REGÉNYTÁRGYAK.

Borszéki Boldizsár, a regényiró, a kinek nevét egy különleges világ szines és hü rajza tette divatossá, jókora csomaggal egyetemben hosszabb levelet kapott egy névtelen kollegájától, a kit jó ujságirónak s nem tehetségtelen elbeszélőnek ismert. A sikerek nélkül szükölködő kartárs a következőket irta neki:

Igen tisztelt uram,

önnek ajánlom a mellékelten küldött regényt, mert ön jóakarattal itélte meg azokat az irodalmi bünöket, amelyeket napról-napra elkövettet velem a kénytelenség, meg valami érthetetlen beszélési kedv, melyet a világért sem mernék hajlandóságnak nevezni. Önnek ajánlom, mert ön is nagyon szereti Copperfield Dávid-ot s bizonyára részvéttel gondol az ezer meg ezer névtelen kis Copperfieldre, a kik homlokukon az intő czédulával: „Vigyázzatok, mert harap!“ Peregrine Pickle, Roderick Random s a vitéz Tom Pip kalandjairól álmodoznak. Önnek ajánlom végre, mert ön is érzi, hogy valamiképpen vannak dolgok, a melyek megtevődnek, de a melyekről nem szokás beszélni, azonképpen vannak más dolgok, amelyekről szintén bajos volna szólani s a melyek mégis megiródnak. Megiródnak annyival inkább, mert ha lehet irni robotban is, ezeknek a dolgoknak megirása soha se munka, hanem ellenkezőleg, az egyik legnagyobb öröm ezen a világon, mely lehet jó, lehet rossz, de a mienk.

Milyen különös valami is a szemérem!… Ugyanaz a szemérem, mely koronkint minden elképzelhető megalázással fenyeget bennünket, hogy ha véletlenül fennhangon találnók elmondani, amit éppen gondolunk, ugyanez a szemérem engedékeny, mint egy elkábult asszony, mihelyst irásról van szó. A szerelem, ha élőszóval nyilatkozik meg, nem igen használ se alanyt, se állitmányt: ha ir, áradozik. Fenszóval mindenki büszkébb önmagánál; a kérés, a gyónás, az esdeklés és a vallomások csak irásban találják meg igazi hangjokat. S az első pillanatra ugy tetszik, mintha irni alantasabb dolog volna, mint beszélni. Mert meglehet, annak a lelkiismeretét, a kinek toll van a kezében, mindössze az teszi könnyebbé, hogy nem kell rögtön helyt állania azért, a mit mond. De nem, az igazság nem ez. Az igazság az, hogy annak, a ki ir, van egy büvös fátyola, a melyet ez a félénk Szemérem akkor dobhat a papirjára, a mikor eszébe jut, a mikor valamitől éppen megriad. Nem azért könnyebb irni, mint beszélni, mert az irásainkért nem kell tüstént helytállanunk, hanem azért, mert a szabad elhallgatás s a szabad fordulatok mentsvárai között nagyobb biztonságban érzi magát ez a Szemérem, a mely mint minden Szemérem, nem csupa tartózkodás, hanem egy kissé közlékenység is, s a mely mindig bátrabb éjjel, mint fényes nappal, a mikor meglepetések fenyegetik.

Ha ráér, kérem, olvassa el a regényemet, s alkalom adtán mondja meg, érdemes-e kiadnom?

Tisztelő hive
Bodoki Márton.

– Akár el se olvassam, – szólt magában Borszéki – ugyis tudom, hogy mi van benne. A levélben nagyon sokat emlegeti a szemérmét; ez azt jelenti, hogy elfecsegi azt, a mit nem illik kifecsegni. Afféle „Wahrheit und Dichtung“ lehet, bizonyosan az élete történetét beszéli el benne, s ez a történet semmiben sem különbözik a többi, regénynek keresztelt autobiografiától. Ábránd, csalódás, szamárságok. Minden felsőbb leány könyv nélkül tudja már az egészet. S ő azt hiszi szegény, hogy vele valami különösen érdekes történt, a mit minden áron el kell beszélnie. Odacsapja a naplója elé a regény szót – mintha ezzel félrevezetne valakit! – s meg van győződve róla, hogy az ő felcziczomázott, kiszépitgetett esete érdekelni fogja az embereket. Ma, a mikor a pénzpiacz helyzete… s a többi!

