UJ IDŐK

– Tollrajz a mai Budapestről. –

Történik: Bécs mellett, a freudenaui lóversenytéren, október végén, délután négy órakor.

Nyirkos idő – mondta volna Shakspere. Az ég arculata sirós… vagy: az égboltozatnak a szeme is, a szája is sirásra áll – mondjuk mi, szabadon Arany János után, művészi fordulattal s azzal a hetyke merészséggel, amely nélkül nincs ifjuság s nincs szellemi megujhodás.

A versenypálya lucskos, a nagytribün előtt elterülő sétatér csatakos, a fogadók lelkei borusak.

Künn, az ezerszáz méteres inditópontnál, a kétévesek eladóversenyére készülődnek. Kissé hosszasan, mert sok ló fut, s hol az egyik, hol a másik idejekorán előre szalad.

A nagytribünnek azon a részén, amely legközelebb van a Jockey-Club tagjainak fentartott rekeszhez, tehát ahoz a helyhez, ahol a bécsi mágnáshölgyek nagyobb csoportba verődtek, két budapesti üldögél; egy idősebb ur és egy fiatal asszony.

Az idősebb ur: Berzsenyi Jacques báró. A fiatal asszony: a báró jogtanácsosának, dr. Szondy Gergelynek a felesége.

Berzsenyi báróról a bécsiek is tudják: hogy Budapest pénzkirályainak egyike, akinek közbejötte nélkül semmiféle pénzügyi akció nem képzelhető, s hogy üres óráiban versenyistálló-tulajdonos.

Dr. Szondy Gergelyné azonban pár szónyi bemutatásra szorul.

A szép Altmann Veronka tizenhat esztendős koráig, amikor elvitték az első báljába, nem csinált egyebet, csak kinézett az ablakon és néha regényt olvasott. Akárhová nézett ki az ablakból, mindenütt azt látta, amiről a regényei beszéltek: a gazdagságot. Mindig csak a gazdagságot, kivéve, ha otthon nézett körül. Az apja, bár egy nagy banknál a vezető állások egyikét foglalta el, talán mert léha, élhetetlen ember volt, sohase tudott többet szerezni annál az évi huszezer koronánál, amely a családjának az utolsó fillérig kellett a legszükségesebbre.

Azok a gondolatok, amelyek a tizenöt éves Veronkát ablakában foglalkoztatták, később se törlődtek ki a lelkivilágából. Veronka minden iránt érdeklődött, ami szép, jó, nemes és főnemes, minden iránt, ami érdekes, de egyetlen igazi szerelme, első szerelme, a gazdagság maradt.

Tizenhat éves korától huszonnégy éves koráig szorgalmas látogatója volt a bálozás felsőbb iskolájának. E nyolc év alatt – mint naplófeljegyzéseiből megállapitható – huszonhét érdekes férfi iránt érdeklődött, lelkének minden hevével, – mert lelkét, mely tele volt finom érzéssel, megrezegtette mindaz, ami a mai szép világban uj, megnyerő és egyéni, ifjuságra vagy más erőre valló.

A sok érdekes férfi között találkozott néhány gazdag is, de ezek nem pályáztak a Veronka kezére. Huszonnégy éves korában, reményvesztetten és kissé fáradtan, férjhez ment huszonhetedik ábrándjához, dr. Szondy Gergelyhez. Dr. Szondy nagyon elfogadható kérő volt. Harmincöt éves, komoly és igen szorgalmas ember, aki vagyonnal még nem dicsekedhetett, de főjellemvonásainál fogva nagy jövőre számithatott.

Azóta Veronka nem csinál egyebet, csak élénk társaséletet él, lehetőleg a legjobb körökben, hogy legalább láthassa a gazdagságot. A kirakat is érdekli, ha már nem lehet törzsvendég az ékszeres boltban.

Már nem olyan szép, mint husz éves korában, de az alakja nagyon szerencsés, a szeme csupa lélek s a fogai gyönyörüek. Az arcvonásai nem hidegen szabályosak, de nagyon kedvesek; a mozgásában, a beszédében s egész megjelenésében van valami megkülönböztető, vonzó érdekesség.

