XXIII. FEJEZET. A komák.

Ezeknek a sokaknak szomorú, sokaknak gyötrelmes, sokaknak üres világon van egy szent zúg; az ártatlanságnak, a szeretetnek, a reménynek egy zúga. Egy zúg, hol a földi nagyság nem ér többet egy fölcziczomázott bábúnál, a tömjén illata nem kábít, az arany csak játékszer és a napkeleti királyok csak játszótársak; hol ismeretlenek a viharok -169- s míg a menekülő szív remegve fut át kincseivel a lybiai sivatagon, a kisded nyugton alszik, hol nem csábító a dicsőségnek hervasztó mámora és nem félelmes a halál árnyéka. Egy zúg, melynek küszöbén levettetnek a bűn sarúi s ártatlanság és szeretet által megigazulnak a belépők. Egy zúg, melynek zsupfedele alatt hajdan égi mosoly fogadta a fejedelmeket és égi kezek simogatták a jászol szelíd állatait. Egy zúg a menyországból. Ez a zúg a gyermekek világa.

Ilyen zúg most a kálozdi parknak az a vidám sarka, melyben a sűrűn felállított üveggolyók torzító ragyogása elhomályosodik egy gyermekarcz fénye mellett; a rózsák hivalkodó mosolya elhalaványodik egy gyermek tekintetének derűje mellett, és a madarak víg csicsergése elcsitul egy gyermekajk kaczagása mellett. A kastély öröme, a kis Béla játszik ott, egy göndör barna fürtű, csillogó szemű, piros arczú, élettől duzzadó fiucska. A mint nádparipáján össze-vissza nyargalászik a fű- és virágágyakon, hátracsapja papirosból készült generáliscsákóját, mely mellé Sára asszony, a baromfi-udvar uralkodója, pompás kakastollat tűzött; piros fakardjával az egyik pillanatban irtó háborut visel az őszirózsák ellen, majd a másikban odatelepszik az elejtett ellenségek mellé és ügyetlen, apró kezeivel összekötözgeti; a kis katonának és a bokrétakötőnek szép, nagy szemeiben hol anyja szenvedélye ragyog, hol atyja borús mélázása tükrözik. Az a szenvedély természetesen csak annyi, hogy Ferkót, a tömzsi parasztgyereket, mikor élelmes ujjakkal -170- egy-egy czinkatonát a ködmön-zsebbe masiroztat, jól elkardlapozza s hogy ellenségeinek, az őszirózsáknak bármi keserves könyörgését is hallatlanul bocsátja el füle mellett; az a méla ború pedig nem több, mint egy kicsi kis bárányfelhő, mely tiszta fehéren, könnyedén, valami néma hattyúhoz hasonlatosan úszik végig az égnek nagy kékségén s nem tudni honnan jő, és azt sem, hogy hova megy. A boldog kis gyermek körül minden örül és mosolyog. A piros virágú büszke leanderek, a sötétzöld lombjaikba rejtőző fehér jázminok s a fűből kitekintgető kék ibolyák egyforma örömmel küldik hozzá illatukat, míg a jó öreg nap aranyos szőnyeget terít lába alá s a madarak víg fütytyel csapnak el feje fölött. Még a kert végén a kripta szomorú falai és rozsdás vasajtaja is ragyognak, mintha megszánták volna ez ártatlan kisdedet és titkolni akarnák előle azt a sötét napot, melyet a jövő egyedül igér mindnyájunknak bizonyosan.

Ebben a derüs képben mégis volt egy árnyék. Egyetlenegy, de mély árnyék. A kis gyermek vén játszótársának, a mentornak ránczos, sárga arczán, mig a vadgesztenyefa illatos levelei alatt elgondolkodva szítta pipáját. Nem azokból a futó árnyakból való, melyek a lélek röpke hangulatainak szárnyán jönnek-mennek; hanem azokból, melyek elszakíthatatlan fátyol gyanánt borulnak a homlokon, a néma aggodalom, a titkolt reménytelenség és titkolhatatlan rettegés redői fölé. Istók csöndesen pipázgatott a fapadon és játszott a gyermekkel. A füstkarikákat fujta egymásután és öreg szemeivel -171- gyorsan hunyorgatva nézte a füst oszló ködét, a mint elborította a fényes kastély tündöklő falait, a végesi halmok zöld képeit, a mező sárga szőnyegét és a sirbolt kicsiny szent épületét. Nézte s mig előtte kaczagva játszott a kis Béla, a névtelen filozóf vén szivét, mely hosszu esztendők óta hiven és reményekkel teli dobogott ennek a laknak s ezeknek a földeknek uraiért és jövendőjükért, névtelen fájdalmak szorongatták. Mintha minden, minden füstbe oszlanék előtte s szorongásában hiába gondolta meg egymásután titkos számadásainak végét és a meggondolandókat mind. Borongó tekintete eltévedt a kis falusi temető ákáczai és esőmosta fejfái közé arra a helyre, melyet annak az egyetlen nagy platánfának hüvös árnyékában magának kiszemelt; de most már az isten tudja, hova fogja vetni sorsa, ha itt minden füstbe megy, és kicsoda pihen majd meg abban a zugban, melynek első foglalói az ő csöndes, magányos gondolatai voltak.

– Nem tudom, – sóhajtotta magában, nem – háladatlanság-e tőlem, hogy mikor az árviz őket fenyegeti, én még arra a szegény ördögre gondolok, kit Pallér Istvánnak hivnak! Erről bizonyosan nem álmodtál, szegény öreg, kit sirodban is mélyen tisztelt barátomnak tartalak és szivemből kivánom, hogy nagy altodban se álmodjál sohasem! Mert bizonyosan neheztelő szemekkel fogadnál odafenn, elfeledkeznél minden hűséges szolgálatomról a jusban, a theologiában s a klasszikusokban, és hirtelen természeteddel meg sem -172- hallgatnád mentségemet, ha tudnád, hogy hires familiád gyász-pusztulása onnan kezdődik, mikor egy vér szerint való atyámfia, egy Pallérossi Pallér leány abba nagylelküen befogadtatott. Talán bővebben is el kellett volna a boldogult Kálozdy Ádámné tisztes képe előtt ama gyönyörü alkalommal magyaráznom neki a takarékosság fényes erényét. Mert ennek van leginkább hijával. Igen, nem vonakodom bevallani magam előtt, a rokonság daczára sem vonakodom, hogy mindaz, a mit én valaha segítettem ebben a kastélyban, nem ér annyit, a mennyit ő rontott. És ha ezeket meggondolom – bár ősi nevemet semmi okom szégyenleni – szeretném, ha valami más néven hívnának, mikor az öreggel találkozni fogok.

Kétségkivül, még soká borongott volna így a mentor, ha a kis vitéz oda nem nyargal hozzá paripáján és meg nem kérdi, hogy mikép megy az a vers, a mit tegnap este tanultak? Istóknak ugyanis vénségére sok sok névtelen hivatala mellett még egy egész sereget kellett megroskadt vállaira venni. Ő volt a mindig győztes vezérnek törzskari főnöke, kinek a hadi terveket ki kellett dolgoznia; fegyvergyárosa, ki kardjait kiélesítette és dárdákat vagdosott neki a fákról; markotányosa, kinek feneketlen zsebjeiben az éhes hadfi ritkán kutatott hiába s ölében gyakran aludta ki a hadviselés fáradalmait; sőt még néha-néha paripája is, kinek öreg térdein a kis katona vigan vágtatott a csaták zajába. Bár nem ismerem részleteiben a hadtörténetet, bátran ki merem mondani, -173- hogy minde különböző tiszteknek egyike sem volt soha nagyobb buzgalommal, odaadással és szeretettel betöltve, mint Pallérossi Pallér István által.

Most is, úgy látszik, utóbbi minőségében akarta igénybe venni Béla urfi, mert kipirult arczával nagy hirtelenséggel ugrott az ölébe és követelte a verset.

– A verset, kis fiam? – mondá a mentor, pipa-csutoráját szája másik végébe fogva, miközben szeretetteljes, szürke szemeibe hirtelen odalopózott az a gyöngéd mosoly, melyet nagy bánata sem tudott soha visszatartani, ahányszor ezt a kis gyermeket látta. – Nohát:

Egy, kettő, három, négy,
Kicsiny fiam, hova mégy?

A gyermek tapsolva, kaczagva, éles, csengő hangján kiáltotta a feleletet:

– Tudom már, tudom már.

Paripámra fölkapok,
Katonának fölcsapok,
Soha meg nem szaladok.

A paripa, melyre valósággal fel is kapott, oly gyöngédeden hintázta a kis rekrutát, a hogy csak egy kifáradt, vén harczi lónak megviselt, éles, öreg csontjaitól telik. Sőt a mesebeli táltosok módjára, kik időről időre okos és elszánt beszédet szoktak folytatni szeretett lovagjokkal, még meg is szólalt:

– Ne csapj föl katonának, ne menj te háboruba, -174- kis gazdám! Maradj inkább itthon. Gondold meg, hogy akkor a Bébé árván marad.

Az elhatározott ujoncz nem sokat látszott gondolni a kis ezüst csengős báránykával, mely a kerítés mellett bégetve legelészett.

– Majd a Ferkó gondját viseli, – mondá.

– Aztán meg, igaz, hát az a tömzsi! A Ferkót is itt kell hagynod, a ki bodzafából sipot tud csinálni.

– Hát itt hagyom. Elég katonámat ellopta már. Gyí fakó!

– Az édes apát is itt hagyod? Azt már mégis csak ne hagyjuk itt, kis gazdám. Nincs itt nekünk semmi bajunk, mit keresnénk másutt?

