IV.

»Te fiú!

Mégis csak haszontalan fráter vagy te! Szentül megigérted, hogy irni fogsz, és apróra elmondod, mi történik veled a dunajeczi kastélyban – és semmi! Tiz napja, hogy elmentél, és még csak egy képes kártyát se kapok tőled, annyi értesítést se, hogy: »Köszönöm kérdését, szerencsésen megérkeztem, a mivel ezennel bezárom levelemet, tisztelő öcscse…« és pont.

Pedig elképzelheted, hogy érdekelnek a viselt dolgaid, és nem is csak egy okból. Hogyan találtad bátyámat, nénémet, és a tenger sok húgomasszonyt? Ez egy. Leharapták-e az orrodat az öregek, vagy: agyontánczoltattak-e a fiatalok? Ez kettő. Aztán a munka. Halad-e előre? Ez három. Rossz próféta és rossz orvos vagyok-e? Mert te is érdekelsz, bár nem vagy rá méltó, hogy törődjem veled, hálátlan fiú!

Ellenben kapok egy hosszú levelet a Nusitól. Szavamra mondom, mikor az aláirást megláttam, hamarjában nem tudtam, hogy fiú-e ez a Nusi, vagy leány?

De a hogy olvasni kezdtem a levelet, mindjárt megtudtam, hogy a Nusinak leánynak kell lennie, mert vagy tizenöt toalettet ir le, minden komolyabb szükség nélkül. Hosszas tanakodás után rájöttem arra is, hogy ez a Nusi alighanem a miniszter leánya.

És látod, barátom, ez a Nusi ir nekem, vagy két árkust tele, akkora betükkel, mint egy-egy régi négykrajczáros.

Az igaz, hogy a Nusi leveléből nem lettem sokkal okosabb.

De annyit megtudtam belőle, hogy szerencsésen megérkeztél, és hogy, istennek hála, elég jól vagy, legalább a kezed-lábad nem fáj.

Mert a Nusi levelében igen sűrűn szerepel egy bizonyos Asztalos Gyula. Majdnem annyi Asztalos Gyula van benne, mint a hány tavaszi ruha.

Ez az Asztalos Gyula tenniszezik, lovagol, kirándulást rendez, bosztont tánczol, csolnakázik, szóval mindent csinál, majd hogy képet is nem fest.

Ilyen körülmények között meg tudom érteni, hogy ez a sokat emlegetett Asztalos Gyula okosabbat is tud csinálni, mint hogy beüljön a szobájába, s hosszú levelekkel mulattassa köszvényes, öreg mesterét.

Az igazat megvallva, én is úgy tennék az ő helyében, a hogyan ő cselekszik. Élném a világomat, és nem törődném az öregekkel. Sőt akármilyen vén vagyok, nem titkolom el, hogy roppant szivesen utánoznám ezt az Asztalos Gyulát. Tudod-e, fiú, mihez volna legnagyobb kedvem?! Egész nap »Blindekuh«-t játszani, Nusival meg a többiekkel, lehetőleg sötétben, vagy »Haragszom rád«-ot, zálogkiváltással. Nincs szebb játék, fiam, mint a szembekötősdi. Az embert csipkedik, az ember megcsipi, a mit a keze ügyében talál… ó, ez csak álom, talán soha se volt igaz!

S a valóság az, hogy megint fekszem – mert nem igen tudom megmozdítani a lábamat – hallgatom a Slezákné zsörtölődését, a változatosság kedvéért hol aszpirint eszem, hol Szalvátor-vizet iszom rá, s ha mulatni akarok, orditozom.

Szóval hiába akarnám utánozni Asztalos Gyulát. Addig, addig készültem élni, míg végképpen elkéstem vele. És teljes elpenészedésemben már az is nagy szerencse rám nézve, ha találkozik egy-két irgalmas lélek, a ki hirt ad róla, hogyan élnek és vigadnak a többiek. Ez idő szerint nem lehet egyéb szórakozásom. Az öregség, fiam, abból áll, hogy az ember kibiczel és nézi mások játékát. De ne kivánd hallani, hogyan gondolkozom az öregségről, a melyet a régi római irók számos fejezetben dicsértek és melegen ajánlottak mindenkinek; jó nevelésü ember vagyok, és nem szeretek káromkodni.

