A Bazini Zsidók

❖

Lajos Biró

Regény

Irta

Biró Lajos

 

 

1921

Copyright by John Biro 1921.

W. Hamburger, Wien.

A mohácsi csata után Szulejman császár rövid látogatást tett Budán, a királyi palota kincseit leküldte Sztambulba, azután összetereltette a budai zsidókat és magával vitte őket. Ugy vélte, hogy szüksége van rájuk és hogy birodalmának hasznára lesznek. Az erőszakkal áttelepitett zsidók közül két fivér – Dávid és József – Baja tájékán átszökött a laza gyűrűn, amelyet a szultán lovas katonái vontak éjszakára a zsidók tábora köré, és eljutott a Dunáig. A két fivér itt szerzett egy rozzant ladikot és néhány napig a Duna mocsarai között lappangott, azután visszament Budára. Budán a városi tanács a zsidók házait ekkorra a várnagy engedelmével kiosztotta már a város lakósai között; a két fivér tehát egy éjjel kiásta azokat a drágaságokat, amelyeket nemrégen elhunyt apjuk rejtett el egy utcai zendülés idején a háza pincéjében, azután elment Tatára, onnan Sopronba és onnan Pozsonyba. Ezekben a városokban azonban a zsidók szorongattatva éltek, hajlott hátuak és nyomott lelküek voltak, és a két fivérnek nem támadt kedve a maradásra. József Olaszországba vágyódott, ahol mind a ketten eltöltöttek egy-egy évet a páduai főiskolán, Dávid azonban azt mondta, hogy Olaszországból is mindig visszakivánkoznék Magyarországba, épen úgy, mint ahogy Törökországból visszakivánkozott volna, ha tehát József azt akarja, hogy ő ne veszitse el a lelke nyugalmát, telepedjenek le Magyarországon valahol. Ugy határoztak, hogy ellátogatnak Kassára, ahol elégedetten élt egy Izsák nevü rokonuk, akit néhány évvel ezelőtt Lajos király nevezett ki az ottani pénzverő műhely vezetésére; Kassa felé való útjukon azonban nem jutottak túl az első állomáson. Reggel indultak el Pozsonyból, déltájban betértek Bazinban az ottani kis zsidó község előljárójához, Mihályhoz, akit ott Szappanos Mihálynak neveztek, mert nagy szappankészítő műhelye volt. Itt megismerkedtek ennek a Szappanos Mihálynak a két lányával, Eszterrel és Judittal; és Dávidnak úgy megtetszett Eszter, hogy nem akart tovább menni, hanem ott maradt és nemsokára feleségül is vette. A tizenhét éves Eszternek mély, meleg, barna szeme volt; finom, kis orra; puha, szép szája; szelidség, melegség, barna sugárzás és csendes hüség volt az egész lány. Ilyen maradt asszonykorában is. Judit más volt. Hófehér az arca és kékes fekete a haja; finoman metszett, hajlott orra volt és keskeny, hideg, szép szája. Nagy szeme mindig olyan volt, mintha kérdezne valamit, vagy olyan volt, mintha nagyon messzire nézne. Józseftől mindenki azt várta, hogy vegye el Juditot, mint a bátyja Esztert; ő maga is ezt várta magától; néha hosszu órákig beszélgetett Judittal, de nem tudta rászánni magát, hogy megkérje. Érezte, hogy Judit sem akarná őt. Az én szemem is olyan, gondolta sokszor, mint az övé: mindig kérdez és sohase felel; és ha együtt vagyunk, ahelyett, hogy egymásra néznénk, valami reménytelen messzeségbe nézünk. József így az öregedő Márton nagy bosszuságára nem vette el Juditot, hanem a bátyja házánál élt magányosan. Ami ennél még nagyobb baj volt, Juditot nem lehetett férjhez adni, mert ha az apja a házhoz hozott valakit akiről azt sejtette, hogy a férjéül szántak, mély ájulásba esett és néha hosszu órákig feküdt mozdulatlanul.

Három év mulva, május elején egy napon Dávid Trientből jött haza, ahova lovakat és prémeket vitt le. Kora délután jött meg; József egész délután nem zavarta; az esti istentisztelet előtt azonban bekopogtatott hozzá. Dávid ránézett és látta, hogy rossz hírt hoz. Eleresztette az Eszter kezét, amelyet eddig a kezében tartott. Boldogságtól napfényes arca elborult egy kissé. Mi ujság? – kérdezte fanyarul.

– A pozsonyi purgerek, – mondotta József nyugodtan, – küldöttségben jártak a grófnál, hogy tiltsa el nekünk a posztóval és a lovakkal való kereskedést, amint a pozsonyi zsidóknak el van tiltva.

– Hogyne. – szólt Dávid a haragtól elpirulva, – csak rongyokkal legyen szabad kereskednünk!

– Igen, – mondta József nyugodtan, – csak rongyokkal.

– És a gróf? – kérdezte Dávid visszafojtott lélegzettel.

– A gróf megigérte nekik.

Dávid szótlanul harapott bele az ajkába, és az arca lassan elsápadt a tehetetlen dühtől. Eszter rátette a karjára a kezét, Dávid lassan elháritotta magától ezt a csendes csillapitást és szótlan, keserű rágódásba merült. József csendes részvéttel nézte kínlódó bátyját és nyugodtan mondta:

– Ha a grófnak nem tagadtuk volna meg azt az ötszáz aranyat, amelyet az elutazásod előtt kért, akkor a jó pozsonyi polgárok négykézláb hagyták volna el a bazini várat. Sőt azt gondolom, be se merészkedtek volna a várba; és bizonyosra veszem, hogy a gróf Gregorovius mesterrel megüzentette nekik, hogy olyan kedvében van, hogy a zsidók ellen mindent lehet kérni tőle. A bazini grófok pártfogása hatalmas pártfogás, de előbb-utóbb koldussá teszi az embert.

– Én azt hittem, – szólt halkan Eszter, – hogy csak Tamás gróf gyűlöl bennünket.

– Ferenc nem is gyülöl, – válaszolta József. Csak pénzt akar.

Mindahárman hallgattak. Eszter néha aggódva pillantott Dávidra, József pedig elgondolkozva és figyelmesen nézte mindakettőjüket. Dávid végre felállott és elment Józseffel az esti istentiszteletre. Az istentiszteletre összegyűltek a bazini zsidó férfiak mind: összesen tizenketten. Istentisztelet előtt Mihály, a hitközség előljárója tanácskozást tartott velük. Ferdinánd király tárnokmestere újra kivetette a zsidó-adót a hitközségre; az új adó kétszerese volt annak, amit az elmult évben fizettek. Most arról volt szó, hogyan rójják ki egymás között a fizetendő összegeket. Mihály azt ajánlotta, hogy fizesse mindenki a kétszeresét annak, amit tavaly fizetett. Ez ellen a szegényebbek hevesen tiltakoztak, A tiltakozók közt a legelkeseredettebb volt Jakab, egy magas, sovány, hajlott hátu ember, aki batyuval a hátán járta a környékbeli falvakat és aki csak a parasztokkal kereskedett.

– Fizessenek azok, – mondotta szikrázó szemmel, – akik olasz bársonyruhában járnak. Ha az adót idén megkettőzték, jövőre majd megtizszerezik, hiszen látják, hogy bazini zsidók között milyen mágnások vannak.

