PUSZTASZER.
Még nem mult tíz esztendeje, hogy Árpád felkerekedett népével Etelközben, s ímé, övé volt már Attila földje. Idegen, ha hallja, regének mondja, pedig történet, való történet: az Úrnak 896-ik esztendejében indult Árpád, hogy népének megszerezze Attila földjét s a 906-ik esztendőben már be volt fejezve a honszerzés nagy műve. Hát nem a regék világába illő történet ez? Elindul egy félmilliónyi nép (némely történetíró annyira sem becsüli), ebből alig negyvenezer férfi a fegyverviselő, s ez a maréknyi nép sátrat ver a Duna Tisza közén, túl a Dunán, túl a Tiszán, Erdélynek földjén, az Aldunán, közben bekalandozza Itáliát, újra meg újra becsap németek, bajorok földjére s amerre jár, ahol megfordul, rémület, iszonyat tölti el a népek lelkét: feltámadott Attila ideje, újra végig nyargal, végig pusztít a világon «Isten ostora».
Pedig Árpád nem volt «Isten ostora». Nem világhódításra, de honszerzésre indult ő. Nem látta szívesen, hogy egyik-másik vezére messze földekre kalandozott, oktalanul fogyasztva a magyar vért. Az ő éles szeme hamar megjelölte a magyar haza határait: kevés eltéréssel azt a Magyarországot bírja az ezer esztendős magyar, amelyet ő megszerzett népének. Isten ellátta természetes határokkal a három halom és négy folyó földét s Árpád messze jövendőbe néző bölcsessége e határok között akarta földhöz kötni a magyart. Ő megérezte, mit csaknem ezer esztendő multán a költő így fejezett ki:
A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely,
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt élned, halnod kell.
Még nem volt teljesen befejezve a honfoglalás műve s Árpád nemzetgyűlést hívott a mai Pusztaszerre, «Körtvélytó közelében, gyümölcsös erdő árnyékába.» Nem azért ide, mintha itt, a Duna-Tisza közén, a végtelen pusztaságon akarta volna felütni magának és nemzetségének sátrait, de itt gyűjthette össze leggyorsabban népének főbbjeit. Magának s nemzetségének a Csepel-szigetet s túl a Dunán Fehérvárt s annak vidékét szemelte ki. Minél közelebb a nyugati határhoz. Ott legyen a fejedelem széke, a magyarság magva, ereje, mert nyugat felől kellett tartani legtöbb veszedelemtől. Hatalmában kellett tartani túl a Duna földjét: védőnek nyugat felé s ha kell, menedéknek, ha tán kelet s dél felől támadnák a magyart. Lehetne-e megvédeni a hazát, ha a Duna s Tisza, két folyó közé szorulna össze a nemzet zöme?
Földhöz kell kötni a népet: ez volt Árpád szüntelen való gondja, amint a honfoglalás művének végéhez közeledett.
Ha ez nem sikerül, vándor nép marad a magyar s akár ki se mozdult volna az öt folyó országából. Amíg földhöz kötve nincs, oktalan kalandozásokban leli kedvét. Egyik-másik erejében elbizakodott vezér nem ismer már maga fölött urat, a maga kénye-kedve szerint csatangol idegenben s zúdítja idegen népek haragját, gyűlöletét az egész népre.
– Amerre a szerencse vezet, követünk téged! – fogadta esküvel a hét vezér még Lebediában.
– Im, én elvezettem őket az igéret földjére. Én még csak féken tudom tartani e féktelen, szilajvérű népet, de mi lesz halálom után? Vajjon elismerik-e fejedelmüknek fiamat? S ha el is, nem lesz-e egy fejedelem helyett hét, talán több is? Pártokra, felekezetekre szakad a magyar, kit az én kezem, az én elmém ereje összetartott – s akkor vége a magyarnak, vége. Rászabadul morva, német, bolgár, görög. Felkerekedik majd halálos ellensége, a bessenyő is. – Vége a magyarnak, vége!
E bús gondolatok közt emésztődött a honszerző Árpád lelke, midőn a pusztaszeri gyűlést egybehívatá. Ott azon a tájon, hol egykoron Attila fatornyos palotája állott… Sok száz hírvivő száguldotta be a haza földjét: Árpád akarja, Árpád rendeli, hogy jöjjenek minden vezérek, törzseknek, nemzetségeknek fejei Duna-Tisza közé, Körtvélyestó közelébe, Gyümölcsös erdő árnyékába.
