III. FEJEZET. A mendikás éleslátása.

Beköszöntött a tél és vele a téli mulatságok. A törvénytudomány csarnokai csak imént nyiltak meg Dunaszögön, leszedetvén a lakat az igazság iskolájáról, melyet a kényuralom hatalma vert rá és tartott rajta álló tizenkét esztendeig. Mintha ifjainknak nem lenne égető szükségük protestáns jogtudományra s a jogi fakultás tanári karát képező Birkás Péter és Mihály Ferencz uraknak, kiknek nem igen akart menni az ügyvédségük, nem lenne még nagyobb szükségük egy szerény ugyan, de biztos jövedelmű állásra! Szóval Dunaszögön is kihajtott a magyar tanulóság legdíszesebb virága s mindenki elismerte, hogy a kis város társaséletét Werbőczy beköltözött unokái egészen fölelevenítették. Itt is táncz volt, ott is mulatság s valamennyinek Mari a királynéja, ki e közben egy kissé el is hanyagolta a reggeli leczkéket. Mindez apró mulatozások azonban csak halavány előkészületek voltak a diákok ama fényes tánczvigalmához, melyre a Griff vendégfogadó nagy terme szappannal három izben bedörzsöltetett és nemzeti szinű zászlókkal s czifra papirosokból kivagdalt füzérekkel pompásan fölékesíttetett. A rendezés oroszlánrésze természetesen Themis papnövendékeié, s ezek között Béláé volt, kinek mind a leányok, mind a tanuló ifjuság, mind pedig a czigányok előtt legnagyobb vala a becsülete. A nagytiszteletű úrnál -35- öt tagú küldöttség jelent meg, melynek szónoka, Bige Géza, (ki sohasem tudta a leczkéjét, hanem költeményeket írt az ujságokba) ékes szavakkal adta elő, hogy valamint egy bokrétából a rózsának hiányoznia sohasem szabad, azonképen méltóztassék az ifjúság közkivánatára a professzor úrnak kegyesen megengedni, hogy Mari kisasszony boldogító jelenléte a tervezett tánczvigalom fényes sikerét biztosítsa. Mari az ajtóban hallgatózott kívül s így épen kéznél volt, hogy az öreg úr összecsókolja és poros könyveinek lapjai közül előkeresgélje neki, illetőleg Klári néninek a mulatságra megkivántató banknótákat. A néni felügyelete alatt folyt a szabás, varrás egész a bál napjáig. Bizonyára nincs senki, a ki ne vett volna valaha részt egy ilyen kisvárosi bálban, melyben rendesen igen sok az izléstelenség, de igen kevés az ásítozás. Nem is eresztem fel hosszú lére, csak azt akarom megemlíteni, hogy Mari a bál napjának reggelén két szép bokrétát kapott, két ismeretlen lovagtól. Az egyiket – csupa gyönyörű kamélia, izléses selyem tölcsérben – Kohn divatkereskedő rüpők inasa hozta, ki semminemű biztatásokkal sem volt a megrendelő nevének kivallására birható. A másikat ablakában találta Mari. A szivárvány minden színeiből, nem épen drága virágokból, nagy jóakarattal volt összekötözve s hosszan lógott le róla egy piros szalag. Az utóbbi Klári néninek jutott, míg a kamélia-csokor általános hatást tett Mari kezében. A piros szalagnak senki bámulója nem akadt, kivéve Bihari Gedeont, ki többször -36- szemügyre vette és nehány félénk megjegyzést koczkáztatott érdekében. Klári néni szíves mosolylyal fogadta.

