XV.

Május 30.

Beteljesedett. Megboszultam magamat, de olyan alaposan, hogy utóbb egy kicsit meg is sajnáltam azt a nyomorultat.

Ennek a csöndes részvétnek a gyönyörüségét s azt az örömöt, hogy végre megszabadulhattam a lelkemet elárasztó sok keserüségtől, egy isteni sugallatnak köszönhetem.

Gyönyörü tavaszi délután volt… kakukfű- és démutka-virággal koszoruzottan, vidám villik táncoltak a mezőn – mondja a költő… a Freudenau gyepén pedig telivérek futkostak – mondom én.

Mert éppen a Derby napján történt, s mindenki sietett a versenyre… az egész Bécs… mindenki, aki élni akar és élni tud… én is.

Ártatlan lélekkel jelentem meg a lovak ünnepén; nem gondoltam semmi rosszra. Az én Paulinám sem.

Az én Paulinám sokat remélt ettől a naptól. Ezen a délután mutatták volna be neki a tizennyolc éves Fülöp Ágost herceget, akinek a szerelmi oktatója akart lenni, szegény!…

És ezt a délutánt szemelte ki arra is, hogy végre-valahára átadja a közbámulatnak hires ruhái leghiresebbikét.

A bemutató előtt hetekig beszéltek erről a csodaruháról. A párisi mesterek nagymestere készitette, jeles festők és más szakértők közreműködésével. Mondhatom, se Bécs városa, se az utolsó két évtized nem látott szebb ruhát, pedig ezen a téren a verseny soha se szünetel. De a legnevezetesebb mégis csak az volt rajta, hogy egy kis uradalomba került.

Hogy ez a ruha kifizethető legyen, több embert kellett megnyuzni érte, mint a mennyi kék rókát kell föláldozni a világ legdrágább bundájához.

De a Paulina öreg bankárja már régen elvégezte az ehhez szükséges előmunkálatokat; Paulina egyelőre – ameddig a csapodár vén pillangó más virágra nem száll – minden fényűzést megengedhet magának.

És Paulina szörnyen zsugori ugyan, de toalettre van szíve áldozni, kivált, amikor a más zsebéből teheti.

Szóval Paulina tündöklött, s megpillantva a Meseországból hozott ruhát, egy pillanatra én is elvakultam.

De a hogy utóbb magamhoz tértem, hirtelen egy fénysugár villant meg előttem. Ez a fénysugár a boszuálló angyal lángpallosa volt… s a megbűvölő jelenés, a boszuálló angyal, világosan láthatóan a Paulina fehér ruhájára mutatott…

– Köszönöm, kedves látomás! – hálálkodtam magamban.

Az angyal idején világosított fel; még az első versenyt se futották le. Paulina a buffet-ben ült s valami hűsítőt szürcsölgetett a nagybátyám társaságában. Oda siettem hozzájuk s túláradó melegséggel üdvözöltem az ellenségemet.

– Kedves Paulinám, csakhogy végre látlak!… És milyen szép vagy!… A hír keveset mondott!…

Jobban udvaroltam neki, mint a nagybátyám, s közben egy nagy csésze csokoládét hozattam, hab nélkül. Paulina gyanutlan volt, mint egy gyermek.

No, és… minden úgy történt, a hogy kiszámítottam. Az első hamis start után – amikor három vagy négy túlbuzgó ló jó messzire előre szaladt, hogy aztán vissza kelljen kullognia az indító ponthoz, több rendet tanulni – Paulina fölállott s a messzelátójával nézte, hogy az ő lova nincs-e a nyugtalankodók között? Én is fölkeltem a székemről, s a csokoládés csészét a kezemben tartva bámészkodtam az indító pont felé. A következő pillanatban a start sikerült… izgalmamban összerezzentem… és – Uram, teremtőm! – olyan ügyetlen voltam, hogy az egész csésze csokoládét ráöntöttem a Paulina csoda-toalettjére.

A párisi nagymester hasonlíthatatlan kreációja egy szempillantás alatt átváltozott Amerika térképévé. A fehér alapra a legpontosabban rárajzolódott úgy Észak-, mint Dél-Amerika, vöröses-barna színben – amely színárnyalatot itt stilszerünek kellett elismerni, mert az amerikai őslakók arcszínére emlékeztetett.

– Jézus Mária! – kiáltottam fel kitünően sikerült kétségbeeséssel, mialatt a lovak befelé vágtattak, – édes Paulinám!… esedezem!… bocsásd meg nekem ezt a szörnyü ügyetlenséget!… vigasztalhatatlan vagyok… Meg tudsz-e nekem bocsátani?!…

A szeme villanásából láttam, hogy gyanakszik. De ki bizonyithatta rám a szándékosságot?!

– No, ez sikerült! – pihegte megsemmisülten.

Akármennyire gyanusított magában, mégis csak le kellett nyelnie a dühét.

Mondhatott-e egyebet a testté vált vígasztalanságnak? Hisz olyan kétségbeesett, olyan szerencsétlen voltam!… maga a szánom-bánom. Sóhajtoztam, nyögtem, s a legvékonyabb, a legszendébb hangomon sivalkodtam, mint egy kéthetes malac. Bátran visonghattam az általános nagy zajongásban; az egyik ló éppen akkor ért be elsőnek.

Mit tehetett volna mást?!… Azonnal el kellett tünnie… Mielőtt Fülöp Ágost megjelent a szinen!… Mielőtt a fehér álmot megcsodálhatta az egész közönség!… A fehér álom, a párisi szabókirály nagy mesterműve, már csak piszkos rongy volt.

Mikor hallottam, hogy az autója elpöfög, olyan érzésem volt, amilyen Napoleonnak lehetett Jénánál.

Szerettem volna belekacagni az erdőbe, mint Coeurdelion tette, mikor megszökhetett a fogságából. Egy mázsányi súly szakadt le a szívemről. Ujra lélekzettem. Valami csodálatosan édes kielégülést éreztem. Megboszultam magam!

Soha se aludtam jobban, mint ezen az éjjelen. Igaz, hogy ötheti álmatlansággal szolgáltam rá egy kis lelkibékére, egy kis pihenésre. De most aztán úgy aludtam, mint a tej. Mint a gyermekek. Az igazak álmát aludtam.