Egy szó mint száz, vedd elő a jobbik eszedet, és ne sajnáld azt a kis fáradságot. Felelj meg a kérdéseimre; ne engedd, hogy a podagrával egyetemben a kiváncsiság is gyötörjön. Aztán ne rázz le a nyakadról telegrammstilusban; egészítsd ki Nusi tudósítását azokkal a részletekkel, a melyek engem jobban érdekelnek a Nusi tavaszi ruháinál. A hálátlanság az ifjuságnak legszentebb joga, alap-természete, lényege, »Ding an sich«-e (vagy nem tudom, hogyan mondanák a bölcsek), de kivételképpen függeszd fel a legszentebb jogaidnak gyakorlását, s gondolj egy kicsit arra is, hogy, ha térdig jársz a rózsában, ebben nem csekély része van a te szegény, vén – jaj, jaj, jaj!

(Ordítanom kellett, mert rám jött a roham.)

Ezek után remélem, hogy most már be fogod váltani az igéretedet, és postafordultával földeritesz élményeidnek részletes – minél részletesebb – elbeszélésével.

Öreg barátod

Antal.«

Mikor ezt a levelet megkaptam, nagyon elszégyeltem magam. Napközben nem jutottam hozzá, hogy mindjárt megirhassam a feleletet, mert az a nap véletlenül az események napja volt, de éjjel egy órakor leültem az iróasztalomhoz, s a következő beszámolót szerkesztettem meg:

»Kedves Mester,

tartalékos hadnagyi szavamra mondom – azt hiszem, erre még ad valamit – hogy fogalmam sincs róla, ki az a Nusi, a ki olyan kimerítő tudósitást irt rólam a mesternek. Illetőleg fogalmam sincs róla, hogy melyik a Nusi a sok közül, mert annyian vannak, hogy még most se tudom mindnek a nevét.

De bármelyikük a Nusi, annyi bizonyos, hogy ez a Nusi kiváló zsurnalisztikai erő, a kinek helyet lehetne szorítani valamelyik szerkesztőségben. Nemcsak gyorsan értesitette a mestert, hanem pontosan is; megirt mindent, a mi nevezetes. Hatvan forint fizetésért ez a kisasszony csudákat mívelne. Persze, ha a miniszter leánya, nem vállal hivatalt; különben akkor se, ha véletlenül nem az, mert ebben a boldog családban nincsenek szegény rokonok.

Kár, mert hirlaptudósítónak meglepő tehetség.

Általában ezek a kisasszonykák tele vannak tehetséggel. Van köztük egy-kettő, a ki műkedvelő fényképész. Ezek, miután a környéken már mindent és mindenkit számtalanszor lefényképeztek, most folytonosan engem fotografálnak. A dunajeczi kastélyban az ön szegény Asztalos Gyulája immár vagy harminczhatezer példányban forog közkézen, és az itt lakó művelt családnak nincs olyan asztala, a melyen Asztalos Gyula helyet ne foglalna.

Mások remekül rajzolnak, s szenvedélylyel csinálnak karrikaturákat. Talán nem kell mondanom, hogy a legujabb torzképek főalakja én vagyok; Bismarck, ha élne, megirigyelhetné a népszerüségemet. Némelyik kép, például: »Asztalos Gyula hölgyválaszkor«, »Asztalos megmenti Snob életét« – Snob egy szemtelen, rosszul nevelt, elkényeztetett kis kutya – »Asztalos Gyula a Dunajeczen« – egyedül eveztem, s a csolnak majdnem felborult a sok kisasszonynyal – »Asztalos és Nelly tandemen« – Nelly egy kövér angol lány, a kivel különben soha se biczikliztem – s különösen az a kép, melynek czime: »Néhai Asztalos, vagy: a danse macabre«, határozottan igen sikerült. Ezek a torzképek, fölötte szeretetreméltóan, mind azon csúfolódnak, hogy sehol a messze távolban nem mutatkozván más fegyverfogható férfi, milyen nagy keresletnek örvendek, s engem mily fontossággal tölt el ennek a helyzetnek a tudata.

És hogy tánczolnak! A mester talán még emlékszik, hogy ebben az amazonokkal népes kastélyban, mint a falu végén, folyton szól a muzsika. Néha három helyen egyszerre.

Természetesen mind fényesen zongoráznak, s van köztük, a ki oly elragadóan énekel, mintha rá volna szorulva, hogy pénzt keressen. Mindent tudnak.

Csak egy kicsit egyformák. Majdnem annyira egyformák, mint azok a liliomnagyságu, hosszú, szegletes betük, a melyekkel napi élményeiket estéről-estére megörökítik. Unalmában tudniillik mind naplót ir; egyik naplóból már volt szerencsém hallani néhány mulattató szemelvényt. Azt hiszem, a naplóikba mind ugyanazt irják.

De ha egyformák is, azért nagyon kedvesek. Mint azok a piczi kis hüllők, a melyekről még nem látni, mi lesz belőlük: szelid kurta kigyó, vagy mérges vipera.

