XIV.

A sötét szoba ablaka megnyílt, és a regényes bárókisasszony, a nyári éjszaka nagy csöndességében, átsuttogott szerelmeséhez, a kitől a másik épületszárny, egy keskeny udvar, kétemeletnyi mélység – és még egy másik mélység: a kettőjük külön-külön világa közt tátongó, áthidalhatatlan szakadék – választotta el:

– Gyula!

A szemközt lévő nyitott ablak mögött leskelődő férfi kihajolt a sötétbe:

– Kata! Édes kis Katám!

– Ne gyujtsa ki a villanyt! – suttogott Kata. – A világosság árult el bennünket. Az, hogy az illendőség kedvéért nem oltottuk el, a míg beszélgettünk.

– A kém most is ébren lehet – feleltem – és hátha a közelben hallgatózik?! Attól tartok, a nénje megtudhatja, hogy maga az igéretét nem tartotta meg, s akkor soha se beszélhetünk többé így, a hogy most, mert engem, akármi czímen, átküldenek egy más szobába.

– Igaza van, itt nem beszélhetünk sokáig, és most már arra se számíthatunk, hogy majd napközben… Pedig… Várjon csak; eszembe jutott valami. Igen, ez lesz a legokosabb. Most két óra. Négykor Gyurka Jablonkára megy a postáért, s akkor, úgy tudom, a hátulsó kis kapu már nyitva marad. Negyed ötkor jöjjön le. Ha a kapu csakugyan nyitva van, a parkban, a nagy halastónál találkozunk… majd átvisz a kis szigetre, a kioszkba… csolnak mindig van ott. Ha pedig a kapu zárva marad, odalenn megvárjuk egymást, s majd csak kitalálunk valamit, hogy hova rejtőzzünk. Addig aludhatnék egy kicsit. Igaz… hozzon magával felöltőt vagy köpönyeget! Reggeli négy óra tájban itt a legnagyobb hőség idején is hideg van. Megkapta a levelemet?

Mindössze annyit feleltem:

– Megkaptam!

– Csak annyit mondjon még: mit felel rá?

– Nem tudok egy pár szóval felelni. A feleletem hosszú lesz.

– Várom!

Egy negyed ötkor nyitva találtam a hátulsó kis kaput. Lesiettem a parkba; Kata már a halastónál várt.

Alig ismertem rá. A feje körül volt kötve fekete kendővel; a kapucznis porköpönyeg, a melybe fázékonyan burkolózott, betakarta egész alakját. Ha valaki véletlenül megpillantja, a mint kioson a kastélyból, nem hiszi el, hogy a bárókisasszonyt látja.

Az arczocskája alig látszott ki a kendőből, s olyan cseppségnek tűnt fel! A porköpönyeg alatt csak pongyola lehetett rajta, mert alakját még soha se láttam ilyen kislányosnak; sarkatlan czipőjében egészen gyerek lett, olyan kicsiny, mint egy serdületlen leányka. Csak a nagy szeme volt asszonyi.

Lehajoltam hozzá – most, hogy még kisebb lett, mint rendesen, éppen kétszer akkora voltam, mint ő – átkaroltam és körülfogtam a felleghajtómmal. Aztán beemeltem egy csolnakba és áteveztem vele a kis szigetre.

Katának csak a tekintete beszélt, de ó, milyen érthetően!… És én, mialatt szerelmesemnek a szemébe nézve szótlanul eveztem, arra a gyöngeségre gondoltam, mely ezt a gyermekies testet most az én karjaim közé hajtja… aztán arra a bolondságra, hogy ez a gyermekies test előttem most az üdvösségnek tűnik fel… és eszembe jutott, a mit egyszer régen olvastam, hogy a férfinak a szerelme, ha föléje emelkedik a puszta állatiasságnak, tulajdonképpen: az erősebb pártfogó ösztöne, melylyel emez a gyöngébbet védelmezi, mihelyt az állatban némi öntudatosság, valamelyes lelki élet csillan fel… Nekem ezt a kis gyöngeséget most meg kell védelmeznem, és a ki ellen meg kell védelmeznem, az: én magam vagyok, a védelmező! Különös feladat!