A kis lovas egyszerre fölvetette nagy, fényes szemeit a mentorra, a gyermekeknek azzal a hirtelen megütődésével, mely minden akadályra meglepi őket, de sohasem jelent csüggedést. A habozás csak rövid pillanatokig tart; a vigasztalás rögtön helyt terem. A vagdalkozó kis kezek leestek és a szegény, sokat hajszolt táltos egy perczig osztozhatott a nádparipa boldog pihenésében, mely egy törpe fenyő lábánál nyujtódzott. A gyermek egy kis szünet után s halkan válaszolt:

– Az édes apa… azt nem hagyom itt. De az se hagyja a kis fiát. Eljön vele.

– De hátha nem megy?

– De bizony eljön.

Mintha csak e halaszthatatlan fontosságu kérdés hozta volna, Béla a fenyőligetből kivezető uton megjelent. Nem hiába örök és vigasztalan -175- árnyak közül jött, arczán bús, nehéz felhőket hozott s a tündöklő nap egypár ezüst szálat ragyogtatott fején. Nehány rövid esztendő évtizedek munkáját végezte ez ifju férfin, kinek fiatalsága tán még gyermekkorával együtt szökött meg tőle. Megvénült, elnehézkesedett. Arczának üde, életteljes szine oda már; sárga, hervadt és redős volt az s csupán azt a rokonszenves vonást nem vesztette el, melylyel a felső biró látszik tanuságot tenni a világ előtt, hogy: nem minden az, a mit ti láttok és tudtok, mert én ismerek azonkivül még egy nemes szikrát ennek az embernek szivében és nyilvánvalóvá teszem azt előttetek.

Kis fia eléje szaladt, és ölelte, csókolta azzal a kedves, mohó, telhetetlen hizelkedéssel, melylyel a gyermekek legelső választottjukat el szokták árasztani; azzal a magukról megfeledkező odaadással, melyben a világ egyetlenegy élő lényével szemközt önkénytelen lemondanak közmondásos jellemvonásukról, az önzésről. Van, minden gyermeknek van ilyen választottja, legtöbbnyire anyja vagy egy kis játszótárs, kinek első mosolyáról vagy utolsó pillatásáról, melyet halálos ágyának párnái közül ő rá vetett, soha, de sohasem feledkezik meg s örök fényben kiséri az világi vándorlásában életének legelső, tarka emlékeiből, melyeket réges-régen homályba borított a távol. A kis Béla atyját szerette így; attól tudakolta, hogy: ha katonának menne is, ugy-e sohasem hagyná el a fiát?

Ha tekintettek valaha szemek gyöngéden gyermekarczra, ugy Béla szemei bizonyára végtelen -176- szeretettel nyugodtak gyermekén, kit karjai közt tartott. De mind-e gyöngédség, mind-e szeretet nem annyira elüzni, mint inkább felébreszteni látszott tekintetén egy bus szemrehányást, melyben nagyon kevés remény volt s melyet ebben a perczben alig értett volna más, mint a mentor, ki nemcsak azokat a hosszu, vigasztalan számadásokat, hanem szivét is ismerte.

– Hátha nem mennék el, kis fiam? – mondá Béla, odaülve Istók mellé a vadgesztenyefa alá s térdei közé vonva a szemeivel, ajkával, karjaival rajta csüngő gyermeket.

A fiucska egy kissé elvörösödött a váratlan feleletre s szomoruan dobálva szerteszét a lekaszabolt őszirózsákat, rövid idő mulva akadozó és suttogó hangon válaszolt:

– Akkor… akkor én sem leszek katona.

– Pedig ott szép, arany-sujtásos ruhát, tollas csákót és sarkantyus csizmát kapnál ám, – biztatta apja.

De a gyermek odahuzódott ölébe és megmaradt szavánál.

– Igazi paripát adnának alád és kedvedre nyargalhatnál rajta, mint a Ferkó huszár-bátyja, a ki husvétkor fölvett a nyeregbe maga mellé. Emlékszel rá?

– Nem, nem, nem leszek, – mondá komoran a fiu, kire nézve a játék tulajdonképen a világ legkomolyabb dolga volt, és mintegy védekezve fogta át atyja térdeit.

– Aztán meg… -177-

Hiába, mindhiába! A gyermek Béla ölébe rejté kitüzesedett arczát, hogy megszabaduljon a kisértések csábító képeitől, melyek attól akarják elválasztani, a ki legdrágább a világon az ő kicsiny szivének. És a szeretetnek bátor, hősies lemondásával hangoztatja:

– Nem megyek, nem hagylak itt.

Atyja hosszan, hosszan tartja karjai között és nem veszi észre, hogy Istók előbb csak csöndesen félrefordul tőlük, azután lassu, nesztelen lépésekkel odább áll. Alig veszi észre azt a czimeres, fényes hintót is, mely nagy robajjal hajtat végig a kert alatt vezető uton. Pörge kalapos, libériás kocsis hajtotta a szürkéket s az az alacsony, gavalléros ur, a ki benn ült a hintóban, térdeire támasztott kezekkel úgy tekintgetett itt körül, mint a gazda szokott a tulajdon földén, magában birálgatva a vetést, a buzakereszteket, a szénakazlakat, a napszámosokat, a kastélyt, még a kriptát is. Hazafi volt, a vármegye régi bankárja és az ország egyik uj nemese, kinek apja csak egy nyaláb el nem kelt nyulbőrt hagyott neki örökségbe, maga beleült a Péterfi grófok ősi birtokába, fiai bele fognak ülni még sok sok régi birtokba és unokái talán már nem is találnak maguk körül semmit, a miben már benne nem ülnek. Akkor majd aztán azok kezdenek el kártyázni.

A porfelleg eloszlott az uton s eltünt a hintó, melynek élelmes gazdája nem sokat gondolt vele, hogy nyájas köszöngetése viszonzatlan maradt. -178- Béla ezekben a perczekben egészen kis gyermekeé volt, azé az apró jószágé, ki megváltóul küldetett két ifju lélek sivár és örömtelen életének s egy vén család fenyegetett történetének folyamába. De későn küldetett, mint az a szent férfiu, ki sem bölcsességével, sem ártatlanságával, sem vitézségével nem vala képes feltámasztani az örök város régi erkölcseit, melyek a féküket vesztett szenvedélyek mámorába fultak.

Mi változást idézett elő Béla életében a gyermek, kinek születése velőkig megrázta őt? Egy sebes vizü patakot láttam egyszer. Zajló árja gyorsan ragadott egy faágat, melyet az erdőn valami vihar tört le törzséről és hajított bele. A patak medréből egy vizi liliom karcsu levelei sárgás-fehér, most fakadó bimbót emeltek föl, mely egy pillanatra megállította az ágat. A viz sebesen gyürüzött körülöttük s a feltartott ág, megtépett lombjával befödve a bimbót, küzdött ellene, a meddig tudott. De az ár uj meg uj rohanással ostromolta s elszakítván a parttól, melybe fogózni akart, az ágat, lombot és letört bimbót magával ragadta…

A vészes szenvedélyeknek amaz örvénylő árjában, mely Bélát ifju korának egy sötét és szerencsétlen napja óta ragadta magával, – ott is fakadt egy kis bimbó megállítani őt. Míg nejének egy addig ismeretlen tekintete a boldogság reményével biztatta, lelkének jobb felére büszkén s mintegy megigazultan térdelt a bölcső mellett. A szeretetnek az a megfoghatatlan, inkább csak -179- sejtett fénye, mely bizonyos pillanatokban époly titokteljesen üt meg bennünket, mint a halál árnyéka, visszaüzte lelke mélyére a szenvedélyeket, melyek rabjokká tették. De a lánczok, melyek észrevétlenül gyürüznek áldozataik körül mind sürübben, mignem elsorvadnak azok, már erősebbek voltak, semhogy Béla kezei eltéphették volna. Mint a test forró láza a gyönge alkatuakat hagyja el legnehezebben, úgy a léleknek amaz égő kórjai legmakacsabban kapaszkodnak a gyönge szivekbe. Az övé pedig gyönge sziv volt, mely bajaiban, szenvedései közt sohasem hítt orvost, hanem engedte harapózni, egyre tovább harapózni a kóranyagot. Az első napok az öröm meggondolatlan elragadtatásában teltek. A fiatal apa kidobatta ágya fölül a Vénus-képet, mely multja egy bűnös gerjedelmének emlékét őrizte; elzárkózott a sürün érkező czimborák elől, kik számon kérni jöttek, hogy miért zavarta meg a vadászmulatságot; bezáratta a kártyaszobát és azt hitte, hogy új életet fog kezdeni. Felhívatta az öreg papot, hogy alapítványt tesz szegény családok gyámolítására, melyeket a családfő korhelysége indít pusztulásnak. De pénzes ládája üres volt s a nemes alapítvány is kölcsön pénzből került. Ez elszomorította és gondolkodóba ejtette. Borongani kezdett s rövid napok alatt át kellett látnia, hogy tulajdonképen börtönben van, melyből csak kétségbeesett eszközökkel lehet szabadulása. Vig napjaiban sohasem látogatta meg a bukás kisértete; most mindig ott találta gyermekének bölcseje mellett és vasmarkának -180- kegyetlen szorítását érezte torka körül. Azon a ponton volt, a hol a gazda számítása, takarékoskodása, önmegtagadása, mind homokba való irás, mikor a biborban ragyogó nyugoti ég már a következő reggelre jelenti az elmaradhatatlan vihart. Mit tegyen, mihez folyamodjék, minő isten csodájától várjon menedéket? A magánynak sok kinos órájában hosszu heteken keresztül gyötörték e felelet nélkül való kérdések szivét, melyet egy uj csalódás is uj keservvel töltött meg. Ilona ép úgy kelt föl betegágyából, mint hajdan: ép annyi türelmetlenséggel, szenvedélyességgel, gyöngédtelenséggel és szeretetlenséggel iránta; az az egy pillanat, mely minden jót igért, eltünt az élet beváltatlan reményeinek végtelenségében s mikor a gyöngélkedő szép asszony, bágyadtan dülve karszékébe, kaczéran próbálgatta pongyola-főkötőit tükre előtt, már messze, igen messze volt. A mint végig tekintett Béla a jövendőn, csak egyetlenegy szomoru reménye maradt: a kártya, hogy visszanyerje most fia számára mindazt, a minek őrá nézve már nem volt értéke s a mit elvesztegetett. Legalább ezzel csalta magát, ezzel szépítette szenvedélyét azon a napon, melyen ujra a mulatók asztalához ült, hova elsőben a szenvedés kergette s most már kiolthatatlan szenvedély csábította. Ugyanazon a napon történt ez, melynek reggelén neje durván bánt Istókkal, ki hosszu és alázatos kerülők után szóba hozta, hogy a három hátas ló közül kettőért a Venyige-zsidó jó pénzt ajánl. De mintha a bornak keserübb lett volna az ize, mint annakelőtte! -181- Bélának nem volt nyugta az ujra fölnyíttatott kártyázó szobában, a víg czimborák lármás társaságában. Fölkelt és csöndesen átszökött kis fiához. A gyermek aludt és diszesen faragott bölcsejében, aranyozott kárpítok homályos csillanásai s drága függönyök lágy suttogása közt bizonyára nem álmodott rongyokról és száraz kenyérről. Béla lehajolt hozzá, megcsókolta és a szeretet kétségbeesett erejével ragadta meg a gondolatot, hogy e nyugton alvó kisded számára nyerjen vissza mindent, a mit hihetetlen gyorsasággal eltékozolt: az ősi kastélyt és ősi földeket. S ment vissza a mulatók közé. A változás, mit a gyermek hozott életébe, mindössze annyi volt, hogy a szive mélyén nyugvó nemes hullámokat fölverte és összekeverte a salakkal.