Sámuel, a gazdag öreg borkereskedő hallgatva nézte Dávidot. Ábrahám és Izsák, akik szegény emberek voltak, lázasan helyeseltek Jakabnak. Dávid összeszoritott szájjal hallgatott. Mihály közbelépett.

– Azt gondolom, – mondta nyugodtan, – hogy az adót azért emelték fel, mert a budai hitközség megszünt, Budán nincs zsidó prefektus, a király nem is lakik Budán…

– János király ott lakott – szólt közbe Simon, aki kardcsiszár és páncélkovács volt és fiatalkorában Szapolyay nádor szolgálatában állott.

Erre haragos felzúdulás támadt. Ruben, egy hunyorgó szemü, csepüszakállu, hajlott orru kis szabó magánkivül rikácsolt:

– Mi közünk nekünk az ő tusakodásaikhoz? Mi közünk nekünk hozzá, hogy a tisztátlanok közül kit neveznek királynak? Nekünk mindegy, hogy kit fizetünk meg azért, hogy disznóból ne legyen ragadozó farkassá. És az a trón, amely felé mi nézünk, messze van innen.

Eleazár, a község jegyzője és templomszolgája megszólalt. Rajongó szemét felfelé emelte és a hangja reszketett a felindulástól.

– De a király, – mondta éneklő, zengő, ujjongó hangon, – már utban van, hogy a trónt elfoglalja. Hallom a lépéseit; és érzem a jövése drága illatát. Cion reszket a várakozástól, mint a szerelmes asszony; és az arkangyalok emelik már ajkukhoz a harsonát. Készitsétek a lelketeket és figyeljetek, hogy készen legyetek, amikor a kürt szava végighasit a földnek egyik végétől a földnek másik végéig.

Összekulcsolta a kezét és lihegve hallgatott. A gyülekezetben elfogódott csend támadt. A világ az utóbbi időben megint tele volt nyugtalansággal; a lelkek hánykolódtak uj gondolatok sarkantyujától és régi megszokások zablájától; a zsidók között pedig északon és délen újra meg újra végigfutott egy lázas suttogás, hogy most… most telik be az idő! – útban van már, közeledik már, jön már ama megváltó király, a Messiás. A magyarországi zsidók között a régi hit olyanná lett, mint egy távoli és halvány emlék, de az északról idevándorolt, sápadt, vézna Eleázár a gyengéden szkeptikus megszokást mostanában mind sűrübben felrázta extatikus vizióival. Jön… érezni a jövése drága illatát… Hátha? – minden egeknek mindenható ura, hátha? A bazini zsidók megborzongva meredtek maguk elé, csak a József szelid, barna tekintete siklott jóindulatu kiváncsisággal egyikről a másikra.

A beszélgetés ezután halkabban és szelidebben indult meg, de hamarosan megint izzó vitává lett. Jakabnak a husát sorvasztotta el az az emésztő vágy, hogy a gyerekeinek némi vagyont szerezzen; de korlátolt elme volt és nem tudott a pénzszerzésre más módot találni, mint azt, hogy a parasztokkal kereskedik. A Dávid és a József felsőbbsége és nyugodt előkelősége az első perctől fogva ingerelte őt, az a mód pedig, ahogyan pénzt kerestek és pénzt költöttek, felszított benne minden keserű dühöt.

– Lovas karavánnal végigvonulni a városon! – mondta gőzölögve. Bársony ujjasban fesziteni! Tollas kalapot a fejre, flórenci selyemruhát az asszonyra, – azután mi fizessünk! Azután mi szenvedjünk érte! Vagy van a községnek előljárója, vagy nincs!

Mihály tudta, hogy a vejének milyen rossz néven veszik a szokásait, az életmódját, az öltözködését. Tudta, hogy még Sámuelnek, a gazdag borkereskedőnek is az a meggyőződése, hogy zsidó ember csak kopottan és alázatosan mutatkozzék mások előtt, a háza is legyen kivülről rongyos és piszkos, – belül ragyoghat, ahogy tud; és a ház ura otthon fejedelem lehet, ha tud. Most Dávid felé hajolt és nyugodtan mondta:

– Dávid, a szerénység még senkit sem tett kisebbé. Én legjobban szeretek abban a bőrkötényben járni, amelyet a műhelyben hordok, de mindenkire ráhagyom, járjon, ahogy tud és ahogy jónak látja. Neked azonban most meg kell gondolnod, hogy ha zsidó ember hibát követ el, mindig a testvérei rovására is követi el. És meg kell gondolnod, hogy zsidótól hiba lehet olyasmi is, ami másoknál nem hiba. Te tulságosan sok pénzt keresel és tulságosan sok pénzt költesz. Te nagyon is fent hordod a fejedet ott, ahol be kellene húznunk a fejünket a nyakunk közé; és hangos lódobogással haladsz el ott, ahol lábujjhegyen kellene járnunk. Veszedelmet hozhatsz ránk Dávid, ezt gondold meg; ez az, amire kérünk.

– Mit kérünk! – kiáltotta Jakab. Követeljük! A község parancsolja meg.

Halk helyeslés támadt. Dávid talpra ugrott. Lehajtott fejét felemelte és égő szemmel nézett farkasszemet a többiekkel.

– Az én nagyapám, – mondta az izgalomtól akadozva, – húsz lovas élén lovagolt Ulászló király mögött a koronázáskor. Az én dédapám talpig bársonyban és karddal az oldalán lovagolt ki a fehérvári kapun, amikor Mátyás király Beatrix királynét hozta Székesfehérvárról Budára. Én pedig… ha Isten úgy akarja… még különb helyen fogok lovagolni… ha majd az egész ország hódolatát fogadja… János király oldalán.

Simon, az öreg kardcsiszár elégedetten nézett fel Dávidra, a többiek azonban felháborodott zúgásba törtek ki. Jakab rikácsolva követelte, hogy Dávid felett itélkezzenek az előljárók, és Mihály gyorsan kihírdette azt a határozatot, hogy a község előljárói valamelyik környékbeli tudós rabbi bevonásával az itélőszékük elé fogják idézni Dávidot. Azután mindnyájan bementek az istentiszteletre. Bement Dávid is. Mozdulatlanul űlt a helyén, és József látta, hogy két ajka holtan záródik össze az egész istentisztelet alatt. Istentisztelet után szótlanul mentek hazafelé. Hazaérve Dávid kiszólt az istállóba és meghagyta, hogy hajnalra nyergeljék fel a legjobb hátaslovát. József várakozóan nézett rá. Dávid nem szólt.

– Hova mégy? – kérdezte ekkor József.

– Győrbe.

József felemelte a fejét, azután lassu bólintással szótlanul lehajtotta, mint aki egy mélyértelmü szót hallott és belőle mindent megértett. Azután bementek a házba, ahol Eszter odaadástól ragyogó és szerelemtől alázatos mosolygással jött Dávid elé.

