Már fészke fölött leng énekem ezúttal,

Buda forgó napja száll meredek rúddal,

Este van, este van… késő a madárnak:

Nem látjátok-e már, hogy’ nőnek az árnyak?

Buda körül bús éj tornyosodik össze.

Hanem a sors útján csak pihenő lessz e:

Új dalok, uj dolgok tolmácsai, jőnek,

Ha isten erőt ád szegény éneklőnek.

Etelét emlitem: hova késik hadban:

Idejét vesztegli maga önként abban,

Készántag azon van, mi ürügyön késsék,

Rettegve haragja izzó kitörését.

Talán Buda megtér ildomosabb észre,

Tán pártja elporlik, (szakad is már részre,)

Tán őmaga lelkét türelemmel győzi,

Csepprül a míg cseppre boszuját lefőzi.

Hamar a zendűlést odakinn elnyomta,

Csak félelem által; vért keveset onta;

Látatlan előzé iszonyú hadjárat:

Híre hadat vert meg, vőn be kaput s várat.

Sok kulcsot ijedve lába elé hoztak,

Fogoly esett nagy szám, sarcz tetemes, gazdag,

Túszt neki minden hely küldöze hódolva,

Városok utczáit taposta hatalma.

Ám adaját császár meg nem adá bérül,

Hallván ijedelmes rosz hírt Etelérül:

Hogy az ő országát hóditja magának,

Népével a húnok, mint urai, bánnak.

Üzené: túszt, foglyot hamar átaladjon,

Maga is országán többé ne maradjon,

Vigye hadát húnok lakozó földére:

Ugy áll neki császár, mit előbb igére.

Nagy büszke haraggal Etel erre lobban,

Igazán vagy színből? maga tudja jobban;

Színből, igazán is: mert az neki sértő,

Hogy elébb átadja, s várjon adóért ő!

De meg, Buda miatt késik vala, mondom,

Haragban a lelke hömpölyög, és gondon; –

Ifjú seregét is szoktatnia kell még:

Látja, hogy a harczban míly öröme telnék.

Nosza hát indítja, had-izenés nélkül,

Felel a császárnak mostoha vendégül:

Mély birodalmába, hét ágra, betörvén

Omlik hada mint ár, kavarog mint örvény.

Valahol megfordul, pusztít, rabol, éget,

Füstben maga után von egész vidéket,

Kincsét kirabolja, népeit elhajtja,

Csak az üres földnek gyász fenekét hagyja.

Tizszer – husszorosan az adót fölszedték,

Olly özön a zsákmány, mind’ el se vihették,

Bíbornak először kopja vala singi, –

Vagy elégett máglyán, nem vált ura senki.

Sűrű követ által bezzeg ajánlá már,

Maga veri följebb adaját a császár:

Ám Etelét ily szó találja süketnek,

Látnia szinét sem engedi követnek.

Sőt a telet is már – Etele azt várja,

Míg maga hídat ver omló vizek árja:

Hogy büszke Bizáncznak kapuin döngessen –

De az idő sorját, kell, sorba kövessem.

Buda király búsan ödöng vala itthon,

Bástyái mögött sem érzi magát bizton,

Keleti pusztákra szomorúan néz ki,

Hogy mily nagy az ország s kicsiny az ő fészki!

Mint rácsba először befogott vadállat

Mozgásra elég tért s nyugtot se’ találhat,

Jár fel-alá mindig, lép nehanyat s vissza,

Fejével a rácsot sikeretlen zúzza:

Úgy falai közt jár húnok fejedelme;

Gyorsabban a testnél hánykódik az elme:

Ha ül is, ha áll is, ha fekszik, ha alszik:

Ez nem pihen úgy se’, álmába’ viharzik.

Egy nap is, a várnak hogy néz vala ormán,

Egyedül a síkra mélázva mogorván,

Merre Budaszállás lehetett a régi,

S homályban Etellak messzebbi vidéki;

Hirtelen az öklét üti homlokához,

Szeme összébb rándul, egy pontra sugároz,

Nem a levegőben – lelkébe’ van e pont,

Hátra szegett fővel nagyot riad, és mond:

Melly Isten az égből – te, Hadúr, ez eszmét,

Te adád most nékem, szánván Buda vesztét!

Vagy valaki, ébren – feledett álomban –

Mondta nekem?… Sőt te, te Hadúr, e nyomban!