Senki sem mondhatja, de nem is mondta senki s én sem merem mondani, hogy nem szerette igazán a kicsinyt. Ellenkezőleg. Soha égőbb ragaszkodással, kétségbeesettebb gyönyörüséggel nem ringatta karjain apa gyermekét, mint ő. Soha, mióta a hideg és könyörtelen hullámok összeborultak a fölött a szerencsétlen sziv fölött, mely utána szakadt meg, távolról sem szeretett senkit úgy, mint e kis vendéget. De talán nem is szeretett senkit mást. A mi jó, gyöngéd, meleg és nemes volt szivében; a mit az élet viharai között megőrzött azokból az órákból, melyeket éhezve és dideregve virrasztott át régi kis viskójukban anyja halálos ágya mellett: az mind, mind gyermekeé volt. És a gyermek öntudatlanul is érezte ezt s fejlődő -182- érzéseinek legteljesebb, legdrágább virágával szegény atyja felé fordult. Mikor vendégekkel volt tele a kastély s anyja idegesen csókolta, hevesen ölelte és türelmetlenül altatta, a kicsike mindig atyja ölébe kivánkozott, kinek nem volt mulatsága – lett legyen ez bármily szilaj – melyet gyermeke kedveért rögtön félbe ne szakított volna, Sohasem számlálta az éj borulatával sötétedő és hajnal szürkületével derülő órákat, melyeket egy kicsiny betegágy mellett töltött. Fiatal képzelete uj erőre gyult és vége-érhetetlen mesélgetésében fáradság nélkül járta meg az óperencziákat s emelkedett fel a csillagok világáig. Bélácska csak az ő ölében érezte igazán jól magát, mikor a szeretetteljes sötét szemekbe mosolyt csalt. Hozzá kivánkozott anyja karjaiból, lábainál a szőnyegen órákig eljátszott, mig az ő nehéz pillái az átkorhelykedett éjtszakák adóját fizették, s mikor fölnyította szemeit, rendesen térdeit álölelve találta a gyermeket, ki nesztelen csöndben, mozdulatlanul várta ébredését s kaczagva kivánt jó reggelt neki. A kis fiu a világon mindenkivel szemközt azt a heves, makacs, korláttalan természetet mutatta, melyet anyjától örökölt; hogy atyjának gyöngédebb, melegebb, szeretőbb lényéből is volt benne valami, arról – a hálának kimagyarázhatatlan törvényénél fogva – csupán csak Bélának volt alkalma meggyőződni. Volt valami mélyen megindító e benső, széttéphetetlen ragaszkodásban e két sziv között; valami, a mi azt sejtette, hogy ez a kicsi jószág anyjának tétova járó gondjaiért keres magának -183- kárpótlást, ez a megtört ifju ember pedig mindazokért az örömökért, melyek a boldogoknak osztályrészül jutnak. Ilona csak pillanatokig tudott fiáé lenni; (akkor aztán ölelte és csókolta oly mohón, hogy majd megfult és piczi vállain foltok maradtak!) A hódoló udvar, melyet még egyre fejlő szépsége csábított körébe, minduntalan elhivta s ha Béla szeliden figyelmeztette egyremásra, oly szemrehányásokkal válaszolt, melyekre férje nem tudott mit felelni. A két év, a szerencsétlen két év, mely így folyt el, csak mind borusabbá tette az eget fölöttük, mind zajlóbbá az örvényt lábaik alatt. Béla vesztett, sülyedt, bukásába rohant. De minél több felhő verődött össze arczán, annál ragyogóbb verőfény várta kis fia szemeiben. A szerencsének végzetes hajszája, melybe keveredett, mindig nyugtalanabb, mindig reménytelenebb, mindig kétségbeesettebb lett, mikor egy reggel a kálozdi faluházán kitüzték a nagy nemzeti szinü zászlót, melyre ez volt irva: «Éljen Kálozdy Béla követjelöltünk!» s a mely uj életet látszott jelenteni.

Mátéfi Rudi hozta meg az első hirt a vármegyének görhes, meghajszolt, megizzasztott lovain. A porfelleg, melyet fölvertek, mindjárt azután emelkedett a végesi szőllők alatt, hogy Hazafinak hivalkodó fogata eltünt a tulsó oldalon. A szegény irnoknak örömben uszó arcza egészen ki volt hevülve s ezek a vén, százados fák körülötte bizonyára soha nem láttak ragyogobb kék mellényt annál, mely alatt az ő szivét dobogtatta a család -184- dicsősége. Béla elhalaványodva kapta meg a hirnök kezét s az érzelmeknek és gondolatoknak reszkettető árja rohanta meg egyszerre lelkét. Az a megragadott kéz rá nézve a szalmaszál volt már, melyet a legeslegutolsó órában pillantott meg a komor vizeknek elnyeléssel fenyegető, végetlen áradatán. Utána kapott. A pir lassan-lassan kezdte visszafoglalni sápadt arczát, míg tekintete hosszan és mereven a jó hirt hozó koldus-atyafira volt szegezve, ki nyugtalanul izgett-mozgott és észrevehető volt, hogy mindenkinek fülébe szeretné kiabálni ujságát. A gyermek tágra nyított, értetlen szemekkel bámult hol egyikükre, hol másikukra, mig megunván a csöndet, elpártolt nádparipájához s ujra kezdte az irtó hadjáratot a virágok ellen.

Így álltak ott némán egy darab ideig s észre sem vették a mögöttük közelgő könnyü lépéseket mindaddig, mig Ilona sugár alakja előttük nem állt s vizsga tekintettel méregetni nem kezdé zavarukat. Ez a szép asszony, úgy látszik, minden tavasznak, mely felette elröpül, magánál tartja pompáját s a hervasztó ősz elől minden báját sikerül megmentenie. Semmivel sem kevésbbé szép ma, mint akármikor; csak arczának hajdan oly biztos erélye mintha helyet engedett volna valami habozó, révedező, elégedetlen nyugtalanságnak. Olyan volt, mint a császárkorona fenséges virága, mely egy fa árnyában nyilik s a lombokon keresztül-szürődő verőfény az árnynyal vegyest játszik, mozog, reszket, tündöklik a pompás, égő, aranyos szirmok felett. -185-

– Hozta isten, Rudi! – nyujtá finom kezét az érkezett elé, kivel szemben mindig bizonyos leereszkedést s ennélfogva fensőséget szokott mutatni, mely olykor-olykor az ízlés határaival sem törődött. – Jó reggelt. Úgy látom, valami kellemetlen hírt hozott. Az ilyenekkel, tudja, jobb megvárni az estét: akkor legalább senkinek nem rontjuk el a napját velük.

Rudi szemei vidám mosolyra csillantak s közbe akart vágni mentegetőző felvilágosításával. De már akkor Ilona férjéhez fordult s mintha magára nézve csakugyan egész komolyan estére akarná hagyatni a rossz ujságot, hirtelen így folytatta:

– Nem is képzeli, Béla, miért keresem fel ily sietve! Gondolja csak, a szegény Szultánnak valami baja támadt az éjjel. Nem akar fölkelni az alomról, hozzá sem nyul az abrakhoz és olyan bús szemeket vetett rám, mint egy beteg galamb. Ön mégis talán jobban ért hozzá nálam; megnézhetné, hogy nem lenne-e szükséges orvosért küldeni be Karámosra. Mert erre a Kurzra a kutyámat sem bíznám.

De Béla merengő tekintete a messze halmokon járt s úgy tetszett neki, mintha csak álmában hallaná, a mit neje beszélt.

