I.

Nottingham várának felső csarnokában, nyolc fáklya közepett, csöndesen iddogáltak a bárók és kapitányaik. Keveset szóltak, sűrűbben ürítgették kupáikat és néha hosszasan elhallgatták, hogyan viháncolnak és visítoznak odalenn az udvarban, a várba fölrendelt lányok és menyecskék, akiket már ugyancsak szorongattak a legények meg a hadnagyok. Alant vígan voltak az emberek. Az udvarban égő rőzselángok körül tréfálkozó nép kergetőzött s az alsó-csarnokokból, amelyekbe csak kivülről szűrődött be világosság, mindenféle zsivaj hallatszott. Egyszerre, valahonnan a pincék tájékáról, hosszu sikoltozás hangzott föl, mintha valakit ölnének. „Ez leány volt“ – nevetett Sir Ramorny, a házigazda.

Ebben a pillanatban a felső csarnok egyik világos falán roppant árnyék futott végig. Egy óriásnak az árnyéka, aki, mikor fölemelkedett ültőhelyéből, a fejével fölért a boltozatig.

– Én, Percy, Northumberland grófja, – szólalt meg az óriás – esküszöm az égre, az ég Istenére, hogy nem nyugszom addig, amig az utolsó Westmoreland döglötten nem hever a lábamnál, meneküljön előlem akár a poklok fenekére!

Kiürítette kupáját s aztán leült. De példájára sorra fölemelkedett a többi báró is, és igy esküdöztek:

– Én, Clifford, esküszöm az élő Istenre és az ő egyszülött fiára, hogy mindhalálig veled harcolok, Sir Northumberland, és a pokol tüzébe is utánad lovagolok!

– Úgy legyen üdvösségem az égben, – fogadkozott Sir Montravers – amint megtartom eskümet, hogy mindig oldalad mellett leszek, ameddig Sir Walter ellen harcolsz!

– Ha Sir Walter Westmoreland-nek csak egy fattyuja is rejtőzik valahol: előkerítem a föld alól is és kiirtom a világból! – erősködött Sir Rothsay.

Igy vagy ilyenformán fogadkozott, ki a szentekre, ki a háromegy istenre, a többi báró is, mind valamennyi, szám szerint huszonheten; az ország nagyjainak majdnem a fele.

Sir Ramorny elégedetten simogatta hosszu, deres szakállát.

– Megfizetek érte, Sir Walter, – szólt magában – hogy megaláztál Rőt Vilmos előtt!

Odalenn ekközben a szerelmes kedv lassanként elölte a tréfálkozás lármáját.

– Több italt a legényeknek! – adta ki a parancsot Sir Ramorny. – Akadhat köztük, aki utoljára iszik.

– De aztán aludják ki magukat! – szólt Clifford. – Korán kell elindulnunk, ha virradatkor fenn akarunk lenni az Ördöghegyen.

– És meglehet, hogy holnaputánig nem fognak aludni – szólt Montravers. – Vadászat közben dolgunk is akadhat.

– Majd kialuszszák magukat, ha egy kicsit megdézsmáltuk Sir Walter vadaskertjét! – szólt Rothsay.

Northumberland nem beszélt, csak nagyokat ivott. Közben hátradőlt a székén és tekintetét az ajtóra függesztette. Azon az ajtón jött be nemrég a hiradó, aki jelentette, hogy Northumberland egy legényét Sir Walter elfogatta, rettenetesen elpáholtatta és visszaküldte az urához.

A hallgatag óriás körül egyre szaporább lett a beszélgetés. A bárók sokkal jobban győzték az italt, mint csatlósaik, de idő multán ők is fölélénkültek. Sir Berkeley elbeszélte, mit látott Winchesterben, a Sir Walter esküvőjén.

Aztán Sir Ramorny vette át a szót.

– Én láttam Godiwát, – mesélgetett – amint meztelenül lovagolt végig Coventry piacán, hogy megmentse szülővárosát. Aranyhaja úgy beborította, hogy egész alakjából nem látszott egyéb, csak az arca, lábujjainak a hegye, meg a két keze, amint a kantárt tartotta. Ilyen a Marjory haja. És láttam a Sir Douglas leányát, akibe az oltárnál beleszeretett az áldozópap… akibe Calixtus érsek egy szempillantás alatt ugy beleőrült, hogy nem eskette össze a vőlegénynyel, mert, amint később mentegetőzött, lehetetlen volt elhinnie, hogy nem földreszállott angyal áll előtte. Ilyen a Marjory arca…

Northumberland ugy ütötte kupáját az asztalhoz, hogy minden edény lehullt róla, olyan csörömpöléssel, mintha még ezek is ijedten menekültek volna.

– Elég! – kiáltott. – Ne halljak többet a Westmoreland-népségről!

Hagyták. Mindenki tudta, mi baja. És mindenki örült, hogy dühében velök tart.

Sir Ramorny uj vedreket és még nagyobb kupákat hozatott. Aztán elülről kezdték az ivást, mintha most érkeztek volna. És ittak, amig el nem álmosodtak.

Éjféltájban a bárók sorban elszökdöstek pihenni. Csak Northumberland maradt a székén, hátradőlve s tekintetét arra az ajtóra függesztve, a melyen a hiradó bejött.

Végül, mikor már régen egyedül volt, ő is elbóbiskolt.

De még reggeli szürkület előtt fölébredt. Lement a még sötét udvarra, fölrázott álmából egy legényt, egy rocska vizet hozatott, megmosdott s aztán megfuvatta a kürtöt.

A kürtszó elhangzása után hosszan, elnyujtottan kiáltotta a csatlós:

– Northumberland!…

Ez azt jelentette, hogy Percynek a legényei álljanak talpra. Az ur vadászni megy.