VI.

Átmentem a fürdőbe, nem egyszer, hanem többször.

Mikor először mentem át, hosszas készülődés után és kelletlenül indultam el, mint a ki nehezen szánta rá magát valami régóta köteles robot teljesítésére, s az utolsó pillanatig habozik, hogy ne forduljon-e vissza, mikor már közel ért a czélhoz.

– Meg kell lennie – biztattam magamat. – Halljuk, hogy mit akar még tudtomra adni?

Kiderült, hogy semmi különöset. Nem mondott olyat, a mit régebben nem sejtettem.

Másodszor már nem esett nehezemre ez a kirándulás.

– Katáról fog beszélni – suttogott bennem a remény – és arról a titokról, melyet csak ő tud.

Aztán lestem: hátha elejt egy-egy szót, a melyből megtudom, mit olvasott a kis lány szivében?

Katával csak közönbös dolgokról beszélhettem. Még azt se mondhattam el neki, hogy Valéria vissza akar küldeni a pokolba, a honnan jöttem, mert sokallja a barátságunkat. Valéria volt az egyetlen, a ki erről a barátságról tudott, s talán többet tudott, mint mi.

A harmadik alkalommal az a gondolatom támadt, hogy Valéria kaczérkodni kezd velem, Kata iránt való szeretetből. El akar bolondítani, hogy nevetségessé tehessen Kata előtt. Ez a gondolat mulattatott.

És így tovább. Tizedszer – mert utóbb már majdnem mindennap ellátogattam a fürdőbe – tizedszer már tisztában voltam vele, hogy a szép Valéria maga is érdekel.

Ez bolond dolognak tűnhetik fel. De Szent Antal előélete büntelenebb volt, mint az enyém; Szent Antal edzettebb volt a kivánságok legyőzésében; nem kergetőzött naphosszat egészséges, bájos és csintalan kisasszonyokkal; és mégis, ennek a példás életü remetének is voltak perczei, a mikor megingott, megzavarodott.

A szép Valéria pedig annál könnyebben megzavarhatott egy huszonnyolcz éves, egészséges kedélyt, mert a viseletében is, a szavaiban is volt sok, nem érdektelen ellenmondás. Azonkivül a huszonnyolcz éves kedély nem volt ment minden kételkedéstől, s elvből nem hitt a szép asszonyoknak. Végre is, ha egy elvált ifjú báróné kijelenti, hogy az udvarlásnak vele szemben semmi czélja, ezért a kijelentésért csak az ördög áll jót, a ki nem egészen elfogadható kezes.

Hiába, nem tudtam elfelejteni, mennyire hatalmában volt a szőkének, ha csak egy pillanatra is!

És ha a szőke eredményeket érhetett el, hát én miért ne?!…

Ez bizonynyal közönséges lélekre valló gondolkozás, mert ha egy kicsit kényesebb vagyok, – s a barátság, melylyel Kata megtisztelt, bízvást kényessé tehetett, – annak a vasuti emléknek el kellett volna vennie a kedvemet minden léhaságtól. A ki barátságot tud fakasztani egy szűzi lélekben, csak lealacsonyítja magát, ha olyan kegyek után futkos, a melyekben a gyorsvonat első osztályu utasai közül talán akármelyik részesülhet, föltéve, hogy a pasasér szemrevaló legény, ügyes és vakmerő.

De, azt hiszem, bizonyos helyzetekben ez a gondolkozás menthető. Ha valaki huszonnyolcz éve ellenére, sok cseresznyeajku kisértés közepett, az anakoréták életmódjára van kárhoztatva: megtörténik, hogy el-elcsuszamlik, s tévelygésében megkoczkáztat olyan lépést is, a melyre nem a lelke, nem a jobbik énje unszolja.

Aztán nem ez az egyetlen mentségem. Egy másik mentségem, a mely okvetetlenül javamra szól, az: hogy a fürdőn csak megerősödtem a gyanumban és a kételkedésemben, s hogy mindaz, a mit a szép asszonytól hallottam, csak bátorított a kalandra, s nem hogy észretérített volna, ellenkezőleg, szárnyat adott a képzeletemnek.

Történni nem történt semmi. De majdnem kezdettől fogva a legkényesebb témákról beszélgettünk, s ezeknek a beszélgetéseknek a során a szép Valéria olyan különös nézeteknek adott kifejezést, a melyek, azután, hogy eleinte nagyon megleptek, lassankint ugyancsak aláfütöttek a reményeimnek.

Mindjárt a legelső alkalommal mondott egyet-mást, a mire nagyot néztem.

A fedett sétaúton találtam; egy padon ült és olvasgatott, szokása szerint meglehetősen szórakozottan. Mialatt hamarosan letárgyaltuk a kastélyban legutóbb történt apró eseményeket, rápillantottam a könyvére. Egy ujabb franczia regény volt, a melyet véletlenül én is olvastam.

Akkoriban mindenki olvasta ezt a könyvet. A meséje az, hogy egy asszony, férjének a távollétében, átkutat egy nyitva felejtett fiókot, s az ott lelt irományokból megtudja férje titkait, többek között azt, hogy hitvestársa tizenhárom év óta számtalanszor megcsalta. Természetesen felháborodik, de a férj messze jár, s az asszony magánosságában, önkéntelenül vizsgálgatni kezdi a lelkiismeretét, emlékezetébe idézi a multat minden részletével, s lassankint rájön, hogy noha ő nem követett el házasságtörést, mégis sokat vétkezett a férje ellen; rájön, hogy neki is vannak titkai, a melyeket elrejtett a férje elől, a melyeket sohase vallana meg senkinek. Ez végül arra az elhatározásra birja, hogy nem fogja szétbontani a házassági köteléket, s férjének sohase fogja elárulni, hogy titkait megtudta.