Bevittem a kioszkba, leültettem egy divánra, melléje ültem, körülkaroltam és szerelmes szókat suttogtam a fülébe. Szerelmes szókat, a melyek senkit se érdekelnek azon kívül, a kinek szólnak. Különben ez volt a legokosabb, a mit aznap mondottam. Mert azután így szóltam:

– És maga el tudná hagyni értem a szegény öreg nagyapját, a kinek maga az egyetlen öröme?!

– Ne keserítsen! Mit tehetek róla? Ő akarja így. Az ő hajthatatlansága.

– Igen, ez a hajthatatlanság az egész családjuk átka. Nem maga az első, a kinek ez a hajthatatlanság… az a konokság, a melylyel ez az öreg ember azt követeli, hogy mindenki az ő szemével lássa az életet és az ő érzése szerint érezzen – szenvedést okoz. Megrontotta ezzel mindazok életét, a kiket valaha szeretett; volt, a kit örökre boldogtalanná tett, mindegyiknek temérdek szenvedést okozott. Mintha bizony valami dicső életet szerzett volna az ő életbölcsesége azoknak, a kik a tetszéséhez, a parancsához alkalmazkodtak! Az ő életbölcsesége csak szánandó alakokat teremtett. De én ezt az öreg embert is szánom. Mennyi szenvedést okozott a hajthatatlanságával önmagának is! Egész hosszú élete csupa szenvedés… Ő maga tette, hogy így volt, és mégis sajnálnivaló. Aztán magán kivül most már igazán senkije, semmije. Senkit se szeret, csak magát; maga neki: minden gyönyörüsége, minden öröme, az egész élete. Maga jól tudja ezt; és bár ő boldogtalanná tette a maga édesapját és édesanyját, azért mégis szereti ezt a konok öreg embert… hisz az apját és az anyját nem ismerte, emennek a szeretetét pedig mindennap érzi. És engem büszkeséggel, és kimondhatatlanul édes érzéssel tölt el az a tudat, hogy őt is elhagyná értem, de mégis – le akarom beszélni arról, a mire már elszánta magát! Nem ő érte; ennyire nem vagyok önzéstelen. Hanem magáért! Mert nemcsak neki okozna nagy fájdalmat, sok szenvedést; hosszú, örökös, egy életen át tartó szenvedésre kárhoztatná magamagát is!

Kata sírt.

– Lehet – folytattam – hogy ha a sorsunk rosszra fordul, ha igazán el kell veszítenem magát örökre, lehet, hogy egyszer, később, gyanusítani fog magában és az emlékemet is meggyűlöli, mert nem azt fogja gondolni, hogy gyáva voltam – pedig, igen, gyáva vagyok – hanem azt fogja képzelni, hogy a gazdag bárókisasszonyt, a kit nem akartak hozzám adni, elvettem volna, de olyan önző voltam, hogy azt a leányt, a ki önként követett volna a szegénységbe, a mi neki a mellett: a minden földi jóról való lemondás, majdnem a magánosság s majdnem az elhagyatottság, szóval az önkéntes számüzetés a paradicsomból… ezt a minden áldozatra kész, nagylelkű, szerető szívű leányt, magát a leányt, a javai nélkül, nem vettem el. Nagyon fájdalmas nekem, hogy ez megtörténhetik, hogy maga valaha így gondolkozhatik rólam. De még ennél is fájdalmasabb, hogy: íme, a boldogság itt van előttem, csak a kezemet kell kinyujtanom érte, és nekem mégis önként kell lemondanom a boldogságról, egész életem öröméről, testem-lelkem üdvösségéről!

Kata csak sírt.

– De azért – beszéltem tovább – egy pillanatra se estem kisértésbe, hogy visszaéljek a maga nagylelküségével. Maga nem sejti, hogy mekkora áldozatot akart hozni értem. Később soha se bocsátaná meg nekem, hogy elfogadtam ezt az áldozatot. Nem sejti, hogy a szegénységben, a szegénység kicsinyes bajai közepett, nem tudna megélni. Maga üvegházi virág; a mezőn elhervadna. Szennyes ember volnék, ha magammal rántanám az elhagyatottságba és az örökös küzködésbe. Igaz, eleinte volnának édes, nagyon édes napjaink, a melyek egy darabig magát is sok mindenért kárpótolnák; és nekem, nekem ezek az édes napok olyan boldogságot adnának, a mely nekem, nekem megérné mindazt, a mi következnék: a sok szenvedést, akár a sáros halált is!… De nyomorult, alávaló, hitvány ember volnék, ha azért, hogy elérhessem ezt a rövid, de nekem mindennel fölérő boldogságot, – világosan látva a jövőt, tudatosan és szántszándékkal szerencsétlenné tenném magát!… magát, a kit a legjobban szeretek a világon!