Tehát: igen, mester, én élem világomat. Tánczolok, lovagolok, tenniszezek, csolnakázom, kirándulásokat teszek, csak éppen szembekötősdit és »haragszom rád«-ot nem játszom. Nyakig benne vagyok a jó életben, s már úgy hozzászoktam az előkelő társasághoz, hogy ha véletlenül megpillantom magamat a tükörben, oda köszönök:

– Szervusz, te kis mágnás!

Élem a világomat. De éppen ez az, a mi nem tetszik nekem.

És ezzel elérkeztem oda, a hol kezdenem kellett volna. A mentségemhez, hogy mért nem irtam eddig.

Azért nem irtam, mester, mert én még most se tudom bizonyosan, hogy itt maradok-e. Nevezetesen addig, a míg az a bizonyos kép elkészülne. És miért irni, ha valószinü, hogy hamarább érkezem meg, mint a levelem?! Ha arra számit az ember, hogy a mikorra a levélhordó benyit a képes kártyámmal, engem már ott talál, a mint éppen jelentem:

– Megszöktem, mester. Nem tudtam elviselni a jó életet.

Már pedig ilyenformán áll a dolog. Még most is.

Imádom ezeket a leányokat, mester. Külön-külön és együttvéve. De fő-mulatságrendezőnek lenni, órák hosszú során át folyton-folyvást szórakoztatni egy egész táncziskolára való hölgykoszorút, cselekvőleg, vagyis: bicziklin, lovon, csolnakon, automobilon stb., és szenvedőleg, vagyis: jó képet vágni ahhoz, hogy mulassanak rajtam, hogy lerajzoljanak, hogy naplójegyzeteket és verseket irjanak rólam, és így tovább, ehhez nekem se tehetségem, se kedvem.

És ezt itt bajos elkerülni.

Ó, nem követel itt tőlem senki semmit. Jöhetek, mehetek, azt tehetem, a mit akarok; jól mondta, mester: ha úgy tetszik, egy hétig nem lépek ki a szobámból; nem fognak utánam küldeni, a világért meg nem zavarnának.

De ezeknek az embereknek valami különös adományuk van ahhoz, hogy észrevétlenül is ránk kényszeríthessék az akaratukat. Azt képzeljük, hogy a magunk fejével gondolkozunk, és voltaképpen úgy tánczolunk, a hogy ők fütyölnek.

Szeretetreméltósággal halmoznak el, és olyan kedvesen, olyan félénken, annyi bocsánatkéréssel czélozgatnak apró szivességekre, a melyeket véletlenül éppen mi tehetnénk meg, hogy lehetetlen önként nem ajánlkoznunk. És ha megtettük a magunkét, olyan hálásak, olyan lekötelezettek! Másodszor már nekünk kell kikönyörögnünk, hogy fogadják el, a mit csak ők akarnak.

Pedig tulajdonképpen épp úgy engedelmeskedtünk, mínt a cselédek.

Például, ha a főispánné rám emeli jóságos tekintetét, s megszólít félénken, zavartan, kissé selypesen:

– Édesz Asztalosz!…

Akkor két dologgal már tisztában vagyok. Az egyik az, hogy az egész napom le van foglalva. S a másik, hogy ma és holnap pontról-pontra az fog történni, a mit a félénk tekintet mögött főztek ki. Arra, a mit Guszti néni sok bocsánattal, talánnal, ha ugyannal, és a mennyibennel fejez ki, mint a kősziklára, anyaszentegyházat lehet épiteni.

Aztán Guszti néni még hagyján. Van más, a ki fölöslegesnek találja a mandulát megczukrozni.

Ez a más az ön híres szépsége, Albert urfinak az elvált felesége.

Mondhatom, a milyen szép, olyan kiállhatatlan személy. Talán nem is olyan szép, mint kiállhatatlan.

A véletlen úgy akarta, hogy együtt utazzunk, s hogy a jablonkai állomáson megtudja, hova igyekszem. Későn küldtek értem kocsit; felajánlott egy ülést maga mellett. Igen meggondolatlanul elfogadtam a szivességét, s már akkor kedvem lett volna visszafordulni és meg se állni Pestig. A jótékonyságával ugyanis kimerítette kegyeinek kincstárát. Ennyire lóhátról még nem beszéltek velem. Csak egy pár szót szólt, azt is lassan mondta, s utóbb kereken beszüntette a társalgást. Szerencsére jött a kocsim, s én is elválhattam tőle – örökre, mint Albert urfi, a kit élénken méltánylok.

Azóta egyszer átjött a kastélyba. Bemutattak neki; úgy tett, mintha soha se látott volna. És többé egy tekintettel se foglalkozott velem. A mit egyébként szivből viszonoztam.