Dr. Szondy Gergelynek nem csekély munkájába kerül, hogy érdekes megjelenésü felesége megfelelően választékos mezben jelenhessék meg egy kissé mindenütt. Kárpótlásul megvan az az elégtétele, hogy feleségét Budapest egyik legkellemesebb jelenségének mondják, akinek a jóizlését még a barátnői sem tagadhatják le.

Veronka szépségének csak egy nevezetesebb fogyatéka van. A hajszine a sok ápolástól egy kissé tarka. De talán eredetileg is ilyen szinü volt; Veronka már nem emlékszik rá.

Veronka szól:

– Igazán boldog vagyok báró ur, hogy véletlenül találkoztunk és végre kibeszélgethetjük magunkat, mert mondhatom, ugyancsak felcsigázta a kiváncsiságomat. Már több mint egy hónap mult el azóta, amikor jelezte, hogy meg fog látogatni, mert igen komoly mondanivalója volna… Én várom, várom, de hiába… és nemcsak hogy nem jön, hanem, amikor véletlenül találkozunk, mint a mult héten, a filharmonikusoknál, ahol éppen egymás mellé kerültünk, akkor se elégiti ki a kiváncsiságomat, hanem kitér azzal, hogy ez a hely a legkevésbbé se alkalmas a meghitt beszélgetésre… pedig mire való a szünet két zeneszám között, ha nem éppen erre? Mondja, hogyan lehet egy kiváncsi asszonyt igy meggyötörni?!… De megbocsátok, feltéve, hogy most mindent megvall, de mindent ám!… Remélem, nem fogja azt mondani, hogy a hely vagy az idő megint nem alkalmas?! Most rá is ér… a közelben nem ül senki, aki meghallaná, amit beszélünk… szerencsémre az esős idő távoltartja a tömeget… kevesen vannak s igy a báró ur ez egyszer nem szabadulhat meg tőlem, amig meg nem gyónik.

A báró: Én is örülök, hogy a kétévesek sok hamis startja végre alkalmat ad nekem őszintén feltárnom a szivemet. Valóban igen fontos dolgot óhajtok közölni és ha őszinte vallomásom halasztást szenvedett, ez csakis a pénzpiac mai helyzetének tudható be, mert bizonyára a legfájdalmasabb érzelmi ügyeknek is el kell hallgatniok, midőn a mindennél fontosabb elintézendőkről van szó. De végre, minthogy Csibészkirály odakünn még erősen nyugtalankodik és elég szerencsés távolságban ülünk ezektől a bécsi hölgyismerőseimtől, akik a korláton tul tartózkodnak, nem habozom megismertetni önt a tényállással.

Veronka: Nos, nos, nos?!…

A báró: De előbb önnek igéretet kell tennie, hogy nyiltszivüségemért nem fog megharagudni. Mert az én lovagiasságom egyszerüen kizárja azt, hogy én egy uriasszonynak olyasmit mondhassak, amit ez a személy magára nézve sértőnek találhat.

Veronka: Mennyi felesleges bevezetés! Biztositom, báró ur, hogy ön semmit, de semmit se mondhat nekem, amiért én megharagudnám. A legrosszabb esetben, ha valami lehetetlent kivánna tőlem, röviden azt mondanám, hogy: nem!… De addig, ugy-e, nem mondhatok nemet, amig azt se tudom, hogy miről van szó?!

A báró: Meg kell még jegyeznem, hogy én már kedves atyja iránt is baráti jóindulattal viseltettem és nem rajtam mult, hanem az ő saját mulasztásán, ha ő azt a szives utbaigazitást, melyet sohase tagadtam meg tőle, nem kérte ki elég gyakran, vagy nem tudta gyümölcsöztetni. Ezt a jóakaratot mindig kész voltam átvinni az atyáról a leányra, amint abból is meggyőződhetett, hogy az ön férjét neveztem ki jogtanácsosul és ha nyiltságomat netalán nem fogja kellemesnek találni, ugy ne tulajdonitsa ezt egyébnek, mint állandó jóakaratomnak.

Veronka: Higyje el, báró ur, hogy én imádom az őszinteséget!

A báró: Mindenek előtt tehát azt a rideg tényt kell közölnöm önnel, hogy értésemre esett, mily hirek szállonganak. Ezek a hirek nem mondtak se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy önt, mint jogtanácsosom nejét, ugynevezett benső szerelmi viszony fűzné hozzám.

Veronka: Ó, báró ur, de hisz ez borzasztó!

