön is szives volt elismerni. Jó például arra, hogy megmentse az embert sok mindenféle nyugtalanságtól, a mit az imént ön se tagadott. Hozzátehetem ehhez, hogy van más jótulajdonsága is, többek közt egy szinte megbecsülhetetlen, a melyről, úgy látszik, szándékosan felejtkezik meg. Ez a nagy vagyon mindenkorra megmentené önt a legnagyobb gondjától. Mert, kedves uram, ön teljességgel nem számithat arra, a mit fődolognak nevez. Nem láthatja meg a tűkörből, hogy meddig él: nincs a homlokára irva. S ha véletlenül holnap, holnapután, egy vagy két év mulva váratlanul be találja hunyni a szemét: kérdem, ki fogja eltartani a gyermekét, a kinek önön kivül nincsen senkije?! Az a szegény, beteg teremtés, a ki az árva gyermekre egy pár esztendeig gondot viselt, elköltözött hazájába, az árnyékok közé. Nos, és ha ma önre kerül a sor? Ej, kedves uram, ön nem tartozik azok közé, a kiknek jelszavuk az az ismert mondás, mely így hangzik: »Utánam az özönviz!…«

A szőke fiatalember, a ki jó logikus hírében áll, megelégedéssel látta, hogy Biró Jenő úr nem szándékozik ellentmondani, s aztán így folytatta:

– De oktalanság volna elhallgatnom, hogy a nagy vagyonnak, melyet szives jóindulatába ajánlok, vannak gyümölcsöző jótulajdonságai is. Nemcsak a gondtól, a nélkülözéstől, és a megaláztatásoktól óvná meg önt, hanem tekintélyt, hatalmat adna önnek, lábához rakná a sikert, a dicsőséget, s gondoskodnék a neve halhatatlanságáról. Az ön tehetsége gyémánt, mely azonban – fájdalom – egy csomó cseh üveg közt hever. Azt mondtam, hogy köztük? – rosszul mondtam, azt kellett volna mondanom, hogy alattuk hever. És az igazi műértő olyan kevés! De foglaltassa csak ezt a gyémántot aranyba: majd meglátja, hogy’ fogják csodálni!

– Ha csak akkor veszik észre a tehetségemet – szólt Biró Jenő úr – a mikor villamos világitás mellett mutogatom a képeimet, úgy jobb, ha egyátaljában nem tudnak rólam. Különben, azt hiszem, hogy a mi tehetség élt bennem, az is a végét járja. Nincs bennem többé hiúság, s a hatalomra sem vágyódom. Nem óhajtok én már magamnak egyebet, csak békét, nyugalmat.

– Ej, legyen egészen őszinte! Soha se gondol rá, micsoda pokoli gyönyörűség volna megtorolni azt a sok igazságtalanságot, megaláztatást, lenézést, melyet egykor el kellett szenvednie? Rosszul mondom… a melyet akkor kellett elszenvednie, a mikor még élni akart, a mikor a lelke még fiatal volt, a mikor még élt önben a tehetség is, és a büszkeség is?!…

– Nem, nem gondolok rá. Csípésekért, harapásokért nem akarok boszút állani.

– Bizonyára ön a leghiggadtabb a két világrész összes művészei közül! De azt nem fogja letagadni, hogy mégis csak művész; s mint művész, remélem, nem hagyja figyelmen kívül ennek a könnyen megszerezhető nagy érzésnek legalább a művészeti oldalát. Ha elsorvadtak, elsenyvedtek, megfakultak is a szenvedélyei, bizonyos vagyok benne, hogy még nem veszett ki önből minden érdeklődés az iránt, a mi uj, a mi nagy, a mi szép. És én egy uj, ismeretlen, királyi érzést kinálok önnek. Mondja, tisztelt uram, akármilyen átszellemültnek tartja is magát, akármennyire megtisztultnak látja is lelkét a kicsinyes kivánságoktól: nem lappang odabenn, a hamu alatt, egy kis pogány kiváncsiság? Tegye a kezét a szivére, és vallja meg: néha, egy-egy rossz órájában, nem kiváncsi-e rá, hogy micsoda érzés lehet az, ha az ismert alakok, a kik hajdan tiportak rajtunk, hason csúsznak a lábunk elé, s mi Kónsz isten égi közönbösségével türjük tömjénjüket, s hallgatjuk gyermekes, ostoba siránkozásaikat?!… Higyje el, kedves uram, kár volna, ha meghalna, mielőtt ezt az érzést megismerte. Mondja, nem restelné, ha művész létére soha se látta volna a nap felkeltét?!… s biztositom, hogy az a látvány, melyet én kinálok, van oly fölséges, mint amaz. Meglehet, hogy ön igazán nem óhajtja megtorolni a csípéseket, a harapásokat, a megaláztatásait, de teringettét, festő uram, nem teszünk mindent silány önérdekből, s én ezzel az anyagias nembánomsággal, ezzel a félig bölcsészi, félig állati nyugodtsággal és közönbösséggel szemben, hivatkozom a művészi lélekre, hivatkozom a festőre, és hivatkozom arra az örök elvre, hogy a művészet czélja: maga a művészet.