Másnap délben Győr város mosoni kapujánál szállt le Dávid a lováról. Bement egy fogadóba, a lovat beállította az istállóba és ő maga letisztogatta a port a ruhájáról. A fogadó előtt egy buggyos ujjasu német zsoldos beszélgetett néhány borozó fuvarossal. Hangosan káromkodva szidta az égieket, amiért azt a gondolatot sugallták neki, hogy Magyarországra jöjjön. Ő azt hitte, hogy itt lesz most legnagyobb kelete a jó katonának; – erre nem tud gazdát találni. Kincset hord a zsebében; és itt senki nincs, aki megvenné. Egy elefántcsontból faragott, arasznyi Diana szobrot halászott ki a tasakjából. A fuvarosok zsírosan nevettek a szobor meztelenségén, és az egyik tréfásan azt tanácsolta a katonának, hogy ajánlja a kincsét megvételre Dávidnak, ő talán megveszi. A katona rögtön elindult Dávid felé, és a fuvarosok nevetve várták, hogyan fog a beszélgetés lefolyni. A katona közeledett Dávidhoz.

– Hé zsidó! – mondta hányiveti hangon.

Dávid készen volt a ruhája leporolásával és kiegyenesedett. A tekintetétől a katonának a torkán akadt a szó. Meglepetve nézte végig Dávidot, azután szinte alázatosan folytatta:

– Nem venné-e meg az ur ezt itt e?

Dávid elutasitó mozdulatot tett és indulni készült kifelé. Egyszerre azonban rátévedt a pillantása a kis szoborra és megállott. Vizsgálódó tekintettel nézte végig a katonát.

– Te ugye a Bourbon connétable hadseregében szolgáltál? – kérdezte lassan.

– No már látom, hogy az úr ért a dologhoz. Rómából hoztam én ezt el egy kardinális palotájából, – csupa ilyen meztelenség volt ott, – de ami ezüstből, aranyból volt, mind eladtam, – hanem az ur tudhatja, hogy Olaszországban, meg Franciaországban több aranyat kaphat ezért is, mint amennyit nyom.

– Adok érte egy aranyat, – mondta Dávid.

A katona, aki a negyedrészét sem várta az egy aranynak, boldogan fogadta el a pénzt, és csak amikor Dávid messze járt már, kezdte a fuvarosoknak szidni a zsidót, aki rútul becsapta és aki az élete legjobb üzletét fogja csinálni az elefántcsont szoborral. Dávid ekkor már a püspöki palota előtt volt. A főkaput elkerülte és egy kerti kapun ment be az udvarra. Egy inas, akinek pénzt nyomott a kezébe, gyorsan bejelentette a püspök titkáránál. A titkár barátságosan fogadta, és Dávid nemsokára bejutott a püspök elé. A püspök félretette Ovidiust, amelyet csendes örömmel szürcsölt eddig. Derü és jóindulat volt a szemében. Kinyujtotta a balkezét Dávid felé és Dávid olyan mélyen hajolt a kezére, mintha megcsókolta volna.

– No, mi jót hoztál Dávid? Királyi névrokonod finom költő volt, de ha az én izlésemet kérdezed, ez itt közelebb áll a szivemhez.

Jobb kezének gyürüs mutatóujjával rákopogtatott a vörös-arany bársonytáblás kódexre és jóindulatu, kissé felsőbbségesen kötekedő mosolygással nézett Dávidra. Dávid hallgatott, hátha a püspöknek kedve van Ovidiust még tovább összehasonlitgatni a zsoltáros Dáviddal.

– No, mi jót hoztál Dávid?

– Egy előkelő hölgyet hoztam, kegyelmes nagy uram, akit igen méltatlan fogságból szabaditottam ki.

A püspök tréfás megütközéssel nézett Dávidra. Dávid kivette a zsebéből a kis elefántcsont szobrot és egy meghajlással átnyujtotta a püspöknek.

– Me Hercule, – mondta a püspök, – igazad van. Ennél előkelőbb hölgyet valóban nem hozhattál volna. Nézd feje tartásának a méltóságát; nézd az ölének azt a szűzi gráciáját; nézd a csipői nemes hullámvonalát, amely egyszerre tud simaságot mutatni, mint amilyen a selyemé és erőt, mint amilyen az acélé. – Tudod, hogy ez remekmü, Dávid? Hol tettél szert rá?

– Egy német zsoldos tisztátlan kezéből váltottam át, aki két évvel ezelőtt jutott hozzá, mikor a Bourbon connétable csapatai Rómát kifosztották. Azt mondja, egy kardinális palotájából hozta el.

A püspök gyöngéd kézzel simogatta a szobrocskát és jókedvűen mondta:

– Én pedig azt mondom, hogy ez remekmü, akárhonnan hozta. Az alkotója elsőrangu mester, akárki volt. Jól tetted, hogy kiszabaditottad a börtöntartója piszkos kezéből. Mit fizessek érte neked?

A Dávid arca feszült lett az izgalomtól és megmerevedett a figyelemtől. Óvatosan rakta egymás mellé a szavakat.

– Arra kérem kegyelmességedet, fogadja el kegyesen tőlem: jelképeként annak, hogy nagylelküségére és kegyességére bizakodva számithat az, aki a védelmét keresi és a nyájába kivánkozik.

A püspök tágra nyilt szemmel nézett Dávidra, mint aki nem akarja elhinni, amit hall. Dávid meghajtotta a fejét hogy ez a szótlan meghajlás oszlassa el a kételkedést. A püspök letette a szobrocskát az Ovidius-kódexre, felállott és két kezét rátette a Dávid vállára.

– Dávid fiam, – mondta felsugárzó jókedvvel, – látod, ez aztán derék dolog. Én már kezdtem attól tartani, hogy a néped ősi nyakassága, amelyről már a próféták annyit panaszkodtak, benned is erősebb lesz, mint az a szép okosság és azok a kiváló tehetségek, amelyekkel az istenek megajándékoztak. De látod, most annál nagyobb az örömöm… Hát akkor átköltözöl ide hozzám Győrbe? Mikor? Minél előbb! Egyedül? A feleségeddel?

– Még nem beszéltem vele, de hiszem, hogy igen.

– Hát csak vigyázz. Aszonyok nagyon makacsok tudnak lenni a tévelygésben. – Én magam készitelek elő benneteket. Én magam keresztellek meg benneteket. Mikor? Pünkösd után. A kerti házamat neked ajándékozom. Már holnap költözködhetel. – A fiadat magaddal hozod?

– Igen, kegyelmes uram. És a fivéremet.

– József is! No, derék, nagyon derék. Hát belátta ő is?

– Ő már régen kegyelmes uram! Ő azt tartja, hogy minden vallás csak jelképe egy örökkévaló ideának, és az értéke attól függ, meg tudjuk-e a kereteit tiszta erkölccsel tölteni.

A püspök mosolygó bosszusággal nézett Dávidra.

– Hiszen ez rosszabb eretnekség, mint zsidónak lenni. Ezt nem kell mondani fiam. A filozófia nemes tudomány, de csak odáig szabad mennie, a hol isteni kinyilatkoztatások megszabták a határait. Tudod: a teológia cselédlánya. Majd én most már vigyázok rátok, – csakhogy egyszer ráléptetek a helyes útra. Ülj le fiam. Ugy! És mondd el nekem, hol jártál mostanában; és mondd el, mit tervezel, ha ideköltözöl hozzám. Azt tudod, ugye, hogy most már sok munka vár rád, mert rád bizom majd a pénzügyeim intézését. Hogyne! – tudom, hogy te mindent jobban intézel majd ezentul, mint ahogy eddig intézték. Hja, eddig mégse lehetett. Rossz példa lett volna. No, mondd el, hol jártál mostanában, mit láttál?