És jöttek a törzsek, a nemzetségek fejei Tiszántúlról, Dunántúlról, északról, délről – mind, aki nem volt távol, messze földön, idegenben. Hej, hogy ragyogott arca Árpádnak, amint nagy tömegekben megszállották a pusztát a magyarok! Egy-egy vezér akkora nemzetséggeljött, hogy ez maga kitett egy sereget. S mind élnek még a vezérek, kik őt pajzsukra emelték, csak egy alszik hazai földben, Attila földjében: az ő édes apja. Ihol a fehér szakállú Előd, körötte fiai, mind meglett, deresedő hajú emberek, unokái, csupa dali leventék. Óriási körben állnak nemzetségeikkel Ond, Kund, Tas, Huba, Töhötöm s a kabar Bánk. Mindeniknek van «váltója», aki felváltsa – egy egész sereg, egytől-egyig híres vitézek, kik már beírták nevüket a magyar történet könyvébe.
Árpád végig tekint népe elején, meg-megállapodik szeme egyik-másikon, kit rég nem látott vagy most lát először, de a nemzetségi vonásról megismer azonnal. Büszke örömmel telik meg a szíve. Aztán közelébb léptet hófehér ménjén, sorban üdvözli őket, kikérdezi valamennyit a fiai, a nemzetsége felől. Kund mellett csak kisebbik fiát, Csörszöt látja.
– Hát hol maradt Kusid? Nincs két napja, hogy láttam.
Kund zavartan néz a földre.
– Kalandra ment, úgy-e? – kérdi a fejedelem s ráncba verődik szép homloka.
– Mi tagadás, fejedelem, Botonddal átkelt az Al-Dunán, merthogy hallották: mozgolódik a bolgár s a görög.
– Arról én is tudok! – mondja szigorúan a fejedelem. – De oktalanság egy kis csapattal ütni rájuk.
Ám gondja van rá, hogy mindjárt jókedvét is mutassa:
– Hallod-e, Kund, Etelvárosától Keveházáig tied a föld s a vár védelme a te gondod. Ám a vár – a nemzeté.
Igy jár sorba Árpád, osztogatja a földet a vezéreknek, a nemzetségek főbbjeinek. Ő már magában felosztotta az egész országot bölcsen, igazságosan. S im, ahogy rendre elé mondja, kinek-kinek mit szánt, nincs egy panaszos szó.
Hadd tudja ki-ki, mielőtt a gyűlés kezdődik, ki mire tarthat számot, ne zavarja a gyűlés folyását osztozkodás.
Krónikások jegyezték fel, hogy harmincnégy napig tartott a pusztaszeri gyűlés. Ezen a gyűlésen hirdették ki, hadd hallja minden, kinek mely földdarab jut Attila földjéből. Minden kikiáltásnál Árpád megkérdezé a gyűlést:
– Van-e szava ez ellen valakinek?
S mikor aztán meg volt a nagy földosztás, akkor sor került a szerre: a törvényhozásra. És elhatározák egyértelemmel, hogy kinek a földjén vár van, a föld csak az övé, a vár nem. Tartozik azt megvédeni, merthogy az a vár az egész nemzeté, de magáénak nem mondhatja senki. Elhatározák, hogy a nép egy része védi a várat, más része szántja-veti a földet, s ellátja élelemmel azokat, kik fegyvert viselnek. Hogy a földet közösen bírják a nemzetségek. A nemzetségek minden tagjának egy a jussa. És megújíták esküvel a lebediai fogadást: valameddig Árpád nemzetsége ki nem hal, más nemzetségből fejedelme nem lehet a magyarnak. S merthogy Zsolt még gyermek vala, Árpád halálának esetére mindjárt választának kettőt a vezérek közül, kik Zsolt helyett az ország dolgát igazgassák. Előd és Kund volt e két vezér s az ő haláluk esetére ezeknek két legidősebb fia: Szabolcs és Kusid.