A mester erre azt fogja mondani, hogy mit törődöm vele?! A szép Valéria nem tartozik a kastély lakói közé, s a kastélyban bizonyára vannak másféle kedélyek is.

Igen, például a főispán. Ez jó fiu, a kutyafáját. De az ő barátsága nem oszt és nem sokszoroz. Ha lármázik, ha csöndes, nem jár a szava, mint nem jár a régi kétgarasos.

Ha tehát a kastélyban nem harapták le az orromat: jóformán ebből áll minden sikerem.

Mert hogy az öreg kegyelmes nagy reverencziával fogadott, azzal nincs mit dicsekednem.

– Nagyon sok szépet és jót hallottunk Nagyságod nevezetes talentumáról – szólt, mikor bemutattak neki. – Igyekezni fogunk – folytatta – hogy Nagyságod jól találja magát a mi kis körünkben…

De úgy látszik, így beszél az ispánjával is, a mikor elcsapja kis köréből.

A bemutatás czerimóniája a parkban folyt le. Azt hiszem, érdekelni fogja a mestert, ha egy pár szóval kiterjeszkedem erre a találkozásra.

Az öreg kegyelmes a déli verőfényen sütkérezett. Megparancsolta a napnak, hogy süssön rá, és a nap engedelmeskedett.

Nem tudom, mester, emlékszik-e még a parkra? Két halastó van benne; egy nagyobb, meg egy kisebb. A nagyobbikban gyönyörü pisztrángok kergetőznek; a másik csak afféle kerti diszlet, szökőkúttal és aranyhalakkal. Élelmes vendéglősök, a giardinetto diszéül, nagyobb halastavat szoktak feltálalni nyolczvan krajczárért.

Ennek a kisebbik – tréfásan halastónak nevezett – medenczének a partján várt bennünket. Természetesen tolószékében kuczorgott; a tolószék nélkül már nem ember. Egyedül volt és az aranyhalakat nézte.

Azt gondolhatta magában:

– No, ti ugyan ostoba módon jöttetek a világra! Ilyen silány és ilyen rövid exisztencziáért bizony nem érdemes életre kelni. De ne féljetek. Akármilyen nyomorult békahalak vagytok, azért nem bántalak benneteket, sőt kalács-morzsát engedélyezek nektek, mert én vagyok az öreg kegyelmes úr.

Hosszu gesztenyefasor vezet oda. Mi ezen a nyílegyenes úton közeledtünk, s már messziről láttam az öreget.

Már messziről láttam, s már messziről utáltam.

Körülöttem minden a tavasz és az ifjuság dicsőségét magasztalta. A faleveleknek az a tulságosan élénk, egyszinü zöldje, mely a festőt kikelet idején olyan sokszor kétségbeejti, a májusi napfénynek a menyecskék csókjára emlékeztető tüze, a kisasszonykáknak a távolból hozzánk hallatszó boldog hihihizése – folyton cseng ez a sok kis csengettyü, mintha valami láthatatlan lélek nem hagyna békét nekik és minduntalan csiklandozná őket – és az égbolt isteni derüje, mert mikor levettem a szememet a tolószékben gubbaszkodó kis fekete pontról, és máshová forditottam a tekintetemet, bármerre néztem, nem tudom hogyan, mindenütt az égboltot láttam.

A sétautak keresztező pontjain kőbe vésett Dianák, Vénuszok és Minervák szomorkodtak, s mint megannyi szolgáló, türelmesen várták a kis fekete pont kegyes tekintetét. A szökőkút közepén egy elzüllött Neptun panaszkodott némán:

– Hová jutottam! Isten voltam, és kertészlegény lettem!

Ennyi mythologia közepett a tolószékben látható, mozdulatlan kis feketeség azt a hatást tette rám, mintha így makacskodott volna:

– Itt vagyok és itt maradok, a vasakaratommal. Ráültem erre a vidékre, a melyet szem nem lát be, és meg fogok kövesedni ezen a helyen.

Mikor a közelébe értünk, és ujra rápillantottam, majdnem elkaczagtam magam.

Egy zöld vadászkalap volt rajta, fajdkakastollas és kissé viseltes, zöld vadászkalap, mely oly legényesen ült a fején, mintha kaczérkodni készült volna a falubeli leányzókkal. Becsületszavamra mondom, mester, hogy kaczkiásan félre volt csapva, mint a hogyan vig hajtók viselik. Ha azóta nem láttam volna, hogy az öreg rendesen így hordja, azt hinném, hogy a szemem káprázott.