– Trientben jártam, kegyelmes uram. És azt láttam, hogy a Fuggerek palotát épitenek maguknak ott is, pedig micsoda nekik Trient? Pihenőhely a karavánjaiknak. Határállomás Olaszország felé.

A püspök elnevette magát.

– Dávid, Dávid! – mondta jóindulatu tréfás hangon, – ideje, hogy átköltözködj hozzám, mert különben belebetegednél a Fuggerekbe. Láz gyullad ki a szemedben, ha a Fugger-nevet kimondod. No, majd nálam megmutathatod, hogy igazán versenyre tudsz-e kelni velük. Sok pénzre van szükségem, Dávid.

Dávid meghajtotta a fejét. Ha a püspöknek sok pénzre van szüksége, ő majd sok pénzt csinál. A homlokát azonban egy más gondolat, egy sasszárnyu, merész, új, nagy gondolat felhőzte be, és egész testében minden izom megfeszült attól az elszánt akarattól, hogy a püspököt megnyerje nagy, uj gondolata számára.

– Kegyelmes uram, – mondotta, – mikor én Trientben megláttam a Fuggerek uj palotáját, nagyon elgondolkoztam. Azután volt időm gondolkozni Trienttől Pozsonyig.

– És mire jöttél rá Dávid? – kérdezte a püspök, halk és jóindulatu felsőséggel.

– Arra, hogy a Fuggerek rosszul csinálják a dolgukat.

– No, Dávid, ezt nem lehet mondani.

– Rosszul csinálják. Ahova a Fuggerek lépnek, ott nem nő többé fű. Igy pénzt teremteni könnyü dolog, csak ravaszság és erőszakosság kell hozzá.

– Hogyan akarnál te pénzt teremteni, Dávid?

– Ugy, kegyelmes uram, hogy mindenkinek haszna legyen belőle. Ez az, amire rájöttem Trienttől Pozsonyig. Ha egyszer kegyelmességed akaratából kicsavarjuk a Fuggerek kezéből a bányáikat, az erdőiket, a földjeiket, a jogosítványaikat: ott, ahová mi betesszük a lábunkat, ott mindenkinek örülnie kell. Ott áldásnak kell fakadnia. A városi polgárokat segiteni kell, és a parasztból nem szabad kisajtolni a velőt. A magyar paraszt olyan állapotban van az Ulászló király korabeli lázadás óta, mint a barom. Nem csoda, ha fele annyit sem termel, mint az olasz paraszt. Mindent ott kell kezdeni, hogy fel kell segiteni a parasztot.

– Lehet, Dávid, lehet… bár én nem sokat bízom a paraszt alacsony értelmében. De mit szólnak majd ehhez az urak?

– Erős király kell nekik, aki kényszeritse őket, – mondta Dávid visszafojtott lélegzettel.

A püspök ránézett, azután olyan mozdulatot tett, mint aki leleplezi a másiknak a gondolatát.

– Te, úgy látom, csakugyan át akarsz engem téríteni János király hüségére, – mondta mosolygó fenyegetéssel.

Dávid megrezzent az örömtől, hogy a püspök ilyen derülten fogadta a javaslatát. Felindultan mondta:

– Ha kegyelmességed János király mellé állna, akkor okossággal és ügyességgel, jó szóval és pénzzel, igérettel és hatalommal melléje lehetne téríteni az egész országot. Kegyelmességed lenne… az első ember a király után az országban. Megint lenne egy erős akarat, amely uralkodik; – lenne, aki parancsol, tehát lenne rend és lenne pénz; – lenne pénz, tehát lenne hadsereg; – könnyü szerrel és véres fejjel kergetnénk vissza a törököt.

– Azt hiszed, a török újra jön?

– Bizonyosra veszem. A velencei tanácsnak jelentette is már a konstantinápolyi követe.

– Akkor annál inkább Ferdinánd király mellé kell állnunk. Általa megkapjuk a császár segítségét.

– De nem, kegyelmes uram, – mondta Dávid türelmetlenül, a meggyőződése hevétől elragadtatva, – ez az óriási tévedés. A császár el van foglalva a francia királlyal. El lesz még sok évig, sok évtizedig foglalva, – mit tudom én, hány száz évig. A császár nem törődik Magyarországgal; és Ferdinánd királynak csak arra kell Magyarország, hogy Ausztriát és Stiriát védje. Magyarországnak magát kell megvédenie. És ha János király uralkodik rajta, könnyü is lesz megvédenie magát. Békés szomszédságban is élhet Szulejmán császárral; mert a magyar királyt eltűri a szomszédságában a török, de a német császárt soha.

A püspök töprengve nézett maga elé. Az ország sorsára gondolt, és egyszerre az esztergomi székesegyház hatalmas kupolája jelent meg a szeme előtt. János király mellé állni: ez az esztergomi érsekséget jelentené. Esztergomi érseknek lenni, egy könnyen vezethető király mellett az ország első emberének lenni, parasztok felett és urak felett úrnak lenni: szép hatalom és nagy feladat. Lehet, hogy a török ujra visszajön; egy ember bátorságán, okosságán és erején múlhatik akkor, hogy egy sötét sorstól megmenekül-e az ország. Néhány másodpercre az egész lelkét eltöltötte a vezetésnek, az emberirányításnak a kemény vágya, azután éles és eleven vizióként egyszerre arcokat és tekinteteket látott maga előtt. Dölyfös fejeket és kemény nyakakat: ezeket meg kellene hajlítani. Gúnyos tekinteteket és sziszegve csúfolódó szájakat: ezeket meg kellene szégyeníteni. Urakat, papokat, éhségeket, büszkeségeket, gonoszságokat, konokságokat, – milyen fáradságos, hálátlan, keserves, nehéz küzdelem lenne.

– Óh Dávid, – mondta a hirtelen bágyadtságtól elszürkülő arccal, – együgyű barbár vagy te is, hogy ilyen dolgokon töröd a fejed, ahelyett, hogy rábeszélnél: költözzem el végre a fagyos Duna mellől oda, ahol Egeria nimfa adott tanácsokat Numa Pompilius királynak. Palotát épittetnék a Coeliuson, és neked egyéb dolgod nem lenne, mint hogy szép szobrokat vásárolj nekem; és nekem egyéb dolgom nem lenne, mint hogy a tudatlan néptől és az erőszakos uraktól távol, finom szellemekkel társalogjak: a szépség világában a bölcseség nyelvén.

Felállott, töprengő és szórakozott arccal járt fel és le a teremben, azután legyintett egyet.

– Majd meglátjuk, no majd meglátjuk Dávid.

Dávid még egy kisérletet tett, hogy a püspököt jobb kedvre derítse. Megkérdezte, nem lehetne-e része abban az örömben, hogy a Pannónia megtérítéséről szóló hősköltemény ujabb verseit meghallhatja. A püspök évek óta dolgozott egy latin nyelvü époszon, amelynek a hőse Szent István volt, és néha kedve tellett benne, hogy uj hexametereit Dávidnak felolvassa. Most azonban erre sem volt kedve. Majd máskor, mondta szórakozottan. Reméli azonban, szólt erre Dávid, hogy a munka elég jól megy; a legutóbbi ének – a lázadó Koppány táborba szállása Lucifer ösztönzésére – mintegy füllel hallhatóvá és kézzel tapinthatóvá tette a harci lármát és az egész tábort. A munka elég jól megy, felelte röviden a püspök. Dávid erre elhallgatott, és mikor a püspök tovább folytatta töprengő sétáját, csendesen felállott. A püspök elmélyedve járkált még egy ideig, azután a gondolataiból felébredve odafordult Dávidhoz:

– Hát eredj, fiam, haza. És gyere minél előbb ide; itt már vár rád majd a házad. – A grófok eleresztenek, mi? Nem tartozol nekik semmivel?