– Hallotta? – kérdé tőle hangosabban s a neheztelésnek egy kis árnyalatával a paripájáért aggódó asszony.

– Hallottam, Ilona, – felelt szórakozottan a kérdett. Intézkedjék úgy, a mint jónak látja. Rudi igen fontos hírt hozott s épen nem kellemetlent.

A nő kiváncsian vetette szemeit az izgő-mozgó -186- fiatal emberre, ki már-már azt hitte, hogy meg van váltva és beszélhet kedve szerint. Nem is választotta el már egyéb túláradó szívének kiönthetésétől egypár rövid, futólagos kérdésnél, melyet Ilona intézett hozzá.

– Fontos hírt? Nem tudom elképzelni, mi lehet. Talán az ivándi versenyre vonatkozik? De ne tartsa hát ilyen soká zár alatt kincsét, barátom. Hisz különben épen nem panaszkodhatom, hogy valami nagyon sok mondani valója lenne. Kapjon rajta, ha van valami.

No végre, hála istennek, beszélhet. Dehogy is tartja zár alatt; dehogy tartja.

– Nem az ivándi futtatás, kedves sógorasszony. Egészen más, hatalmasabb verseny, melyben családunkra új diadal várakozik. Móricz bátyánk lemondott a követségről s már talán vissza is bújt a barlangjába. Új választás lesz a karámosi kerületben s odabenn a vármegye urai egy akarattal Bélát kiáltották ki jelöltnek. Nekem nem sok szavam volt bele, (az irígység most sem engedte még följebb vinnem kancelistaságnál!) de higyjék meg, majd kiugrottam bőrömből örömömben, mikor Vincze bácsi elharsantotta a jelszót. Hiába, csak én is tartok valamit a családra!

A szép asszony a meglepetésnek egy gyönge, urias felkiáltásával fogadta a hírt. Mintha csakugyan az ivándi futtatásról lenne szó.

– Lehetetlen! No Béla, végre megnyílik a maga pályája is. Nem lehet több panasza a sors ellen. És van valami valószinüség megválasztásában? -187-

– Hogy van-e? – kiáltotta az elragadtatott hirnök s hirtelen hátravetette atilláját, hogy családi büszkeségtől dagadó keblén egész terjedelmében ragyogtathassa a kék mellényt. – Úgy állunk, mint tizhez a száz. Az a félszemüveges Péterfi gróf bizonyosan fellép, mert régen áhítozik már a követségre. De arra nem voksol más, mint a kit bottal hajthat oda. Semmi népszerüsége: nagyon ángolos. A jó név csak mindig jó név marad s már itt a mi vármegyénken egy Kálozdyval szemközt maga Grassalkovich herczeg is a rövidebbet huzná. Aztán még hozzá ő! Nem felejtette ám még el a nép, hogy a nagy szárazságkor ki adott életet neki!

– Ez mégis derék, hogy ide gondoltak, – mosolygott Ilona azzal az öntudattal, hogy ez a kegyes mosoly bőves bőven megfizeti a szegény irnok minden lelkesedését. – Nyujtsa a kezét, Béla, és fogadja üdvözletemet. Lássa, a sors is az én részemen van s úgy intézi a dolgot, hogy kénytelenek legyünk Pestre költözni.

Erre aztán csöndes, jókedvű dudolással befelé indult. Egy pár lépésnyiről még visszafordult és emlékezetébe hozta férjének szíve nagy aggodalmát.

– Bocsásson meg, hogy országos gondjai közt figyelmeztetem, ne feledkezzék meg végkép a szegény Szultánról. Néhány perczet szentelhetne neki.

Rudinak vissza kellett sietnie a városba, mert ő ragyogó mellénye, fontos küldetése és családi önérzete ellenére is csak bizonytalan helyzetű vármegyei kanczelista volt, ki némi szorongással gyanakodott, -188- hogy a pecsovics-hírben álló alispán nem igen nézi jó szemmel kortes-utazását.

Béla magára maradt. A kis fiú víg nevetése már messziről, a fenyvesből hangzott ide hozzá. Sokáig sétált föl s alá a kert útain és szomorú szeme gyönyörködött a derült, tiszta napban. Meg-megállt a gyermek játékai fölött, ki homokból várat épített, melyet az alattomos szeleknek könnyű volt megostromolni és porba dönteni. Megütötte füleit az ebédvivő parasztasszonyok éneke, kik üres fazekaikkal visszatérőben voltak a mezőről. Egy szegény vándorló legény hangos füttyszó mellett telepedett tarisznyájával a kert alatti árokba és vígan tekintgetett szét a verőfényes vidéken, melyen útja átvezeté. Kósza figyelmét minden apró kép, minden fölcsendülő hang magára vonta, mint ezt nagy meglepetések után, terveink zavarában ép oly gyakran tapasztalhatjuk, a mennyiszer a teljes fogékonytalanságot a tarka jelenetek iránt. Béla képzelete – mint az árnyas fészkéből megriasztott fürj – ugrált, szökött, röpdösött rögről rögre a kalászos mező aranyos hullámai közt.

Egyszerre megszólalt a falu kis harangja. Puliszkánéra szólt, egy félig süket, félig vak, félig sánta vén asszonyra, ki tavaly volt kilenczven esztendős. Már régen botra támaszkodva járt, kihullott minden haja, elszállott minden öröme és Béla kegyelemkenyerén élt. Lóti-futi szolgáló korában került a kastélyba; jól emlékezett az öreg grófnéra: soha azéhoz fogható drágalátos selyemszoknyák nem suhogtak itt a levegőben, soha olyan fehér kezeket -189- nem csókolt. Megfakult, régi-régi tulipános ládája fenekén, a sok-sok kaczat között végesvégig megőrizte azt a piros keszkenőt, melylyel lakodalma éjjelén bekötötték a fejét, melynek akkor olyan hosszú hollófekete hajékessége volt, hogy négy soros kontyba tudta csavarni. Az a keszkenő még a grófnétól került. És öreg szívének fenekén, hosszú élete együgyü emlékeinek lomja közt is őrizgetett valamit azokból a napokból: mélységes hálát az uraságok iránt, kik fiatal, deli, jó dolgos urát megszabadították a katonaságtól. Pedig akkor nehezen ment, mert úgy beszélték, hogy a császárnak háboruja van a francziákkal és a Suta-árvák kenyérkeresője, a kit megfogtak, nem is jött többé haza sohasem. A vén asszony hosszan el tudta mondani ezt a történetet, és sokszor leselkedett utána, hol egyik, hol másik saroknál, ha valahogyan el tudná kapni Bélának vagy Ilonának a kezét, kikre e jámbor lélek hálája örökségben jutott a kastélylyal. A leánya Bogádra ment férjhez, s mikor már nehéz volt neki a szolgálat, hitták is eleget, hogy költözködjék hozzájuk, de neki úgy tetszett, mintha idegen temetőben sokkal hidegebb lenne a föld annál, mely ura mellett itt várakozik reá. Itt őszült meg és aggott el, mígnem halott-öltöztető, temetéseken siránkozó, sírja szélén botorkáló anyókává lett. Béla rendelt neki egy kis zúgot valamelyik béres-házban, gondoskodott róla tehetetlenségének napjaiban és valóságos bálványa lett az öregnek. Csöndesen folytak volna napjai, ha Ilona egyszer jó kedvében két tyukkal meg nem ajándékozza. -190- Ennek a két vén állatnak szentelte életének végső gondjait; tojásaikat összegyüjtögette, besántikált botjával Karámosra, összelökdöstette magát a kofákkal és várta türelmesen a vevőket tojásaira. Azzal az egy pár fillérrel, a mit árult, huszszor-huszonötször eltipegett az esztergályos sátra előtt, míg kiválasztotta magának a legpirosabb fakardot vagy a legharsányabban rikoltozó trombitát, egy jó óráig elalkudott rájuk és csillogó szemekkel totyogott velük hazafelé. Itthon aztán a kertben megleste a kis Bélát, mikor magát kapta, reszkető kezeivel felkötötte neki a rikító szerszámokat és meghagyta, hogy megmondja ám odabenn: ezt meg ezt az öreg Puliszkáné vette azért a jó meleg levesért, vagy azért a viselt ködmenért, a mit a minap juttattak neki, mikor a hideg rázta és azt gondolta, hogy meghal. Erre aztán megnyugodva tipegett kamarája felé, hogy ilyen apró szives fogáskák majd csak nem engedik tőle elfordulni az uraság jóvoltát, a meddig a fölséges istennek az ő vándorlásában gyönyörködnie tetszik. Hanem egy alkalommal vesztére ment be tojásaival. A mint a piaczon üldögél, megpillantja szép unokáját, a Fodor Panni leányt Bogádról. Olyan czifra volt, hogy majd elröpült a pántlikától és még ki is volt festve az orczája. Oda kiáltott rá, hogy: – Állj meg egy szóra, Panni; milyen sorsba jutottál? Hanem a szép leány elfordította a pirosítós képét, mintha nem vette volna észre és eltünt a hetivásáros kocsik között. Az öreg tudta, hányat ütött az óra; de nem tudta maga sem, hogyan került haza Kálozdra. -191- Támolyogva, sírva, átkozódva jött s ettől a naptól kezdve csak a legmelegebb verőfény tudta egynehányszor a béresház elé csalni sötét zugából. Ilyenkor mindig Bélát leste, mert családját megtagadva, gondolatai csak a másvilágon és azokon a jótéteményeken jártak, melyeket a kastély uraitól vett az esztendőknek szinte megszámlálhatatlan sokasága alatt. Áldja, áldja meg őket az isten sírjaikban, ágyaikban, bölcsőikben! Áldja meg közülök a nagyokat és kicsinyeket! Ezt rebegte el tegnapelőtt Bélának, kit alázatos tisztelettel haldokló ágya mellé kéretett. Noha fogai mind kihullottak már, a halál környékezte szívét és a szerfölött való érzékenység elfojtotta hangját, Béla megértette jól az egész áldást és azzal az ujsággal köszönte meg, hogy a Panni leány jó útra tért. Az öreg nagy fuldoklás közt integetett, a mi talán azt jelentette, hogy: nem sokára tudni fog már mindeneket, és meghalt.