– Ön kitünő vitatkozó, tisztelt Sátán úr, s úgy hiszem, még azt is be tudná bizonyitani, hogy a művészetnek szükségképpen karöltve kell járnia a nagy vagyonnal…

– Miért ne?! – vágott közbe a szőke. – S ha erre vállalkoznám, semmiesetre se mulasztanám el megemliteni, mennyit nyerne a művészet, ha ön soha egy ecsetvonást se tenne kénytelenségből, hanem hónapokat szentelhetne egy álomnak, s csak akkor dolgoznék, a mikor az ihlet malasztja teljes bőségben szállja meg önt. De én nem vitatkozom erről, s nem folytatom a nagy vagyon dicséretét. Végre is ebben a pontban, ha nem értünk is egészen egyet, nem olyan áthidalhatatlanok a nézeteink.

(Az utóbbi szavakat ismét nyájas, megnyerő, derült tekintetével kisérte, s azzal a mosolygással, melyet róla neveztek el.)

– És feladatomnak – folytatta – csak a kisebbik része az, hogy a nagy vagyont, melylyel megkinálni bátorkodom, szives figyelmébe ajánljam; ő maga jobban ajánlja magát, mint bármi szó. Az én feladatom tulajdonképpen az, hogy bebizonyitsam önnek: mily semmisek azok az okok, a melyek alapján ön ezt a nagy vagyont vissza akarja utasitani…

– Engedelmet kérek – szólt közbe Biró Jenő úr – de most rajtam a sor, hogy a rosszhiszemüség vádját hangoztassam. Kérem, ne zavarjuk össze a dolgokat. Ön nem kinál meg engem ezzel a nagy vagyonnal, csak csalogat vele. Született jogász létére csak nem fogja azt állitani, hogy a feleség vagyona tulajdonképpen a férj vagyona?!…

– Éppen azért, mert született jogász vagyok, merném állitani, a minthogy én kész vagyok mindent állitani, a minek ön az ellenkezőjét gondolja. Ne ijedjen meg, kérem, nem esem a régi módi, czopfos ördögök hibájába, a kik mindent tagadtak, és mindent állitottak, a mint észak vagy dél felől fujt a szél vagy fujdogált a szellő. Én jó ördög vagyok; s ezúttal sem makacskodom. Legyen úgy, a mint mondja. De viszont, engedje meg, hogy a feleség vagyona és a férj keze olyan közel vannak egymáshoz, hogy a különbségen nyargalni nem érdemes. Hozzá tehetem, hogy a jelen esetben nem is illik ezt tennie. Ha vén sárkányok bérelt férjei értekeznek erről a különbségről, annak még van értelme. De semmi értelme sincs akkor, ha a házasság olyan eszményi összeköttetés alapján jő létre, a milyen a mi értekezésünkre alkalmat adott. Hová gondol, tisztelt uram?! Ej, ej, ön máris restelli, a mit mondott. Az a hölgy, a kiről szó van, sokkal nemesebb, sokkal finomabb lélek, semhogy olyan hitványságokkal, mint a pénz, a legkevesebbet is törődnék. A férje azt fogja tenni a vagyonával, a mit akar. Ezt ön épp oly jól tudja, mint én. És ha csak róla lehetne szó, erre a kérdésre nem is vesztegetnék több szót. De tudom, ön azt akarja ellenvetni, hogy kettőn áll a vásár, s hogy az a férj, a kiről beszélünk, lelki finomság dolgában nem fog a feleség mögött maradni. Én is úgy képzelem, csakhogy, engedje meg figyelmeztetnem, ez egy cseppet se változtat a dolgon. Ha ön nem is nyúl hozzá, a nagy vagyon, melyet kinálok, tudni fogja a kötelességét. És szerez majd önnek egy másikat, a melyhez már hozzányúlhat minden aggodalom nélkül. Mert, tessék elhinni, a nagy vagyon is olyan, mint az asszony; azt az embert keresi, a kinek az oldalán már ott lát egy másikat.