– Inkább Ferenc gróf tartozik nekem ezer arannyal.

– No, és?

Dávid a vállát vonogatta és olyan mozdulatot tett, mint aki nem tud elháritani egy veszteséget. A püspök felélénkült.

– De már olyan bolond dolgot ne csinálj, hogy ezer jó aranyat csak egyszerűen ott hagysz a szenteket ócsárló Ferencnél. Tudod, hogy ha egyszer megkereszteltelek, ezt a pénzt nem követelheted soha többé.

– Hogyne tudnám, kegyelmes uram. Akit a keresztviz ért, az az egyház törvénye szerint neofita; és újszülöttnek se követelései, se tartozásai nem lehetnek.

– Jól tudod. Csak épen ugy kellett volna mondanod: a szent keresztviz. No, majd megtanulod ezt is. De ha te ilyen jól ismered a kánonjogot, akkor…

Elmosolyodott.

– Inkább azt kellene csinálnod, hogy adósságokat csinálsz, ahol tudsz és sietve felveszel minden pénzt, amit fel tudsz venni. De most komolyan: illetlen és helytelen dolog lenne, hogy te a szent keresztség által károsodjál. Menj el ahhoz az istentagadó és pazarló Ferenchez és követeld tőle a pénzedet. És ha nem akarja megfizetni, mondd meg neki, hogy a pénzt nekem igérted és hogy én Ferdinánd király kancellárját kértem meg rá, hogy hajtsa be számomra. A kancellár halálosan gyűlöli Ferencet, és Ferenc tudja, hogy Ferdinánd király udvarában nem nagyon szeretik a zabolátlan, istenkáromló szája miatt. – Hogy a kancellárhoz fordultam: ezt fogod neki mondani, – értetted?

– Igen, kegyelmes uram.

– No, most menj fiam. És térj vissza minél előbb – családostul. Vale bene.

A kezét nyujtotta. Dávid ráhajolt a kezére és kiment. Sietett a fogadóhoz, felnyergelte a lovát és sebesen indult hazafelé. A gyors ügetés jól esett annak az izgalomnak, mely forró lángokkal lobogott az egész testében. Cselekedni szeretett volna, munkához látni; legszivesebben mindjárt verekedni azokkal, akik az utjába akarnak állni. Milyen lassan megy minden, milyen soká tart minden, – miért nem lehet percek alatt elvégezni mindent, ami ahhoz kell, hogy ráléphessen az új útra! Áthozni Győrbe Esztert, a gyereküket, Józsefet, a holmijukat, ráadásul az ezer aranyat is a gróftól, megkeresztelkedni azután munkához látni: most máris, rögtön! Mennyi teendője van: rendbehozni a püspök pénzügyeit előbb. Azután áttériteni a püspököt János király hűségére. Azután jönnek a Fuggerek: kicsavarni a kezükből a bányáikat, a földjeiket, a jogositványaikat. Azután erős hadsereget állitani: a fejére ütni annak, aki az urak közül hánykolódik, és fejére ütni a töröknek is, ha kell. Olaszországban van egy ágyuöntő, azt ide kell hozatni; Mohácsnál ágyuval győzött Szulejman császár, ágyuval lehet legyőzni, – csak legyen ágyuja az embernek. Kinek van ágyuja? Akinek pénze van. A püspök nem méltányolta eléggé az ő nagy gondolatát; azt, amelyet Trient és Pozsony között kigondolt: úgy kell pénzt teremteni, hogy mindenkinek haszna legyen belőle. Miért olyan gazdagok az olasz polgárok? Mert védett városokban laknak és szabadon kereskedhetnek. Meg kell védeni a magyar városokat is; nagy kereskedő utakat kell megnyitni déltől északra és nyugatról keletre; és fel kell szabadítani a parasztot. Persze erős király kell, aki a hánykolódó urakra zablát rak. Lesz-e János király elég erős? Mátyás király elég erős volt. Mátyás király… Hm! Mátyás király alatt a pécsi érsek: Ernuszt Zsigmond megkeresztelt zsidó volt. Mátyás király alatt Csáktornya várura: Ernuszt János megkeresztelt zsidó volt. Mátyás király alatt a zágrábi érsek: Thuz Oszvald megkeresztelt zsidó volt. Mátyás király alatt Túróc főispánja ifjabb Ernuszt János megkeresztelt zsidó volt. Mátyás király alatt Horvátország bánja: Thuz János megkeresztelt zsidó volt. János király azzá lehetne, ami Mátyás király volt. Mi lesz akkor abból az emberből, aki a királynak karja és kardja lett, aki visszahóditja neki azt, amit elvesztett, leveri azokat, akik ellene feltámadnak és gazdaggá teszi az országot? Gazdaggá tenni az országot: ez a legfőbb feladat. A besztercei hegyekben egy felhagyott ezüstbányát ujra meg kell nyitni; a máramarosi sót Csehországba kell szállitani; Olaszországnak búza kell és ló; a németeknek hús; – minden várost gazdaggá lehet tenni ebben az országban és minden parasztot jól lehet lakatni. És ezt ő fogja véghez vinni, Dávid, Péter fia, véghez fogja vinni, ha minden oktalanság és rosszindulat, minden tunyaság és ostobaság össze is esküszik ellene. Az agya zugva őrölte a gondolatokat; mindig ujabb és ujabb feladatok, ujabb és ujabb lehetőségek jutottak eszébe; és alig vette észre, hogy besötétedett körülötte. Szeretettel elnézett a sötét mezők felett, amelyek láthatatlan messzeségekbe vesztek az út jobb oldalán és baloldalán, fáradtan ügető lovát lépésre fogta, megveregette a nyakát, azután ismét lázas álmodozásba merült. Késő este ért haza. Eszter ébren várta, azután leült vele az asztalhoz és csendesen és derülten nézte, amint kiéhezetten enni kezd. Dávid jóétvággyal evett, de halk feszültség nyugtalankodott a lelkében. Az ezer feladat közül, amely rá vár, most jön az első; nem a legkönnyebb; talán a legnehezebb: meg kell mondania Eszternek… rá kell beszélnie Esztert. Szűkszavuan felelgetett az Eszter kérdéseire; várt, amig lefekszenek. Akkor karjai közé vette az asszonyt, magához ölelte és megcsókolta. Eszter hálásan símult hozzá és boldogan adta át magát az ölelésnek. Ekkor a sötétségben, mialatt a felesége szíve a mellén dobogott, összeszedte minden erejét:

– Eszter, – sugta halkan, – szeretsz?

Eszter egy szorosabb öleléssel és egy halk sóhajtással felelt:

– Eszter, – kérdezte tovább, – én elmegyek innen lakni. Velem jössz?

– Veled.

– Akárhová?

– Akárhová.