Most őrá harangoznak. A mint Béla hallgatta a harangszót, (olyan könnyen kongott, nem hiába hogy senki sem siratta a szegény anyókát!) úgy tetszett neki, mintha annak a hidegedő, együgyü szívnek áldását hallgatná; mintha már meg is fogant volna rajta. Régen látta már a jövő napok közelgő rémeit; de tehetetlenségében nem volt képes elűzni őket. A hányszor csak tekintete kis fiára esett, égő fájdalom szaggatta szivét és világossá lett előtte, hogy csak isten csodája segíthetne rajta. El kell válnia ezektől a hegyektől, ezektől a mezőktől itt körül, ettől a kastélytól és a nagy világ homályos -192- ösvényeinek egyikén elindulnia kenyeret keresni. De most, az utolsó perczben, mikor már körül kellett tekintenie a sötét platánok, bús fenyők és illatos gesztenyefák között, hogy melyikről messe vándorbotját; most, mikor a szegénység már kopog kastélyának czimeres ajtaján, hogy kivezesse őt, szép nejét és ártatlan kis fiát e büszke falak közül s idegen kezekre bízza őseinek hamvait; most, mikor a bizonytalanság, a nyomor, talán a sülyedés tátonganak előtte: ím megnyílik az ég és nyilatkozásában csodát küld megmentésére. Vajjon ki volt az, a ki annak a vén szívnek utolsó áldását, utolsó imádságát a jutalmazó örök biró elé vitte!? Meg van hát könnyítve a nehéz búcsú; a fekete fátyol arany szálakkal szőve át. Új pálya nyílik előtte, melyen az eltékozolt javak helyett becsületet, hírt, nevet arathat és hagyhat örökbe a kicsinynek. Ő sem kapott hazulról egyebet. Legyen itt minden másé, csak ő maga maradhasson a magáé! A mint a kertben járkált, fölkeresték ifjú, rajongó álmai s hánykódó szíve meg-megdobbant amaz álmatlan éjtszakák emlékeitől, melyeket a kis mályvarózsás kerti lak csöndes szobájában valamikor átvirrasztott, áttanult, átábrándozott. Régi, feledésbe merült eszmények foglalták el lelkét. Újra forrott benne az egykori lelkesedés, melylyel az «élő szobor» lábaitól a bűvös arczra föltekintett. Annak szánta akkor életét, agyvelejének minden gondolatát, szívének minden csepp vérét, izmainak minden erejét. Mintha csak egyetlen éjjel választaná el azoktól a napoktól! Ez órában megint az a fiatal rajongó volt. -193- Hazaszeretet, családi bú és apai remények vegyültek össze lelkében, megfeledkezett egészen a napról, melyen itt kell hagyniok ezt a falut s égő szemei előtt fel-felcsillant már annak a másiknak fénye, melyen vissza fognak térni ide s kifényesíttetik az ősi czimert.

Eljött az este és vele együtt a «pártvezérek». Csengős lovakon, jókedvvel, víg zajjal közeledett Kálozd felé a vármegyei törzskar, mely Vincze bácsit ismerte főfő tanácsadójának. Három kocsival jöttek, hogy annál többet mutassanak s a fontosabb pontokon: a vörös Biká-nál, a Becsali-ban és még egy néhány helyen stácziót is tartottak, jó korán felismervén a jelentőséget, melyet ezeknek a megszállott poziczióknak a megindulandó hadjárat folyamán tulajdonitaniok kell. Sok efféle nemzeti háború bizonyítja az ősidők homályától kezdve egész a mai napig, hogy a korcsmárosok a leghatalmasabb kortesek. Mindenütt alkudozásokat folytattak a Kálozdy-zászlók kitűzése iránt: most még csak az az egy van készen, a mit az Ignácz hajdu lobogtat az első kocsi bakján, hanem egy hét alatt lesz annyi, hogy a kék eget se látjuk tőlük. Ez a fennhangú biztatás természetesen attól a lármás hadvezértől került, ki jelenleg ugyan csak a vármegyei hajduknak volt generálisa és a raboknak korlátlan parancsnoka, de leleményesnél leleményesebb és czifrábbnál czifrább haditerveit és cseleit bátran összehasonlíthatná a világ leghíresebb haditerveivel és cseleivel. Nem mulasztotta el megállítani a menetet egy-egy roskatag, hulló vakulatú ház előtt, melyben -194- valami pusztulásnak indult nemes urat, valami jobb szájú, jobb vérű, jobb torku hazafit tudott. Csak a pipáját tömte meg mindegyik, azután felült.

Az újonczozásnak ebben a lelkesítő folyamában, melyben több rendbeli csutorának és pinczetoknak is része volt, a világért meg nem feledkeztek volna Bárándy Gáspárról, erről a tekintélyes és furfangos politikusról, kinek mindörökre feledhetetlen az a sikere, mikor a bogádi bocskoros nemeseket Harkányi viczispán részére térítette egyetlenegy dikcziója, melyet – a faluvégi dombon gubbaszkodó akasztófára mutatva – így kezdett: Itt, hol őseitek elhullottak stb. Tiszteletes Molnár Ábrahám úr sem volt rest, a hogy beszóltak érte a parókhiára. Épen a reverendáját gombolta kifelé, mert a vén Puliszkánét a háznál ő imádkozta el. Az örvendetes meglepetés minden tüskét meglágyított mord tekintetén, a mint kászolódott fel a kocsiba az istentelen Gencsy Laczi mellé, kivel azonban ezuttal egy közös igaz ügyet szolgáltak. Az alkonyodó napnak tört, ködös, pirosas fénye és hosszú, halavány árnyékai kisérték útjokban a kocsikat s vették körül az első zászlót, melyet Ignácz hajdu sohasem mulasztott el lelkesedve meglobogtatni, a mint itt-ott egy-egy csoport emberrel találkoztak, kiknek a bakra került Gál Andris kurjogató kiáltozással magyarázta, hogy milyen járatban vannak. Éljen Kálozdy Béla!

A mint a kálozdi faluvégi házak előtt hajtattak versenyt a putrik czigánykereket hányó rajkóival s a tarka és zajos utazás czélja, a kastély, fenyegetett -195- méltóságában már ott emelkedett előttük: egyszerre szembe találkoztak az egész falu népével. A kilenczven esztendős anyóka utolsó tisztességéről volt hazatérőben, élén az énekes gyerekekkel és a kántorral, kinek kacskaringós hosszú vörös bajusza a kos-szarvra emlékeztetett. A nagy lépésekkel, hallgatag ballagó szűrös atyafiak eleinte egész csöndes tiszteletadással szedték le a zsíros kalapokat fejükről, míg a fehérnép – összefogott kezében a kék keszkenőt meg a rozmaring-szálakat tartogatva s a világért sem vetve egyetlen pillantást sem félre – halk mormogással mondogatta maga elé alázatos jó kivánságait. De a mint a sujtásos vitéz meglobogtatta előttük a harczi zászlót; a mint Andris egy harsány kurjantással kifejezést adott szíve túláradó érzéseinek; a mint Vincze bácsi egy aranyszínű pintes üveget odanyujtott futtában a kántornak: abban a szempillantásban felbomlott a temetési szép rend. A mester kacskaringós bajuszának sokat jelentő intésére szürét rázogatva, támolyogva, kiderülő ábrázatokkal állapodott meg a gyászba borult sokaság és a hunyorgó szemek előtt derengeni kezdett a jövő napok váratlan világossága. Követválasztás lesz.

Andris meg a fiatalabb úri kortesek még egyre kurjogattak a tova vágtató kocsikról az ácsorgó parasztok felé, otthagyván nekik foglaló gyanánt a gyorsan kiürült pintes üveget. Ezt ugyan kész szívvel kapkodták az előljárók egymás kezéből, hanem azért a helység becsületéért a suta kovács maga állott helyt, akképen kiáltozván az urak után:

– Köszönjük ezt is! Az isten éltesse a Kálozdy -196- nagyságos urat! Tiszta szivünkből kivánjuk és meg is adjuk majd néki az egész tisztességet.

Ez az «egész tisztesség» némi biztatás gyanánt hangozván ama sokak részére, kiknek nem jutott a pintből, (hiszen a mester bajuszán is legalább félverdung maradt,) egy akarattal megindultak valamennyien a kastély felé, miután a nem voksoló fehér népet és a szintén szavazatképtelen, de rikoltozás-képes gyerekeket tovább bocsátották volna a maguk utján. Csak Jutka asszony, a suta kovács felesége, huzta még meg egy szóra az ura mándliját.

– Hallja keed, aztán má most a kocsmapénz a Pistika csizmájára jusson ám, míg keeteknek tart a jó világ!

– Ne busulj, anyjuk; most már minden lesz. Kerül onnan csizmára való is a Pistinak! – biztatta sugárzó képpel Jutka asszonyt a suta kovács. Aztán egyenesen a kántornak fogózott bele a hosszú, foltos átillájába. – No mester úr, a szentlélekből már csak kivette a részét; majd meglátjuk, milyen nóta kerül a fejéből!