– Szóval – szakitotta félbe a bőbeszédű sátánt Biró Jenő úr – az ön sokat emlegetett vagyona nagyon tiszteletreméltó földi jó, melynek egyéb erényei mellett megvan az a tökéletessége is, hogy valóság. S minthogy ekképpen be vannak bizonyitva összes jelességei, most már nincs egyéb hátra, mint hogy kinyujtsam érte a kezemet, s elkövessek egy csinos gazságot…

– Gazság! Micsoda gazság?! – vágott közbe a szőke. – Bocsánat, kedves uram, de ha gazságról volna szó, először: eszem ágában se lett volna épp önre gondolni, és másodszor: nem jöttem volna én. Az olyan ügyeket, a minőkről ön beszél, a cselédeimre szoktam bízni; a mi engem illet, nem szeretem a csunya dolgokat. Én gentleman vagyok, kedves uram.

Nagyon fölingerelte ez a szó, de izgatottságában se zökkent ki előkelő magatartásából. Nem csinált jelenetet, hanem erőt vett magán, visszaült a székébe, a honnan előbb megbotránkozva pattant fel, rágyujtott egy második szivarra, s azután megint nyugodtan folytatta:

– Igazán, majdnem zokon vettem ezt a szót, pedig el lehettem volna készülve rá. Ön művész, a heveskedés jogában áll, s több tekintetre tarthat számot, mint más, közönséges ember. Nem kellett volna elfelejtenem azt sem, hogy azok közé tartozik, a kik a nekik nem tetsző dolgoknak csunya neveket adnak, s a kiket a tulajdon erős szavaik lázitanak fel. Ez a hiba nemes hiba, s én nem olyan fából vagyok faragva, hogy ezért szemrehányással illessem. De hivatkozom a méltányosságára. Ön igen erős szót használt. Legyen türelmes, nézzen jól a szemébe a kérdéses valaminek, és aztán vallja meg, hogy nem volt igaza, mikor ezt az erős szót használta.

És neheztelő hangon tette hozzá:

– Gazság?!… De hát olyan népségnek látszom én, a ki akárkit is gazságra akar csábitani?!

A hangja olyan lágy és sima volt, a tekintetében annyi jóság és nyájasság tükröződött, hogy Biró Jenő úr megijedt tőle.

De azért nem engedett.

– Szemébe nézek a kérdéses valaminek – válaszolt – és megmaradok a szó mellett.

– Ej, kedves uram, ha ön makacsabb a legrosszabb ügyvédnél, akkor mi soha sem értünk egyet. Pedig nekem ez a czélom, s nem az, hogy szavakon nyargaljak. Jól van, ön nem hajlandó engedményeket tenni; hát, nem bánom, teszek engedményeket én. Ön azt állitja, hogy pénzért házasodni igen csunya dolog. Én ugyan, s velem együtt több millió ember, más véleményen vagyunk, de hagyján. Bár felhozhatnám, hogy a világ, mely egyébként igen kegyetlen szokott lenni, ebben a kérdésben sokkal türelmesebb önnél, s bár hangsúlyozhatnám, hogy a világnak, a mikor türelmes, mindig nagy oka van rá: nem vitatkozom. Nem akarok akadékoskodni. Megengedem, hogy ha valaki elvesz egy vén boszorkányt, csak azért, hogy eltartassa magát vele, s talán, hogy legyen, a ki megfizesse a házon kivüli szórakozásait, minthogy ő maga lustább és nyomorultabb, semhogy megélni és jól élni tudjon, szóval, hogy ha valaki áruba bocsátja az egyetlent, a mije van, a férfiasságát, megengedem, mondom, hogy az ilyen úr nem valami nagy jellem; sőt miattam olyan nevet adhat neki, a milyet akar, legyen az összeköttetése törvénytelen vagy törvénynyel szentesitett. Jól van. De mit tartozik ránk az efféle dolog?! Remélem, megengedi, hogy mi csak más hajóban evezünk?! Én egy nagyon bájos, nagyon fiatal, nagyon eszes, nagyon kedves kis leány kezét kinálom önnek, a ki imádja önt, s a kinek nincs egyéb hibája, mint hogy szerencsétlenségére nagyon gazdag is. Ön csupa jó hajlandósággal viseltetik ez iránt a kisasszony iránt, és mégis úgy tesz, mintha őt elvenni valami iszonyu dolog volna. Miért? Mert gazdag? Teringettét, nem tehet róla. És ez olyan mellékes is neki, olyan keveset gondol erre a rettentő vagyonra, s olyan bizonyos benne, hogy a lelke és a szive kincsei hóditották meg önt! Tessék elhinni, ön az egyetlen ember ezen a kerek világon, a ki mikor ilyen mesés szerencse kinálkozik számára, tudni sem akar az egészről. Ön ismeri Birulov urat. Biztosithatom róla, hogy Birulov ur, a ki pedig tökéletes gentleman, nagyon boldognak érezné magát, ha megtehetné azt, a mitől ön iszonyodik, két kézzel kapna az ajánlaton, egy egész életen át egyebet se tenne, csak hálálkodnék a gondviselésnek, és soha, de soha se jutna eszébe az a képtelen gondolat, hogy ő tulajdonképpen gazságot követett el.