Ekkor mind a két karjával átölelte, hogy az asszony a karjai között olyan lett, mint egy gyerek, akit felemelhet és elvihet, magához szorította, mintha a testét és a lelkét át akarná olvasztani a maga testébe és a maga lelkébe, és a fülébe súgta:

– Győrbe költözöm. A püspök védelme alá.

A két karja még szoritotta az asszony drága testét, de érezte, hogy a két kar mindjárt bágyadtan fog lehullani. Mert az Eszter teste a két karja között egyszerre megmerevedett. Nem állt ellent, csak meghidegedett. A melegsége kialudt. Elhalt. Dávid érezte, hogy hiába lenne minden erőfeszítése, ezt a melegséget most nem tudja többé felgyujtani. Lassan kieresztette a karjai közűl az asszonyt.

– Hát mit akarsz? – mondta kétségbeesve. Nem bírom tovább.

Az asszony hallgatott.

– Eszter! – szólt halkan Dávid.

– Igen, – hallatszott az asszony elfakult hangja a sötétségből.

– Csak nem hiszed azokat az ostobaságokat, amiket ezek az őrültek összefecsegnek? Hogy holnap jön a Messiás? – Csak nem hiszed, hogy Istennek valami különös célja van velünk és hogy ellene vétünk, ha keresztvíz hull a fejünkre? – Mért nem felelsz? Mondd! Hiszed?

– Nem, – jött az asszony vonakodó, bágyadt hangja.

– Hát akkor miért ne tegyem?

– Ne tedd! – szakadt fel az asszony forró, könyörgő suttogó hangja.

– De miért? Miért? Miért? Miért?

Eszter hallgatott. Miért? Ha azt úgy meg lehetne mondani. Az ősi hit ő bennük régen kialudt. Régen nem érezték többé, hogy az igéret, a kegyelem és az igazság csak nekik adatott, és régen nem érezték azt, ami az öregek között derült nyugalmu meggyőződés volt, hogy amit ők hisznek és megtartanak, az Istentől való örök igazság, amit mások hisznek és megtartanak, az babona és hazugság. Lehet, hogy babona az egyik, akkor babona a másik is, és egyiknek sincs több joga a másiknál. Miért ragaszkodtak mégis eddig a maguk öröklött vallásához? Mert szorongatták őket érte; mert igazságtalanságokat kellett érte elszenvedniök; mert gonosznak érezték az erőszakot, amely hitet akart rájuk kényszeriteni, mert ha az ősi hit bennük kialudt is, égőnek és elevennek érezték azt a jogot, hogy vallást tegyenek róla akár ők, akik nem ragaszkodnak hozzá többé, akár a testvéreik, akik még ragaszkodnak hozzá. És most átmenni az elnyomóhoz? Most átpártolni az üldözőhöz? Most igazat adni az erőszaknak, – a gonoszságnak, amely nem szűnik meg hajszolni őket, az ostobaságnak, amely soha nem pihen meg a csúfolásukban, a gyűlöletnek, amely nem akarja látni az embervoltukat, az ártatlanságukat és a tisztaságukat? Kiszolgáltatni a testvéreiket? Árulóvá lenni?

Eszter egy kétségbeesett öleléssel kapaszkodott hozzá Dávidhoz.

– Ne tedd, – jajdult fel sírva, – ne tedd.

– De miért?

– Nem tudom, – zokogta Eszter, – nem tudom… Nem szabad elhagyni az ártatlanokat.

– De mi közöm nekem hozzájuk, Eszter? Akit szeretek közülük, azt szeretni fogom ezentúl is. És meg fogom védeni majd, ha igazságtalanul bántani akarnák. De a többiekhez: mi közöm? – mi közöm? – mi közöm?

– Bántják őket.

– Hát védjék meg magukat, ahogy tudják, Ugy lenézik a mások babonáit. Hát ne ragaszkodjanak a magukéhoz se. Miért legyek én áldozata az ő makacsságuknak és az ő babonáiknak?

– Miért?

– Igen, miért? Ha olyan okot tudsz mondani, amelyet el lehet fogadni, engem meggyőzhetsz. Miért?

Az asszony nem tudott felelni, amint soha nem tudott előtte és soha nem tudott utána zsidó ember felelni akkor, amikor egy zsidó ember nyugodtan felvetette azt a kérdést, hogy miféle ok tarthatná őt vissza a józan ész és a hideg értelem nevében attól, hogy megkeresztelkedjék.

– Miért dacoljak én, miért álljak én ellent? Miért tartsak én ki egy olyan ügy mellett, amelyben nem hiszek? Miért különítsem én el magam attól az egész országtól, amelyben élek és amelyben meg akarok halni? Ahol élt és ahol el van temetve az apám és a nagyapám és a dédapám? Jeruzsálem! Én nem akarok Jeruzsálembe menni, még ha az arkangyal trombitája hina, akkor sem. Hát mit várjak én akkor? Mit tiltakozzam én? Mit álljak én itt örökös kihivásként, – meddőn magamnak és meddőn nekik? Én dolgozni akarok, cselekedni akarok, segíteni akarok; – cserébe azért, hogy engednek, miért ne tenném meg, hogy a szép győri székesegyházba járok a sötét és rút kis bazini zsinagóga helyett? Istennek mindegy. Isten azt akarja, hogy dolgozzam, és mindegy neki, hogyan imádkozom hozzá. Nem hiszed, hogy mindegy? Felelj: nem hiszed?

– De igen.

– Hát akkor miért ne tegyem meg?

– Ne tedd.

Dávid fáradt dühvel vetette magát neki újra a meggyőzés munkájának. Kért és könyörgött; új és ellenállhatatlan érveket halmozott egymásra; Eszter nem tudott ellentmondani, de mikor arra a kérdésre kellett felelnie, meg van-e győzve és arra a kérdésre kellett felelnie, helyesli-e tehát, hogy Dávid megkeresztelkedjék, megrendíthétetlen makacssággal elsóhajtotta vagy elzokogta kétségbeesett „ne tedd“-jét. Dávidot lassanként egészen kihozta a sodrából ez a konok ellenállás. Félóra eltelt félóra után; a hangja egyre hevesebb lett, a beszéde ingerült és sértő, az ajkáról végre haragos és sebző szavak záporoztak az asszonyra és a két keze felindultan szorította az asszony vállát. Eszter csendesen sírt. Dávidra mély szégyenkezés és kínos lehűlés jött rá. Eleresztette az asszonyt és sokáig hallgatott.

– Eszter! – szólalt meg azután halkan a sötétben.

– Igen…

– Én… elmegyek Győrbe. Te… tehát nem akarsz velem jönni?

Hosszu hallgatás következett. Dávid feszülten meredt bele a sötétségbe; a sötétség nehéz csendje és súlyos mozdulatlansága tele volt számára az asszony néma vivódásával. Mit fog mondani? Mi lesz erősebb a lelkében? A sötétség súlya kezdett elviselhetetlenné lenni. Az ólomleplet végre félrelebbentette egy leheletnél könnyebb hang: két ajak kettényílása a megszólalás előtt. Dávidnak összeszorult a szive.