A kurta homlokú, tömzsi orrú kántor csavarintott egyet a kos szarvakon, azután mindjárt készen is volt vele:

– Nohát mozogjunk, atyafiak. Ide hallgassanak kigyelmetek:

Messze hires Kálozd völgye,
Nem megyünk mi messze földre,
Ha jó hazafit keresünk:
Kálozdy lesz a követünk!

-197-

A kastély tágas udvara megtelik néppel. A sok zsiros kalap, kopott szűr, foltos mándli, ladik-csizma özönnel borítja el a kavicsos útakat és egy rövid félóra alatt mind tönkre van tiporva a sok, gondosan ápolt fű-ágy, mely piros verbénákkal volt beszegve. Az atyafiak bölcselkednek egymás között a nem sejtett szerencséről; a hogy Bélát valamelyik ablaknál megpillantják, a szép reményekkel teljes lelkesedés ki-kitör belőlük; s a mentor, tiszttartó és ispán elé, kik szives nyájassággal sürgölődnek közöttük, önérzettel nyujtogatják a kezüket. Máskor csak a kalapjukat szokták megemelni előttük; de most ezeknek a kezeknek nagy a becsülete. Mihály huszár meg Bálint mindenes – az éljenzésbe berekedt torkok nagy gyönyörűségére – két akós hordót vernek csapra a kut mellett s a mint a nyájaskodó urak innen is onnan is kínálgatják, a ködmenes «voks» röviden csak azzal fizet: – Köszönjük ezt is! Már így választó időben ez az általánosan szokásban levő formula, mely ügyesen és mégis érthetőleg takarja, hogy: várjuk a többit.

A hosszú bajuszos kántor, a suta kovács, meg egy pár esküdt ember befelé tolakodik, föl a fényes lépcsőzeten, egyenesen a nagy ebédlőnek, melynek szárnyas ajtaja tárva-nyitva van. Odabenn javában folynak a beszédek s a szűrös hazafiak a küszöbön rátartó, komoly képpel illesztgetik a tenyerüket fülük mellé, ha netalán hallanának valamit. Biz abból hallhatnak, mert a tiszteletes úr stentori szava olykor-olykor még a külső oszlopokat is megreszketteti. Ama háromszáz esztendeje vérző sebekről, -198- melyeknek a gondviselés orvost mindeddig nem rendelt, még azok is hallhatnak valamit, a kik odalenn a hordók körül letelepedtek a puha gyöpre. Lehetetlen volt meg nem éljenezni azt a sikerült hasonlatot, melyben Molnár úr a haza sorsának mostani intézőit a rájok bizott talentomokkal hűtlenül sáfárkodó szolgáknak nevezte, kik a megdönthetetlen jognak vert aranyát nemcsak nem kamatoztatták, hanem inkább eltékozolták. Egy hű sáfárt, egy szilárd elvekkel tündöklő férfit, egy igaz hazafit ajánlott a lelkipásztor beszédének végszavaiban, midőn Kálozdy Bélát, mint e környéknek, a karámosi választókerületnek új jelöltjét éltette.

Az éljenzés messze visszhangzott az udvaron.

Béla csöndesebben felelt. Nem hiába mondta, hogy nem érzi biztosnak a talajt lábai alatt. Régi álmainak felhői közt lebegett. Szavaiban mindenesetre több volt a virág, mint a mag, a lelkesedés, mint a nyugalom, az elragadtatás, mint a megfontolás, a keserűség, mint a terv. Hosszú évek előtt, egy fenekestől más világban, félig alaktalan ábrándjai között szakadt meg a végzetnek egy kegyetlen csapására kezében a láncz, mely talán más, termékenyebb mezőre vezeti, ha megadatik neki tovább követnie. Így csak most is azt a szemet tartogatta, melynek következőjét már iskolás korában kiejtette, mikor harag, elkeseredés, szilaj bánat és csodaváró kétségbeesés uralkodott a szíveken. Hasonlított az efezusi ifjakhoz, kik hosszú altuk után semmitsem látszottak tudni arról, hogy miképen épültek föl a Deciustól romba döntött szent oltárok. Szemei -199- még várták a csodát s nem akarták hinni, hogy ime megtörtént az; szívében a régi keserv, ajkán a régi hang. De ezek itt körülötte mind az ő fajtájából valók voltak; alvók, ha más okból is mint ő. Épen az kellett nekik, a mit mondott s neki tüzesedett arczczal hallgatták, lelkesedtek rajta s a mint a közös anyát éltetve elhangzottak az utolsó szavak, éljenezték, ölelték, csókolták, hordozták az «igazi hazafit». A kántor, a suta kovács meg a többi neki álmélkodott paraszt ember is fejét bólogatva feléje tolakodott Bélának, a mért úgy ki tudta venni szívükből a szót.

A tiszteletes úr is kitett ugyan magáért, hanem már szó a mi szó, ilyen fölséges «szavazatja» csak még sincs neki. Egész tenyér-erdő nyult egyszerre a jelölt felé. Már hiába, szegény embernek ilyen sovány esztendőkben erre a keresetkére is szüksége van.

A törzskar aztán átvonult a kanczelláriába, míg az alsótábla képviselői lefelé indultak hírt vinni a maguk feleinek. Az udvaron lobogó tüzeket raktak s a boros hordók csapja, úgy látszott, mintha valami távoli rokonságban állana a kifogyhatatlanságukról híres bibliai olajos korsókkal. A hüvösödő esti levegőben rekedt éljenek hangját verte vissza a szürke fátyolba burkolózó, távoli halmok oldala. Ilyenkor a kántor rögtönzött egy-egy tetszetős rigmust vagy az élelmes kovács rövid kurjantásaira felelt a lárma. Az est hőse is le-lenézett a mulatók közé.

Nagyokat ordítva csinált útat neki a részeg kántor, -200- kinek kacskaringós bajusza már mind a két végével lefelé fordult. A tele csutorákból kinálgatták, elfujták előtte az ujdonsült kortesnótát, a legények vállukra kapták s nem volt vége-hossza az elrikoltozott jókivánságoknak. Pupos Mike és a két apró czigánygyerek, keserves tussokat huzott Jancsi repedt hegedüjén az éktelen lármához. Akármikor jött s akármerre ment Béla, oldalán mindig ott kullogott Istók s apró szemei a ropogó tüzek vörös világánál úgy csillogtak, mintha telidesteli lettek volna könnyekkel. Jóllehet egy perczre sem ingadozott életében soha a családfák értékéről táplált magas véleményében, mégsem utasította vissza a suta demokratának némi bizonytalansággal eléje terjesztett karjait. Hiszen mindez neki szól, kiért hűséges lelke minden gondolatával remegett; mindez az ő jövőjének, életének megmentésére történik! A bor folyt, a két rajkó keservesen dolgozott, a tüzek fényes lánggal égtek és a fészkükből felriogatott madarak félénk suhanással szelték át a levegőt. A dőzsölés tompa, egyenetlen moraja és az égnek sziporkázva emelkedő füst várta a közeledő éjtszakát. Senkisem tudta, mikor köszöntött be, mert a baktert holtrészegen szállították haza.

Odafenn a kanczelláriában ezalatt nagy, szárnyas ezüst-gyergyatartók világánál, az udvarról fölhangzó zsivaj tompa zúgása mellett, csillogó palaczkok lelkesítő társaságában folyt a hadi tanács. A vörös mellényü, arany zsinóros generálison kivül részt vettek benne mind a jókedvü fiúk, kik Bélát a magukénak számították: ezredesek, kapitányok, -201- hadnagyok és közlegények a szerint, a hány voksot számítottak. Képviselve volt itt a lelkes meggyőződés egy pár borongó hazafiban ép úgy, mint a könnyűvérű pajtáskodás és a kapzsi élelmesség. Ki vitte volna más a nagy szót, mint Vincze bácsi, ki a dologtalanságnak fényes példája gyanánt töltötte ugyan napjait e sürgő világon; de egy dolog mindig inyére volt: a korteskedés. Mindenkit ismer, mindenkivel komázik, mindenbe be van avatva, tekintélyt és népszerűséget hajhász s a piszkos zeke alatt fel tudja fujni magát, akárkivel kész gorombáskodni és összecsókolózni, mint valami gődény úgy győzi a bort, mindenkivel a maga nyelvén bánik és a világon mindent ki tud zsákmányolni a maga módja szerint zsebének érdekében. Hol van szebb kilátása egy élelmes embernek, a ki tud az eszével és kezével élni, mint egy égő tető alatt?! A kálozdi kastély fedele pedig ég. Vincze bácsi kiadta a jelszót: éljen Kálozdy Béla követjelölt!

Lábait szétvetve nyujtózik egy nagy bőrkarosszéken és mocskos, szortyogó tajtékpipája mellől adja a hangot. A szivar nem kenyere. A dolgok egész állása, jelen és jövendő, tisztán áll hunyorgó szemei előtt. Szeretné látni azt a néhai zsidó prófétát, a ki nála különben jövendölt! Béla megválasztásában semmi kétség, noha nem fog épen olyan könnyen menni, mint az első pillanatban hitte. Annak a grófi népségnek átkozott finom orra van! A Péterfiék is már régen megszagolták Harkán, hogy mi van készülőben s nagy titokban -202- szedték össze magukat, míg mihozzánk az a vén sülülü csak épen ma állított be. Most is úgy kellett harapó-fogóval kiszedni belőle, hogy mi járatban jött. Hanem sebaj. Az igaz ügynek győzni kell az ármánykodás fölött!