Földhöz volt kötve a magyar s ezzel Árpád megkoronázta nagy művét. Nemcsak a magyart kötötte földhöz, de mind a népeket, melyeket itt talált. Nagy darab földeket adott az itt talált népek főbbjeinek is, vagy meghagyta őket régi birtokukban. Nem hiába írta Bölcs Leó Árpádról, hogy okos és körültekintő vala, tudta, mit cselekszik, mikor az idegen fajta népeket is a földhöz köti, azoknak főbbjeit nagylelküségével magának meghódítja… S hátha egyik-másik vezérnek fejébe megy a hatalma s nem akar magánál nagyobbat ismerni?…
Lelkem ott jár a pusztaszeri síkságon, színről-színre látni vélem a honfoglaló magyarokat – a nagy munka után. Kik hadban vitézek, tanácsban bölcsek, körültekintők valának. Akik vérrel váltották meg Attila földjét, de megváltván, emberségesen bántak a más nyelvű, más szokású, más hitű népekkel. Látom, amint felgyúlnak a tüzek a végtelen pusztán, közepén óriási máglya: fehér lovat áldoznak rajta a befejezett munka örömére, hálaadásul a magyarok Istenének. Látom a tüzek körül sürgölődő, forgolódó asszonyokat, férfiakat, gyermekeket – minden tűznél a búja legelőkön hízott ökrök húsa sül ropogós pirosra, merthogy ma nagy áldomást tart a magyar. Rengeteg hordókat ütnek csapra: magyar föld termelte, magyar nap érlelte szőlő nedűje csorog a kupákba.
Most tudják meg csak a más fajta népek, hogy kihez szegődtek. Csak úgy öntik beléjük a vérgyújtó nedűt.
– Igyál, testvér, igyál!
Árpád s vezérei, a «hét magyar», ezeknek fiai, egy helyen kerekednek össze, a puszta közepén, köröskörül rengeteg sokadalom.
– Hej, ha Botond itt volna! – rikkantja el magát Szabolcs, Előd fia. – Igyunk az ő kalandjára!
– S a Kusidéra! – üti serlegét Szabolcs serlegéhez Bulcs.
– Hé, Lehel, vedd elő a kürtöt! – biztatja Örs.
Lehel, Tas fia, nem kéreti sokáig magát, eléveszi ékes faragású fehér csontkürtjét s amint belefúj, egyszerre nagy csend lesz a pusztaságon.
Diadalmas dallam búg át a pusztán, de hiába, már ilyen a magyar nóta: mélabánat zokogva kíséri a diadalmas, fel-felharsanó szilaj hangokat.
– Haj, magyar, haj!
Mintha mindezt búgná a kürt. Csak a magyar érti, hogy e kiáltás nemcsak harcra tüzelő, de sok száz esztendő búja, keserve sír benne.
– Haj, magyar, haj! – zúg fel egyszerre az áldomásozó magyar. S ím, – mi történt? – megmozdul messze, a szemhatárig elterülő magyarság széle, mintha váratlan ellenség lepte volna meg. Riadtan szöknek fel mind, összegomolyodik a tömeg, ember ember hátán.
Árpád s vezérei kardjukhoz kapnak. De a következő pillanatban ujjongó kiáltás hömpölyög végig. Süvegüket lengetik, dobálják a magyarok:
– Botond! Kusid! Botond! Kusid! Haj, erre, haj!
Ihol már itt is a két dalia, nyomában nehány száz főnyi csapat.
Egyenest a fejedelemhez tartanak s tisztelkedve állanak meg Árpád előtt.
A fejedelem arca hirtelen elkomorul, de aki jól vigyázza, láthatja, hogy magára erőlteti most a komorságot – a felleg mögül kimosolyog az áldott nap fénye.
– Merre jártatok? – menydörög rájuk Árpád.
A két dalia félig dacosan, félig restelkedve szegzi szemét a földre. Kusid kap szóhoz.
– Ami igaz, igaz, nagy fejedelem, ami nem igaz: hazugság – átalnéztünk egy keveset Görögországba.
– S megvertek? Kivertek!?
Most már Botond kapta el a szót:
– Akkor nem állanánk itt.
Hová lett a komorság Árpád arcáról? Eltűnt, elenyészett, de azért feddően néz a két daliára:
– Legyen vége a kalandozásnak. Akkor s ott húzzátok ki a kardot, ahol s amikor kell. Oktalanul nem szabad fogyasztani a magyar vért. Tudjátok-e mi történt, míg ti oda kalandoztatok? Felosztottuk Attila földjét a törzsek s nemzetségek közt. Mind megkapta részét, ki itthon volt. Hátha ti rólatok elfeledkeztünk?
Mondta Botond:
– Nekem elég egy sátornak való hely s a lovamnak legelő. A többit én eligazítom.
– Botond! Feleded-e, hogy ki fia vagy?