Mind a hunok tüstént körül arczom’ vennék,

Magam is, e karddal, győzhetetlen lennék,

Ha egyszer kezemet ráteszem a kardra,

Én, Buda király, mint Isten is akarta!

De ki lesz a bátor?… Ezt mondva, szemébe

Kanyaró ötlött fel, a Kanyaró népe,

Mely, noha Budával táboroz egy-párton,

Nem szenvedik ottbenn, csak kívül az árkon.

Mert nem volt Kanyaró, feje, atyja nemnek,

Vezeti seprőjét hunnak, idegennek,

Ki barát és ellen földjén rabol, éget,

Ki apát anyát ölt, s aluvó vendéget.

Nem lakik e banda soha sátorszinben,

Eső, hideg és hév feketíti színben,

Bőre nem is bőr már, hanem ordas kéreg;

Nyerge az ágy s tűzhely, hús ez alatt fő meg.

Békében (e hadnak nincsen soha béke)

Körül a szomszédság búvó menedéke,

Onnan idegent is, húnt is rabol átkul;

Hadban elől ijjeszt, mérföldnyire száguld.

Mostan Buda mellé, mint keselű, jöttek,

Díjul akasztófát s aranyt kikötöttek,

Azt hogy ne találják, ezt hogy ne veszitsék; –

Kénytelen ámbár, de kellett a segítség.

Ily hadnak Buda most hivja fejét félre.

Vala ez a rútak iszonyúbb vezére:

Daliás hún nép közt nem akadt oly undok,

Hogy megközelítné a milyet elmondok.

Kulacsfeje szűkült, pisze orral, lappá,

Tette a természet, s maga még rútabbá:

Késsel az ön húsát bemetélte arczán,

Hogy lenne ijesztő rettenetes harczán.

Szanaszélyel ritka, müveletlen serték

Forradozott állát s ajakát kiverték,

Apró szeme kútból csillog elé, szúrva;

Hangja ebugatás: vakogó, nyers, durva.

Ezzel Buda király ered íme szónak,

Félre mezőn híván, így mond Kanyarónak:

Meglátom, Kanyaró, van-e hős sziv benned,

Etele sátrába, éjtszaka, bemenned.

Kard függ ott valahol, megismered erről…

(Hüvely atyjáé volt, megmondta: mi jelről)

Azt nekem orvúl te… ha nekem elhoznád:

Aranyban-ezüstben elnyered a hasznát.

Megdöbbent Kanyaró, gondola egy hosszat,

De utóbb fellángol, merni nagyot, rosszat,

Szája vigyorgástól lőn még iszonyúbbá,

Dísztelen ily szóra vonogatta csúffá:

Kard lesz! de aranyt adj, de sokat; nem bánom;

Hanem aztán: pfh! pfh!… Etelét nem várom;

Mert ha Etel itt kap, Hadur, az ebanyja,

Száz volna se’ ment meg, se maga sem kardja!

Menj, menj, gonosz! Ármány! Buda szól ijedten,

Mert félek agyon sujt égő nyila itten,

Vagy az útban, a kit káromlani mertél; –

Jutalmad azonban megvetem a kardér’.

Még az nap Kanyaró osztja hadát szélyel,

Út nélküli úton bújkál vele éjjel,

Napközben mocsaras helyeken meghúnynak,

Rettegve boszúját minden igaz húnnak.

Harmadik éj a mint fordul ilyen napra,

Mind összeverődtek tornyos Etellakra,

Állítja vezérök ide-oda lesbe,

Útat előálmon egyedül keres be.

Krimhilda Etelnek szép nője azonban

Távoli férjéhez vala édes gondban,

Nem alutt, az álom csak játszva kerülte

Fohásza galambit férje után küldte.

Hattyu fehér teste forog a hab ágyon,

A lelke meg úszkál tenger hiu vágyon,

Apró pihegését únja Aladárnak;

Körül éjsűrítő nagy kárpitos árnyak.

Hall egyszer odalenn, mint paripa prüsszét,

Megörül: hirmondó! felugorva néz szét:

Etele tornáczán hadi mént kötött meg

Valaki… „jaj! nem más – édes uram jött meg!“

Veti hamar leplét karcsu derekára,

Minden erén futkos szerelem hangyája,

Függő folyosón át az urához indul,

De megáll rettenve útja közepin tul.