De vagy két hét mulva, egy éjjel, a mikor szokatlanul későn érkezett haza, az iratcsomó szemrehányóan pillantott rá.

– Mit tegyek? – szólt – mégis csak el fogom olvasni.

Aztán lefeküdt és hátat forditott a paksamétának.

Körülbelül négy hónapig küzdött a sorsa ellen. De ekkor már kezdte idegessé tenni ez az átkozott kéziratcsomó. Mintha egy gnóm ült volna a szobájában, a ki folyton ránéz.

Ismerik önök az el nem olvasott kéziratok néma panaszát? Borszéki egy darabig még hősiesen viselte magát. Egyszerüen nem nézett oda, a hol a gyülölt iratcsomót tudta. De nincs rettenetesebb, mint a lelkifurdalás; éjszaka, mikor éppen el akarsz aludni, a nappal oly jóviseletü gnóm megmozdul, ágyadhoz lép s elkezdi kalapálni a fejed.

Borszéki elvesztette az étvágyát; megfogyott, lesoványodott. Az orvos tejet és hidegviz-kurát rendelt s Borszéki azt hitte, hogy ki fog gyógyulni. De kettőjük közül mégis csak a gnóm volt erősebb.

Borszéki kiugrott az ágyából.

– Nincs más hátra – hörgött deliriumában – le kell számolnunk. Annyi bizonyos, hogy mi ketten nem élhetünk békességben e négy fal között. Vagy ő vág földhöz engem, vagy én vágom földhöz őt, de meg kell küzdölődnünk.

Kibontotta a regénycsomót s elolvasta a regényt a nyolczvanhetedik lapig.

– Mit mondtam! – szólt aztán megkönnyebbülten, szinte diadallal. – Az ismeretes szósz! Nagyon érzékeny lélek, kevés akaraterő; értelmetlen, szivtelen környezet, a dolgok fátuma; ambiczió és szerelem, a melyek közül az egyik is, a másik is csupa gyötrődés. Éppen százszor olvastam ugyanezt.

Lelökte a sok papirost a szőnyegre s elkezdett bölcselkedni:

– Nem furcsa? Azoknak, a kik igazán rendkivüli életet élnek, egy Barnatonak például, soha se jut eszébe, hogy elbeszéljék emebertársaiknak: mit éreztek, gondoltak, akartak s értek el egy fél életen át. Ellenben azok, a kikkel szóról-szóra ugyanaz történt, a mi a szomszédjukkal, leküzdhetetlen vágyat éreznek fölfedezni felebarátaik előtt, hogy: mi esett meg velök és hogyan. Valami belső kényszer hajtja őket, hogy meggyónják azt, a mit mindenki tud s a mi maga a megtestesült mindennaposság. Mi az ördög ez? Nem lehet egyéb, mint: a gyöngeség közlékenysége. S a gyönge, a tehetségtelen regényirót már az első szavából felismerheted: arról, hogy csupa szubjektivitás, hogy nem látja meg, a mi körülötte történik, mivel teljesen el van foglalva a maga hétköznapi bajával, a melyet fontosnak, egyetlennek, hallatlannak képzel, mert különben nem magyarázná olyan részletesen. Még kezébe se vette a tollat és már el van döntve, hogy hiábavaló munkát fog végezni, mert beszéljen az esetéről akármit, akárhogyan, ez a megszokottságánál fogva senkit se fog érdekelni. Pedig az élet – a mások élete – tele van mulattató dolgokkal, s mindazzal, a mi a regényirót szórakoztatja; a regénytárgyak csak ugy szaladgálnak az utczán.