Már nem emlékszem, melyikünk volt az, a ki a beszélgetést ráterelte a könyvre és a könyv irójára; talán én. De arra határozottan emlékszem, hogy a szép Valéria, miután tüzetesen megvitattuk a regény alapeszméjét, áttérve a nagy általánosságokra, a következőket jelentette ki előttem, a kit még alig ismert, a kivel akkor mindössze harmadszor beszélgetett:

– Minden intézmény közül a házasság a legerkölcstelenebb. Mert hazugságra kényszeríti azokat, a kiket összefűz, s mert megöli, vagy gyűlöletté változtatja át az egyetlen isteni eredetü valamit: a szerelmet. Az emberek igen sok gonoszat eszeltek ki abból a czélból, hogy megrövidíthessék a többieket, de a házasság az emberi találmányok leggonoszabbjai közül is kimagaslik.

– Talán nem is emberi találmány – vitatkoztam a szép asszonynyal. – Az állatok életében sok olyan jelenséget látni, a mely erősen emlékeztet a házaséletre. A vaddisznó úr az egynejüség híve; a rozmár hölgy, miután fölnevelte kicsinyét, tavaszszal fölkeresi a rozmár urat, azt a bizonyost, a kire hálával és szeretettel emlékszik.

– Nem vitatkozom, és megengedem, hogy az állatok beérhetik a házasság intézményével is. De az emberek, már tudniillik azok számára, a kik méltók az »ember« névre, a gondolkozó, az érző, az erkölcsös lény számára valami okosabbat kellett volna kitalálni.

Megkérdezhettem volna, hogy:

– A bárónénak talán a »szabad szerelem« az ideálja? És ha igen, el tudja képzelni ezt a formát a jelen másnemü társadalmi viszonyai között?… stb.

De nem az volt a czélom, hogy meggyőzzem, hanem hogy tűrhetőnek találjon. S azért így feleltem:

– Sajnos, ez mindeddig nem sikerült. S a repülőgép bizonyára hamarabb meglesz, mint ennek a kérdésnek a megoldása.

– Elég nagy szerencsétlenség minden nőre nézve. Mert neki csak akkor szabad rendeltetése szerint élnie, ha aláveti magát ennek az erkölcstelen nyügnek. A férfi persze segít magán. Ha van esze, nem házasodik meg.

– Megtörténik biz az a legeszesebb emberekkel is. Lehet, hogy ideiglenesen az ilyen is elveszti az eszét, de aztán visszanyeri.

– Igen, vannak eszes emberek is, a kik megházasodnak. A gazemberek. Ezek elmennek a vásárra, s megkötik az alkut azzal a nyugodt elhatározással, hogy a másik szerződő felet, ha kell, erőszakkal is rá fogják kényszeríteni kötelessége teljesítésére, viszont ők soha semmi szín alatt nem fogják teljesíteni az elvállalt kötelezettséget.

– De azt csak megengedi a báróné, hogy vannak jóhiszemü vőlegények is.

– A szamarak. A kik mások, a józan nőtlenek számára házasodnak meg. Ezek között akad egy pár jóhiszemü.

– Az ördög nem olyan fekete, mint a milyennek a báróné mondja.

– Ön nem hiszi, a mit mondok? Nézzen szét az ismerősei között, és mutasson nekem egy férjet, a ki nem gazember, vagy nem ostoba. Természetesen az ostobák vannak többségben, mert az ő táborukat jelentékenyen erősiti az, hogy vannak gazemberek, a kik egyszersmind ostobák is.

– Én azt hiszem, hogy van olyan férj is, a ki szerelemből vagy szeretetből házasodott meg, becsületesen teljesíti minden kötelességét, és végül nem bánja meg, mert nem kell megbánnia, hogy megházasodott.

– Édes istenem, én nem mondom, hogy nem akad egy-egy kivétel, valahol a Spitzbergákon. Vagy az aranykorban, mint Philemon és Baucis, ámbár nem hiszek az öreg Philemonnak… különben Baucis asszonyságban se bízom. De lássa, több ezer esztendővel kell visszasétálnia a multba, hogy egy általánosan ismert, elfogadható példát idézhessen. Csakhogy én nem a csodaállatokról beszélek; nem szólok most a szárnyas lóról, a főnixről, az egyszarvuról; arról beszélek, a mit magunk körül látni.

– És nem lát egyebet, csak mankón járó betegeket… meg gonosz betegeket, a kik mankóikkal agyonverik a feleségöket?

– Olyanformán. De nem csoda. Mert azt ön is elismeri, ugy-e… vagy azt se ismeri el, hogy megházasodni ostobaság?

– Sok esetben mindenesetre. De elképzelek eseteket…

– Ám vegye ki a kivételeit, és maradjunk a szabálynál. Megházasodni ostobaság, vagy mondjuk szelidebben: megházasodni nagyon koczkázatos, nem eszélyes, nem tanácsos dolog, mert ebben a sorsjátékban igen nagy betétet kell fizetni egy olyan igérvényért, a mely a legtöbb esetben nem nyer, minthogy a temérdek szám közül csak igen keveset húznak ki. Néha az ostobaságnak is szerencsés a következése; vannak burokban születettek, a kik rendesen nem érdemlik meg a szerencséjöket. De hagyjuk ezeket; azt ön is elismeri, hogy: a sokaság veszít. Nos, a ki veszít, megérdemelte, hogy veszítsen. Úgy kell neki; mért koczkáztatott olyan sokat a kétes, vagy helyesebben mondva: a joggal nem is remélhető szerencséért?! Csak egy vonást emelek ki a sok közül; az egyik legfontosabbat. Miért házasodik meg a legtöbb ember, már tudniillik a tisztességesebbek? A mellékes czélokat nem tekintve, azért, ugy-e, hogy asszonya legyen, a ki az övé és senki másé? No, és mit mutat a tapasztalás? Azt, hogy száz asszony közül kilenczvenkilencz megcsalja az urát.

