III.

Northumberland és Westmoreland háboruja kerek husz évig tartott. Időközben egyiktől is, a másiktól is elpártolt egy-egy régi szövetséges s a régi helyére uj szövetséges lépett; de a két ellenséges sereg ereje, amely az első ütközet idején majdnem egyforma volt, később is meglehetősen egyforma maradt. Az örökkön harcolók sorában gyorsabban szántott a halál, mint a békességben élők között; de a kidőlt harcosokat pótolni uj katonák nőttek fel, ugy Northumberland seregének, mint Sir Walternek a szolgálatára.

Igy a szerencse hol az egyik, hol a másik ellenfélnek kedvezett. Az egyiket is, a másikat is sok veszteség és sok vereség érte, de hogy a háborunak mi lesz a vége, hosszu ideig bizonytalannak látszott. Csak a második tiz év vége felé kezdett kitünni, hogy a szerencse lassankint végképpen elpártol Sir Waltertől.

Husz esztendőn át Sir Walter is, Sir Percy is számtalan csatát láboltak meg. Mind a kettő sokszor megsebesült; ugy az egyiknek, mint a másiknak, többször is be kellett pillantania a pokol tornácába, de a véletlen ugy akarta, hogy husz esztendőn át, akárhol és akármilyen buzgón keresték egymást a csatamezőn, sohase találkozhattak.

– Valami rontás van benne, hogy sohase akadhattok össze, pedig mindenütt keresitek egymást! – szólt egyszer Sir Percyhez hü embere, Sir Gournay, három nappal a cheltenhami csata előtt, amelyben Sir Walter életét vesztette.

– Tudod, hü Gournay, – felelt Northumberland – én megtartom eskümet s keresni fogom Sir Waltert egyikünk végső leheletéig… de már nem bánom, ha sohase találom meg!…

Sir Gournay nagyot nézett.

Csillagfényes, szép, nyári este volt, s a vezér, aki hű kapitányával a sátra előtt járkált, folyton az eget nézegette.

– Nézd, hü Gournay, – magyarázgatta szavait Sir Percy, – husz esztendő óta sok minden megváltozott. Mikor a háboru megkezdődött, Clifford, Montravers és Rothsay voltak a szövetségeseim, most Clifford, Montravers és Rothsay Sir Walternek a frigyesei. Husz esztendővel ezelőtt Norfolk, Sussex és Exeter Sir Walter pártján voltak; most Norfolk, Sussex és Exeter az én alvezéreim. Tudod, ki volt az első, aki harcra tüzelt. Westmoreland ellen? Sir Ramorny, aki most ellenségemnek a barátja és tanácsadója! Sőt te magad is, Gournay, aki már hét év óta hü emberem vagy, husz esztendővel ezelőtt a Sir Walter táborában harcoltál!

Sir Gournay közbe akart szólni:

– De, vezér…

– Ne mentegetőzzél, – folytatta Northumberland, – eszem ágában sincs fölpanaszolni, hogy nem mindig voltál barátom. Idővel a barátok ellenségekké válnak s a régi ellenségek megbékélnek egymással. Ez a világ rendje; igy hozza magával a dolgok örök körforgása. Amazokat is értem. Sir Ramornyt boldoggá tette, hogy leányát feleségül adhatta az ifju Brucehoz és minden haragja elmult Sir Walternek egyetlen jó szavára. Sir Waltert elhagyták, akik kisebb jutalmat kaptak tőle, mint amekkorát vártak; elhagyták, akiket megbántott, méltán vagy érdemetlenül, cselekedettel vagy szóval, néha talán nem is szóval, hanem amikor roszkedvü volt, egy puszta tekintettel. Tőlem is szökdöstek, akiket Sir Walter szép igéretekkel hóditott a pártjára vagy akik ugy gondolkoztak, hogy tőlem már nem várhatnak semmit, mert már jóval többet kaptak, mint amennyit ki tudtak érdemelni. Nem haragszom rájok. Megváltoztak, ennyi az egész. Értem őket és megbocsátok nekik; hiszen magam is megváltoztam.

– Te, uram? – kétségeskedett Sir Gournay. – Te olyan vagy, mint az óriás cser!…

– Nagyon megváltoztam, – erősítgette Northumberland. – Husz esztendővel ezelőtt csak szerettem és gyülöltem; most se szeretni, se gyülölni nem tudok többé senkit. A szeretőimtől sorra elidegenedtem; a legtöbbet megutáltam. A barátaimat jobban megismertem; ha nem bizonyultak megvetésreméltóknak, szégyelnem kellett, hogy a gyöngeségüket vagy a kicsinyes önzésüket előbb nem vettem észre. A legtöbben egy kis hitszegéssel, egy kis csalárdsággal és sok kapzsisággal, egyszerüen beállottak az ellenségeim sorába. És a gyülöletem? Valaha gyülöltem Bruce Marjoryt, aki megvetette a szerelmemet. De ezek az érzéseim elmultak s tudom, hogy ez a nő olyan tiszteletreméltó, mint amilyen kevéssé tiszteletrméltók azok, akiket husz év óta megismertem. Hü feleség, jó anya; csak egy hibája van, hogy én nem tetszettem neki. Valaha gyülöltem Sir Waltert; de ma már mért gyülölném? Azért, mert elhóditotta előlem, akit szeretett? Én is megtettem volna az ő helyében. Vagy mert sértéssel felelt, mikor azt hitte, hogy csúfot űzök belőle? Mit tehetett volna egyebet? És ő az egyetlen ember, akiben husz év óta soha se kellett megcsalódnom, aki husz év óta még csak boszuságot se okozott nekem. Mindig becsületes ellenség volt és én jobban szeretem a becsületes ellenséget, mint az álnok barátot. Azt mondhatnám, hogy: ő az egyetlen, aki husz év óta nem vétett ellenem.

Sir Gournay hallgatott.

– Husz év alatt mindenki annyit öregszik, hogy maga se ismer rá a régi énjére. És husz év alatt minden megváltozott körülöttem. Hol van már a néhai Rőt Vilmos király?! Azt hiszem, azóta már az égben is más Isten van.

Tekintete egyre az égbolton kalandozott.

– Abból, ami husz év előtt volt, majdnem mindent szétfujt a szél vagy elmosott az ár. Abból, ami husz év előtt volt, semmi se maradt meg, csak az én esküm, meg ezek a csilagok, amelyek fölöttünk világitanak!

A hü Gournay is föltekintett az égre, mintha meg akart volna győződni róla, hogy a csillagok csakugyan ugyanazok-e?

– Mindent értek, – fejezte be a beszélgetést Northumberland. – Csak azt az egyet nem értem, hogy annak a sok ijásznak és lándzsásnak, akik husz év óta szép sorban elhullottak… hogy ennek a kétszázezer normannak és angol-szásznak mért kellett ifjan elpusztulnia?!