Elgondolkozott, kikkel találkozott aznap s igy fűzte tovább a gondolatát:

Egy délután tiz regénytárgyat szedhetsz fel. Ime, például a mai nap kucséberjei. Találkoztam A.-val; ennek az élete csupa mulatságos ellentétből áll. Délelőtt a kőszént igazgatja, délután lirai költő. Először husz esztendős korában házasodott meg s keservesen megbünhődött érte. Rut és hozzá képest vén hölgyet vett el, a ki fogolylyá, rabszolgává tette; agyondolgoztatta és féltékenységi jelenetekkel, veszekedéssel, kellemetlenséggel traktálta egy életen át. Ez az asszony undok volt és becsületes; helyesebben szólva: becsületes és undok. Pokollá tette férjének az életét; végre meggondolta magát és meghalt. Azóta A. egyremásra irja hozzá a gyászoló elégiákat, de ez nem akadályozta meg abban, hogy hatvan éves korában feleségül ne vegye első nejének unokahugát. A leány számitásból ment hozzá; isten tudja, mit gondol magában, de megbecsüli az öreg kőszén-királyt. Czirógatja, hizeleg neki, flanell-ingekbe bugyelálja, s minden héten friss virággal disziti az első asszony sirját. És A. most olyan boldog, hogy néha tánczra perdül, a mit husz esztendős korában sohase tett. Egész életében mindig beteg volt; most virul s maga az egészség. Egy ember, a ki hatvan esztendős korában kezd élni! Alig hogy elváltam tőle, B. kapitánynyal találkoztam. Ez az ember olyan rettenthetetlenül bátor, mint Bayard, de iszonyuan hiu erre a tulajdonságára. Volt egy csomó lovaghistóriája, de tizannyit hazudik. Ha hallgatag természetü volna, az emberek föl se mernének rá tekinteni a nagy tisztelettől; igy az egész világ kineveti, persze a háta megett. Dickensnek való figura. Aztán C.-éket láttam, az egész familiát. Micsoda komédia a történetük! Fiatalon keltek össze s egy életet töltöttek egymástól távol. Mert szegények voltak. A legény nem tudta eltartani az asszonyt, csélcsap volt és könnyelmü; elment vándorolni s faképnél hagyta az asszonyt. Egész fiatalsága egy más, messzi világban zajlott le, magához hasonló, könnyelmü nők között, a kiknek a nevére és figurájára ma már nem emlékszik. Időközben megszedte magát és vagyont szerzett. Mikor aztán öregedni kezdett, a vére is lehült, eszébe jutott, hogy van a világon egy áldott, jó teremtés, a kinek az élete abban múlik el, hogy folyton ő rá, a hütlenre gondol; kapta magát és hazajött érte batáron. S az isten megáldotta Sárát gyermekekkel. C. most példás életet él; boldogok, sőt fiatalok is, mert vagyonosak. Pedig az alatt a husz év alatt, a mig egyáltalán érdemes élni, nem is látták egymást soha. Árgirusnak és Tündér Ilonának nevezném őket, mert oly sokáig keresték egymást. Utóbb D.-né jött szembe velem. Ennek az asszonynak a tragikuma a legvidámabb dolog a világon. Már tizenhat éves korában olyan megjelenés volt, hogy láttára mindenki azt gondolta: „Na, aki ezt elveszi, az legény legyen a gáton!“ Ő maga is hősökről álmodozott s D.-t választotta férjül, a ki olyan pisztolylövő, mint Carver. Kiderült azonban, hogy emellett olyan flegmatikus, mint egy havasi morga. D.-né már unja őt, mint a bünt s szivesen udvaroltatna magának, de a gavallérok igen respektálják a félelmetes pisztolylövőt s a szegény asszony – az egyetlen lény, a ki nem retteg D.