Mari pedig ezalatt röpült, röpült, mint a tarka szárnyú pillangó. Hol Bige Géza karján, hol másén, hol fáradtan lihegve, hol neki hevülve, hol andalogva, hol kaczéran, hol suhanva, hol lebbenve, hogy Béla tekintete egészen utána veszett. Ugyan mit akar vele az az ügyetlen mendikás? Igazi medve. Csakhogy már egyszer letette. Nagy buzgóságában úgy szorongatta, mintha holtra akarná ölelni. Szegénynek semmi nyugtát nem hagyják; most megint Bige Géza feszeleg előtte. Ugyan mi tetszhetik valakinek ezen a versfaragó borbélylegényen, középütt szétugratott frizurájával! Pedig folytonosan vele járja; mindig, mindig. Akárhová legyen, ha nem verseket mond most neki, a hogy az ujjait pattogtatja. És hogyan mosolyog rá Mari! Minő meghitten suttognak! Eh, hát ugyan miért ne tánczolna, miért ne mosolyogna, miért ne suttogna?!. Béla azonban – bár egész természetesnek találja mindazt, a mit Mari tesz – kihevült tekintettel hagyja ott a táncztermet és megy be az ivók közé, hol a kántus jelesebb tagjai gyönyörű, s csak Sállya Andor egy-két rekedt rikkantása által megzavart harmóniában éneklik, hogy:

Esik eső karikára
Kossuth Lajos kalapjára.
A mennyi csöpp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája!

-37-

Nincs többé policzáj. Béla leül a legszélső asztal mellé, félre csapja fekete bársony kucsmáját és bort hozat. Ivás közben rá-ráüt az asztalra; az ujja gyürütlen. Nem tudja megállni, minden pillanatban kitekintget a tánczolók felé. Mari fehér ruhája minduntalan ott suhan el az ajtó előtt. A lány is be-benéz s bizony nagyon szeretne egy-egy kis időre megállni ott, hanem Bige Géza lábai jobbak, mint a verseié, s tovább repülnek, mint a forgó szél.

– Hát nem emlékszik, hogy most maga következik, Béla? – Mari érte ment a borozónak s szelid, nyájas, édes hangon szólította meg.

– Én következem? – vetette föl fejét Béla és azt akarta mutatni, hogy kaczag; de csak az arcza nevetett, szemei nem. – Én következem? Ugyan hányadiknak következem én? Tizediknek, huszadiknak, utolsónak?

A lány elszomorodott.

– Haragszik Béla? – kérdé, szalagjait gyürve ruháján.

Nem kapott feleletet.

– Csak azért kérdem, – folytatá egyszerre fölvetve tekintetét – hogy még egyet kérdezhessek utána. Feleségül akar-e venni, menyasszonya vagyok-e én, hogy haragszik?

Béla ez izgatott szavakra megragadta a lány kezét, mintha tánczra akarná vinni. Hanem csak erősen megszorította és nem mozdult. Abban a perczben közéjök ütötte magát a középen választott frizura s kecseskedő lengéssel kapta tánczba -38- Marit. Mari ment, tánczolt ujra, tánczolt tovább, kaczérkodott, nevetett, sohasem pihent, sokat boldogított, mindenkit bolondított és olyan boldogtalannak érezte magát, hogy majd a szíve szakadt meg.

Klári néni az egyik sarokszékben azt álmodta, hogy Mari esküvőjét tartja egy fényes, gazdag úrral, ki az egész rokonságot pártfogásába fogja venni; már a nevét is megtudta volna az illetőnek, ha a részeg Sállya András épen előtte el nem rikoltja magát. A legalkalmasabb időben ébredt föl. A gyertyák már halaványodtak s a fekete világ kívül az ablakokon szürkülni kezdett. Mindennek vége volt, csak a kedvnek és bornak nem. A gyertyák valamennyi atillát telecsöpögték, a szép szál kócsag-tollak összetöredeztek s a csengő-bongó sarkantyuk a könnyű ruhákat mind összeszaggatták. Mari kezében a nagy kamélia-csokor lankadtan haldoklott; a vörös pántlikás bokrétára pedig, melyet Klári néni gondosan maga mellé helyezett a székre, a nehéz fejű Sállya ráült és agyonnyomta. Bihari Gida próbálta kiegyengetni, de kevés sikerrel. Itt az indulás órája. Az egész fekete sereg Mari köpenye után tolakodik; de úgy látszik, a mendikásnak vannak legjobb öklei, mert az ostromolt köpenyt utoljára is ő keríti kezéhez s számos sikertelen kisérlet után (Fordítsa hát kifelé! – Ne az alsó végét tartsa föl! – Menjen inkább a néninek segíteni! – Felveszem már magam is!) sikerül neki Mari hószín vállaira borítani.