– Teringettét! – kiáltottam fel, nem annyira meghökkenve, mint inkább felvidulva – kilenczvenkilencz!

– Mondjunk csak nyolczvanat. Adok önnek még tizenkilencz ártatlant, bár a számítást optimisztikusnak tartom. De a szám nem fontos. Szóval a legtöbb asszony még ezt a legelső követelést, a házasság alapföltételét se teljesíti. Ezt mindenkinek látnia kell, a ki egy kicsit szétnézett a világban. Már most azt kérdem öntől: micsoda szemtelen önbizalom, vagy más szóval: mekkora ostobaság kell ahhoz, hogy a többször említett jóhiszemü vőlegény boldogan mosolyogjon és azt mondja magában: »Én az a századik leszek, a kit nem csalnak meg!«

– Bocsánat, csak azt mondja, hogy: »Én a húsz közé fogok kerülni; a nyolczvanhoz semmi közöm.« És ez már nagy különbség. A szerint a számítás szerint, a melyben megalkudtunk, minden ötödik legény kiszabadul a veszedemből; miért ne remélhetné egy jóképü, derék, fiatal és nem ostoba legény, hogy az öt közül ő lesz az ötödik, mikor a többi négy bőven kikerülhet azok sorából, a kik rászolgáltak, a kik nem törődnek vele, a kik megöregedtek, a kik utaznak és csak két év mulva jönnek haza, és így tovább?

– Ön tréfál, én pedig komolyan beszélek, s az ön fiatal legényének azt mondom, hogy neki se sokkal több a jó esélye, mint például azoknak, a kik rászolgáltak. Mert az egész világ segítségére van annak az asszonynak, a ki a férjét ki akarja játszani; s az egész világ rajta van, hogy az ön fiatal Bartoloja észbe ne kapjon.

– Igen, ha az asszony ki akarja játszani a férjét. De, azt hiszem, a legtöbb nem akarja kijátszani. Meg vagyok győződve, hogy még a között a nyolczvan között is, a kiket végül csakugyan elvisz az ördög, sok van, a ki a legjobb szándékokkal kövezi ki a pokolba vezető utat. Azok a nagyon vidám hölgyek, a kik már az oltárnál így szólnak magukban: »No megállj, öreg, majd meglátod, milyen gyönyörüen fel foglak díszíteni!« – nem lehetnek túlnyomó számmal. Az orvosi tapasztalás szerint a nők egy jókora százaléka éppen nem forró vérü. Ez talán jelentéktelen körülmény; de van egy másik, a mely már nem jelentéktelen. Tudniillik, hogy az a kedv, hajlandóság vagy nem tudom hogyan nevezzem, a mi az asszonyokat férjeik megcsúfolására készteti, a normális nőnél alá van vetve az érzelmi életnek.

– Én nem is azt akartam mondani, hogy mikor az oltár elé lép, már ki akarja játszani a férjét. Rosszul értett, vagy rosszul fejeztem ki magamat. Ellenkezőleg, azt írom a házasság rovására, hogy még az olyat is, a ki a legszűziesebb imádsággal kezdte, idővel oda puhítja, hogy aztán már csak így imádkozzék: »Add, Uram, hogy az uram valahogy meg ne tudja!« Mert az egész világ úgy van berendezve, hogy az asszonyt mindenki a csalásra ösztökéli; és minden szinte kényszeríti rá. Először a személyek, és még inkább a dolgok. A személyek: egyik udvarló a másik után; csaknem kivétel nélkül mindenki, a ki az asszonynyal kedve szerint foglalkozik. Ez mind »unszolja szóval igenre«; és ha kiderül, hogy hiába várnak tőle hasznot, egész környezete szétrebben, s többé nem foglalkozik vele; ám hadd epedjen el lelki magányosságában; tanulja meg, hogy annak az elszórakozásnak, azoknak a kellemes szavaknak, a melyekre vágyódik, ez az ára. Aztán a Figarók és Zsuzsik nagy sokasága. Egyszerre azon veszi észre magát, hogy csak Figarók és Zsuzsik veszik körül, a kik mindannyian a Cherubin szekerét tolják, még akkor is, ha Cherubin már kopasz és öröktől fogva kiállhatatlan. Ezek, azt hiszem, csak műszeretetből, pusztán a világrend érdekében fáradoznak; elég az hozzá, Rozinának látnia kell, hogy csak akkor vannak barátai, ha Almavivát rá akarja szedni. Ebben az esetben számíthat az egész világ szivességére; a másik esetben meghalhat egyedül. Mert azelőtt volt egy barátja: a férje, de ezt a házasság elvonja tőle. És ha a személyek sikertelenül fáradoztak, ott vannak, hogy megpuhítsák: a dolgok. Legelsőbben az életnek az a folyamata, mely magából a házasságból következik. Igen, maga a házasság az egyik legelső bűnszerző a legtöbb házasságtörésben. Aztán: minden hiba, a mit a férj követ el, és minden hiba, a mit az asszony már elkövetett… minden odavezet.

– Ebből nem az következik, a mit a báróné mond, hogy: a ki megházasodik, vagy ostoba, vagy gaz, vagy gaz és ostoba, hanem az következik, hogy a házassághoz okvetetlenül szükséges bizonyos adag bátorság. Ez a bátorság meglehet valakiben, minden szemtelen elbizakodottság nélkül, a megkövetelhető férfi-önérzet erejénél fogva is. Épp oly akadémiai tárgyilagossággal védem a házasságot, mint a milyennel a báróné támadja, és megvallom, ma még igen kevéssé izgat annak a képzeletbeli lénynek a sorsa, a kit előbb a fiatal Bartolónak, utóbb pedig Almavivának nevezett. Ha megtörténik vele az a szerencsétlenség, a melyet a báróné, mint Cassandra, fenhangon és az egész Trojának jósol: ez a csapás engem hidegen hagy. Ám bánjék vele hitestársa akárhogy; ha a szarvai még a koporsóját is kilyukasztják, és a sirhalmából egyszerre csak ágas-bogas agancs bukkan fel: nem keresem az eset tanulságait, hanem csöndes részvéttel megyek tovább, mint a más országból való idegen. De nem tartom bizonyosnak, hogy a megjósolt csapás okvetetlenül bekövetkezik, s azért az eleven Almavivát, a kinek a báróné olyan kétségbeejtő jövőt jósol, biztatni szeretném: »Eh, ne hagyd magad!…« Különben meg vagyok győződve, hogy fölösleges a biztatás, s meg fogja védelmezni az érdekeit. Végre is két nagy erőssége van a fenyegető veszedelmekkel szemben…

– Vajon?! És ugyan mi ez a két erősség?