-től – csupa Józsefre talál. Este E. kisasszony és F. ur beszélgetését hallgattam egy darabig. E. kisasszony grófhoz vagy herczeghez szeretett volna feleségül menni, de minthogy se herczeg, se gróf nem akart jelentkezni, elhatározta, hogy a férfiak egyáltalán nem méltók rá. F. ur annak idején rettentő Don Juan volt s azt tette fel magában, hogy fényes partit fog csinálni. Ennek, ellentétben a kisasszonnyal, az volt a szerencsétlensége, hogy csak ki kellett nyujtania a kezét. Az asszonyok rendre elcsábultak, s a leányok, a kiket kiszemelt, mind hozzá akartak menni. F. azonban látván, hogy milyen könnyü a siker, vérszemet kapott s egyre fényesebb partira áhitozott. Felbontogatta régibb frigyeit s mind magasabbra tört. Egy szép nap azon vette észre magát, hogy megkopaszodott, az orra megvörösödött, az asszonyok nem csábultak el többé s a leányoknak se kell már. Valahol, a hol nem elégedett meg, elvétette a számitást, de végképpen elvétette. Most ugy fest, mintha el akarná venni az E. kisasszonynak nevezett savanyuságot. Méltók volnának egymásra. Közelükben G.-t láttam, a kit tizenöt év óta mint a stréberek mintaképét emlegetnek. E tizenöt év alatt annyit dolgozott, futott, fáradott, izzadt, hajlongott, mosolygott, intrikált, hogy Dalai Lámává kellett volna lennie ezzel a fáradsággal; ott van, a hol tizenöt évvel ezelőtt. H.-val beszélgetett. A H. esete se rossz. A föld még nem szült nagyobb krakélert, mint ez a fiatal ügyvéd. A mig meg nem házasodott, háromszor annyi volt a párbaja, mint a pöre. S apósa, a békés városatya, csak azzal a föltétellel adta hozzá a leányát, ha szavára fogadja, hogy meg fog juhászodni. H. olyan becsületesen megtartotta a szavát, hogy egyszer, mikor a feleségével volt valami mulatságon, zsebre vágott valami hatalmas szóbeli inzultust; nyilván félreismerték s ki akartak kezdeni vele. Soha semmi se került nagyobb áldozatába, mint ez az önmegtagadás; sohase volt nagyobb hős. Mikor hazamentek, a menyecske sirva borult a kanapéra: „És én még azt hittem, hogy egy vasgyároshoz megyek feleségül! Istenem, milyen szégyen! De hát hogy lehet valaki ilyen poltron!“ H. azt hitte, hogy megüti a guta. Azóta minden nap pofon vág valakit s a felesége folyvást retteg, hogy mikor hozzák haza lepedőben. És K., a ki… de hiszen nincsen vége. Nyisd ki a szemed s öt percz alatt látsz annyi valóságot, a mennyi bőven elég egy négyszázlapos regény füszeréül. Mert a valóság a regénybe csak füszernek való. Beszéljenek nekem akármit, a regény sohase: a reális élet, a regény főképpen a képzelet munkája, a mint hogy a nők és az ifju emeberek, ennek az iparczikknek a fogyasztói, nem is akarnak egyebet, mint – némiélettel füszerezett, egy kicsit megelevenitett – képzelt dolgokat. A regény és az élet! Hogy csak egy nagy és közös hunczfutságra mutassak rá: a regényekből azt vélné az ember, hogy az élet csupa szerelem; a meztelen igazság pedig az, hogy a szerelem sokkal kevesebb helyet foglal el az emberek s kivált a férfiak életében, mint a regényirók hazudják. De se annyi pénz, se annyi szépség, se annyi intrika, se annyi párbaj, se annyi harmonikus jellem nincs az életben, mint a mennyi a regényekben; az életben csak a véletlen több, melyet a művészet számüz. Tanulság: ne üzz didaxist; ne beszélj magadról, hanem másokról; s mesélj, mesélj akármit, mesélgetés közben ugyis önkéntelenül elmondod azt, a mit láttál, és: ez a regény igazsága. A ki azt beszéli el, a mi vele esett meg, a ki az igazat és csak az igazat mondja el, az borsót hány a falra, igazsága el fogja rettenteni az olvasót, igazsága pusztában kiáltó szó marad.