Ez a hetyke, fiatalos viselet annyira nem illett a vastag köpönyeghez, melynek oltalma alatt apró, vértelen tagjai fázékonyan kuczorogtak, hogy hirtelen egészen neki vidámodtam. De a mint jobban megnéztem az arczát, nyomban eltünt minden vidámságom. Rövid ősz szakálla, mely lakat formára fonta körül előre álló, s hatalmas csont-szerkezetről tanuskodó, erős, széles állát, mintha azt jelezte volna, hogy e mögött a fehér zár mögött egy első osztályu ragadozónak még ép, hegyes fogai rejtőznek. Egyenes homloka, finom metszésü, az öregségtől el nem húsosodott, vékony orra, s tekintetének biztos járása arczának olyan különös, nyugtalanító kifejezést adott, mely az első pillanatban, a puszta benyomások, az ösztönszerü érzések pillanatában, szinte megdöbbentett. Az arcz öreg, ránczos volt, de arczának kifejezése kemény, s tekintete éles, megbecsülést parancsoló. A nevetségesen kicsiny alak, apró tagjaival, engem is egy lovászfiura emlékeztetett; de az alakot nem igen látta meg az ember, mert olyan fej ült rajta, mely azonnal leszereli a nevető kedvet: egy minden vihar látott, vén arkanzászi lókötő feje.

Mikor bemutattak neki, rám emelte a tekintetét. Azt mondhatnám, hogy: rám tette, és nem vette le rólam. Valósággal rám nehezedett a szeme, mintha ki akarná próbálni, hogy mennyit birok ki, milyen erejü vagyok.

Csak arisztokraták tudnak így nézni. Ennyire minden tartózkodás nélkül; ilyen leplezetlen kiváncsisággal; ilyen sértően, elbizakodottan, nem titkolt, világos kifejezésével annak, hogy: »Hadd látom, mit érsz?!« – abban a semmivel sem igazolható, bosszantó, nevetséges föltevésben, hogy nekik szabad bejárásuk van a lelkünk fenekéig. Mintha ez is a kiváltságaik közé tartoznék.

De nekem véletlenül nem imponált az öreg.

Tudniillik én az embereket két osztályba sorozom. Az első osztályba tartoznak Lionardo, Velasquez, Millet, Corot, Bastien Lepage, a mester és Dagnan-Bouveret is, bár az utóbbira nézve a mester nem ért egyet velem. Szóval Lionardo és társai, Dagnan-Bouveret-ig, nem tudom könyv nélkül hányan.

A második osztályba tartoznak a többiek.

Bizonyára, ha valaha megláthattam volna az élő Millet-t, ha ő kegyesen bebocsátott volna magához, rám vetette volna a tekintetét: akkor, akkor kétségen kívül erőt vett volna rajtam a megilletődés, az áhitat és a félelem érzése. Millet küszöbén állván, remegett volna a lábam, a hátgerinczemen borzongás futott volna végig, nem tudtam volna egy okos szót kidadogni, és mit tudom én, még mi.

Aztán, ha történetesen rám nehezedik a szeme, tekintetének a súlya alatt bizonyosan elvesztettem volna az eszemet, s talán elkezdtem volna a mellemet verni az öklömmel, a hogy tudom, ijedten hebegve:

– Domine, non sum dignus! Uram, nem vagyok méltó!

Ha valaki az első osztályba tartozik, az más. De a többi ember nekem mindegy. Bánom is én a rangját. Nem találok rajta semmi irigylésreméltót. És hogy nagy az uradalma, vagy tenger a pénze! Mit törődöm vele? Hisz a pénzét úgy se adná nekem. És ha hirtelen megőrülvén, nekem adná, én pedig hirtelen lakájjá lennék és elfogadnám, mit érnék vele?

Azért engem az a lehetőség, hogy az öreg kegyelmes ősei netalán már a keresztes háborúkban szíjjat hasitottak néhány hitetlen hátából, tökéletesen hidegen hagyott. Hátha mindjárt ő maga is a keresztes háborukban született volna, mit nekem az ő földje és gazdagsága! Ha hétszáz év óta élne, s ő volna a rusznyák császár, nekem nem parancsol.

Szóval az illetlenül felsőbbséges, kiméletlenül kutató, s nyiltan mérlegelő tekintet nem ejtett zavarba. S mert nekem is van szemem: visszabámészkodtam.

Mintha egy mély kútba néztem volna. Igazán, úgy rémlett, hogy századokat és századokat látok szemének mélyvizü tükrében.

Századok bűneinek s tragikusan sötét eseményeinek emlékét; századok rettentő babonáit; századok megátkozott örökségét.

Azt képzelem, tetszett neki, hogy nem riadtam meg tekintetének támadásától, s olyanformán álltam meg a helyemet, mint az utczagyerek, a ki szemtelenül nevet bele az ágyucső feketeségébe.