A báró: Nem titkolom el ön előtt, hogy engem ez a hiresztelés rendkivül kellemetlenül érintett. Nem találnék ugyan semmi szégyelni valót abban, hogy én, mint öreg ember, egy ilyen szép asszonyt szerelemmel füzzek magamhoz, és minthogy nem akarok jobbnak látszani, mint amilyen vagyok, nyiltan megvallom, hogy hasonló célokért még az áldozatoktól sem szoktam visszariadni, mert én éltesebb korom ellenére is megőriztem ifjukori idealizmusomat. Sőt hozzáteszem, hogy például áldott emlékezetü, boldogult nőm életében engem ez a hiresztelés a legkevésbé sem zavart volna, mert ő, mint – fájdalom – sokáig beteg nő, baráti elnézéssel itélte meg, sőt bizonyos büszkeséget talált benne, hogy férjének netaláni idealizmusa a szép nők részéről tartós méltánylásban részesül. Következésképpen, ha ez a hiresztelés néhány évvel ezelőtt merül fel, alighanem ugy gondolkoztam volna, hogy ez a rám nézve csupán hizelgő hiresztelés, mint olyan, mely egyedül önnek lehet kellemetlen, rám nem is tartozik. De viszonyaim megváltoztak és amennyire sajnálom, hogy a pletyka nem mond igazat, oly őszintén kijelentem, hogy bizonyos okaim vannak, amelyeknél fogva a jelzett hiresztelés rám nézve fölötte kellemetlen.

Veronka: Ó, báró ur, ön halálra ijeszt!… Hogyan, az emberek azt beszélik?!… Ó, milyen gonosz a világ!… Istenem, ha a férjemnek is a fülébe jutna!… Mi lesz velem?! Mi lesz velem?!… Pedig ön tudja a legjobban, mennyire ártatlan vagyok!… De hát hogyan terjedhetett el ez a rágalom?

A báró: Én is ezt kérdeztem magamtól és rögtön elhatároztam, hogy ki fogom kutatni, miképpen terjedhetett el. Igen diszkrét módon ugyan, de valóságos nyomozást léptettem életbe és képzelheti meglepetésemet, midőn ez a nyomozás azt a sajátságos dolgot deritette ki, hogy ez a hiresztelés senki mástól nem ered, mint öntől!

Veronka: De, báró ur, hogy mondhat nekem ilyet?! Hisz ez felháboritó!

A báró: Én is csodálkoztam és egy darabig nem tudtam megérteni, hogy valaki, akinek semmi baja sincs, hogyan költhet egy rágalmat önmagáról, mely végre is rossz hirbe keverheti őt, holott ő személyesen tudja a legjobban, hogy ebből a rá nézve kompromittáló ügyből egy árva szó sem igaz?! No, de a dolog nem is ugy történt, mintha ön, teszem fel azt, dicsekedett volna, hogy önt szerelem füzi hozzám, hanem ugy, hogy ön olyan szavakat ejtett el a barátnői előtt, amelyek alkalmasak voltak azt a látszatot kelteni, mintha közöttünk meghittebb viszony volna. Az egyik nyomozó szavai szerint ön ugy viselkedett, ugy tetszelgett nevem emlegetésével, ugy tüntetett s olyan kétséges értelmü nyilatkozatokat tett, mintha mindent el akart volna követni, hogy táplálékot adjon a szállongó gyanunak, mely önt hamisan vádolta, sőt ön maga volt az, aki saját jószántából gyanuba keverte magát és mint önkéntes kezdeményezte egy egyénnek a megrágalmazását, aki senki más nem volt, mint ön személyesen.

Veronka: De, báró ur, én nem tudok magamhoz térni az álmélkodástól!… Hogy én magam tévesztettem volna meg az embereket… Hogy én magam hitettem volna el, mintha… De hisz ez őrület!… És én nem tudom megérteni, hogyan vádolhat ön ilyesmivel egy kifogástalan uriasszonyt?! És hogyan tud elhinni ilyen esztelenséget?!

A báró: Tudja, a mai világban a kifogástalan uriasszonyok néha kissé furcsák. A kifogástalanságuk mellett is kitelik tőlük bármi bolondság. Aztán ez az esztelenség nem is olyan nagy esztelenség. Néha pusztán azért is megtesz az ember ilyesmit, hogy a barátnői hadd pukkadozzanak az irigységtől.