Idegen a férfi, dísztelen a termet

Mely palotából jön s lova hátán termett:

„Ki az ott, ilyenkor!“ – De nem is áll szónak;

Vércse sikoltása űzi az asszonynak.

Tüstént aluvó őr, valamennyi, támad;

Két ujján Kanyaró füttyent vala hármat,

Éh farkasi oztán törnek elő jelre;

Virrada sok alvó örökös éjjelre.

Így sikerült vérben átal verekedni,

De zsákmányt Kanyaró nem mer vala vetni;

Seregét oszlatja: el, el, a határra!

Egyedül a kardot viszi meg Budára.

Mellyet nagy örömmel Buda király másnap

Mutat elő s büszkén a többi tanácsnak,

Dicsekszik: az éjjel csoda által nyerte;

Jobban Etellakról tudják haza-szerte.

Mindenfele a hír onnan eredt szélyel,

Összetalálkozván Buda más hírével:

Hogy az Isten kardját csudaképen nyerte; –

Nem hiszi egy ember neki, országszerte.

Sőt a maga pártja, az is elpártolna,

Etelétől immár menedék ha volna;

Újúlt bizodalmát öli halvány kétség:

Igy orozott kardban, vajh, lessz-e segítség!

Etelének is vűn47) hírt Hilda futára

Mikor a kard eltünt, s hova tünt: Budára.

O – jaj!… akkor látták (egy hangja se hallszott)

Sápadni először azt a piros arczot.

Elsápada, elhalt kisérteti zölddé,

Azután izzó vér sebesen megtölté,

Azután ültéből felrándula, tenni,

S dörmöge mély hangon: haza fogunk menni!

Követét császárnak hívatja magához,

Adaját hogy rakják, engedi, lábához,

Túszt neki és foglyot átaladat renddel,

Haza indúlásra napot órát rendel.

S már, mint szele égi tüzes háborúnak,

Zúg jötte felől hír a haragos húnnak,

Mindenfele a nép elképzeli s borzad

Budára szegényre az iszonyú rosszat.

Mint hegy ha szakadna, mint ég ha omolna,

Világ tengelye mint dűlőbe’ ha volna:

Úgy képzeli a nép – vagy mi nagyobb rosszat

Etele haragja, Buda bűne hozhat.

Még útban eléje, urok elé, mennek

Sokan a fő húnok, fejei a nemnek,

De nem meri egy se Buda pártját fogni,

Etele szívébe könyörű szót lopni.

Detre is ott van már, kelleti hüségét

(Átkozva magában Buda semmiségét.

Lelke a jövendőn szomorún kóvályog.)

S vele mind a többi idegen királyok.

Föl, Keveházának, seregét vezérli

Etele; ott áldoz; Érdet nyomon éri,

Buda új városnak fordul, folyam ellen,

Téteny előfokján föltetszik az ellen.

Hamar, ezt meghallván, Buda kaput zárat,

Nagy körösztbálványnyal segíti a zárat,

Dobogót felvonnak szédűletes árkán,

Nyillal, kopiával tövises a párkány.

Hal úszva – király mond – madár ha repülve,

Ember fia nem jő itt csuda nélkül be:

Mert elfogy előtte, akármi felől jön,

És meghasad a föld, bár merre kerüljön.

Etele azonban már nem vala távol,

Körül a hegységet megszállta hadával;

Kapu elé mingyár’ szót szólani küldött,

S nagy hangon alólrul beszéle a küldött:

Buda király hol van? Álljon maga szónak. –

Etele küld engem, ura minden húnnak,

Seregével ott ím a bérczeket űli,

Ezt a madárfészket pöhölyre becsűli.

Hegyet az árkába onnanfölül ontat,

Falaid ormóján tapos országútat,

Valaki él ottben, úgy tartsa, nem élne,

Fiúval az apját vetteti kardélre.

De ha Isten kardját meghozva, köszöntöd,

Kapuid, sarkából, mély porba ledöntöd,

Egyszer ha vonúl át városodon népe:

Fogad utolszor még atyafi kedvébe.

Se kaput, sem kardot! – felelt Buda hévvel, –

Holt testemen át csak ha bejő népével!

De, ha esdő szóval maga hozzám jön be,

Fogadom a pártost régi kegyelmembe.

Kacczanva Etele érti meg e választ:

Ha ha!… egy jó kardot fegyvériből választ;

S indúla, menőben derekára kötvén.

Mind az urak kérik, őt nyomba követvén.

