I.

Dollar kisasszony Dollar Sámuel urnak

Newyork.

Nizza, csütörtök.

Kedves Atyám,

a hir, hogy Ön Alaskába megy vasutat épiteni, s mintegy három évig nem tér meg családi hajlékunkba, nagy gyermeki szomorusággal töltött el. Exprès bementem a templomba, kérni a jó Istent, hogy Ön e vad vidéken is megőrizze egészségét, s jó üzletet csináljon.

Azt irja, kedves Atyám, hogy mielőtt megindul e nagy utra, tudni óhajtja legközelebbi szándékaimat: mikor megyek vissza Amerikába, igaz-e, hogy férjhez megyek? stb. stb. Gyermeki kötelességtudással felelek minden kérdésére.

A jövő tavaszig semmiesetre se utazom haza; ez az ocsmány vén Európa, nem tudom miért, tetszik nekem. Talán mert olyan régi. Otthon mindene megvan az embernek, de ez a minden olyan uj, mint egy patinátlan szobor, vagy mint egy használatlan czipő, mely még nem alkalmazkodik a lábunkhoz s melyről messzire látni, hogy csak most készült. Az emberek is ilyenek. S nekem, megvallom, csak az imponál, ami megvolt: épület, szobor vagy selyemruhás ember volt már akkor, amikor imádott hazánkból még egy cent se exisztált, s amikor őseink a bőgő majmokkal játszottak „haragszom rád“-ot az őserdők fáinak lombsátorában, a legmagasabb ágon. Én nem áltatom magamat, kedves Atyám. Ha a mi dédapáink páviánok vagy a jobbik esetben az angol fenyitőházak szökevényei voltak, tudom, hogy a Promenade des Anglais-n sétálók közül is sokan, igen sokan származnak gonosztevőktől. De ezeket a gonosztevőket Mandrin-nek, Cartouche-nak, Schinderhannes-nek hivták; az ő őseik is hadi lábon állottak a morállal, de ezek az ősök hires, neves gonosztevők voltak, nem ismeretlen, szerény gazemberek. Otthon, még a pénz is a közelmultat juttatja eszünkbe, s a közelmult… fuj! Itt ellenben az ember közelebb van a régmulthoz, az egyházatyákhoz, a bizanczi császársághoz, a lovagokhoz, akik három napig csatáztak, s mit tudom én mi.

S ha Ön Alaskában lesz, miért sietnék haza? Jonathán bátyám nem szorult rá, hogy bálokkal, reczepcziókkal stb. reklámot csináljak neki; üzletei, hála a Mindenhatónak, rendre sikerülnek, s reklámról gondoskodik ő nélkülem is. Szóval: j’y suis, j’y reste.

Férjhez azonban nem megyek, legkevésbbé Bibinov herczeghez, akit Ön emlegetni hallott. Bibinov ugyan elég rendes ember, aki a roulette-en is csak öt frankban játszik – amiért közönségesen csak Cent Sous herczegnek nevezik – de erős a gyanum, hogy a Bibinovok Katalin czárnő korában még pálinkás boltot tartottak, s ha nem, mit nekem egy orosz herczeg, aki zsugori, mint egy uzsorás s olyan számitó, mint egy brómpapirgyár?! Az orosz herczegségnek mai napság semmi ázsiója; az a csekély disz, amelyet egy rastaquouère herczeggel való szövetség adhat, nincs arányban hozományom kamataival.

Ha érdekli, hogyan gondolkozom e tekintetben, elmondhatom részletesen. Ime. Egyelőre semmi kedvem férjhez menni; a házasságot unalmasnak tartom. Az ember kénytelen egy idegenhez alkalmazkodni; a legjobb esetben: tanácskozni vele, helyesnek, kellemesnek tartja-e, hogy a szezont itt vagy ott töltsem? C’est embêtant; szabad lénynek születtem, aki utálja az ilyet. A szerelem kérdéseiről nem illik Önnel értekeznem; e tárgyról tehát csak annyit, hogy, hála a Mindenhatónak, egészséges leány vagyok, akinek nincsenek rossz álmai. S mivel tul volnék a „husz“ esztendőn, remélhető, hogy ezután se lesznek. A házasságnak tehát rám nézve csak abban az esetben van értelme: ha honneurt ad.

Engedje meg, kedves Atyám, hogy e helyütt vagyonunk eredetére emlékeztessem. A zseniális coup, melynek családunk felvirágzását köszöni, hatezer embert juttatott koldusbotra. Ne vegye rossz néven, kedves Atyám, hogy erről beszélek s ne gondolja, hogy tiszteletlen vagyok nagyatyám emléke iránt. Eszem ágában sincs birálgatni a boldogultat; csak magát a tényt emlitem meg. Hisz minderről ma már hidegen beszélhetünk, mint bármely más történelmi faktumról. A coup bizonynyal zseniális volt; a szükség parancsolta, s gyöngeség lett volna az adott pillanatban elmulasztani. Nem is vagyok olyan esztelen, hogy azt mondjam: vajha ne történt volna meg!… azok a nyomorultak másképpen is tönkre mentek volna, s hol volnánk mi nagyatyám lélekjelenléte, ügyessége, pénzügyi zsenije nélkül?! Olyan dolognak tekintem ezt, mint D’Enghien herczeg megöletését: parancsoló történelmi szükségnek. De azért mégis csak kellemetlen emlék marad, nem igaz? Következésképpen, nem tartanám megvetendő dolognak, szoros összeköttetésbe lépni egy olyan nagy családdal, amelynél a vagyonszerzés eredete nem ilyen ismeretes, nem ilyen közeli. Ha ez a család vagyonát a lovagok korában szerezte, nem bánom, ha maga a vagyon a századok folyamán egy kissé megkopott is.