– Először is az az erő, a melyet maga a házasság ad neki. A házasság – lehet, hogy tökéletlen intézmény, de – alapjában véve két ember érdekszövetsége a többiek, mindenek ellenében. Magának ennek a szövetségnek a megkötése olyan hajlandóságokat kelt fel, még azokban a házastársakban is, a kiket nem a vonzódás vezérelt egymáshoz, a mely hajlandóságokkal az ellenséges áramlatoknak nem könnyü megküzdenie. S ha már ennek a szövetségnek a puszta tudata is javára válik a másik fél érdekének: az együttélés még közelebb hozza egymáshoz a házastársakat. Még a kutya és a macska is összeszoknak, ha sokáig egy udvarban kell élniök. Az élet közössége az egymáshoz teljesen idegen házasfelekben is kifejleszt bizonyos érzésbeli közösséget. Ez nem a bölcselkedés elvont következtetése; ez – el lehet mondani – természeti bizonyosság, a melynek látható jelei vannak. A kik sokáig élnek együtt, utóljára nemcsak apró külsőségekben, hanem még arczban is hasonlítanak egymáshoz. És ha a világ valaha lemond a házasságról, hogy a szerelmet a mai társadalom ellenségeinek az ábrándjához képest egy bizonyos kaptafára szabályozza, egy rendkivüli energiát, egy igen jelentékeny mozgató erőt fog elveszíteni, a mely ezer és ezer évek során a páros életből fakadt, az egyén érdekének javára…

– Eh, mit tud ön a páros életről?! Erre az erősségre nem adok semmit. Különben a másikra sem, a mely aligha ér többet az elsőnél.

– A másik erősség: Almavivának a személyes tulajdonságai. A báróné nagy súlyt tulajdonít az idegen vonzó erejének. De mért ne lehetnének a férjnek is vonzó tulajdonságai?! A legények színe-java sohase házasodnék meg, csak azok, a kikről a dal így emlékszik meg: »Maradt itthon egy-két-három nyomorult…?!« Vagy ha a férjnek, a házassága előtt, voltak is jó tulajdonságai, a házasság nyomban kiöli ezeket a jó tulajdonságokat?!

– A házasság a kedvest kellemetlenné változtatja, a józant őrültté, a vidámat kiállhatatlanná. Minél kedvesebb volt azelőtt, annál tűrhetetlenebbé válik a házasságban. Nézzen csak körül, ha mondom. Hogy ha a vőlegény pazar volt, a férjnek az első gondolata: a legcsúnyább zsugoriság. Ha azelőtt feltünően ápolta a személyét, akkor már a nászúton elhanyagolja magát. És így tovább. Shakspere a részegségről azt mondja, hogy teljesen megmásítja az embert: a szelidet vaddá, a szótalant beszédessé, az élénket álmossá, a jókedvüt siránkozóvá varázsolja. Ilyenformát mondhatott volna a házasságról is. A különbség csak az, hogy a házasság a jó tulajdonokat rosszakká változtatja, a rosszakat pedig megkettőzteti.

– És ha a férj, meggyűlölvén önmagában ezt a temérdek rossz tulajdonságot, elválik a feleségétől?…

– Ó, abban a perczben vége a varázslatnak! A gonosz öreg bűbájos egy szempillantás alatt megfiatalodik; nyomban levetkőzi zsugoriságát, zsémbességét; durva hangja hizelgővé, kellemessé válik; arczára ismét kiül a mosoly; a szeme felragyog… kedvesebb, mint valaha. Mondom, hogy nem az emberekben van a hiba, hanem az intézményben.

– Kiderül, hogy nem én tréfálok, hanem a báróné… De, nini, milyen csodálatos kék színt öltött a hegy!

– Azért nevezik Kékkőnek.

És másra tereltük a szót.

Ez az első vitatkozásunk nem hagyott nyomot a lelkemben. Mindössze annyit, hogy magamban ugyancsak megitéltem a bárónét.

– Annak a nőnek, a ki így gondolkozik a többiekről – okoskodtam, mialatt a szép Valéria rendre megmutogatta a fürdő nevezetességeit – az ilyen nőnek nem lehet rendben a szénája. Az ártatlanság egyik ismertető jele az, hogy nem látja jól a rosszat, és még akkor se akar hinni benne, hogyha látja. Ez az asszony, a ki nem hisz senkinek, nagyon közelről láthatta a bűnt, talán nem egyszer. Aztán miért ócsárolná a házasságot és minden férjet a világon, még a képzeletbelieket is, ha nem azért, hogy védekezzék, s hogy önmaga előtt kimenthesse magát?!