Legalább ennek tulajdonítom, hogy a második természetévé vált szertartásos udvariasságon kívül még némi tisztelettel is fogadott. Ó, tisztában vagyok vele, hogy ez nem a tehetség jóhirnevének vagy a művészet magasztosságának szólt, mert neki, lelke mélyén, az egyik is, a másik is Hekuba, de esküszöm, hogy a hangjából bizonyos elismerés érzett ki, melylyel különben meglehet, csak az európai megjelenésnek óhajtott adózni.

– Nagyon örülök – kezdte – hogy Nagyságodat itt tisztelhetjük a mi kis körünkben. Remélem, hogy szerencsénk lesz minden tekintetben kedvére lenni, s fölötte óhajtanám, vajha kiérdemelhetnők megelégedését. Mi jó hirt hozott a tiszteletreméltó Antal tanárról, az én szeretve tisztelt, kedves barátomról?

Csakhogy ez a sok nyájasság engem a királydrámák alakjaira emlékeztetett, a kik ilyenformán üdvözlik egymást:

– Üdv, nemes Hastings! Baráti szivvel köszöntlek, s kérlek, tekintsd e házat a magadénak. Térj pihenőre, s álmaid legyenek szépek, mint egy gyermeké, ki anyja keblén aludt el.

A mi nem zárja ki azt, hogy mikor Hastings aludni tér, a házigazda egy intésére két marczona és borzas ember sompolyog utána, a kiknek közbenjöttével Hastings nem ébred föl többé.

Nem teszek fel az öreg kegyelmesről semmi szörnyüséget, de mindjárt az első szavaira az jutott eszembe, hogy akármennyi szépet és jót hallott nevezetes talentumomról, s akármilyen udvariasan szólna hozzám minden viszontagság közepett, alkalom adtán igen kegyetlenül tudna elbánni velem.

Miért villant fel bennem ez a gondolat, nem tudnám megmondani. De a benyomások és a sejtelmek embere vagyok. A sejtelmeim, legalább eddigelé, sokkal ritkábban csaltak meg, mint az asszonyok.

A mester azt fogja mondani, hogy rosszul itéltem meg az öreg kegyelmest, minden alap, s minden igaz ok nélkül. No majd meglátjuk.

A mennyiben pedig alap kell ahhoz, hogy valakiről rosszat mondhassak: beszéljünk a miniszternéről.

Ez alapjában igen jó lélek, és ártatlan kedélyü, kedves teremtés. A ki egész napokat tud eltölteni azzal, hogy a haját hol arany-, hol lilaszinűre festi, annak nem lehet rossz szive.

De nem akarja elismerni, hogy végre is kollégák vagyunk, s ugyancsak rosszul bánik velem.

Az igaz, hogy jóindulatból bánik velem rosszul; csakhogy éppen ez bosszant a legjobban.

Jóindulattal van irántam, bizalommal tüntet ki, sőt elhalmoz a bizalmával. Ezt azonban nem tekinthetem kitüntetésnek, mert mást itt, errefelé, lehetetlen volna a barátságára méltatnia.

Azt a temérdek rosszat ugyanis, a mit a barátnőiről tud, csak férfinak mondhatja el. Mert ezek a dolgok többnyire kényes természetüek.

Képzelheti a helyzetét. Hónapokig itt kell lennie, egy bokréta szebbnél-szebb pletyka tudatában, és csupa fiatal leány van körüle, a kik között nem oszthatja szét virágait. Néha a szép Valériánál el-elhelyez egyet, de más közönsége nincsen. A papáról, az öreg kegyelmesről nem lehet szó; Guszti néni nem ér rá meghallgatni; a főispán nem számit.

De végre jöttem én, s világos, hogy soha ennyi bizalommal nem találkoztam.

Az e fajta bizalmasságok engem soha se gyönyörködtettek tulságosan. Nem szeretem, ha elveszik a kedvemet az asszonyoktól. De a bizalom, nyilvánuljon bármilyen formában, mindig megtisztelő. S az ember mindenbe beletanul. Mióta a kastélyban vagyok, rájöttem, hogy szükség esetén a komorna feladatainak is meg tudok felelni.

Csakhogy ő méltósága vidám és rémes történeteit olyan jóakaratu magyarázattal szokta kisérni, a melyet talán egy igazi komorna is fölöslegesnek vélne. Elmagyarázza, mi a szokás s mi nem szokás, mi fair s mi nem fair, és rendesen így végzi:

– Persze, ezt maga nem érti… Tudja, Asztalos, nálunk ez így szokás… Ez angolul van és azt teszi, hogy… Mert azt tudnia kell, hogy a jobb körökben…

Nagyon kicsinyes gondolkozásu vagyok? Meglátszik rajtam, hogy nem származom előkelő családból?… Meglátszik rajtam a nép fia, már azon is, hogy így idegeskedem, mikor mosolyognom kellene? Meglehet. Elég az hozzá, megvan bennem a mezítlábas, önérzet s nem szeretem, boszant, ha lenéznek.