Veronka: Ön ilyen rettenetes dologgal vádol engem!… és még hozzá, hogy gyermekes ostobaságból követtem volna el ilyesmit!… Nem, báró ur, én nem vagyok ennyire gonosz, de ennyire naiv sem.

A báró: Magam is azt hiszem, hogy komolyabb okai voltak rá. Tudja, én el tudom képzelni ezt a számitást egészen helyesnek. A mai világban egy asszony igy gondolkozhatik: „Ha a társaság azt hiszi, hogy én behálóztam ezt a nagy pénzembert, hát annál jobb. Ez engem ugy tüntet fel, hogy nagy befolyásom van a pénzeszsákra, mindent ki tudok nála vinni, urnő vagyok annak a hatalmasságnak az óriásbarlangjában, ahol minden nagy érdek összefut. Mit árthat ez nekem és mit használhat?! No, használni igen sokat használhat! Mert az emberek azt fogják mondani: ennek az asszonynak a férje tekintély, ennek az asszonynak a férje hatalom, mert az asszony mindent ki tud vinni a pénzkirálynál, hát bizzuk az ügyünket mi is erre a tekintélyes emberre, akinek ilyen okos felesége van! És az emberek talán ostromolni fogják a tekintélyes ember irodáját. Azonkivül egy asszonyt mindig szépen ruház, egy asszonynak mindig csak reklám, ha ilyen nagy pénzdisznók, ilyen öreg pénzdisznók hevernek a lábánál. Nincs elegánsabb babona, mint az ilyen vén szerencsedisznó.“ Miért ne gondolkodhatnék némelyik asszony igy, aki mindamellett, nem tudom miért, kifogástalan akar maradni?! És szándékosan keveri hirbe magát, éppen a férje érdekében, vagy mert a házastársak között az érdek többnyire közös, mondjuk: a gyermekek érdekében!

Veronka: Micsoda szörnyüségeket beszél össze-vissza?! El tudja képzelni, hogy egy asszony megkockáztassa a jó hirét, a családi élete nyugalmát, talán az egész jövőjét az ilyen kétséges haszonért?!…

A báró: Miért ne?! Meglehet, azt mondja magában: „A férjem akkor se tudná meg a dolgot, ha igaz volna; hogyan tudja meg hát akkor, amikor nem is igaz?! E felől nyugton alhatom; engem ugyan semmin se fog rajtakapni! A többiek pedig gondoljanak akármit! Mit bánom én, ha rossznak gondolnak? Nekem elég, hogy nem vagyok rossz!“ És az asszony igy okoskodhatik tovább: „Ugyan, kinek ártok vele, ha elhitetem a világgal, mintha ugy volna, ahogy nincs?! Az öreg ember hozzátartozói között nincs senki, akit ez a hiresztelés bánthatna. Áldott emlékü neje már nem él, leányai pedig, a férjeiknél, csak örvendeni fognak, ha értesülnek, hogy atyjuk még most is megőrizte ifjukori idealizmusát és a szép hölgyek részéről, nem annyira szép szeméért, mint inkább előzékeny modoráért bizonyos megbecsülésnek örvend. No és az öreg pénzdisznónak, ha véletlenül értesitik, csupán hizeleghet nevének a pletykában való tartós szereplése.“ És ez az okoskodás egészen helyes is volna, ha nekem nem volnának bizonyos okaim, amelyek megnevezésétől, diszkrécióból, tartózkodnom kell. Lehetnek ugyanis más, ha nem is éppen olyan szép nők, mint ön, akik ugyanerre a reklámra igényt tartanak, sőt ez irányban igénypört jelentenek be, és meg kell vallanom, bizonyos joggal.

Veronka: Báró ur, én nem tudom, hogyan tiltakozzam, hogyan utasitsam vissza ezt a csunya vádat s még kevésbé, hogy miképen gyógyitsam ki önt rögeszméjéből?!