Mindebből azt a következtetést szűrtem le, hogy akármint vélekedjenek is a kastély lakói a tréfás életü Albert báróról, és akármennyire tetszetős is, ha egy ilyen nagyon szép asszony komolykodik, erkölcsi kérdéseket fejteget és lépten-nyomon az olvasmányaival példálózik, azért ez a szép szellemü és szép arczu bölcsész mégis igen léha teremtés lehet, a ki a komolyságával csak becsapja a környezetét. Megállapítottam magamban, hogy, ha a szép Valéria nem tudott a férjével egy fedél alatt maradni, ebben nem csak Albert báró a ludas. Az utóbbinak a mentségéül eszembe jutott, hogy aligha alszik minden éjjel biliárdon, és elképzeltem, hogy voltaképpen azért váltak el, mert a kitagadott báró nem tudott a szép asszonynak olyan kényelmet teremteni, a minőt ez remélt. Talán számított a nagyapja bocsánatára, s mikor látta, hogy az öreg urat lehetetlen meglágyítani, nem tudta leplezni tovább az előbb eltitkolt »csunya zsugoriság«-ot. Még el is hanyagolta magát, szegény. Ez persze nem tetszett a szép Valériának, a ki szereti ugyan a bölcsészetet, kivált azt a peripathetikus bölcsészetet, a melyhez legelőször is park vagy fedett sétaút kivántatik, de még a bölcsészetnél is jobban szereti a fényűzés apró áldásait.

De egy óra multán kiment a fejemből egész beszélgetésünk, a tanulságaival egyetemben. A szép asszony ugyanis, kevéssel azelőtt, hogy elbúcsúztam tőle, egy pár olyan szót ejtett el, a mely jobban érdekelt, mint a filozófiája, vagy mint bármely filozófia, Plátontól Herbert Spencerig:

– Tulajdonképpen azt akartam önnek mondani – szólt, minden bevezetés nélkül térve át a váratlan témára – hogy… aztán valahogy eszébe ne jusson Katába beleszeretni! De most már azt gondolom, hogy a legokosabb, ha egyáltalán nem beszélünk erről.

– Miért ne beszélhetnénk erről?! – feleltem. – Sőt talán jó lesz, ha egyszer s mindenkorra letárgyaljuk ezt a kérdést. A báróné, úgy látszik, abban a nézetben van, hogy nagyon is ki vagyok készítve arra az érzésre, a mely a magamfajta embernek csak bolond dolgokat tanácsol. Talán úgy van; de az meg egészen bizonyos, hogy nem tartozom azok közé a szerencsések közé, a kik a lehetetlenért is szivesen küzdenek. Sajnos, az elérhető czélokról is hamarosan lemondok, mert a nagyobb nehézségek legyűréséhez nincs bennem elég erély. Azért, ha a báróné diagnózisa helyes, s már a közel jövőben valami bolond dolog történik velem, ez nem lehet egyéb, mint a legközönségesebb polgári komédia: »Zsák a foltját megleli… Jancsi Pannit elnyeri…« Mert – »kiki oly nőt kap, minőt érdemel.«

Rám nézett, mintha azt akarná leolvasni az arczomról: vajon nem tréfálok-e?

– No, tudja – szólt aztán – a felelete éppen nem megnyugtató. Kissé kitérő, és nem eléggé komoly. Nem tudok hinni önnek, a mikor szerénykedik; azt hiszem, csúfolódni akar. Önök, festők, kivétel nélkül furcsa emberek; s az a pálya, a melyet választottak, a legsajátságosabb mindegyik közül. A létra alján mindig vannak néhányan, a kik éhen halnak; ezek büszkék arra, hogy éhen fognak halni. A létra legfelső foka felé mindig eljut egy-kettő; ezek közül a legügyesebb lefesti a pápát, s a pápával együtt belekerül a világtörténelembe. Nos, a világtörténelemnek ezekkel a jelöltjeivel, meg a többiekkel, a kik a létrának már a magaslatán vannak, nem is merek szóba állani. Ezekről nem mondhatom azt, hogy büszkék, sőt azt se, hogy gőgösek; ezek fölötte állnak minden gőgnek, s mint nem tudom melyik egyiptomi isten, egy egész örökkévalóságon át csak a tulajdon gyomrukat nézik. Az ilyen kivételes fenségekről szólva, természetesen nem beszélhetek nagyralátásról. Ő magasságaik, ha egy herczegkisasszonyt vesznek feleségül, akkor is csak leereszkednek. Szóval… nem találhatom ki a gondolatát, mert nem tudom, hogy milyen helyet foglal el a létrán.

– Nagyon alant vagyok, a sokaság között, távol mind a két fajta nevezetességtől. A művészetek történelme nem fog tudni rólam, és még csak arra se számíthatok, hogy majd az éhenhalással teszek szert valamelyes kiválóságra. De minden téren több a munkás, mint a vezető egyéniség. Az én sorsom az, hogy az előbbiek túlságosan nagy számát szaporítsam. Nem lehetek kevély, tehát nagyralátó sem.

– Ez az álszerénység szava. Mint minden művész, ön is különbnek tartja magát a társainál; csakhogy, mert a sikert még nem tudta árnyékává tennie, sértett hiúságában az igénytelent játszsza. Nem vitatkozik az egész világgal, nem magyarázgatja, hogy mért becsüli olyan sokra a tulajdon munkáit, de titokban épp olyan elbizakodott, épp olyan képzelődő, mint a többi.

– Csak a szándékaimra lehetek büszke, s nem a munkáimra.

Ez a mondásom, úgy látszik, meglepte, mert bele melegedett a tárgyba s egészen más hangon kezdett a képeimről beszélni, mint a multkor, a mikor, a tengerszemtől jövet, először méltatott kegyes figyelmére. A kirándulás napján néhány szóval ugyancsak lekicsinyelte a képeimet, s most egyszerre azt kezdte bizonyítgatni, hogy többet érnek, mint a barátaim munkái. Az összehasonlitásaiból és a megjegyzéseiből azt vettem ki, hogy szorgalmasan látogatja a kiállitásokat, s hogy van érzéke a művészet iránt, ha néha hamisan ítél is.

De a dicsérete nem tett büszkévé, mert a mi szegény púpos Jánosunk nagy erejét nem vette észre. Mi magunk pedig, a városliget környékének egész mázoló népsége, már akkor is tisztában voltunk vele, – bár önzésből csak ritkán mondtuk fennen, – hogy mindannyiunk közül a púpos János a legkeményebb legény.