– És Birulov úrnak igaza volna – szólt Biró Jenő úr. – Csakhogy az ő esete egészen más, mint az enyém. Ha ketten teszik ugyanazt: a dolog nem ugyanaz. Ő csak azt tenné, a mi a legtermészetesebb dolog a világon, mig én, ha ugyanarra a dologra vállalkoznám, gazságot követnék el.

– Szabad tudnom, hogy miért?

– Azért, mert én megcsalnám azt a kisasszonyt. Megcsalnám olyan hitványul, mint a legközönségesebb csaló, még hitványabbul, mert én nem a jóhiszemüségével, hanem a legnemesebb érzéseivel élnék vissza, megcsalnám nyomorultul, mert ő ezen a vásáron mindenét elveszitené.

– Ezt ön maga se gondolja komolyan.

– Dehogy nem gondolom komolyan! Ha ő a kezét nyujtja nekem, ezt abban a hiszemben teszi, hogy olyan bájos, kedves, ragyogó teremtést, mint ő, majdnem lehetetlen nem szeretni. Ennyi hiúságot meg lehet bocsátani egy olyan lénynek, a ki arra van hivatva, hogy tessék, hogy ünnepeljék, hogy elbájolja az egész világot. Természetesnek találom, ha eszébe se jut, hogy nőül lehet őt venni szerelem nélkül is. Tehát ha én hallgatnék önre, s elfogadnám ezt a kedvesen nyujtott kezet, akkor én megcsalnék, aljasul, nemtelenül csalnék meg egy minden ízében nemes, becsületes, nagylelkű teremtést, a ki – súlyosbitó körülmény – nem is gyanakszik.

– Mert nem szereti?

– Mert nem szeretem.

– Bocsássa meg a vakmerőségemet, de bátor vagyok ellentmondani.

– Engedelmet, ezt én még az ördögnél is jobban tudom.

– Okvetetlenül ön tudja a legjobban, mi az, a mit ön érez; de hogy, a mit szives vallomásaiban nem fog eltagadni, szerelemnek nevezhető-e vagy sem, az már egy kissé én rám is tartozik. A meghatározás olyan mesterség, a melyet én találtam fel. De a dologra térek. Ön azt állitja, hogy a mit ennek a levélkének a küldője iránt érez, az nem a szerelem. Nagyszerű! Hát létezik a szerelem? A szerelem délibáb, tisztelt uram, csak szerelmek léteznek. S ezek hol kezdődnek, hol végződnek, azt még az ördög se tudja. A szerelem annyiféle, a hány az ember. A. nem úgy szeret, mint B., B. nem úgy, mint C., és igy tovább; a hányan lélekzünk, mind másképpen szeretünk. (Engedje meg, hogy többes első személyben beszéljek; én is műkedvelősködöm.) De nemcsak, hogy az A. szerelme egészen másféle érzés, mint a B.-é, A.-nak a szerelmei is nagyon különböznek egymástól. A hányszor és a hány nőt szeretünk, mindannyiszor mindannyit másféleképpen szeretjük. De még mindig keveset mondtam. Hisz ugyanazt az egy lényt is máskép és máskép szerethetjük különböző időben! A szerelem, tisztelt uram, maga az örök változás, s ha ön bölcselkedni szerető lélek, nem mondhatja azt, hogy a mit ön ennek a levélnek a küldője iránt érez, az nem szerelem.

– Pedig erről alaposan meg vagyok győződve.

– Ej, kedves uram, ha ön azt akarja mondani, hogy ez nem az a földöntúli érzelem, a melyről a költők beszélnek: akkor én nem is mondok ellent. Annyival kevésbbé, mert én nem hiszek ebben a földöntúli érzelemben, s ön bizonyára meg fogja engedni, hogy ha létezik is ilyen szerelem, az nem valami mindennapi dolog.