– Nem feledtem, nagy fejedelem. Ond fia s vére vagyok. Ha apám kapott földet, jut abból nekem is. Osztán ha lehiggad a vérem, ott ragadok én is. De most vereködni akarok.
– És te, Kusid? – fordult a fejedelem Kusidhoz.
– Nekem is vereködnöm kell! – felelte Kusid – míg a ját vereködik.
– Szálljatok le a lovatokról! – parancsolta Árpád – telepedjetek asztal köré! – s mosolyogva legyintett a kezével.
– Majd meghiggad a vérük! – szólalt meg Előd. – Mink is ilyenek voltunk. Ne búsúljon emiatt fejedelem öcsémuram.
Árpád serleget emelt s mondá, amint következik:
– Vezérek! Magyarok! Nem búsít engem a magyar vitézsége, de búsít, ha könnyelműen hullatja vérét. Áldjuk nevét a magyarok Istenének, hogy eddig megsegélt s oktalan harcokkal ne hívjuk ki haragját. Éljen a magyar!
– Éljen a magyar! – zúgott a pusztán végig s összecsendültek mindenütt a kupák és serlegek.
– Igaza van a fejedelemnek, ját! – bökte oldalba Kusid Botondot.
Botond rámordult Kusidra:
– Ma összeveszünk, ját.
– Mi-e, ját? Mi osztán soha míg a világ s még két nap!
Azonközben elvegyültek a két daliával hazakerült vitézek is az áldomásozó nép között. Hangos, szilaj kedv áradott szét, sokan táncra kerekedtek, sokan nótára gyújtottak. Nem messze a fejedelem asztalától éktelen kacagás kisért egy nótát.
– Miféle nótát énekelnek? – kérdezte a fejedelem.
Mondta Kusid:
– Most csinálták a fiúk, amint hazafelé jődögéltünk Görögországból – a görög császárra, meg a görög óriásra.
– Hadd hallom, Kusid!
Kusid felállt s énekelé, amint következik:
Görög császár kapuja,
Csillárom, haj!
S’ eleje, se hátulja,
Csillárom, haj!
Botond bárdja betörte,
Sír a császár fölötte,
Csillárom, csillárom, csillárom, haj!
Hé te görög óriás!
Csillárom, haj!
Ugyan bizony mit csinálsz?
Csillárom, haj!
Kapu likán jere ki,
Vár rád Botond ide ki,
Csillárom, csillárom, csillárom, haj!
Az óriás kijöve,
Csillárom, haj!
Szeme haragot löve,
Csillárom, haj!
«Kutya magyar, megeszlek,
Másvilágra elviszlek!»
Csillárom, csillárom, csillárom, haj!
«Kutya görög, ne ebögj,
Csillárom, haj!
Ha kijöttél, vereködj!»
Csillárom, haj!
«Hiszen minnyát verekszöm,
Lelködöt kieresztöm!»
Csillárom, csillárom, csillárom, haj!
Né te, né te, óriás,
Csillárom, haj!
Ez volt csak a puffanás,
Csillárom, haj!
Botond egyet üt vala,
S az óriás meghala!
Csillárom, csillárom, csillárom, haj!
Görögország, ne neked,
Csillárom, haj!
Kiesett a feneked,
Csillárom, haj!
Ha kiesett, rakasd bé,
Ott a császár, fódja bé!
Csillárom, csillárom, csillárom, haj!
Nézzétek csudát: a fejedelem arca, szeme nevet! Ki látta még ezt az arcot, ezt a szemet nevetni? Hej, még csak most kerekedik nagy vígasság Árpád asztala körül.
Bizony nevet arca, szeme a fejedelemnek.
– Ez a magyar, ez! – mondja magában. – Vitéz, eszeváltó, tréfakedvelő, ocsmányságot kerülő; ma villámokat szór haragja, holnap szivárványszínekben játszik, enyeleg jó kedve, – élet, hosszú élet, örök élet van igérve a magyarnak!
– Botondra és Kusidra, bennök a magyar népre emelem serlegemet! – zendül meg Árpád érces hangja – fenékig ürítsük a serleget.
Fenékig ürültek a serlegek. S ím lásd, egyszerre mind maga elé bámul a vígadó magyar, a szilaj kedv mélabúba csap át, ott áll már mögöttük a hegedős, pengeti lantját s száll a dal a csodaszarvasról… Az égen felragyognak a csillagok s gyönyörködve hallgatják:
– Hunor, Magyar, haj!