– Tiszta világos igazság, hogy győzünk! – szólt közbe Bárándy Gáspár, ki a szivaros láda körül már több olyan pillanatot ügyesen felhasznált, mikor a közfigyelem másfelé volt irányulva. Eközben pedig az igaz ügy diadalába vetett rendíthetetlen hitének időről időre kifejezést adott s biztatólag nyujtogatta kezét Béla felé, ki egy szék támlájának dülve, észrevehető izgatottsággal hallgatta a tanácskozást.

A szipákoló generális folytatta a viszonyok rajzát s a pipát tömögető, vastag ujjain mutogatta, hogy kire számíthatnak, kire nem. A harkai kastélyban már oly sietséggel varrják éjjel-nappal a kokárdákat, hogy a grófnétól kezdve a konyhaszolgálóig majd bele vakul minden fehérszemély, hanem… kokárda! (Ilyen megvetéssel szólhattak a hajdani török császárok a keresztyén zászlókról.) Az csak czifra nyomoruság, a minél többet ér egy pint megkeresztelt bor is. Van a parasztnak esze! Már mi majd különben megfogjuk a dolog végét. A karámosi szekeresgazdák számára lefoglaltuk a Vörös Bikát. Ott ingyen bort mérnek nekik, a mennyi beléjük fér. A mi kontónkra megy minden. Lássák legalább a bugrisok, hogy nem holmi semmi ember forog szóban, hanem gavallér a javából. Hallod Béla? -203-

Béla hallja.

A karámosi városvégi szálló azonban nem az egyetlen pont, melyben Vincze bácsi lábát megvetette. A bogádi nemeseknek a Becsali-ban rendelt ingyen italt; el van már végezve ott minden. Ezóta talán isznak is. Még pedig hogyan isznak! A ki azokat nem látta, semmitsem látott. Ha az Ararát hegyét tele ültetnék nekik szőlővel, az sem lenne elég. Hja, már ilyenkor az nem megy máskép. Mikor valakinek dicsőségre vásik a foga, ott nem lehet zsidóskodni. Ugye Béla?

A szegény jelölt olyanformán intett igent, mint ha ez itt nem haditanács, hanem hadi törvényszék lenne s ő a vádlott.

Az ivándi parasztokkal még most is folyik a veszekedés a végesi kaszáló miatt. Varju Vincze úr határozottan kimondta, hogy annak véget kell érni. Ilyen úr, mint Béla, nem hal bele abba a rongy darab földbe. Az egész proczesszust menten csapja oda a veszekedő, vén Illés prókátor fejéhez. Ez ötven voks.

A végesi kaszáló korántsem volt az utolsó áldozat, a mi Bélától követeltetett. Jagó nem szünt meg ismételni Rodrigo előtt: csak pénzt, pénzt végy magadhoz eleget, a többi az én gondom. Kiszámítható és kiszámíthatatlan költségeknek végetlen sorozatát terjesztette szemei elé. Becsületes nyiltsággal előadta, hogy: biz itt áldozni kell, mert a parasztot csak a zsebén meg a torkán keresztül lehet kapaczitálni. A nélkül aranyszáju Szent-János is hiába prédikálna neki. Ennek ez -204- kell, annak az, mindenkinek valami. De mindegyikének a vén róka kezén kell keresztül vándorolnia. Az a kéz hozza meg csak a szerencsét!

– Így aztán miénk a nép, akár megvakulhatnak a konteszek a kokárda-varrásban! – erősítette Vincze úr, egy savanyúvizes üveg szájáról nagy igyekezettel tisztogatván le a szurkot. – Mieink a karámosi szekeresgazdák, az ivándiak, ezek a kálozdiak idelenn, még a bogádi mesteremberek is, ha van eszük.

– Hogyne lenne! Az egész reformátusság a miénk, – vetette közbe a pap.

– Az urakkal nem sokat törődünk. Hogy az isten nyila üssön beléd! (Addig mesterkedett, míg a dugasz szerencsésen belepottyant a vízbe.) A voks csak voks, akár úré, akár paraszté. Azért hát a világért sem verjük falba fejünket azok miatt, a kik nem tartanak velünk. Ott van mindjárt az a pergament-képű könyvmoly, Csornai viczispán, a ki mindíg pennáját rágja, reggeltől-estig hibákat firtat és örökké a más dolgába üti az orrát. Mi köze neki hozzá, hogy én példának okáért mit csinálok, vagy mit nem csinálok? Ezért nem kár; a vármegyei fiatalság jobb vérű része engemet követ. Hanem a Dacsó Artur… az az Artur… az alighanem elveszett ember. Az én szemem úgy belát a vesétekbe, fiúk, hogy nincs az az ókuláré! Az Arturt is látom, hogy már inkább amazokhoz húz, mióta a kontesz körül csapja a levet. Muszáj vele, tudjátok: levagdalták neki a tigris körmeit. Az öregebbik Ivánfi tökfejére semmi szükségünk; -205- az mehet a hová akar. Hanem arra a mihaszna Gyula gyerekre rá lehetne valahogy ijeszteni, hogy ne «izéljen» mi ellenünkbe, mert rossz világot lát. A követünk egészségére, uraim!

Persze, hogy ittak. Az ablakokon a hamvadó tüzek komor, vörös fénye derengett, hol élénkebben, hol elsötétülve. Az udvarról hangzott fel a kurjongatás s itt is egy sor, ott is egy új nótából:

Ha jó hazfit keresünk,
Kálozdy lesz a követünk!

A tervezgetés tovább folyt. Ez is beleszólt, amaz is. Az egyik sötétebben látott, a másiknak rózsaszinübb volt a szemüvege. Az egész fontolgatásnak eltagadhatatlan végeredménye pedig az lett, hogy mindeneket számbavéve és semmiről meg nem feledkezve, ez alkalommal is – mint rendesen történni szokott – a bogádi nemesek fognak dönteni. A ki mellé azok állanak, az lesz a győztes. A kutyabőr jussán egytől-egyig szavaznak. A legmegbizhatatlanabb rókák ugyan, de legtöbben vannak, legnagyobb a szájuk és a legjobb verekedők. Azokkal senki fia kikötni nem mer; de megfizetni is alig birja őket valaki. A haditanácsban is általános volt a kétkedés, hogy beérjék a Becsali ingyen italával. Hogy megiszszák, az bizonyos; de hogy aztán kire szavaznak, az épen nem bizonyos.

Vincze bácsi olyan lopott mosolygással simogatta gyér üstökét, melyben szánakozás is volt a többiek gyámoltalansága felett, egy kis elbizakodás -206- is a maga gazdag tapasztalataiban és furfangos eszében; szóval a mely ezt jelentette: nekem már a kezemben van annak az egész dolognak a nyitja, a miről ti itt fecsegtek.

– Hát nem ismeritek a «komákat?» – fordult önérzetes lenézéssel a töprenkedők felé. Nem hiába rekruták vagytok még, fiaim! Lássátok, a tiszteletes úr meg a Gáspár sógor már tudják, hol jár az én eszem. Azok ismerik őket. Mindíg mondom én, hogy a magunkfajta régibb legények csak életrevalóbbak a mostani fiatalságnál. Hát az egész dolog csak annyi, hogy lakik Bogádon két koma, és ha ezeket valami módon meg tudnátok kaparintani, akkor az egész Bogád a markotokban van, ármálisostul, fokosostul, csákányostul, mindenestül együtt. A legorczátlanabb két gazember a világon; az egyik kicsapott rektor, a másik kicsapott nótárus. Úgy hivják őket, hogy: Csikmák meg Bugyi.

– Csikmák meg Bugyi? – kiáltott az öreg tervkovácsnak szeme közé kaczagva Vizaknai Gyuri, a ki alig várta, hogy valamiképen boszut állhasson a megsértett fiatalságért. – Isz azok a forradalomban mindketten hadnagyok voltak a te pulykászó regementedben!

A vén róka egy szemrehányó, kicsinylő és zavartalan pillantást vetett rá. Nem jött ki a sodrából.

– Nem, tenálad átkozottabb konkolyhintegetőt még nem ismertem, Gyuri. Hát erőnek erejével meg akarod zavarni ezt a jó egyetértést, a miben vagyunk. Hát mi szükséged van neked rá, hogy azt a két akasztófára valót védelmezd? ’Sz ha lenne -207- igazság a földön, már régesrég megették volna őket a hollók azon a bizonyos fenyő-oszlopon, a melyiken a Gáspár sógor az ősöket mutogatta. Elbizakodott, rongyos, koldus, szemtelen és telhetetlen mindakettő. De hatalmas is. Tudják, hogy a mit ők akarnak, az szentirás Bogádon, úgy meg tudták nyergelni azt a sok kiéheztetett atyafit. A komák az egész falunak esze, szája, kolomposa. Ha valamelyik legény nagyon iszonyodik a borjuczepeléstől és a természete nem veszi de a puskaporszagot, olyan elhagyatott árvának hazudják azok az instáncziában, hogy nem is volt neki se apja, se anyja sohasem. A sok ménkü pörlekedésre mind ezek a bujtogatók s egy tarisznyával fölmennek gyalog arczátlankodni egész a császár eleibe. Mikor valaki a tilosban jár és rátalálnak a nyomára, hogy már a hamis eskü nem szuperál, ezek jó pénzért mindíg magukra veszik az alkalmatlanságát és lehüssölik helyette a porczióját. Így restórácziókor aztán szedik a gyümölcsöt. Az egész bogádi had az ő fülükkel hall, meg az ő szájukkal voksol. És aki harminczöt óta ebben a vármegyében csak hajdu akart is lenni, annak mind meg kellett fizetni a komákat, különben fucscs volt neki!

– Ugyan mennyibe került hát a te főbiróságod? – kötött bele ujra az öreg politikusba a megátalkodott konkolyhintő. – Te melletted csak, mint hajdani bajtársaid, ingyen dolgoztak?