– Én… jött az asszony haldoklóan halk hangja, – veled megyek, akárhova mégy. De…

Dávidnak az öröm forróságával telt el a teste. Átölelte az asszonyt és egy lázas csókkal szakította félbe az ajkán a mondatot. Tudta, hogy ez jönne: de ne tedd. De ő megteszi; és az asszonyt magával ragadja; és Eszter is látni fogja majd, hogy így volt jó és okos és szép; látni fogja, mert hiszen mindennél jobban szereti. Ha semmivel nem tudta Esztert meggyőzni, a szerelmükkel meg tudta győzni. Az asszony teste azonban mereven feküdt a karjai között. Dávid kétségbeesetten erőlködött, hogy magához melegitse, de minden forró erőfeszitése hiábavaló volt. A könyörgő csókjai meddőek maradtak, az asszony fagyosan és elhaltan feküdt a karjai között.

Dávid másnap reggel fanyar kedvvel és halálos fáradtan ébredt. Eszter már talpon volt, a reggeli készen állott, és a kis fiuk vidáman játszott a harmadik szobában Józseffel. Dávid egy ideig mozdulatlanul hevert az ágyban és az az érzése volt, hogy semmiért a világon nem érdemes az embernek megerőltetnie magát. De azután eszébe jutottak azok a gondolatok, amelyek tegnap, hazafelé jövet foglalkoztatták, a fantáziája kigyulladt, és egyszerre megint forró hullámként ömlött végig a testén a cselekvés vágya. Kiugrott az ágyból, gyorsan felöltözködött és bement Józsefhez és a fiához. A fiát az ölébe vette és Józsefnek röviden elmondta, mit beszélt a püspökkel. József nyugodtan bólogatott, Eszter fakó arccal járt kelt körülöttük. Dávid látta rajta, hogy Józseffel már beszélt a dologról. Sietett megreggelizni, hogy egyedül hagyhassa őket. A József csendes okosságától és nyájas bölcseségétől várta, hogy meggyőzi majd az asszonyt; hiszen József tanitotta meg mindakettőjüket arra, hogy minden vallás csak jelképe egy felfoghatatlan ideának és hogy őseik vallásának nincs különb rangja más vallásoknál. Felállott.

– Hová mégy? – kérdezte József.

– A grófhoz, – felelte Dávid.

– Azt gondolom, – mondotta csendesen József, – hogy azért nem kell erőltetni a dolgot. Ferdinánd király kancellárja lehet, hogy gyülöli a grófot, de a kancellár messze van, Győr is messze van, a gróf pedig közel van.

Dávid igent intett, azután elment. A lelke tele volt dacos haraggal és keserü elszántsággal. A gróf közel van? Nagyon is közel volt három hosszu évig és a közelsége gyakran fojtogatóvá lett. Amikor idejöttek, Ferenc gróf a hálának és az elragadtatásnak forró indulatát gyujtotta fel a szivében. Ferenc gróf akkoriban egyre-másra magához hivatta őt, vagy Józsefet, leültette őket és órák hosszat elbeszélgetett velük olasz és latin irókról, német tudósokról, és spanyol tengeri utazásokról, Magyarországról, a világról, életről, halálról. De időről-időre a grófnak furcsa kedve támadt, szidta az égieket és összetörte a drága szobrokat, amelyeket pár hete vásárolt, a feleségét hazaküldte néhány hétre a szüleihez, kalandos nőszemélyeket csőditett a várba, és ilyenkor estétől reggelig és reggeltől estig folyt a bor, és senkinek nem volt jó a gróf közelébe kerülni. Ezek voltak azok az időszakok is, amikor pénzre volt szüksége, mert ilyenkor szórta a pénzt; és ilyenkor nem volt tanácsos megtagadni tőle azt, amit kivánt. Dávidon három év sok megaláztatásának minden keserüsége végigborzongott. Oh, ha a gróf urral ő egyszer még szembenállhatna ugy, hogy a fejét magasra emelheti; nem is ugy, hogy ő erősebb és hatalmasabb legyen, csak úgy, hogy a feltételek egyenlők legyenek: ember ember ellen, ököl ököl ellen, fegyver fegyver ellen. Lázas fantáziája egyetlen villanással elébe is rajzolt már egy ilyen helyzetet. Igen, József mosolyogni szokott az efféle forró vágyban nyögő bosszuálmokon; József azt mondja, hogy a tiszta erkölcs világában élő lélek nem törekedhetik megtorlásra, mert a megaláztatás, amely érte, nem is juthatott közelébe gondolatai független birodalmának. Józsefnek két élete van: az egyik, amelyet kifelé él, a másik amelyet az ideák világában él. De neki, Dávidnak, a megaláztatások a bőrén égnek, mintha sebek volnának, és a lelkén égnek, mintha a lelke hus és vér volna. Ő szembe akar egyszer kerülni a kinzójával; – ha például János király jön, hogy visszavegye az országot; és Ferenc gróf a Ferdinánd pártján lesz; a két sereg közeledik egymás felé; akkor ő, Dávid, messziről meg fogja ismerni a bazini grófok sólymos lobogóját… Remegő lélekkel merült bele lázas álmának a részleteibe.

– Jóreggelt szomszéd, – szólt rá egy derülten dörmögő hang.

Dávid hideg zökkenéssel felébredt. Pongrác András szólította meg, a városbiró, termetes, hatalmas, jókedvű ur.

– Jó reggelt városbiró úr, – felelte lehülten.

– Mi ujság szomszéd?

Dávid ránézett a városbiró husos fejére, a vidám kis szemre, mely a bozontos szemöldök alatt hunyorgott és a széles szájra, a vastag bajusz alatt. Egy másodpercig még habozott. Jó lesz-e igy? Azután lassan felelte:

– Egyetlen egy ujságot tudok, városbiró ur: hogy ha még mindig kedve van rá, a házam most eladó.

A városbiró kis szeme felgyulladva fordult a ház felé és a házon tul a kertek felé.

– Hogy adná szomszéd?

– A ház a kerttel, szöllővel, felszereléssel, állatokkal együtt kétezerötszáz magyar forint. De azért ilyen olcsó, mert ezt az árat egy héten belül készpénzben le kell fizetni.

– Hó… szomszéd, ki tud ennyi pénzt egy héten belül lefizetni?

– Ha városbiró ur nem, akkor talán Neuperger János.

– No, megálljunk csak. Hát elköltözik tölünk szomszéd? Hová megy? Csak nem az uj Indiákba? Mert oda lenne jó. Azt mondják, hogy Károly császár spanyol katonái olyan országokat találtak ott, ahol lapátolják az aranyat, mint nálunk a homokot.

A városbirónak ez volt a szerelme: messzi országokról hireket hallani és a csodálatos hireket nyugalmasan megbeszélni. De Dávidnak most nem volt kedve Károly császár spanyoljainak tengerentuli felfedezéséről beszélgetni.

– Hát ha városbiró ur nem akarja…?

– Megálljunk csak. A gróf eleresztette-e már magukat?

– Most megyek hozzá.

– Hát ha végzett vele, nézzen be hozzám a városházára.

– Igen.

Dávid köszönt és tovább ment. Mikor a vár közelébe ért, dobogni kezdett a szive. Megalázottnak érezte magát ezért a szivdobogásért. Összeszoritotta a fogát és ökölbe szoritotta a kezét. A várkapuban a grófnak néhány huszárja sütkérezett. Szó nélkül beeresztették Dávidot. Dávid áthaladt a várudvaron és egy csigalépcsőn felment Gregorovius magiszterhez, a gróf titkárához. Gregorovius rosszkedvüen soványan, rövidlátóan hajolt az irásai fölé és fanyar közömbösséggel fogadta Dávidot.