A nagytiszteletű úr várkastélyában már ég a hajnali őrtűz, mikor hazaér a háznép. Különösen -39- jó kedve nincs senkinek, csak a mendikás szólal meg olykor, dicsérve az éj gyönyörüségeit. Mindenki nyugodni siet; az egyik aludni is tud, a másik ébren marad. Béla nyugtalanul hánykódott divánján, melyre ruhástul vetette magát. Ajtaja csöndesen nyikorogni kezdett és a vöröses hajnali világosságnál a világlátott mendikást ismerte meg vendégében. A leghosszabb pipájával jött.

– Ébren van Kálozdy úr? – kezdé. Köszönöm alássan, ha megengedi. (Leül.) Hát biz én, könyörgöm, csak azt gondoltam, hogy már ilyenkor akár fekszik le az ember, akár nem. Egy kis beszélgetés reggelig többet ér. Haj, de gyönyörüséges bál is volt ez az éjjel! Ha megengedi, abból a hitványabbik fajta kálozdiból megtöltöm a pipámat. Pi, pi, pi. (A pipa nem akar szelelni.) No bolond, no; fölséges dohány! Tessék elhinni, hogy én csak a jó dohány miatt örülök az egész rektorságnak. Mert a mi azt illeti, hát visszajövök én még ide. Hisz mi az az egy-két esztendő? Legszebb koromban pap vagyok. Különben már annyi, mintha egész bizonyossággal fel lennék szentelve. És akkor aztán…

– És?

– És hát megházasodom. Pi, pi, pi, Megteszem. Hol van valami kívánatosabb, mint egy papné sorsa? Miért ne tenném? Csak azt akarom mondani még, könyörgöm alássan, hogy ma a bálból hazajövet úgy láttam, mintha a kisasszony sírt volna. Legalább könyek voltak a szemében. Az igaz, hogy nagyon hideg van. Csak azt akarom… -40-

Béla egy kicsit nyugtalankodott a divánon. Karját a feje alá tette és bámulni kezdte a mennyezet primitiv bokrétáit. A mendikás, iszonyuan rágva a csutorát és szavakat egyaránt, folytatta akadozó beszédét:

– Igenis, könyörgöm alássan. Én jól tudom, hogy papi embernek kétszer is meg kell gondolnia, a mit a száján kiereszt, mert nem játszhatik a szavával. Én pedig már annyi, mintha az volnék. Igenis, könyörgöm alássan. És szent igéretet tettem neki.

– Miféle igéretet?

– Szent igéretet. Mert egy papnénak csakugyan jó sora van a világon. Csak annyit akarok mondani, hogy én már kezet adtam rá és a kisasszony is kezet adott. Csupán csak azért mondom, hogy mintha sírni láttam volna. Lehet, hogy csalódom, Kálozdy úr; de bizonyosan láttam könyeket a szemében. Igenis, könyörgöm alássan. Jól tudom én, hogy Mari kisasszony csak szegény ember leánya és egy szegény ördög mátkája. Mert már annyi, mintha az lenne. Kálozdy úr pedig világi javakkal és tisztességgel bőven megáldatott ifjú ember. Hanem azért egész éjjel csak elvihette volna egy fordulóra szegényt és velünk is jöhetett volna haza annak rendje szerint. Valóságos könyek voltak azok! Mert a megaláztatás, könyörgöm alássan, nem esik jól a szegény embernek.

A mendikás nagy köhögés és fuldoklás közt ugyan, de éles szeme és bátor nyelve fölött való teljes megelégedéssel végezte mondókáját. Az elmondottak -41- után azonban csakhamar kiesett ünnepi hangulatából s fennen hangoztatott szegény-emberes büszkeségét a faképnél hagyva, Bélától, ki még mindig a mennyezet virágaiban gyönyörködött, még egy pipára valót kért abból a hitványabbik fajta kálozdi dohányból.