Képzelődöm? Meglehet. És mégis… Hogy is mondjam el? Nem rágalmazom tovább a miniszternét, a ki türhetetlenül oktat; beszéljünk a Nusikról.

Mikor körülrajzanak, ez a sok kis lány, a kiknek a gondolkozása még gyermekes, de a kiknek az érzése ezer esztendővel ezelőtt eredett, mint a ma megelevenült kis halnak a kopoltyuja, mikor körültánczolnak és vigan kiáltozzák: »Asztalos! Asztalos!« – mindegyiknek az ajka annyiszor hangoztatja a nevemet, mint a gyermekeké a Lengyel Lászlóét – akkor nekem nem az jut eszembe: »Ejnye, be ünnepelt férfiu vagy te, Asztalos! Hogy felvitte az Isten a dolgodat, te liliputi lányok közé tévedt Gulliver! Milyen nagyra szökött az értéked, édes Robinson, te jámbor kereskedősegéd, mióta egyedül páváskodol a Száz Szüz szigetén!« Hanem az jut eszembe: »Te nem vagy unokatestvér, derék Asztalos; te csak játszótárs vagy; felnőtt játszótárs, jobban öltözött s műveltebb czimbora, de voltaképpen ugyanolyan rendü utilité, a minők néhány évvel ezelőtt azok a parasztfiuk voltak, a kik ma már be se mernek nézni a rácsos kapun. A míg madarat fogsz és fészket szedsz nekik, minden rendben van; de ha véletlenül azt vennéd a fejedbe, hogy egyéb akarsz lenni valamelyiknek, nem csupán játszótárs, mindjárt meglátnád, hogy milyen nagyot néznének… azaz, hogy nem látnál semmit, mert mire körülnéznél, azon vennéd észre magad, hogy már kipenderítettek a rácsos kapun. Azért ne bízd el magad, Asztalos; hanem légy alázatos és tetszetős; kellesd magadat szépen, mert a helyzeted így követeli.«

Igazán nem akarom őket megszólni. Jó kis lányok ezek, mind egy szálig. Csak egy hibájok van. Azt hiszik, s ha nem is mondják, a lelkök mélyén meg vannak győződve, hogy csak értök van a világ, az egész világ csak ő érettök: a nap, a hold, a csillagok, a folyók és a tengerek, az emberek és az állatok, és én is, Asztalos Gyula, a ki nem a harapós emberek, hanem a szeretetreméltó és fogatlan háziállatok rendjébe tartozom… Vajon csakugyan úgy volna?

Engem bosszant ez a gondolatuk.

Aztán, ha csak urak volnának a világon! De az uraknak cselédjeik is vannak.

Az urak, azok még csak eltitkolják valahogy, legalább is illedelmesen leplezgetik a lenézésöket, hanem a cselédek!

Ó, épp oly készséggel, épp oly kifogástalanul szolgálnak ki, akár az öreg kegyelmest; épp oly reverencziával, épp oly illedelmes tartózkodással szólnak hozzám vagy felelnek a kérdéseimre, mint a hogy a Ne nyúlj hozzám kisasszonyokhoz, sőt még több reverencziával, hogy meg ne sértődjem! Kitünően nevelt cselédek vannak itt, a kik mintha a »Cortegiano«-ból tanulták volna a tökéletes viselkedés művészetét; mindannyian mintaszerüen udvariasak, hallgatagok, sőt, istenemre, gyöngédek! De – noha igazságtalanság volna a tolakodás, a bizalmaskodás vagy a legcsekélyebb konfidenczia vádjával illetnem őket – a nézésökben, a mosolygásukban, a mozgásuk nem tudom mi-jében, egész magukviseletében van valami, a mi némán, de világosan azt mondja:

– Olyan tisztelettel és olyan előzékenységgel kell kiszolgálnunk téged, mintha legalább is a pápa követe volnál; mert ez a parancs. Tudjuk, mi a kötelességünk, és megteszszük, pontosan, vonakodás nélkül; bár nem a te szolgálatodra születtünk. De ne feledd, hogy mindez csak látszat; ámbátor mi másképpen mutatjuk, valójában te is cseléd vagy, mint mi. Urforma, jobban fizetett cseléd, a ki több pénzért kevesebb, kényelmesebb munkát végez; de csak cseléd, a ki dolgozik, és a kit megfizetnek.

