FARSANG.

Leperegnek az órák, elmulnak az évek. Még alig hogy körülnéztünk a világban, egyszerre uj alakok sürögnek s forognak körülöttünk, nem azok, a kiknek az arcza ismerős, nem azok, a kiknek hangját megszoktuk, nem azok, a kiknek mosolya kedves szivünknek. Koronkint elszórakozunk; mintha csak tegnap váltunk volna el amazoktól, mintha minden – ó, ifjuságunk! – csak tegnap történt volna. Várod, hogy a hang, mely álmodban a füledben csengett, egyszerre ismét megszólal a szomszéd szobában; el vagy készülve rá, hogy egyszerre csak betoppan hozzád valaki, aki messziről jött, s igy szól hozzád: „Be rég nem láttalak!“ Aztán észreveszed, hogy ez csak a Mab királynő rossz tréfája volt; belátod, hogy, a mit egykor az édes valóságnak tartottál, immáron csak egy üres absztrakczió, hogy mindaz, a mit az életednek neveztél: füst, pára, gomolygó pirosság az égen. Uj arczok mosolyognak körülötted, uj barátok fognak veled kezet, uj élet a régi tájakon, majd olyan élet, mint a régi volt, de neked már csak félig ismerős. Uj emberek jöttek a régiek helyébe; a világ ismét tele van apró fejekkel, s ismét tele van határtalan reménynyel. Honnan jöttek? Malthus rémülve látná, mint nyüzsögnek az utczán szőke és barna piczi figurák, melyeknek életet adott a házasságnak nevezett hanyatló üzletág, a gondtalan megszokás, a véletlen és az édes játék, melynek neve szerelem. Bármi hozta őket, nem kérdik, hogy megengedi-e jus primae occupationis, lassankint magukévá teszik a világot, melyet te egykor a tiédnek véltél, s csöndesen, észrevétlenül elfoglalják régi czimboráid helyét. Hol vannak már azok! Az egyik sehol, a másik majdnem ugyanott; ki a temetőben, ki egy csendes zugban, a kályha mellett. Átköltöztek a legendába, vagy vigjátéki apákká nőtték ki magukat. S az uj szereplőkkel ujjá lett a szin is. Azok az ideák, melyek miatt a te idődben annyi háboruság folyt, ma már senkit sem érdekelnek; az uj embereknek más az életfelfogásuk, más a kedvük, a véralkatuk, mások a szokásaik, még a szótáruk is más. Megváltozott itt minden, és alig hogy kiöregedtél a könnyelmüség éveiből, már uj világban, s rád nézve tökéletesen idegen világban találod magadat.

És mégis, ilyenkor vizkereszt után, ma is csak ugy megkezdődik a nagy bucsujárás a vigadó felé, mint hajdan a te idődben. Ezek a másféle emberek, a kik minden egyébben annyira különböznek a te elfelejtett ismerőseidtől, azonképpen szórakoznak, mint a régiek. Más lélekkel bár, de ugyanazt cselekszik, a mit a te embereid miveltek vala. A szereplők ujak, de a komédia a régi. Hol van Bietris, s hol van Allys? Árnyékokká lettek, vagy meghiztak a bánattól; eltüntek, vagy azokon a székeken foglalnak helyet, a honnan a lányokat nem, csak a frakkos emberek eleven sövényét láthatni. Jöttek helyökbe uj Bietris-ek, uj Allys-ok. Az emberanyag uj, de Afrodite ünnepei ugyanolyanok, mint a minők a mi időnkben voltak. A kik egykor elevenné tették a redut oszlopos csarnokait, elsuhantak a semmiségbe; Karneval herczeg, a vértelen, üres fekete dominó, él és uralkodik.

S hozzák, rendre hozzák trónja elé a szüzek ujabb seregét. Jönnek ők, kiknek derekához még férfi karja nem ért, kik nem érezték még a suttogás meleg lehét, hogy meginduljanak utjokra… Ki és mi hozza őket ide, hogy soha se fogy ki belőlük ez a nagy terem, alkalomcsinálója annyi regénynek, s annyi szomoru románcznak?! A hagyomány? Az érdek? Felejtő öregek gondatlansága? Nem. Anyjok, Afrodite. Ne tessék elhinni, hogy mindez azért van, mert férjhez akarnak menni, mert férjhez akarják őket adni. Ez az érdek elég hatalmas érdek, csakhogy ettől az érdektől a bálozás még kimehetett volna a divatból. De mindaddig, mig akad egy tizenhat éves lány, a kinek édes nyugtalanságot okoz a férfihoz való közeledés zavaros gondolata, a farsangolás halhatatlan.

Dehogy van az ugy!… az a gyereklány még nem gondol semmire; szeret tánczolni, ennyi az egész, mint a hogy az apró lények szeretnek ugrándozni! Annak a másik dolognak semmi köze a bálozáshoz… ez a közkeletü felfogás a farsangolásról. Nem is lehet azt nyiltan megvallani; mert hisz akkor czinizmus volna mégis oda vinni őket a férfi karjai közé. Ők maguk se vallják meg maguknak; legalább nappal nem. És mégis igy van. Az érdek nem izgat fiatal lényeket, még a férjhezmenés életbe vágó érdeke sem; a szórakozás vágya nem tesz álmodozóvá. S ők ábrándoznak, vágyódnak, sóvárognak…

Tánczoljatok kis lányok! Afrodite hiv! Menjetek; hi a végzet. S végződjék kezdődő regényetek akárhogy, nem érdemes élni, csak azért a csepp regényért.

(1897.)