IV.

Most már nem remél. Túl van a hatvanon; végre is le kellett mondania az álmai megvalósitásáról, mert érzi, hogy akármi telnék is tőle, késő!… Az ő gondolatai, az ő ötletei nem kellenek többé senkinek.

Átlátta, hogy egész életerejét szavakban pazarolta el. És ődöng egyik kávéházból a másikba, azok alá az ivlámpák alá, amelyek épp ugy elégették őt is, mint ahogy nyáron elégetik az efemeridákat.

Néha el-elalszik a márványasztalon.

Ilyenkor a pincérek felköltik és megmondják neki;

– Bucsay ur, mondtuk már, hogy itt nem szabad aludni!… Bucsay ur, a gazda nem türi, hogy valaki a kávéházban aludjék!… Bucsay ur, menjen már haza!