Mert az lehetséges, mester, hogy él valahol a világon egy őrült gróf vagy herczeg, a ki a művelt, tehetséges és derék embert éppen olyan embernek, és éppen olyan rangu társadalmi erőnek tartja, mint magamagát, – ez lehetséges, noha én még nem láttam ilyen csodabogarat, – de olyan cseléd, a ki ezt a művelt, tehetséges és derék embert úrnak, az őrült gróffal egyforma valakinek, a cselédsor fölé emelkedett, tiszteletreméltó személynek tartsa, ilyen cseléd nincs, nem jött a világra, vagy elrejtőzött valahová a mesevilágba, a hol a romantikusok kék virága nő.

A lakáj arisztokratább az arisztokratánál. Mert a mágnás talán megbocsátja, hogy egyszerüen nem születtünk, hanem a cseléd könyörtelen.

Nem lehetetlen, hogy a nagyurak egyszer, a messze jövőben, ki fogják mondani az ész és jellem jogán alapuló teljes egyenlőséget. El tudom képzelni, hogy majdan lesznek herczegi sarjadékok, a kik »szabadság, egyenlőség és testvériség«-et fognak kiabálni, mint máris voltak jóhiszemü előkelőségek, a kik komolyan vették a demokráczia elveit és könyveket irtak erről a fantazmagoriáról. Meglehet, hogy a világ valamikor ki fog fordulni a sarkából, de az bizonyos, hogy a lakájok még akkor is fenn fogják tartani elveiket.

Van köztük egy nagy kamasz, egy mammuth-csontozatu óriás, valami William. Ez a William nem követett el velem szemben semmiféle tiszteletlenséget, de ha rám mosolyog, s ha, jóllehet másfelé nézek, érzem, hogy két kis fekete szemebogara meg akar telepedni rajtam, felforr a vérem, s a tenyerem bizseregni kezd. Az emberi méltóság érzése ilyenkor valósággal lázong bennem; azt követelné, hogy ne gondolkozzam egy pillanatig se, hanem próbáljam ki, erősebb-e az öklöm, mint ennek a simára borotvált oráng-utángnak a széles pofacsontja?! És el kell hallgattatnom az emberi méltóság érzését!

A mester elfogult, s mindezt nem fogja méltányolni, de mondhatom, nem értem magamat, hogy már régen meg nem szöktem. És hamarjában nem is tudnám megmagyarázni, hogy mi tartott itt eddig?

Talán leginkább az ál-szemérem és a jóravaló restség. Az, hogy szó nélkül megugrani kissé nevetséges volna; és még bajosabb megértetni, hogy hosszas habozás és több mint egy heti eszem-iszom után, miért nem akarom teljesiteni, a mit meggondolatlanul, könnyelmüen, botorul, de végre is magamra vállaltam.

És igen, még egy. Az a bizonyos munka. Ebben igaza volt, mester. A feladat csakugyan csábító.

Nehéz, de azért, vagy éppen azért csábító.

Ha ezt a képet meg tudnám csinálni úgy, a hogy már a lelkemben él! Még most is hiszi, hogy meg tudom csinálni? Én nem hiszem.

Mert a milyen szép a feladat, olyan gyönge a legény. Azt már tudom, hogy egy szétfoszlott álmot kellene lefestenem; látom ezt az álmot, s azóta valami nem hágy békén. De mily ügyetlen a kezem!

Nem irok többet, mester; hajnalodik, s egy kissé fáradt vagyok. És mért szaporítsam a szót, mikor azt se tudom megirni, mit fogok tenni holnap?

Lehet, hogy egyet gondolok, s nyomon követem ezeket a sorokat, a melyeknek késedelméért bocsánatát kéri

hálás tanítványa:
a hires Asztalos.«

Erre a levélre nem vártam feleletet. A mester azonban nem fojthatta magába a rövid megjegyzését. S három nap mulva megint üzenetet hozott a posta. Az üzenet így szólt:

»Te, barátom!

Én tudok a sorok közt olvasni. Te mindenről irsz, csak arról nem, a miről nem akarsz. Mindenről irsz, de a kis Katáról egy szót se.

Keresztüllátok a leveleden, és megjósolom, hogy hiába készülődöl, mert maradni fogsz!

Antal.

U. i. Köszönöm kérdésedet, már jobban vagyok. Vagy nem is kérdezted?«

Restelkedve jegyzem fel, de meg kell vallanom, hogy másodszor már nem irtam a mesternek. Mert mire az üzenete megérkezett, már akkor bizonyosan tudtam, hogy: igaza van, csakugyan maradok.

És nem akartam, hogy kinevessen.