A báró: Ne tegye azt, gyermekem. Mert én most már tökéletesen értem önt, s mi több, bensőleg igazat adok önnek. Belőlem nem a neheztelés szól, csak az ellentétes érdek. Én nem vagyok olyan elavult ember, aminőnek netalán látszom; én meg tudom érteni az uj időket. Bizonyára én még a régi világban nőttem fel s a régi világban a férfiak is csak elvétve dicsekedtek el a nők kegyével; mondhatnám, csupán a közönségesebb férfiak. Én például soha sem beszéltem volna el szerelmi kalandjaimat; az igaz, hogy nem is igen voltak nevezetesebb kalandjaim, mert nagyon elfoglalt a vagyonszerzés és sajátságos, de való, hogy ifjukoromban távolról sem szerettek annyira a nők, mint öregségemben, midőn már több társaséleti csiszoltságra tettem szert és előzékeny modoromat is jobban megismerhették. De nem kerülhette el figyelmemet, hogy az uj időkben a nők körében sem szokatlan a hóditásaikkal való tüntetés és még kifogástalan nők is találkoznak, akik jól felfogott érdekből akképen hivalkodnak, mintha nem volnának kifogástalanok, hanem ellenkezőleg, gyümölcsöztetnék szeretetreméltóságukat, mely különben, nem tudom miért, csupán kényelemszeretetből-e vagy más okokból is, parlagon hever. S teszik mindezt csupán azért, mert az emlegettetést, a hirnevet, az érdekességet, a tekintélyt, a befolyást, az összeköttetéseket és netalán az anyagi hasznot is óhajtják.

Veronka: Báró ur, tekintse védtelenségemet! Ön nem viselkedik ugy, ahogyan egy nagyurhoz illik.

A báró: Miért, gyermekem? Én egyszerüen meggyóntam önnek és ismétlem, hogy eljárását meg tudom érteni, legkevésbbé sem nehézményezem s még helyeselni is tudnám, ha ez bizonyos érdekeimmel nem ütköznék össze. Igy azonban figyelmeztetnem kellett önt, hogy ha sulyt helyez rá, hogy kedves férje jogtanácsosom maradjon, igyekezzék ellentétes eljárással megcáfolni azokat a hireket, amelyeket nem meggondolatlanságának vagyok kénytelen tulajdonitani, hanem éppen ellenkezőleg. Természetesen egészen más volna a dolog, ha az ön részéről megszünnék a kifogástalanság: ez esetben, magától értetően, elenyésznének a kifogásaim.

Veronka: A báró ur talán megfogadta, hogy minden percben ujra meg ujra meg fog sérteni?

A báró: Sértheti önt, ha én valóságnak óhajtom azt, aminek az elhiresztelése egy cseppet se sértette önt, noha egy szó sem igaz belőle?

Veronka: Beszéljünk másról, amig a férjem előkerül, ha nem akarja, hogy itt hagyjam és egyedül járkáljak a versenytéren, ameddig a férjemet megtalálom.

A báró: Ne haragudjék, gyermekem. Bocsánatot kérek, ha megharagitottam. És nézze!… gondolkozzék tovább erről a dologról! Igaz, még egy vallomással tartozom önnek, bár most már elképzelheti, hogy mindezt nem hozhattam elő a filharmónikus hangversenyen…

Veronka: Még szép, hogy nem száz ember előtt vádolt meg…

A báró: És gondolja el, ha én ott, halkan csevegek önnel, mindenki azt mondta volna: „Ez a Bach egy cseppet sem érdekli a pénzkirályt; ez a Bach már nem divat, ez a Bach egy elavult zenész, egy senki.“ Pedig Bach ellen nekem semmi kifogásom; és hálátlanság lett volna tőlem e szegény zenészszel szemben, akinek annyi jó álmot köszönök… Start! Csibészkirály van elől.

Veronka: Jó startot kapott?

A báró (messzelátóján át nézi a versenyt): Kitünőt. Megszaladt a többitől… lehetetlen, hogy ezt bármelyik behozza. Csibészkirály-t fogadták?

Veronka: Igen.

A báró: Mondhatom, hogy már megnyerték a versenyt.

Veronka: Megérdemlem ezt a kis kárpótlást az után, hogy igy elkinzott.

A báró: Béküljön ki velem, gyermekem, és gondolkodjék tovább a dologról. Jusson eszébe, hogy ha a látszat már ugyis ön ellen van, még pedig saját akaratából, az már, hogy igaz vagy nem igaz, rendkivül csekély különbség.

Veronka (nevet): Most már a báró az, aki önmagát rágalmazza… legalább remélem, hogy rágalmazza… De éppen ideje volt, hogy önre kerüljön a sor.