– Semmiesetre.

– De viszont, ha már mindenáron köti magát a szavaihoz, engedjen meg annyit, hogy ha az az érzés, a melyről beszélek, nem szerelem, úgy bizonyára valami olyas, a mi nagyon közel áll a szerelemhez. Elhiszem, hogy nem halna bele, ha ettől a szép kis hölgytől meg kellene válnia, de be tudom bizonyitani, hogy: igenis, ön szereti őt, a maga módja szerint.

– Kiváncsi vagyok erre a bizonyitásra.

– Ó, nincs semmi rendkivüli mondanivalóm. De tudom, hogy ön nagyon jól érzi magát, ha kettesben van vele, sőt ilyenkor fel is vidul egy kissé, a mi a gyermekszobán kívül nem igen szokott megtörténni önnel. Tudom, hogy nincs senki az ismerősei között, a kit kedvesebbnek találna, a kit többre becsülne, a kivel örömestebb volna együtt; s tudom azt is, hogy ha kényszeritenék, hogy élettársat válaszszon: a szive szerint őt választaná. Többet mondjak, kedves barátom? Ön azt hitette el magával, hogy az érzékeit sikerült elaltatnia, és ime nemrég, a mint a keskeny gyalogúton egymás mellett mentek hazafelé, egy olyan gondolatát leptem meg önnek, a melyet most szeretne letagadni. De látom, hogy ön egyre türelmetlenebb. Nem zsákmányolom ki tehát ezt az apróságot, hanem csak azt kérdezem öntől: nem védelmezné-e meg őt bajtól, szerencsétlenségtől, rossz emberektől, hogy ha ez egyedül önön állana? Nem volna-e képes áldozatokra, hogy neki örömet okozzon, s hogy őt boldoggá tegye? Nem tudna-e neki barátja, testvére, igaz híve lenni, hogy ha a sorsa önre volna bízva?… Ön nem felel, tehát: igen. Nos, kedves uram, az meglehet, hogy ez még nem az a földöntúli érzelem, a melyről a költők beszélnek, de higyje el, tudok szerelmeket, a melyek távolról sem érnek fel ezekkel a tiszteletreméltó indulatokkal.

– Lehet, csakhogy egy egészen fiatal leány nem ezekről a tiszteletreméltó indulatokról álmodozik, hanem egészen másféle érzelmekről.

– Csak nem akarja a vén embert játszani? Ej, kedves uram, ön nem az az ember, a kiben egy akármilyen fiatal leány csalódhatik. Különben, bízza a dolgot a fiatal lányokra; elég jó szemök van azoknak, ha nem is tudják mindig, hogy mit látnak… Tréfán kívül, megint rosszhiszemüséggel kell vádolnom. Ön épp oly jól tudja, mint én, hogy a kiről beszélünk, nem a nagy indulatok és féktelen szenvedélyek képzelődő bolondja, hanem egy nagyon okos, s a mellett nagyon jóságos kis személy, a ki idegenkedik a drámai érzelmektől és a szavalástól, ellenben meg tud becsülni egy olyan embert, a milyen ön. Honnan gondolja, hogy ez a leány, a ki csupa okosság és csupa mélység, éppen egy Romeo után epekedik, honnan gondolja, hogy másnak képzeli önt, mint a minő?! Eh, kedvesem, ez a kis lány tudja, hogy ő egy özvegy embernek nyujtja a kezét, s tudja, hogy nem azok a legjobb, legnemesebb férjek, a kiknek még nincsen történetök. Aztán meg sokkal mélyebb kedély, semhogy azt képzelné, hogy a mi következik, az egy örök farsang, s biztositom, hogy ha ön néha el fog gondolkozni, azért még nem lesz boldogtalan. De hisz ez önnek nem is a legkomolyabb aggodalma, s én nyitott ajtót török be, mikor nagy hévvel bizonyitom, hogy e felől nyugodtan alhatik, mert ha igent mond, akkor boldoggá is fogja tenni ezt a kedves teremtést, a kinek nincs egyéb hibája, mint hogy gazdag, rettentően gazdag.

Biró Jenő úr hallgatott.

– Ellenben, mit gondol? – ingerkedett a kisértő – valami nagy hőstettet követ el, ha a mellét verve kijelenti, hogy: ön nem eladó, s visszautasitja ezt a finom kezet?!… Nem, nem találom, hogy ez valami fényes cselekedet volna. Ó, a leány mindenesetre tulélné a csalódását, s keserüségében nem csinálna drámai eszeveszettségeket. Talán később, egy pár esztendő mulva, el is felejtené, hogy valaha másfélének képzelte az életet. De higyje el, eleinte igen rossz napjai volnának, és megsértődve a leggyöngédebb érzéseiben, nem szegődnék az ön érczjellemének a bámulói közé.