– Igen alássan köszönöm. Fölséges. Ne tessék haragudni érette, a mit mondtam, Kálozdy úr. Nagyon nyomta a szívemet. És ha valami tiszteletlent mondtam volna, könyörgöm alássan, tessék elfelejteni. Egy kis borocskát is ittam az éjjel; a Sállya Andris tegnap pénzt kapott hazulról. Most pedig megyek a Spitzer gyerekeket tanítani.

Az alázatos mendikás megindult szellős öltözetében a csikorgó, tiszta téli reggelen a Lila-korcsmárosék felé, a kiknek két vásott kölykét oktatgatta minden reggel, fölötte lelkiismeretesen és jutányosan. A város végén laktak. A mint átbaktatott a nagy, kisvárosi térségeken és girbe-gurba utczákon, a jégcsapos háztetők és zuzmarás fák alatt, a téli ezüstös köd bármily sűrű volt körülötte, átcsillogott azon a kelő nap nagy, vörös karikája. Ez a vörös karika, mely a meleget, fényt, örömet és tisztességet jelentette, folyton folyvást átcsillogott a pihenéstelen munkának, a küzdésnek, a nyomornak, a hidegnek azon a ködén, melynek sűrűjében e szegény, alázatos lelkű, iparkodó ficzkó életehajójának vitorláit kifeszítette. Amaz előkelő ifjú is, – ki azalatt, míg Gida a két vásott zsidógyerek fürtjeit ránczigálja, egy kényelmes divánon -42- bámul maga elé, – az az ifjú is ködben feszítette ki vitorláit; de a napot nem látta semerre. Ahogy a mendikás betette maga után az ajtót, egyre hevesebb izgalom vesz erőt Bélán. Föl-fölugrik, meg ujra ledől; nyakkendőjét letépi és elhajítja. Érzi, mint tódul a vér sebes rohanással reszkető agyára, mint nyargal föl s alá kiduzzadó ereiben, mint borítja el szemeit, mint kényszeríti kezeit, hogy kulcsolódjanak össze, mint borít mindent zűrzavarba körülötte, melyben becsület és alávalóság, élet és hervadás, hűség és szószegés, szűz vágy és mohó éhség, fájdalom és elkeseredés nem voltak többé egymástól megkülönböztethetők. Benn volt e zűrzavarban Mari két tiszta, égi könye ép úgy, mint két élveteg, piros ajka. Mintha azok a könyek és ezek az ajkak azt kérdezték volna tőle: mondd meg nekünk, nem férnek-e el egy hajlékban a győzelem és megaláztatás, a féreg és a gyöngy? Az éjjeli zene visszhangja vette körül. Hangzott jobbról, balról, mindenünnen; hol álmatagon, elhalólag, mint a sziklai ér suttogása, hol feljajdulva meg felkaczagva, mint a hazátlan szél. Pokoli sípok, trombiták, hegedük zenéje volt ez, lázítva minden ellen, a mi csöndes boldogságot alapít. Mintha ugyanaz lenne, a mit az éjjel hallott, és mégis egészen más. A mi az éjjel örömnek tetszett, az most panaszkodva nyög; a mi szilaj kedvre gyujtott, most visszatarthatlanul nyomul a szív felé, hogy megszakítsa azt. És a kit e rejtelmes hullámok sötét karjaikon ringatnak körülötte, milyen szép a leány és milyen oktalan ő! Nem, Béla -43- nem gondolkodik a jövendőn. Már kezében a kormánylapát, hogy elhajítsa. Egy franczia királyról tartotta fenn az aprólékos udvari monda, hogy mikor ágyán hánykódva, a báli zene visszhangját hallá, bedugta füleit, mert ama titokteljes hangokról azt tartotta, hogy az ördög suttogása. Béla nem követte e példát. Meghallgatta az ördögöt, ki ekképen beszélt: – Bolond, a ki eltiporja a rózsát, melyet gomblyukába tűzhetne. Bolond, a ki irtózik az ágytól, mert rossz álma lehet benne. A holnapra gondoljon az, a kinek ma sincs mit ennie. Sohasem lehettek egymáséi? Mit tesz ez? Te elég gazdag vagy, ő elég ifjú, hogy felejtsetek, a mikor szükség lesz rá. Az új szerető a legjobb vigasztaló a világon. Ugyan minek borzadsz úgy össze? Hiszen még kérdés, ha lesz-e szükség feledésre és új szeretőre? A sors bolond kerekének csak egyetlen egyet kell fordulnia, hogy porrá gázolja azt, a mi utatokban áll. Aztán isten nevében legyetek boldogok mindörökre! – Így az ördög. Béla meghallgatta és eldobta a kormánylapátot.