Olyan kevéssé tett büszkévé az elismerése, hogy mindaz, a mit a képeimről mondott, csak pillanatokra tudta lekötni a figyelmemet. Minél tovább bírálgatta az utolsó tárlatot, annál szórakozottabban hallgattam. Folyton az járt az eszemben:

– Mit mondhatott neki Kata?! Mit vett észre Katán?!… Mi birta rá, hogy nyiltan a szemembe vágja ezeket a szavakat: »Aztán valahogy eszébe ne jusson Katába beleszeretni!…«?!

Ezen törtem a fejemet, a mikor elváltunk, és ez foglalkoztatott, mialatt a fürdőből haza mentem. Otthon már csak erre az egy mondására emlékeztem.

– De hát mit vett észre Katán?!… – kérdezgettem magamtól.

Hogy feleletet kapjak a kérdésemre, a melyet nem tudtam kiverni a fejemből, másodszor is meglátogattam. De akár el se mentem volna.

Katáról most már nem szólt egy szót sem. Arról beszélt, a mi engem akkortájt a legkevésbbé érdekelt.

– Elolvastam a regényt. De igazán sajnálom, hogy végig olvastam. Az írója szennyes lelkü ember, és maga a könyv – fuj!

Szerettem volna azt mondani:

– Bánom is én!… Mit érdekel engem ez a könyv?! És a szerzője?! És az olvasói?!

Csakhogy ezzel nem állhattam elő. Mit volt mit tennem?! Védelmezni kezdtem a könyvet, a legközelebb eső, legbanálisabb szavakkal. Olyan lanyhán szónokoltam, mint a közvédő, a ki hivatalból és ingyen védi a szegény embert.

– Ön erkölcsösnek tartja ezt a könyvet? – kérdezte a szép Valéria.

– Hogyne! – feleltem. – Ennek a regénynek a tanulsága ugyanaz, a mit Krisztus tanított: ne ítélj, hogy ne ítéltessél!

– Ohó! – pattant fel a szép asszony. – Ez a könyv egészen mást mond. Elnézést kér az erkölcstelenség számára, ilyen czímen: én megbocsátom a te vétkeidet, hogy te is megbocsásd az enyimeket. Azt hirdeti, hogy az élet csupa gyalázatos megalkuvás. Nos, hát ez nem igaz. Vagy ha igaz, akkor jobb, ha egy vulkánnak a kitörése megsemmisíti az egész világot. Csakhogy én nem hiszem, hogy a másféle emberek már kihaltak volna. Az én lelkemben nincsenek ilyen mocskok.

Ez a váratlan bizalmasság nem kápráztatott el. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy a szép asszony őszinte is lehet. Inkább azon tünődtem, hogy:

– Ugyan miért mondja ezt nekem?

De nem tudtam kiokosodni a tekintetéből, s a hogy asszonyi logikájával, egy nagyot ugrott az ellenkező irányba, még kevésbbé értettem a közlékenységét.

– Különben – szólt – igazuk van a regényíróknak. A regényírók azt írják le, a mit látnak; abból általánosítanak, a mi a tapasztalásuk. És mindenfelé csak gonosz nőket látnak, a kiket a házasság végképpen elaljasított; a tapasztalásuk pedig az, hogy bokrétába fűzik azokat a hazugságokat, a melyekkel az erkölcstelen asszonyok a házasság átka ellen védekeznek.

Valami olyanformát feleltem, hogy az asszonyok se egyformák, a mint a férfiak közt is vannak tolvajok és becsületesek. Hivatkoztam a saját szavaira, hogy vannak nők, a kiknek a lelke nem tűr mocskot.

– Ezek nem is tudják elviselni a házaséletet – felelt az ellenvetésemre. – Egy pár évi küzködés után lerázzák magukról a házasság kötelékét, mert ebben a kötelékben nem maradhat meg, csak néhány, mindenre kész martir, meg az a sok képmutató, a ki alattomban segít magán, a hogy tud.

Azt hittem, ujabb bizalmasságok következnek, a melyek némi világot fognak vetni a tulajdon balesetére.

De a tapasztalatait elhallgatta. Csak általánosságokat mondott, a melyek nem tettek okosabbá.