– Csak a szegénység?!… – kérdezte Kata.

– Ó, maga nem tudja, mi az! Nem ismeri az életet, az embereket, magamagát se, mert hiszen még gyermek, sejtelme sincs semmiről! A szegénység a legrettenetesebb hatalom a világon! A szegénység a szerelem halála! Nincs az a szép, nincs az a nagy érzés, a mit meg ne öljön, a mit lassankint meg ne mérgezzen, el ne sorvaszszon, meg ne fojtson! Én ismerem a szegénységet, és láttam másokon, jókon, részvétre méltókon, hogy mit tud tenni ez a pokoli hatalom! A szegénység nekem ma semmi; fiatal, erős, egészséges vagyok, semmire sincs szükségem, és semmire sincs gondom! De a szegénység – magával! Maga nem is gyanítja, mik azok a nélkülözések, azok a megaláztatások, azok az emésztő, minden lelki életet elsorvasztó gyötrelmek, a melyek elkergethetetlen piszkos kuvaszokként folyton ott kullognak a szegénység nyomában! De én láttam, már a gyermekkoromban is láttam, mivé tudja silányítani a legkülönb embereket, milyen szenvedések parazitáit tenyészti, milyen rettenetes tud lenni – a családban! Nincs fogalma, hogy mije van, a mint nem érzi, hogy lélekzik. Nincs fogalma, miről kellene lemondania, mit kellene kiállania, milyen kicsinyessé kellene nyomorodnia, ha átadná magát ennek a szennyes ördögnek! Mit tud maga a szegények életéről, azokéról, a kik a szegénység összes nyomorúságaiért nem a végzetet, hanem egymást okolják?! Mit tudja, hogyan idegeníti el egymástól a szegénység közössége a legjobb szíveket?! A szerelem a szalmakunyhóban, a szerelem a szegénységben! Az mese. A szegénységben csak elhagyatottság van, és veszekedés, örök veszekedés! Ó, csak rágondolni is, mit hozhatna a jövő! Ha elképzelem magát lesoványodva, elbetegedve, kiaszottan, örökös nyüglődés, vészverődés, megaláztatás, szégyenkezés közepett, a mint álmodozva gondol elveszített környezetére, és mialatt a férje robotol: vagy a sivár, örömtelen, kedvetlenséggel, szomorusággal teli magányosságba menekszik, vagy olyanok társaságára szorul, a kik csak arra emlékeztetik, hogy hová züllött, hová nyomorodott! Látni a jövőben két embert, a kik a sok szenvedéstől, elkeseredéstől már csak kiáltozni tudnak, két embert, a kik átkozzák az órát, a mikor egymást szerették, és ez a két ember mi vagyunk!… Nem!

Kata egyre törölgette a könnyeit.

– És ez volt az utolsó reménységem! – sóhajtozott.

Vigasztalni próbáltam:

– Ha valaki, maga meg fogja találni ennek az öreg embernek a szívét!

De nem hittem abban, a mit mondtam…

És miután egy darabig ismét szerelmes szavakat suttogtam a fülébe – ez volt a legokosabb, a mit tehettem – visszavittem, a honnan hoztam.

Mikor kiszálltunk a csolnakból, Katát előre bocsátottam. Ha valamelyik cseléd véletlenül már felkelt, legalább együtt ne találjanak bennünket.

Megcsókoltuk egymást, és Kata tovasietett a gyepágyak között, a melyeken a reggeli pára füstgomolyként gőzölgött.

Addig követtem a tekintetemmel, a míg csak el nem tűnt előlem. Milyen kicsiny, szegényke!

– Igen, lemondtam a boldogságomról! – szóltam magamban – lemondtam örökre! Ez fájdalmas, de nem tehettem másképpen, és a lelkiismeretem azt mondja, hogy jól cselekedtem. Igaz, hogy furcsa alak vagyok, és ha valaki megtudná a történetemet, vagy a leggaládabb önzéssel vádolna, vagy hamarjában nem tudna megérteni… végre is régente nem történtek effélék. De az aranykor gyermekeinek jobb volt; azok nem gondolkoztak, csak szerettek.