Még egy pipára valót kért abból a hitványabbik fajta kálozdi dohányból.

A határozás, ha még olyan rossz is, mindig lecsöndesít. Béla asztalához ült és levélbe kezdett. Magános óráiban költő is volt, nem ment neki nehezen. A szavak, melyek a papirra kerültek, csak szerető szívből fakadhattak; de csak bűnös kéz irhatta azokat le, bűnös ajk beszélhette el. Az ifjú hév legforróbb hangjait találta meg; a zajló érzelmek a legelragadóbb meggondolatlanságban nyilatkoztak; a szerelem föllelte csodálatos ékesszólását. -44- Mintha a toll a képzeletnek mélységeket és magasságokat bejáró szárnyából lett volna tépve. Csak a becsületes igéret egyszerű szavai hiányoztak e lángoló sorokból. Mily nevetségessé törpült e nyilatkozat mellett a szegény mendikás együgyü vallomása; de ebből hiányzott mégis a kéz, mely becsülettel nyujtatik ki a másik után; hiányzott a szó, hogy: visszajövök én még ide, vagy: nem távozom én innen sohasem.

Béla bepecsételte a levelet és betette a «Karthauzi» lapjai közé, melyet olvasni küldött Marinak. A napot kószálva töltötte. Egy órára betekintett a kollégiumba; de Birkás Péter úr akadozó leczkéje az örökösödési jogról nem birt rá elég vonzerővel, hogy ott marassza. Kóborgott a sziget fagyos, havas utain. Kedvezett neki a szerencse. Hogy este hazatért és a kisasszony után kérdezősködött, (kissé fátyolozott és bátortalan hangon) Mari épen egyedül volt. A lány megérezte jöttét és varrásáról nem mert föltekinteni. Sápadt volt. Bélának sem jött szava s némán ült le mellé. A professzor úr kis galambja nem mert ránézni. Béla megfogta kezét; Mari nem vonta vissza s ölébe ejtette munkáját, Béla átkarolta vállait; Mari nem húzódott félre. Béla megcsókolta; Mari nem ellenezte. A téli égen tisztán ragyogtak künn a csillagok; de senki sem láthatta, mi van megirva bennök.