– Nem törődöm vele, hogy bámulnak-e vagy sem. Soha se kerestem, hogy közönségem legyen; nem a mások, hanem a magam kedvéért cselekszem.

– Ó, ön maga se lesz büszke erre az elhatározására. Hőstettének örömét alaposan meg fogja rontani az a tudat, hogy nagyon rossz napokat szerzett egy szép és jó kis lánynak, a ki nem ezt érdemelte öntől. A nagy lelki megelégedés csak egy pár óráig fog tartani; a bánat megmarad.

– Láttam már másféle viharokat is. Ezt a lelkifurdalást is csak el fogom viselni.

– Egygyel több emléke lesz, ugy-e, a mivel emésztheti magát? Eh, higyje el, ennél az élvezetnél többet érne az az érzés, a melyet elmulaszt. Mondja, egy cseppet se csábitja önt a sorsfordulat érdekessége? Nem kiváncsi magamagára ebben az uj, ismeretlen helyzetben?

– Egy idő óta nem szeretek magamban fölfedezéseket tenni. Vesziteni szoktam vele, nyerni soha.

– Pedig hát ezt az egy fölfedezést érdemes lesz megtenni. Akarja, hogy a próféták mesterségébe kontárkodjam? Nos tehát, olyas valamit fog fölfedezni magában, a minek már a létezésében se hisz: egy kis elégedettséget. Dicsérni fogja az eszét, hogy hajlandóságai ellenére nem viselkedett úgy, mintha holdkóros volna. Be fogja látni, hogy ez volt az egyetlen okos dolog, a mit cselekedhetett: megragadni a kinálkozó szerencsét az üstökénél fogva. Be fogja látni, hogy előbb-utóbb úgy is meg kellett volna házasodnia; hogy a gyermekének többet ér egy második anya, mint akárhány nevelőnő, s hogy ez a szép összeköttetés méltóbb önhöz, mint a kósza szerelmek. Azt fogja kérdezni magától, hogy hát kit vehetett volna el, ha nem ezt a leányt, a ki imádja önt, s a kit a legkedvesebbnek talál minden eleven női lény közül? És nem fog tépelődni. Volna is miért! Mondja kérem, kinek tesz kárt vele, ha kinyujtja a kezét ezért a szerencséért? A kik ebben a dologban érdekelve vannak, azokra nézve csak ez az elhatározás kivánatos. Igy lesz a legjobb a leányra nézve, és igy lesz a legjobb önre nézve. Igen, önre nézve is. Mert hisz ön elvenné ezt a leányt akkor is, ha egy szál perkál-szoknyában jönne úri szine elé; a különbség csak az volna, hogy akkor nem haboznék olyan sokáig, mint most. De hát akkor miért ennyit tépelődni? Hisz még csak nem is gyanúsithatják érte, hogyha elveszi! Szép is, jó is, kedves is; mindenki boldog volna, hogyha elvehetné; s bizony mondom, ilyen különös lénynek kellett a világra jönnie, a milyen ön, hogy legyen valaki, a ki csak egy óráig is tünődhetik azon, hogy igent mondjon-e?

– Eh, jogtudós uram, beszélhet ön akármit, azért mégis csak hitvány dolog volna, hogy ha megtenném. Nem tudom, hogyan gondolkoznám az ajánlatról akkor, ha az a bizonyos nagy vagyon nem szerepelne a játékban; mindenesetre gyanúsitom önt, hogy nem tartotta volna érdemesnek ide fáradni. Különben, igen helyesen, ön mindjárt azzal kezdette, hogy erre a nagy vagyonra figyelmeztetett, s azóta természetesen ez a nagy vagyon szüntelen jelen van mind a kettőnk gondolatában. Gonosz álokoskodás volna tehát most egyszerre agyonhallgatnunk. Nos, én ezzel a csábitó szerencsével szemben csak azt felelhetem önnek, a mit eddig mondtam. A mi társadalmunk úgy van berendezve, hogy a férfi tartsa el a nőt, s ne megforditva legyen az állapot; ha elfogadnám ama bizonyos milliókat, ugyanannyi értéket veszitenék magamból. Nekem pedig már nincs sok veszítenivalóm.