Honneurt nekem csak egy igazi herczeggel való szövetség adhat. Igazi herczegek pedig ma már csak az angol és a franczia arisztokrácziában vannak. Az előbbiekre nem igen számithatok; nagyon exkluzivek, csak egymás közt házasodnak, tehetik. A francziák sokkal kedvesebbek s valamivel kopottabbak is; könnyebben leereszkednek hozzánk. Tant mieux; a szivem is erre huz. Tudja-e, miért?

Mert mégis csak különb nép ez, mint a magunkfajta, hogy egészen őszintén nyilatkozzam. Meglátszik rajta, hogy tüdővel lélekzett már akkor, amikor mi még csak kopoltyukat használtunk. Ön persze nem figyelte meg, hogy ezek a legfinomabb szervezetek az egész emberiségben, vagy mondjuk: az egész állat-világban. Az angol főuron észrevenni a százados rusztikus életet; a Roy hiveinek minden mozdulatán látni, minden szavából kihallani, hogy őseik aranynyal himzett selyemben jártak-keltek márványtermekben, szépelegve, vigadva, mikor eleink még csordában bőgtek az élelemért.

Ha tiz perczig beszélek egy vicomte-tal, eszembe jutnak a Cadet de Cascogne-ok, akiktől rettegtek a férjek és még jobban rettegett az ellenség, az illatszeres urfiak, akik elmésségekkel mulattatták egymást La Rochelle ostrománál, s aztán meghaltak olyan egyszerüen, mintha ez is csak viccz volna, a Gontaut de Biron-ok és a Montmorency-ak, akik marsallok voltak már akkor, amikor Amerika földjére fehér ember még nem tette a lábát, az az egész gyönyörü czivilizáczió, mely a Lajosok uralma alatt csak a harcznak és a gondtalanságnak, csak a szépnek és a szerelemnek élt, a mult századbeli marquis-k, akik a Conciergerie-ban Holbach bárót olvasgatták s ajkukon megvető mosolylyal léptek a guillotine alá, mig vértől bűzös hóhérjaik marha módjára bőgtek, mikor rájuk került a sor; eszembe jut a gyönyörü asszonyok ama négy-öt nemzedéke, melynek csak egy életczélja volt: tetszeni a királynak s aztán elhervadni… Versailles évről-évre kiviruló kertje, s a franczia nemesek vérével áztatott Európa, a háboruk, melyekbe egy himzett liliom alatt indultak, meg tudom is én, mi… s mindezt megtalálom abban a je ne sais quoi-ban, amelylyel ez a huszéves vicomte mosolyog, beszél, mozog, jár, vagy egyszerüen a szemembe néz.

Ön, kedves Atyám, aligha ért rá elolvasni Octave Feuilletnek a regényeit. Kár, mert igy nem magyarázhatom meg röviden, egy puszta névvel, milyen embernek kell lennie, akit férjemül elfogadnék. A Faubourg Saint Germain emlitett költője rajzolt például egy Odiot Maxime-ot, aki szegénységében leteszi a Champcey marquis nevet s akinek a büszkesége, lovagiassága és finomlelkűsége meghalad minden leányálmot. A Feuillet regényeiből látnivaló, hogy a Faubourg kicsiny és zárt világában minden harmadik ifju egy-egy Odiot Maxime s az Erdő szépé-ből tudom, hogy Bretagne ódon kastélyaiban, messze a struggle for life-tól, csodálatos emberek élnek, akiket a czivilizáczió disz-növényeinek lehetne mondani. Ezek a, más halandókhoz nem hasonlatos, mesékbe való alakok tétlenül élnek, mert uraknak születtek, de minden lehelletük gyöngédség, szeretetreméltóság, nagylelküség és nemes büszkeség. Emlékszem például az elszegényedett Guy-Chatelekre és Penmarch-okra. A szép Guy-Chatel-leány, aki csupa büszkeség, szive ellenére sem akar mésalliance-ot kötni, inkább zárdába készül, ahol el fog sorvadni; a fiatal Penmarch katonának áll be, mert egy szegény nemes csak a hazáját szolgálhatja, zsoldból élhet, de fizetésből nem; nagyapja, az öreg Penmarch, nem tud egyebet, csak horgászni s azért hallal kedveskedik annak, akinek akarata ellenére lekötelezettje; az agg herczegné pedig, emennek az anyja, egy hosszu életen át csak oltárteritőket himez, mert hisz semmi egyéb nem méltó hozzá. S Guy-Chatel Albin marquis az ifju nagyur, akit az uj idők tönkre juttattak s aki oly szépeket gondol, hogy a gondolatait el se lehet képzelni! Ó, mily gyönyörü életet élnek ezek az emberek!

Ha valaha férjhez megyek, kedves Atyám, csak egy Guy-Chatel Albin marquishoz megyek feleségül. Csak olyan embert tudnék szivelni, akire büszke lehetek; csak olyanhoz érdemes nőül mennem, akihez fölemelkedem. Ilyen embert pedig a Faubourg világán kivül sehol sem találhatok.

Jövendőbelimnek ha nem is éppen liliom, mindenesetre valami fehér virág lesz a czimerében. Például a fehér szegfű, örök amblémája a lelki finomságnak.

Szerencsés utazást kiván kedves Atyámnak

szerető leánya:

Jane.