Ily rossz sejtelemmel, némán és szomoruan kezdődött e szerelem. Mintha csak vigasztalni akarták volna egymást valami nagy csapás gyászában. De -45- a mint benn voltak már a szerelemben s megszüntek gondolkodni viszonyukról, rajtok is erőt vett amaz önfeledtség, mely épen oly kevéssé vár valamit, mint a mennyire nem fél semmitől. A köd, mely az első napokban rájok nehezült, (csalva őket s játszva velök, hogy csakugyan egymás keblén pihennek-e?) oszladozni kezdett s édes gyönyörűséggel szokták meg, hogy egy a más oldalán lássa magát. Béla lelkét valamivel hosszabb ideig tartotta beburkolva az; de az ifjú általán mélább kedélyű, feketébb vérű volt. Megható vala az ártatlan vidámság, mely Marit aranyos hálójába keríté. Csodálatos; most, hogy megtalálta zárját, kalitját, ép olyan vígan csicsergett, mint a madár, mely megszabadul rácsai közül. A várbeli leczkéken ismét a régi figyelmes és hálás tanítvány lett; csak a tandíj fizetésében szívesebb. Száz csókot kapott az öreg úr mindennap. Mintha csak elgondolta volna Mari, hogy már most e piros ajkak nemcsak atyjáé; legyenek legalább dús kárpótlással iránta. Minek beszéljem el hosszan e szerelem mesefüzérét? Mindenki ismeri e történeteket, mindenki keresztülment rajtok, mindenki mosolyog felettök, mindenki visszaóhajtja és mindenki megkönyezi őket. Hol szent legendák, hol egyek a száz közül; de mindig ugyanazon apróságok. Béla és Mari is átélték e történeteket. Volt meséjök a megszárított rózsabimbóról, a Karthauzi-nak egy bizonyos lapjáról, egy esti csónakázásról a holdvilágította Dunán, a majálisról a szőlőhegyen, az emberek kinevetett suttogásairól, egy észrevétlen -46- csókról hajdan egy betegágy felett, a rejtegetett fájdalomról egy titokteljes gyűrű miatt, (Pedig édes anyádé volt ugye? Szegény anyád, ha élne!) a megmagyarázhatatlan és hosszú félelemről. (Pedig mi okunk volt rá?) Mert a szerelmesek vallomása egyszerre leejti a függönyt szíveik egyedül viselt örömeinek és régen-régen rejtegetett fájdalmainak titkos panorámája előtt. Nézd, nézd; szenvedjük át, örüljünk rajta még egyszer s ujra és végét nem érve, együtt. Hosszan tartottak csodás napjaik, midőn egyszerre van az égen a nap tüzes sugaraival és a hold ábrándos fátyolával. Csupa arany és ezüst minden körülöttük. Kézben kéz járták e mesés világítású tájakat, szíven szív pihentek a legédesebb nyughelyen; és siettek az elérhetetlen lidérczek után. Boldogságuk kétszeresen édes volt, mert titkos. Azt hitték, csak ketten tudják. A mendikás már otthagyta Dunaszöget. Hogy, hogy nem, az anyjától (ki szegény csizmadiáné volt valamerre) kicsalta egyetlen kincsét: egy pár kis arany függőt. Azt hitte, nem illenék úgy távoznia, hogy mátkájának (mert már annyi, mintha az volna) valami emléket ne hagyjon. Az is családi ékszer, a mit neki szánt; öregszülejéről szállt az anyjára. Indulása előtti nap kinálta meg vele Marit; de a lány nem fogadta el. A visszautasítás nem törte meg hitében Gidát. Míg a függőket papirosba takargatta, ezer okkal mentette magában jövendőbelije szerénységét s kissé rossz kedvvel ugyan, de szívében a jövő papság, feleség iránt megtörhetetlen bizodalommal telepedett meg -47- azon a gadóczi hetivásáros kocsin, melylyel hosszas húzás-halasztás után megalkudott. Mari, ki tudtán kívül volt annyi, mintha már mátkája lenne Gidának, szívesen bucsuzott el tőle s nem feledte lelkére kötni, hogyha bejön, el ne mulassza fölkeresni őket. Épen ilyen rengeteg tudatlanságban volt a dolgok állása iránt a nagytiszteletű úr, kiben a csókok megsokszorozódása semmi gyanút nem ébresztett. Nem tudta, mi háborgatta gyermekének szívét, mikor legelőször fordult hozzá kérésével; nem tudta, kicsoda az, a kinek kedveért Mari minél fényesebbnek és tökéletesebbnek óhajtja lelkét. És mesélt, mosolygott tovább. Örzse asszony sem foghatta meg, minő csoda által lett Mari a «rest szűzből» egyszerre szorgalmas Mártává. Csupán csak Matyinak volt biztos tudomása a dologról. Egy szerencsétlen délután a kerti lak ablaka mindent elárult neki. Haragos képpel tört a szerelmesekre s aznap este a Griffben Filkó Miska azt a gyanuját fejezte ki barátjának, Hetes Pálnak, hogy Matyi valami módon hozzáfért az apja kulcsaihoz. Az ég hallotta fogadását, hogy úgy szolgáljon neki a szerencse, a mint halandó ember tőle valamit megtud. Így állván a dolog, valóban csodálatos volt a következő levél, melyet Béla legbelső fiókjába zárt:

Öcsém, Béla!