– Micsoda képtelenség is – fejtegette tovább a nézeteit – ha egy férfi azzal a czéllal köt magához egy nőt, hogy ennek egy életen át ne legyen egyéb gondolata, csak ő, egy meglehetősen haszontalan úr! Hogy ne legyen más törekvése, csak férjének ambicziói, és ne legyen más szórakozása, csak a mit egy ilyen úrnak a társasága nyujthat! Az a szegény fiatal teremtés csupa élnivágyás; minden érdekli, mindent tudni óhajt, egy eleven kérdőjel. S ne felejtse el, hogy a legtöbb asszony materialista. Az eszme, a távoli érdek, a sokaság ügye hidegen hagyja; de annál inkább megbecsül minden apró élvezetet, s nagy az érzéke a külsőségek iránt. Észreveszi, hogy az idegen lába formásabb, kabátja jobb szabásu, hangja kellemesebb, mint azé az úré, a ki arra vállalkozik, hogy majd ő lesz a tökéletesség. Az igényei végtelenek; a kielégüléstől csak szárnyat kapnak. Ha a férj egy-egy kívánságot lemetél, hét uj kivánság nő a levágott helyén. Vágyainak nincs határa, annál kevésbbé, minél korlátoltabb a férj anyagi hatalma, vagy adakozó kedve. Ambicziói is vannak, saját külön, kicsinyes és hívságos ambicziói, a melyeket azonban nem pótolhat semmi, csak a szerelem, mely nem tart örökkön, ó, éppen nem tart örökkön! Életideje kevés, mert számára az élet csak addig tart, a míg az ifjuság; s a természetfölöttiekben hitetlen gondolkozása egyre a körül jár: »Ne szalaszd el egy órádat sem! Nem élsz attól a naptól fogva, a mikor már nem vagy fiatal!« A rettegés, hogy az idő eljár, és oda a szépsége, a mi az egész élete, egyre jobban szítja élnivágyását. Ha értelmes, nem sokat törődik a férfiak javára készült életszabályokkal; tudja, hogy az ő élvezet-vágyának van igaza, s hogy azok a szabályok csak arra valók, hogy a rabnő a satrapa kényéhez igazodjék. Kitalálja, mert könnyü kitalálnia, hogy ezeket a szabályokat csak az ő megröviditésére alkották, s illő tiszteletet tanusít ezek iránt a szabályok iránt, de csak addig, míg a dolog nem esik terhére. No és, ha nem annyira materialista, mint a hogy mondottam, ha véletlenül lelki életet a él, akkor az eset még rosszabb. Mert az ilyen lelki életet követel a másiktól is. És annak a lelki élete a legjobb esetben más, nem az övé. Mindegyik egy külön világban él; és idővel, minél fejlettebb a gondolkozásuk, minél bonyolultabbak az érzéseik, annál idegenebbek lesznek egymásra nézve. Számítsa ehhez, hogy az asszony, akár gondolkodó lény, akár csak a természet vadvirága, magamagát jól ítéli meg. Tisztában van vele, hogy értéke az odaadásban van, s minden lépését ez a tudat vezérli. Tudja, hogy ő: jutalom, a melyet meg kell érdemelni. Ha szerelemből ment férjhez: mindig számon tartja ezt a jutalmat, mint egy hozományt; s ha szerelem nélkül adta oda magát a férjének, soha se bocsátja meg ezt annak, a ki őt meg nem érdemelte. És ne hagyja számításon kívül azt se, hogy az asszony mindig gyermek marad egy kissé, a kire okvetetlenül hatással van az a fülbevalókat rabló betyár, a ki a lelkébe lát, és fel tudja fedezni a rossz indulatát, a kalandos hajlamait. Mindezt méltányolva, igen szeretném tudni, mit gondol magában az a férj, a ki például elutazik, mondjuk egy pár hónapra?!… Bízik-e vagy nem bízik? Ha nem bízik, akkor, ugy-e, előre el van veszve? Melyik asszony bocsátaná meg a bizalmatlanságot? És ha bízik? Ó, a szegény ember!

– Egy kérésem volna, báróné.

– Komoly kérés?

– Komoly kérés. De ne haragudjék meg érte. Arra szeretném kérni, ha valami kisértésbe esem – azt mondják, vannak válságos idők, a mikor a legvidámabbakat is elfogja, egy kis időre, a házasodási láz – legyen olyan kegyes, emlékeztessen arra, a mit most volt szerencsém hallani. Azt hiszem, a báróné Romeót is le tudná beszélni a házasságról.

– Mindig szívesen leszek segítségére, ha erről lesz szó, bár úgy látszik, önnel kár komolyan beszélni.

Igazán kár volt velem komolyan beszélni. Sehogy se tudtam megérteni, miért értekezik folyton a házasságról és a házasság veszedelmeiről. Csak azért szól erről, mert ez a legkedvesebb témája? Vagy czéljai vannak a filippikájával? Remélem, nem gondolja, hogy a szavai komolyan megriasztanak? Azzal akarna rám hatni, hogy ördögöt és szarvakat fest a falra?

Nem; ehhez sok naivitás kellene. Pedig ez az asszony éppen nem naiv.

És mégis. Nincs benne semmi lehetetlenség, hogy tisztára gonoszkodásból beszél így. Azzal gyanusít, hogy szemet vetettem Katára, s mert nem tetszik neki a dolog, a fejébe vette, hogy lehűti a lelkesedésemet, s burkolt baljóslatokkal és gonosz példálózással rontja meg azt az örömet, a melyet ábrándjaimban találok, vagy meglehet: reménységeimben.

A harmadik alkalommal azonban, mikor az ördög ismét átcsalt a fürdőbe, le kellett tennem erről a véleményről. Kiderült, hogy nem Katára czéloz, mert most már a leányokról is rosszat mondott, nemcsak az asszonyokról, és ez sehogy se egyezett azzal a rajongással, a melylyel Katáról szokott beszélni. Most már nem gondolhattam egyebet, mint hogy tulajdonképpen kaczérkodik velem, s a nihilistát, a »szabad gondolkozásu« hölgyet játszsza, hogy megzavarjon, elbolondítson, kinevessen, s végül nevetségessé tehessen Kata előtt is. De ez se tette világossá előttem azt a következetességet, a melylyel, makacsul, ujra visszatért a témájához, minden igaz ok nélkül.

A hajánál fogva ránczigálta elő ezt a szerencsétlen témát; már nem is emlékszem, hogyan talált rá ürügyet.

Csak arra emlékszem, hogy alig tiz percznyi józan beszélgetés után ismét benne voltunk a rendes kerékvágásban.

