IV.

A grófné másnap beharangozta Milano városát – a dóm harangjai nem versenyezhettek Pellegrini úr szép hitvesével – s az előadás estéjén a gondolatolvasónak »zsúfolt ház«-a és nagy sikere volt.

Az előadást követő napon, délelőtt tizenegy órakor, José Maria és Mr. Brown eszményi reggeli mellett ültek, Milano legjobb vendéglőjében. Brillat-Savarin óta nem élt ember, a ki a föld megemészthető javait Mr. Brownnál lelkesebben méltányolta volna.

– Látja, hogy nekem van igazam? – szólt Mr. Brown, pezsgőt töltve magának. – Egy kis csalafintaság és egy jó ötlet, a maga helyén, a maga idejében, többet ér minden bölcseségnél, minden tudásnál, minden komoly munkánál! Mundus vult decipi, ergo decipiatur.

Elhatározták, hogy megismétlik az előadást. Az ujságok olyan elismeréssel irtak Cumberland II. szerepléséről, hogy a második est sikerét is bizonyosra vehették. Még hozzá most már hirdetésre is költhetnek.

A reménység, mely rendesen csalfa, ez alkalommal nem is csalta meg José Máriát. Megint szép közönségük és nagy bevételük volt. De Mr. Brown nagyon is meg találta szivlelni azt az örök igazságot, hogy: »Mundus vult decipi…« – és José Maria másnap délben, mikor fölébredt, Mr. Brownnak már csak hült helyét találta. Ellenben helyette egy levelet talált az éjjeli szekrényén. A levélben ez állott:

Kedves Mester,

vérzik a szivem, hogy meg kell önt lopnom, de nem tehetek másképpen.

Nagyon meguntam, hogy olyan sűrűn kellett éheznünk; becsületszavamra, meguntam. Én nem születtem arra, hogy éhezzem. Ehhez tehetség kell. Önnek van hozzá tehetsége, nekem nincs.

Már pedig, valljuk meg, nem igen volt kilátásunk arra, hogy ebből a kronikus nyavalyából rövid idő alatt ki fogunk lábolni. Elvétve, nagyritkán, csinál az ember szerencsét… Milanóban például szép szerencsét csináltunk, – ezt a gyönyörü várost nem is fogom elfelejteni soha! – de ez, fájdalom, kivétel. A rendes dolog az, hogy a pénz elfogy, egy darabig semmi se sikerül, és a rókatáncz ujra kezdődik. Ez még isten tudja meddig tarthatott volna, és én már belefáradtam.

Elhatároztam tehát, hogy a legelső kedvező alkalommal haza megyek Varsóba. Otthon mégis csak könnyebben találhat az ember valami mást, valami okosabb mesterséget.

Nem tehettem ezt a nélkül, hogy önt meg ne lopjam. Az útiköltség is sok; meg otthon is kell a pénz, a mig valamit találok.

Egy darabig úgy terveltem a dolgot, hogy megosztozom önnel, testvériesen, becsületesen. Számítgattam, számítgattam… még abba is belenyugodtam, hogy a harmadik osztályon megyek… de sehogy se ment a dolog, becsületszavamra.

Összefacsarodik a szivem, ha arra gondolok, hogy így hálálom meg irántam való jóságát… hogy éppen önt kellett ilyen pimaszul becsapnom, önt, a kit mindenekfelett tisztelek, becsülök!… legyen szabad mondanom: szeretek!… Nem is képzeli, Don José Maria Gomez, hogy mennyire tisztelem és szeretem önt!… s hogy, a látszat ellenére, mennyire ragaszkodom önhöz! Tűzbe-vízbe mennék önért!… bármely perczben odaadnám az életemet, hogy önnek egy kis szolgálatot tegyek!… higyje el, még éhezni is tudnék az ön kedvéért!…

De ennyit éhezni!… Ez már meghaladja az erőmet.

És egy kissé ön is hibás abban, hogy ennek így kellett történnie. Igen, Don José, ön is hibás!… Ön olyan becsületes ember, hogy tisztára lehetetlenség önt meg nem csalni! Miért legyek éppen én az az egyetlen egy ember, mondhatnám: az az egyetlen egy szamár, a ki önt sohase csalja meg?!

Alábbvaló volnék a zsiványnál, ha úgy lopom meg önt, hogy egyszersmind pénzzavart zúditok a nyakába. Nem, ezt nem tettem. A fogadószámlát kifizettem a mai napig, az előadás költségei is ki vannak egyenlítve: nem tartozik ön semmivel, senkinek a világon!

Csak éppen készpénzt nem hagytam önnél.

Azt hiszem, ezzel valami nagy bajt nem okoztam önnek. Végre is ön be fogja látni, hogy ezt a gyönyörü kövér spanyolt, a kit sokáig éltessen az isten, kár volna csak úgy, szó nélkül, szabadon ereszteni. Hadd erőltesse meg magát egy kicsit! Végre is, ön most már szivességet is tett neki. Melegen ajánlom, ne engedje ki az obligóból. Jó ember az, csak meg kell nyomni.