Történt azonban, hogy Borszéki egy éjjel ezt álmodta:

Benyit L.-néhez, az imádottjához s rajta éri a hölgyet, a mint ez szerelmes levelet ir a kinai trónörökösnek: „Kedves sárgám! Nem élhetek nélküled; te vagy életem, halálom!…“

Dühbe jön, kikapja a levelet L.-né kezéből s igy kiált fel:

– Megyek azonnal a külügyminiszterhez s felelősségre vonom a czong-li-jáment!

De a külügyminiszterhez csak a mont-cenisi alaguton át lehet eljutnia. Derekát meggörbitve s térdig vizben botorkál előre; végre sok, sok idő multán világosságra ér s ott áll a külügyminiszter előtt, a kiben Bodokit ismeri fel.

– Lássa, kedves Borszéki – szólt a miniszter szeliden feddő hangon – ön még most sem olvasta el a regényemet!

– Nem elég valárd – felel Borszéki – nem elég eleven. Vagyis inkább nagyon is valárd, tulságosan sok benne az igazság. Annyi bizonyos, hogy nem fog tetszeni a közönségnek.

– Honnan tudja? – szólt nyersen a miniszter. – Az itészet szép, de csupán akkor, ha az itész csak a maga nevében beszél. Ha az itész másokra fogja rá a maga gondolatát, az itész hazudik. Különben micsoda közönségről beszél ön? Arról a kis körről, a melyet ismer? S a mai közönségről, vagy a holnapiról? Ma, meglehet, csak a mesélgetés tetszik; az anekdota, az elevenség, mint ön nevezi. De mit tudja ön, hogy holnap mi lesz divatban? Vajjon nem az igazmondás-e? A szubjektiv, a hogy ön az igazságot csufolja?

– Exczellencziád meg fogja engedni… A czong-li-jámen…

– Holnap – vágott közbe a miniszter – s hangja nem türt ellenvetést – a világ torkig lesz az önök szines meséivel s ha meg akarja tudni, hogy milyen volt az ember az elmult korszakban, előveszi a mi könyveinket. Mit tudhatna meg az önök kalandos, anekdotás történeteiből? Külsőségeket; egy csomó ürességet. A mi könyveinkből ellenben megismeri az elmult korszak emberének vágyait, törekvéseit, lelki hajlandóságait. Jegyezze meg magának, az embert nem a ruházat teszi; nem a furcsaságok, nem a humoros következetlenségek, nem az, a mit a véletlen miveltet veled. Pedig önök ezt nevezik jellemnek és folyton csak ezzel foglalkoznak az irásaikban. Nos, én azt mondom önnek: az ember nem az, a mit csinál, hanem az, a mit akar. A mit csinál, az: esetleg; a mit akar: az korának törekvése, vagy az örök emberi. Ehhez képest a regénytárgy: nem az élet tarkaságai, hanem az: a mi mindenkivel megtörténik. Amaz dajkának való téma; az igazi iró mindig emerről fog beszélni.

Borszéki fölébredt, egy kicsit kérődzött az álmán, aztán vállat vont s igy morgott magában:

– Tudja az ördög.

Majd gyertyát gyujtott s mivel az álom végképpen kiment a szeméből, elővette a boszorkányos iratcsomót, kikereste a nyolczvannyolczadik lapot, egyet sóhajtott s tovább olvasta a legujabb Copperfield-et.

Egy óra multán, mialatt czigarettát keresett elő, igy szólt magában:

– Ez a regény nem is olyan rossz, ha nem tud aludni az ember. (1901.)