Az erre a napra rendeltetett evangélium ilyenformán szólt:

– Nem értem, hogyan bízhatik egy férj a felesége őszinteségében; hogyan bízhatik abban, hogy ez sohase hazudik neki, hogy semmit se titkol el előtte. Hisz tudhatná önmagáról, hogy senki se őszinte, mindenki hazudik, mindenkinek vannak titkai. Vajon ő nem vétkezett százszor e tekintetben? Ha mindent elmondott volna, ha mindent elmondana, ha sohase hazudnék a feleségének: a felesége nem szeretné. Tehát hazudik, hogy szeressék. Ha sohase hazudott volna, a felesége nem ment volna hozzá. Ezt tudva, hogy-hogy nem jut az eszébe, hogy a felesége éppen úgy lehet, mint ő?! Mert ennek a fejét butaságokkal tömték tele? Ez nem nyugtathatja meg; a hazugságra mindenkinek van esze. Hogy-hogy nem jut az eszébe, hogy talán ő se vette volna el a feleségét, ha ez mindent elmondott volna neki?! Végre is egy jó ideig külön-külön éltek; és ebben az időben semmivel se tartoztak egymásnak, akármit cselekedtek, akárhogyan éreztek, akármire gondoltak, hisz nem is tudtak egymásról! Mert az a szegény asszonyi teremtés, mielőtt elvette, még alig élt? Annyit mindenesetre élt, hogy gondolt olyasmire is, a mit sohase mondana el senkinek. Azt tudja a férj, hogy felesége, menyasszony korában, igyekezett a jó tulajdonságaival tüntetni, s leplezni a hibáit; mutogatni a fogait, ha szépek, és csukva tartani a száját, ha a fogai rosszak. Csak a külsőségeivel lett volna így? – ezt a legjámborabb férj se képzelheti. Mért nem gondol hát a legfontosabbra? Nem tudja elképzelni, hogy a feleségének már lánykorában is lehettek pillanatai, a mikor, ha minden következés, minden tanu, és a mi lehetetlen: társ nélkül, hozzáférhetetlen titokban, lelkileg is nyomtalanul tehette volna…

– Már leánykorában! Báróné, az égnek mered minden hajamszála!

– Azt hiszi, a leány még nem él, nem gondol és nem érez semmit?! Csak ujdonatuj csinos franczia baba, a melybe majd Pygmalion úr fujja bele a lelket?!… Ám legyen úgy. Mondjuk, hogy már asszony. Tehát sohase jut eszébe a férjnek, hogy egy akárki, egy érdekes arczu ismeretlen, a ki végigsétál az utczán, egy idegennek látszó férfias alak, a ki egy nyilvános étteremben, mialatt ebédel, körülnézeget, vagy egy jómodorú úr, a kit éppen hogy bemutattak s a ki egy óra mulva elutazik, nagyobb, mélyebb hatást tehetett a feleségére, mint ő, minden sok éves igyekezetével, s hogy annak az egyszer látott járókelőnek, vagy ennek a jómodoru és bizonyára szerencsés utasnak a puszta megjelenése jobban tetszhetett ő nagyságának, jobban megrezegtette képzeletét, nagyobb erővel hatott legfinomabb idegszálaira, mint mindaz a gyöngédség, a melylyel ő életének osztályosát valaha elhalmozta?!…

A többit, a mit aznap mondott, már elfelejtettem. De ezzel nem volt vége akadémiai tárgyalásainknak. A hányszor átmentem hozzá, mindannyiszor talált alkalmat visszatérni oda, a hol elhagyta. A kételkedés egész kátéját átkorrepetáltatta velem; s mondhatom, kitanított.

Egy és más ma is megmaradt a fejemben azokból a leczkékből, a melyekkel udvarlásomat meghálálta. Ilyeneket mondott:

– Nem értem, hogy egy férj, a ki maga is tud tánczolni, hogyan engedheti meg a feleségének a tánczot? No, ha ő maga nem is sejti, hogy mi a táncz, akkor értem.

Vagy:

– Társaságos élet! Milyen komoly kifejezés ez! S a mit ennek nevezünk, az tulajdonképpen nem más, mint egy férfinak az idegen asszonyokkal és egy asszonynak az idegen férfiakkal való, látszólag illedelmes, valójában pedig mértékletesen érzéki érintkezése… érintkezése a szónak elég messzemenő értelmében. Ugyanazt a társaságos életet, a melyet ő kiván, a mely őt gyönyörködteti, egyik házastárs se bocsátja meg a másiknak.

Aztán:

– Flirt! Ez a szó maradandó lesz. Rövid és határozott, mint a fődolgok kifejezései. A mi korunknak, azt hiszem, egyik legtovább fenmaradó vivmánya. Az érzékiség és az erkölcs legszerencsésebb megalkuvása. A házasságtörés előcsarnoka, a házasságtörés elő-örömei, az i, a min még nincs rajta a pont. Fuj!-nak is lehetett volna nevezni.

– És a gondolatra senki se féltékeny! Pedig a tett csak sántikál és kifárad, a gondolat pedig repül és nem merül ki soha.

– Van egy barátnőm, maga is ismeri; most véletlenül hajnalszin a haja. Ez állott ellent a legtöbb ostromnak, azok közül, a kiket ismerek. De hát mért állott ellent, ha olyan nagy munkájába került?!

– A nőiesség szégyenletesnek tünik fel előttem, ha arra gondolok, hogy a nő rendesen nem választ, hanem ahhoz hajlik, a ki a legravaszabbul tudja fölkelteni az érdeklődését.

Máskor meg azzal a kérdéssel lepett meg:

– Mondja, elvenné-e maga azt a leányt, a ki inkább meghal, de nem-et mond, a míg a templomból ki nem jött? Hisz a kinek föltételei vannak, az nem szeret eléggé! És elvenné-e, a ki annyira szeret, hogy még a templomról is megfelejtkezik?

– Nem kivánnék tőle előbb semmit.

Ezek az erkölcsi tanakodások, a melyekhez utóbb szinte hozzászoktam, valami nagyon nem kötötték le a figyelmemet; a szellemi nyugtalanság, mely a szép asszonyt emésztette, engem akkor egy csöppet se bántott. De minél többször mentem át a fürdőbe, annál inkább kezdett érdekelni, nem a mit mondott, hanem ő maga; nem a filozófia, hanem a filozóf. Volt valami az arczában, a mi ellene mondott a szavainak, de szemtelenül hazudnám, ha komolyan erősítgetném, hogy ez keltette fel a vonzódásomat.

Nem akartam, nem gondoltam rá soha, észre se vettem, s majdnem mindennapossá lettem a »Hygiea«-villában.

És úgy tetszett, hogy ő ezt természetesnek találja.