Ne menjen! ez ármány; Hadurra! hová megy:

Azok ott nagy tábor; maga hős, de lám egy; –

Esennen48) a hún fők köntösit érintik:

De szeme szikrái vissza vadúl intik.

Jutva le a várhoz (mely Ó-Buda mostan),

Parancsola tüstént: nyiljék kapu ottan,

Hídat alá döntnek, kaput elé tárnak;

Mögötte bezúdúl tengelye a zárnak.

Buda pedig öcscsét várja vala bástyán,

Messzire megrémült vérszínü palástján,

Haja merevedni sisak alatt kezde,

Hálója halálnak szemeit környezte.

Szólni akar – nem tud –: hozzá ne ereszszék,

Karddal ez egy embert odalenn elveszszék;

De nem is voln’ a ki e szóra királynak

Végezze parancsát: mint kőszobor állnak.

A mint közelebb jő, a mint szeme villan,

Duzzad egész teste, majd rászakad ollyan,

Harag a nézése, harag a járása,

Szorul összébb köztük levegő nyilása:

Fegyvertelen az bár – szegény Buda elhűl,

Hamar Isten kardját rántja ki védelmül,

Önkintelen ádáz Etelétől ója

Noha érzi eljött éltének utója.

Etel is, szó nélkül, csak ölü-sívással,

Ránt ellene szablyát; küzdenek egymással;

Messze a viadal késő zaja csattog;

Nézi a két tábor, fölöttük, alattok.

Ott nem az Istenkard által Buda vívik,

(Kezében aczélja csak aczél tudníllik;)

Emberül ő harczolt maga emberségén;

Bajnok vala ifjan, s bús élete végén.

Harmad szeren a mint zúdúltanak össze:

Etel Buda kardját kiröpité messze;

Oda lőn az; testét veszni hagyá hátul,

Megfutva halálnak mereven arczátul.

Még egyszer üvöltvén, Etele szökellik,

Váll-közön a kardját belemártá mellig;

Arczczal, Buda ki volt, a porba merűle,

Iszonyú csendesség fagya meg körűle.

Ám had ura Isten jól látva egéből,

Hunokért nagy könnyű csordúla szeméből:

Jaj! betelik, mondá, már íme betelnek –

Népe jövendői számlálva Etelnek.

Isten, alant földjén, ő lehetett volna;

De nagy ily kísértés földi halandóra –

Szólt; és megnyugodott, könnyét letörölvén:

Hogy örök-állandó amaz erős törvény.

Ezalatt tornyáról magas palotának

Rohan alá, hajh! már özvegye Budának;

Szöghaja kígyóit tépi, előlfutva,

S üvölt habos ajkkal, még oda sem jutva:

Ilda, kevély Hilda! Krimhilda kegyetlen!

Verjen meg az átok! ne maradj veretlen!

Soha te fiadnak örömét ne érjed!

Veszszen ki magostul vele gyilkos férjed!

Kínnal fiad elveszd, kínnal a kit szültél:

De ne örülj akkor, mint akkor örültél!

Kit élnie szűltél: szűld szörnyü halálra!…

Jajgata, és mint holt, lerogyott urára.

Etele is eszmélt asszonyi fájdalmán,

Össze a hős rendült neje nevét hallván,

Lába előtt, vérből, néz vala egy pontot,

Tompa sötét hangon ily szavakat mondott:

Ne átkozd, iszonyú! nem vétkes az ebben;

Ártatlan a gyermek az apai tettben.

Átkod Keveházból nem fogja kivájni…

Tora, temetése leszen ott királyi.

Búgással az asszony szemeit a sebbe

S arczát, könyü nélkül, temeté mélyebbre;

Sírtak hölgyei mind. Most a csuda-kardot

Fölveszi egy fő hún, ki Budával tartott.

Vitte, odanyújtá Etele királynak,

Némán háta megett a többije állnak.

Megrázkodik a hős, markolat érintvén;

De legott felszólal, nagy körbe tekintvén:

Hun urak, mit néztek! ez csak az én tettem.

Megvan. Szigorún, de igazán büntettem.

Ezután bő ajtó nyílik kegyelemre:

Nem vetem a multat senkinek én szemre.

Hunok! Isten kardját emelem rá fenjen:

Mind a világvégig általa kimenjen

Népünk birodalma, neve, dicsősége!…

Örökkön-örökké nem lesz soha