És kérem, fogadjon el tőlem egy baráti tanácsot. Irja meg Don Ruynak azt a bizonyos, rég várt levelet, a melyben megbocsát neki! A feleletet nyugodtan várhatja meg Villegas úr vendégszerető hajlékában: Don Ruy nem fog sokáig késni. Hallgasson rám, kérem! Nem illik egy apát ilyen sokáig boszantani. Aztán ez az erkölcstelen, kóborló élet czigánynak való, s nem olyan derék fiatal embernek, mint ön, a ki még hozzá nemes ember! Higyje el, hogy ez az élet nem méltó önhöz. Gondolja meg, hogy végre is nyolczvanéves koráig csak nem fog gondolatot olvasni?! Disznó mesterség ez; én mondom önnek!

A mi azt illeti, hogy a kissé erőszakosan kölcsönzött összeget mikor szándékozom önnek visszatéríteni? – erre nézve a következőket kell előadnom:

Ha ön, a mint remélem, megfogadja az én önzetlen jótanácsomat, akkor a kérdés tárgytalan. Mert ön várkastélyában semmiesetre se fogja azt lesni, hogy egykori társa, a jobb sorsra érdemes Mr. Brown, mikor ad életjelt egyszerü vagy ajánlott levélben? Ha azonban ön makacskodnék s – érthetetlenül – megmaradna a mellett, hogy tovább kisérti az istent ezen az istentelen pályán, akkor mégis csak vissza fogom fizetni a pénzét, részletekben, már a hogyan tudom. Ha rossz sora lesz, csak irjon bizalommal régi czimborájának (táviratczim: Braun, Varsó) – s ha csak igen nagy bajban nem leszek, nem fogom elmulasztani a részlet megküldését.

Ezek után remélem, a történtek ellenére se vonja meg tőlem baráti jóindulatát; a mi engemet illet, biztosíthatom, hogy mindig változatlan barátsággal fogok gondolni önre, és emlékét szivembe zárom.

Sírig barátja:

Brown.

José Maria összetépte a levelet, apró, egészen apró darabokra; nem mintha haragudott volna, hanem, mert nem akarta, hogy a levél, bármikor, idegen kézbe kerüljön, s kellemetlenséget okozhasson annak, a kit többé nem nevezhetett kenyeres pajtásának. (Előbb se nevezhette annak valami nagyon gyakran.)

– Azt sajnálom a legjobban – szólt magában – hogy egyedül hagyott, a zsivány! Nagyon hozzá szoktam már, és meg kell adnom neki, hogy vidámmá tette harmadfél esztendőmet!…

A papirszeleteket bedobta a kályhába, és a mint fölemelkedett, tekintete az éjjeli szekrénykére tévedt. A fehér márványlapon egy majdnem egészen teli czigaretta-skatulyát pillantott meg.

– Nini! Ezt itt felejtette!

Rágyujtott egy czigarettára; a többit a zsebébe tette.

Egy félóra multával már künn volt a napfényes utczán, egyelőre hajléktalanul. Sétálni fog, s ezalatt meggondolja, hogy: mi lesz?!…

De nem arrafelé indult, a merre Villegas úr lakott.

* * *

Hogy mi történt aztán Don José Mariával? – Mr. Brown sohase tudta meg.

Kivágta magát nehéz helyzetéből, és most is gondolatot olvas? Elpusztult, mint a vad, mely észrevétlenül tünik el a világból? Vagy megfogadta a jótanácsot, és beadta a derekát? Elment Villegas úrhoz, kibékült az apjával, és most várkastélyában ül?

Mr. Brown azt a föltevést találta a leginkább valószinünek, hogy José Maria, ha előbb nem, később mégis csak beadta a derekát. Később, idővel. Az idő mindent megőröl. Idővel a legszebb asszonyból is öregasszony válik.

Mindegy. Azért Mr. Brown mindig tisztelettel gondolt José Mariára. Nem tudta megérteni a merev jellemeket, hanem azért tetszettek neki a merev jellemek.

Mi úgy hallottuk, hogy José Maria még most is gondolatot olvas, valahol Bergengócziában, de nem lehetetlen, hogy a kételkedő Mr. Brown jól okoskodik, s hogy José Maria egyszer mégis csak be fogja adni a derekát. Valóban, az idő mindent megőröl, s idővel a legszebb asszonyból is öregasszony válik.

Hanem, úgy látszik, a természetnek czéljai vannak vele, hogy azok az asszonyok, a kiknek egykor szintén öregasszonyokká kell válniok, legalább egy ideig, egy kis ideig: szépek. És czéljai lehetnek azzal is, hogy, ha már minden jellem nem tarthat örökkön, mindig akadnak jellemek, a melyek egy darabig, legalább egy darabig: hajlíthatatlanok.

VÉGE.