– Az önök társadalma! – szólt a sátán vállat vonva. – Ugyan sokat tett önért ez a kedves társadalom, hogy ennyit törődik vele! Ha önnek volnék, megvallom, nem sokat adnék rá. Egyébként ön maga sem olyan rajongója a tanainak, mint mutatja; önt olyan törvények aggasztják, a melyeket maga alkotott magának. De hát, kérem szeretettel, nem tapasztalta-e eddig is lépten-nyomon, hogy a magunk törvényei épp oly tökéletlenek, mint a többi törvények, s hogy milyen másvilági dolog: következeteseknek maradnunk?! A természet (a gondolkozás kincseiben), szives megadni önöknek a módot, hogy nagyon szép törvényeket csinálhassanak maguknak, de sem a dolgok rendjét, sem önöket nem úgy alkotta, hogy mereven ragaszkodhassanak is ezekhez a törvényekhez. Bizonyára ön még a jobb fajta és lelkiismeretesebb emberek közül való; de kérdem, csak nem akar előttem hivalkodni az egyéni méltóságával? Hol van már önnek az egyéni méltósága! Hisz, kedves uram, ön régen ki van kezdve! Ön már akkor kezdett költeni az egyéni méltóságából, mikor elfogadta a mai jólétét, kényelmét, vagy bárminek nevezzük is az ön bizonytalan jelenét. Persze, a fejével nem mehetett a falnak, de ha már alkuszik, alkudjék okosan; ha elfogadta a rossz vásárt, ne utasitsa vissza a jót. Egy kicsit többet vagy egy kicsit kevesebbet áldoz fel az egyéni méltóságából, az már körülbelül egyre megy; de ha ennek mindenképpen csak kopnia lehet, legalább mentse meg azt, a mi még megmenthető. Ha hajlandó volt áldozni a méltóságából akkor, a mikor cserébe alig kapott érte valamit, ne riadjon vissza még egy kis áldozattól most, mikor olyan cseretárgyról van szó, mely érdemes arra is, hogy egy egész, ép, érintetlen egyéni méltóságot adjunk érte. Ha már az i le van irva, ne riadjon vissza attól, hogy rá tegye a pontot; gondolja meg, hogy a mit veszit, az egy veszett fejszének a nyele, s gondolja meg, hogy ezzel szemben a legeslegfontosabb érdeke: gyermekének a jövője forog a koczkán.

– Nem akarom, hogy a gyermekem így jusson vagyonhoz.

– Eh, higyje el, nem fogja rossz néven venni öntől, hogy elszánta magát erre a kis megalkuvásra. Ha majd felnő, s körülnéz a világban, hamarosan be fogja látni, hogy minden történeti névnél többet ér az a név, a melyet a bankokban kalaplevéve emlitenek; be fogja látni, hogy a világok eme legjobbikában, a hol minden jóllakottra tizezer éhező esik, mégis csak legkényelmesebb fekvés kínálkozik az aranyzsákokon. És ha véletlenül nem tetszenék neki kényelmének az eredete, vigasztalódni fog, mihelyt észreveszi, hogy nincsen egyedül. Látni fogja, mily kevéssé háboritja meg a barátjai álmát az a tudat, hogy a nagy nevű ős egy kis hazaárulásért kapta az uradalmait, mily mélységesen érdektelenné válik idővel az az emlék, hogy az ősmama nagyon szerette a gyémántokat, mily tökéletes gentleman lehet valaki attól, hogy olyan vagyont élvez, melyet a néhai szerző egy kis csalással, uzsorával vagy másféle embernyúzással sietett öregbíteni, s mily jelentékenyen megkönnyiti az erkölcsbirálást, ha a nagyapa elég előrelátó volt minden erkölcsi elvet szegre akasztani. Majdnem minden nagy vagyon eredetében van valami, a mi nem jó illatú, a mint hogy a nagy vizek mindig sodornak magukkal egy kis szennyet; de ez csak a holdkórosakat zavarhatja, az okosok tudják, hogy minden ember csak a maga tetteiért felelős. Ha aztán az ős bűneit elviszi a tisztitó tűzbe, hogy beszámoljon velök, ellenben a vagyonát itt hagyja az ivadékainak, további használatra: annál jobb az örökösökre nézve, a vagyonuk és a társadalmi állásuk megengedi, hogy emelkedett erkölcsi világnézetre tegyenek szert, s megvetéssel vegyes hálával gondoljanak érdemes őseikre. Ez a két érzelem szépen megfér együtt; én legalább nem ismerek olyan örököst, a ki a helyzetével meg ne békélt volna.