– Mondtam már, Gyuri, hogy itt semmi szükség a te sületlenkedésedre, – mordult rá kissé -208- mérgesebben és nagyot fujva Vincze. – Azt is mondtam, hogy én őket egypár páratlan akasztófáravalónak tartom és eszemben sincs, hogy hősies multjukkal akarjam szépítgetni mostani gazságaikat. Hanem tudjátok meg, amint én tudom, hogy azok után, a miket itt hallottunk, egyenesen a Csikmák meg a Bugyi komáktól függ, hogy meglegyen-e Béla követnek, vagy szégyenkezve kuncsorogjunk el mindnyájan a vármegyeházáról. Ez a kérdés. Soha embernek annyifelé gondolni nem kellett, mint énnekem most kell; még talán Napoleon császárnak sem. Már én erre is gondoltam és a két lókötőnek még ma este itt kell lenni, hogy annak rendje szerint lefüleltessenek.

Alig fejezte be Vincze bácsi e sötét rajzot, melyet a szeplőtlen becsületet méltán megillető magas erkölcs-birói székből adott elő, goromba kopogás hallatszott az ajtón és torok köszörülés a küszöbön.

– Lehet.

Egyike lépett be azoknak az alakoknak, a kik az uristen képét, melyre teremtettek, nem igen tudták megbecsülni. Az egyik fülén fekete kötés van, melynek két hosszú vége úgy röpköd kóczos feje tetején, mintha sötét madárszárnyak lennének egy szénaboglyán. Balpofája tele van sürű, apró, kormos petytyel; valami szerencsétlen expediczió alkalmával puskapor csaphatott bele, mely ezt a nem mindennapi alkalmat arra nézve is megragadta, hogy mindakét szemöldjét és szemhéját örökre lepörkölje. Hanem ennek a kényszerü nyiltságnak -209- ellenére ugyancsak bajjal jár ezekből a sárga-zöld szemekből olvasni, melyek olyan sunyi hirtelenséggel ugrálnak ide-oda, mint a macska. Nyaka körül inggallér helyett egy piszkos kék keszkenő csavarodik s hosszú zöld atilláján két valóságos ezüst gomb villog; a többi le van metélve. Szájában akkor is ott van a makra-pipa, a mint betoppanik és köszön:

– Adjon isten az uraknak, a mi nincs. Hanem aztán a szegény embert is részeltessék benne.

A Csikmák koma volt, az ő hét vármegyére hires szemtelenségével. Már ő ilyen kurta szavu és felfuvalkodott volt az urakkal szemben, a kik ő rá voltak rászorulva; hanem bezzeg folyott belőle az alázatos beszéd a bogádi atyafiak előtt, a kikre ő volt rászorulva. Hanem azért csakugy ugráltak elibe az úri vendégek s helyét is alig találták, hogy hova ültessék.

– Isten hozta, Csikmák koma! Hozta isten! No már csak kitetszik, hogy ki a hűséges ember! Iszik egy pohár bort?

– Ha egygyel kinálnak, akkor egyet iszom.

– No bizony, csak nem szégyenlősködik itt? Hát a Bugyi komát hol hagyta? – tudakozta Vincze bácsi.

– Annak befütyültek. Vasárnap letörték a Vörös Bikában a lábát. Már az lóra nem ül többet, sem ide nem jön egyhamar.

– Hát majd csak a koma végez vele otthon, ugye?

– Vagy az uristen végez. (Csikmák csakhamar -210- leküzdi a szánalmat, mely a póruljárt Bugyi iránt e szavakban nyilatkozott s alattomos pislogások között teszi utána:) Persze, hogy én is végezhetek, ha tudniillik ide állok a Kálozdyakhoz. Mert a másikak is kerülgetnek.

– Az a pecsovics gróf?

– Biz az uram. Az eklézsia meg szegény, hát ilyenkor aztán szegre kell akasztani a demokrataságot. Nincs pénz.

– Minden lesz itt, koma, a mit szeme-szája kiván.

– Az igéret szép szó.

– Ejnye ebadta… aztán mennyi kellene koma?

Csikmák egy jót húz a legnagyobbik pohárból, letörülgeti a kese-bajuszát, megtömögeti a makrapipát és nagy határozottsággal kitálalja, hogy:

– Minden voks tíz pengő, meg szabad kocsma.

– Meglesz.

– Nekem magamnak, meg a Bugyi komának pedig, a mi már szokás. Isz tudja főbiró úr!

– Tudom, Csikmák. Egy ujdonatuj százas ugye?

– Ha nagyon alkusznak az urak, akkor annyival is beérem. Hanem a sebjeim külön számítanak.

– Hogy-hogy?

– Hát csak úgy, hogy mindegyik külön-külön darab számára ötven pengő. De hát a verekedés még nem egészen bizonyos.

– Jól van, koma; megkapja azt is.

– Meg ám; de még lenne egy szóm. Tudniillik csak akkor ötven, ha én adom. Mert a mit én kapok, annak darabját nem szenvedem száz pengőn alul. -211-

– Hát vigyázzon egy kicsit a bőrére, koma!

– No, ha nem tetszik… (Csikmák még egy pohár bort fölhajt, azután kászolódni kezd.)

– Dehogy nem tetszik! Csak adja hát már ide valahára a kezét!

A kortes egy kis ideig némán fontolgatta, hogy vajjon nem feledett-e valamit ki a kálkulusból; az ujjain alattomos hunyorgás közt számitgatott és a szénaboglyát elmerülten vakargatta, hogy valamikép el ne találja hirtelenkedni a dolgot; azután a székcsikorgatás ünnepélyes hangja mellett felemelkedett és sokat próbált, drága tenyerét e szavakkal nyujtotta Béla elé:

– No, már miután meggyőződtem, hogy igaz hazafival van dolgom, a ki szivén viseli a szegény nép sorsát, hát itt a kezem, nem disznóláb! A főbiró úr jól tudja, hogy mit ér ez a kéz. Én csak annyit mondok, hogy Bogádra most már nem kell más, mint egy zászló. Ahhoz is én ugyan legjobban meg tudnám választani a matériát, hanem ha az urak maguk akarják venni, az se baj. De ezenfelül aztán senki másról Bogád miatt ne aggódjék. A többi mind az én gondom.

Béla nem tudta egészen visszafojtani az undort, mely eltöltötte, mikor kezet fogott vele.

A megkötött alku után s a zsebre gyürt foglalóval vigan baktattak Csikmák koma karika-lábai haza felé a sürű erdőben, melybe alig hatott be egy-egy kis résen a hold vékony karéjának fátyolos fénye. A fák közül kiérvén, a Harka felé vezető gyalogút végén nagy füttyögetve állapodott -212- meg, mintha várakoznék valakire. Kevés vártatva az árok szélen megmozdult egy bokor és kézzel-lábbal dolgozva, nagy nehezen feltápászkodott alóla Bugyi. Ez a koma hosszú, nyurga, csámpás ember volt; árnyéka, melyet a sárgás holdvilágnál a mezőre vetett, valóságos óriás. Amint emelkedés közben kezei kalimpáztak, az árnyékáról szélmalomnak lehetett volna gondolni. Hanem annak a bizonyos leütött lábának nem igen lehetett kutyabaja sem, mert egész vigan rázogatta le mindakét nadrágszáráról a port.

– Elnyomott a buzgóság, koma? – kérdé Csikmák. – Hát okosan végeztél-e? Az a fő.

– Minden rendben van. Megnyergeltem őket istenesen, – felelt Bugyi. Grófi bankóval van tele a bugyelláris, koma! Már az igaz, hogy csak jóravaló plánumok kerülnek ki abból a te borzas fejedből!

– No ládd-e. Ha most egynek dolgoznánk, hát be kellene érnünk a fele juskulummal. Így meg dupla lénung jár. A falu két felé szakad; az egyik felét te tartod szóval, a másikat én. Így aztán folyton folyvást előállhatunk becsülettel, hogy pénz kellene. Hol ezt, hol azt lehetne elhódítani a másik részről, ha lenne mivel. De hogyha egész Bogádot egy zászló alá terelnénk, akkor egyszerre kifizetnének bennünket, aztán vége. Igy meg majd csak végig csurog az áldás innen is, onnan is. Amugy csöndeskén, hogy belé ne törjék a bordánk, el is verethetjük magunkat; azért nekem külön fizetés jár. Hát elmondtad-e okosan, koma, hogy -213- magával a Péterfi gróffal Bogádon nem igen kezdhetünk valamit?

A koma hosszú, nyurga, csámpás ember volt.

– ’Sz az volt a fődolgom. Eleinte nem igen látszott inyük szerint valónak, hanem aztán kiszámították, hogy ha a mi embereinknek fele akárkire voksol a Kálozdyn kivül, akkor ők nyernek. Kisütötték, hogy legjobb lenne a Mányoki nótárust felkapni; egy az, hogy kálomista is, meg tudja szóval, más az, hogy rá is áll. Holnapra készen lesz már a zászlaja, azután kezdődik a munka. Ott van csak a jó világ, koma, Harkán! Az egész familia együtt volt és úgy szorongatták a kezemet, – legkivált az az égnek rugaszkodott Mágocsi gróf, – hogy már szinte megsokaltam. Letettem nekik az igéretet a Mányoki nótárus mellett. Itattak, etettek, a mennyi belém fért; még a tarisznyámat is tele pakolták a gyerekeknek. Pénz is van annyi, mint a güzü. No legalább egy kis kereset megint! Ugyis koplalunk már azóta, hogy a pióczás Szabóné fiát haza szabadítottuk a katonaságból! Jól esik.

– Ember vagy, koma. Tele a kulacsod?