Vedd jól az eszedbe a mit irok, mert nincs kedvem falra borsót hányni. Husvétkor volt ittkünn egy legátus tőletek; valami Zsályának vagy -48- minek hítták. Azt mondja Istók, hogy a prédikácziójába mind a két ünnepen belesült, hanem a gyomra feneketlen volt. Ivott mint a kefekötő. De neki is biztattam, úgy, hogy mind a két délután részegen ment föl a papszékbe és ha megszorítják, nem igen tudta volna megmondani, hogy fiu-e vagy leány? Ettől az ipsétől hallottam, hogy a gazdád leányával szerelembe keveredtél. Isten őrizz, hogy barátot akarjak nevelni belőled. Magam sem voltam különb fiatal koromban és most is azt mondom, hogy az az élet mindig megérte ezt a köszvényt, a mi most nyomorgat. Istók is azt erősíti. Hanem csak azt akarom mondani, hogy eszeden légy. És még azt is mondom hozzá, hogy úgy intézd a dolgodat, hogy a haszontalankodásaid Ágnesnek a fülébe ne jussanak, mert ha ennek a leánynak egy hajaszála meggörbül miattad, akkor az öreg atyaúristen legyen neked irgalmas. Jobb, hogy most mindjárt beszerezd a koldus-tarisznyát és vesd a válladra. Mert annyit mondhatok, hogy miattam ugyan elmehetsz koldulni és koplalhatsz a mennyit tetszik. Nekem ugyan nem látod egy árva fityingemet sem. Különben kivánom, hogy ezen soraim friss egészségben találjanak. Igaz, mióta az eszemet tudom, olyan nyomoruságos termést nem értem, a milyen az idén lesz. A rozs sok, ha egy arasz. Servus.

Kálozdy Benedek s. k.

-49-

A levél, mely egy nagy árkus papirosra volt írva és kívül össze-vissza csöpögetve spanyolviaszszal; ürömcsepp gyanánt hullott Béla idilli örömeinek habzó kelyhébe. Gorombán ragadta vállon, hogy ébredjen föl, mert álmában a sors nehéz bilincseket kovácsol neki. Nem hallja-e a kalapácsütéseket? Béla hallotta. És törülgetni kezdte szemeiből az álmot: kerülte Marit. A kis kék szalag, melylyel a fényes hollófürtök össze voltak kötve, sokszor röpködött az udvaron és hívta őt; s Béla a hátulsó kapun osont ki. Ő kapta meg az első bimbót a kertből, (még Gida kötözte be őszszel a fáját) de oly sokára köszönte meg! Nem egyszer lázadtak fel érzései a kényszeröltöny ellen és összeszaggatták ezt. Ilyenkor édes szemrehányással simogatta homlokáról a felhőket Mari és tudakozódott baja felől. Most ez volt a baja, máskor az, harmadszor amaz. Oh minő utálatos szerep! A lány, szegény, vigasztalgatta magát, a mint tudta. Nem egyszer hallotta, hogy a költőknek vannak névtelen fájdalmaik. Ilyen lehet Béláé is. Semmi köze hozzá szerelmüknek; sem az ő hitének, sem Béla igazlelküségének. Hisz ő csak hallgatta olykor azokat a bizonyos szomorú verseket, melyek fájdalma, ki tudja, honnan fakad; sóhajtása, ki tudja, hova repül?! És mégis, hogy elszorult rajtok a szíve! Hát annak a szívnek hogyne lennének rossz órái, (hisz van a világon ősz, alkony, árva és koldus) melyből vétettek?! És mit is érne az ő csókja, mit érnének az ő ölelő karjai, ha nem lenne azon a homlokon bánat, a mit lecsókolhat; azon a keblen teher, -50- a mit leemelhet; a körül az élet körül viharok, melyektől megvédelmezheti! Mosolya nem volt követelő; ragyogott a nélkül is, hogy visszamosolyogtak volna rá.

Akármelyik lányka oda adhatja gyermekfejjel szívét valakinek első hevületében; hogy meg tudja őrizni azt a legérdemesebb számára, ahhoz anya kell. Akármelyik sem kerülheti el a viharokat, ha szívének kormánya után indul; hogy a hajótörésben csak könyeit hagyja, lelke kincseit megmentse, ahhoz anya kell. Marinak nem volt anyja.