– Ön rágalmazza az egész világot. Vannak olyan nagy vagyonok is, a melyek eredetében nincsen semmi, a mi nem jó illatú; olyanok, a melyeket munkával szereztek. Én is óhajtom, mint minden apa, hogy a fiamnak ne kelljen a kenyérért küzködnie, de olyan vagyont óhajtok neki, a melynek eredetében ne legyen egyéb, csak a becsületes, a verejtékes munka.

– Micsoda álmodozás! Nézzen szét a világban, és lássa be, hogy a vagyont lehet örökölni, a vagyonba bele lehet házasodni, szerezni is lehet vagyont szépen, becsületesen, lassan, nagyon lassan, vállalkozással, szerencsés vállalkozással, szerencsével és megint szerencsével, de munkával vagyont szerezni nem lehet. Vagyont gyüjthetünk a föld kivételes kegyelméből, vagyont szerezhetünk okos kereskedéssel, vállalatokkal, üzletekkel, de munkával, puszta, verejtékes munkával vagyont szerezni nem lehet. Czéres és Merkúr rá-rámosolyognak egy-egy halandóra; de Vulkán a koldusok istene. Különben a vagyonszerzésnek mindig az lesz a legbiztosabb módja, a melyet előbb emlitettem; s úgy tartom, nem méltányos, ha az örökösök erről megfelejtkeznek. Remélem, az ön fia épp oly értelmes ember lesz, a milyen ön, s azt az apróságot, hogy a második házassága okos házasság volt, meg fogja önnek bocsátani.

– Nem lesz rá alkalma. Nem adom el magam még ő érte sem. Ha munkával csakugyan nem szerezhetek neki vagyont: hát úgy is jó. Legyen inkább szegény, semhogy kénytelen legyen megvetéssel vegyes hálával gondolni az apjára. Majd meg fog élni valahogy, a mint megélt az apja.

– Ejha! Küzködjék ő is, élje végig ugyanazt a nélkülözésekben és lelkiismereti csatákban bőséges életet, a mely önnek adatott, s aztán bukjék el a küzdelemben, ha a végzet igy rendelte. De hátha ő nagyobbat talál bukni, mint ön, a kinek csak maga előtt kell pironkodnia, hátha ő rá több megpróbáltatás vár, mint önre, hátha neki nehezebb lesz megállnia a küzdelemben, mint önnek, a ki már kicsi korában bele szokott a nyomoruságba?… Ej, kedves uram, hagyjon fel ezzel a rideg beszéddel; nem önhöz valók az ilyen lélektelen szavak. No, ugyan szépen gondoskodnék róla, hagyván neki egy jóhangzású nevet, sok, sok erkölcsi fogalmat, a csillagos égboltozatot éji szállásul, s egy szép ajánló levelet ahhoz, a ki a mezők liliomait ruházza!… Eh, semmi önzés, kedves uram! Ha hivalkodni tetszik vele, hogy a gyermekéért képes volna minden áldozatra, ne riadjon vissza mindjárt a legelső áldozattól. És tegyen róla, hogy neki módjában legyen olyan finom lelkűnek, olyan kifogástalannak, olyan büszkének lenni, a milyen ön volt egykor, s a milyen szeretne lenni még ma is, a mikor már késő, késő.

– Nem, nem, és százszor nem.

– Jól van, nem erőtetem tovább. Tudom, hogy nem ez az utolsó szava.

– De ez az utolsó szavam.

– Ma igen. De holnap, holnapután gondolkozni fog arról, a mit szerencsém volt előadni. Visszajövök.

Lenyult a széke alá magastetejü kalapjáért, s mosolyogva folytatta:

– Mindenesetre nagyon igazam volt, hogy magam jöttem. Teringettét, önt csakugyan nem könnyü mesterség megpuhitani. Egészen kiszáradt a torkom. Mondja, kérem, nem kinálna meg egy pohár pálinkával?

Biró Jenő úr elővett egy konyakos üveget, töltött a vendégének, s aztán töltött magának is.

– Az ő egészségére! – szólt a sátán szemtelen mosolylyal.

Kocczintottak.

Biró Jenő úr felhajtotta a konyakot. Mire a pohárkát elvette az ajkától, a kisértő már eltünt.

*

Fölébredt. A gyertyái még pislákoltak, s a villamos lámpa körtéi is égtek, de a nap már benevetett a fogadó fejedelmi, széles ablakain.

A karosszékében találta magát; a szolga nem merte fölébreszteni.

Körülnézett. A sátán nem volt sehol, hanem a levél, az ott hevert előtte, egy ezüst tálczán.