Dávid jelentette neki, hogy szeretne a gróf elé jutni.

– Most kelt fel, – mondta Gregorovius, – most még én se tartom tanácsosnak, hogy elébe kerüljek. Ülj le és várj.

Dávid leült. Gregorovius az irásai fölé hajolt, azután felnézett Dávidra.

– Hallottad, – kérdezte fanyarul, – hogy egy portugál hajós elindult a hajójával kelet felé és nyugatról jött vissza?

– Hallottam, – felelte Dávid.

– Tehát a föld gömbalakú. Én ezt megmondtam már negyven évvel ezelőtt, amikor a száját se nyitotta ki senki azok közül, akik most hires emberek, mert ők előre tudták. Én megmondom most előre azt is, mit fognak találni azok, akik a földet északról délre akarják megkerűlni: mély örvényeket fognak találni, melyeken a viz folyton áramlik, a föld belsején át, északról dél felé és délről észak felé a hold különbőző szakai szerint. Ez az áramlás a föld testén át: ez tartja egyensulyban a földet, ez táplálja a forrásokat és ez okozza a földrengéseket. Én ezt megmondom előre. De ha majd bebizonyosodik, hogy igazam volt, akkor a doktorok, filozófusok, fizikusok, egyetemi tudósok, akik az egész világon összetartanak és támogatják egymást, megint fel fogják fedezni, hogy ő kőzülük mondta meg valaki elöszőr; és a nemzetközi gonosz összetartás megint hiressé tesz valakit, ki az én gondolatomat lopta el és csinált rendszert belőle. Nekik rendszer kell; és aki nem az ő tolvajnyelvükön beszél, az nem igazi tudós nekik. A te József testvéred is ezt mondta, amikor átadtam neki a nagy filozófiai munkámat, amelyben megdönthetetlen érvekkel bizonyitom be, hogy az univerzum lényege a nedvesség és szárazság, vagyis: akarat és erő. Azt mondta, hogy nem adhatja át és nem ajánlhatja annak a páduai Pontecorvo nevű zsidó könyvnyomtatónak, mert az filozófiai könyveket szokott nyomatni és az én munkámnak nincs az a filozófiai terminológiája, amelyhez ez a Pontecorvo hozzá van szokva. Megértettem. Nem akarja, hogy a munkám napvilágra kerüljön. Mert ti zsidók is országról országra össze vagytok esküdve. El akarjátok takarni a nemzetek elől az univerzum lényegének a megismerését, hogy ti lehessetek urrá minden nemzet felett. Én ismerlek benneteket, és József fivéred hiába vágott nekem udvarias arcokat, én láttam: mi a véleménye a nagy munkámról. Csakhogy nem soká fog diadalmaskodni, mert Tamás gróf segitségével én most Bécsújhelyen kinyomatom egy másik munkámat, amelyben bebizonyitom, hogy a Szentirásban igenis benne van, hogy a föld gömbalakú, de másrészt az egyház ellenségei hazudnak, amikor azt próbálják elhitetni a tudatlan tömeggel, hogy a föld forog a nap körül.

Dávid szórakozottan hallgatta Gregorovius mestert. Nagyon jól ismerte már a tudományát és sokszor hallotta, amint arról panaszkodott, hogy másoknak jut ki a hir és a tudós dicsőség, holott ő volt az, aki egy hosszú és immár alkonyodó élet folyamán mindent elsőként és előre mondott meg. A gróf szobái felől nemsokára zeneszó hangzott fel; Gregorovius mester sokáig beszélt még; azután egy keserű mozdulattal elhallgatott és görnyedt háttal kiment. Amikor visszajött, szótlanul intett Dávidnak, hogy mehet befelé. Dávid lassan bement a reggeliző terembe. A terem alsó végén olasz zenészek voltak. A terem felső végén ott állott a dúsan megteritett asztal. Az asztalfőn Ferenc gróf ült; jobbra és balra tőle egy-egy nő. Dávid ismerte ezt a látványt. Az asztal másik végén azonban tetőtől talpig fekete ruhában, mozdulatlan, sötét arccal, összeráncolt homlokkal most ott ült Tamás gróf.

– A szentek meghallgatták az imámat, – kiáltotta Ferenc gróf Dávid felé. Tudod-e hogy miért imádkoztam?

– Nem tudom, nagyságos gróf úr, – felelte Dávid.

– Hát azt tudod-e, hogy a trieri érsek micsoda szent kincseket állitott ki a hallei székesegyházban?

– Nem tudom, nagyságos gróf úr.

– Nem közönséges relikviák voltak ott, szép öcsém, nem holmi korhadt csontok, – hanem voltak ott elköltözött szentek egész kadáverei. Volt ott Izsák ősapa testének egy hiteles darabja. Volt ott maradék abból a mannából, amely a pusztában hullott. Voltak ott ágak Mózes égő csipkebokrából. Volt ott egy kancsó a kánai mennyegzőből, sőt némi maradék abból a borból is, amelyet Jézus vizből változtatott borrá. Voltak ott tövisek Jézus töviskoszorújából és volt ott egy öklömnyi kő, amely azok közűl a kövek közűl volt, amelyekkel Szent Stephanust halálra kövezték. Tudod hány ezer ilyen relikvia volt ott? Kilencezer összesen. Tudod, mit hirdettetett ki a trieri érsek – a római kuria kardinálisa, a német birodalom választófejedelme – valamennyi templomában? Hogy aki elzarándokol Halle városába, ott a szent kincsek felmutatását áhitatos lélekkel végigszemléli; azután derekasan belenyúl a bugyellárisába és kiguberálja az érsek úr számára a pénzt, az kiváló bűnbocsánatot kap minden vétkeért. Ezt tette Albrecht herceg ő eminenciája, de felkopott az álla, mert a hallei szent kincseket kevesen bámulták meg, és a végén a goromba, bolond wittenbergi barát, az uj Husz János olyan mérgesen rámordult, hogy mind a kilencezer szent kincsét ijedten dugta el az éléskamrába. De amit ő ilyen kevés dicsőséggel kezdett, azt én teljes dicsőséggel fogom folytatni. Ügyetlen kontár volt a trieri érsek. Izsák ősapa testének egy darabja! Mi az? Ha én szent kiállitást rendezek, még a spanyolok is idehurcolják mindazt az aranyat, amelyet az uj Indiákon összerabolnak. Mert én nálam látható lesz maga az a felséges fenék, amelyet Mózes csak röptében láthatott. Én nálam látható lesz az a legfelségesebb anyaméh, amelyben szüzen fogantatott meg a mi…

Egy dördülés hallatszott. Tamás gróf egyenesedett ki és kemény ököllel rávágott az asztalra. Szép aszkéta arca sápadt volt, csak mélyen ülő szeme tüzelt fivére felé. Szótlanul állott az asztal alsó végén.

– Óh, bocsánat, – mondta Ferenc gróf, – nem akarom az érzelmeidet sérteni. Foglalj helyet, látod, Psziche, itt a balomon, mert azelőtt egyszerü tót parasztlány volt, egészen elsápadt a haragodtól, bár Asztarte itt a jobbomon, aki azt állitja magáról, hogy a török szultán háreméből szűzen szökött meg, a tekintetével arra csiklandoz, hogy folytassam a lázadozásomat ellened, akiben Mihály arkangyal képviselőjét látja. De foglalj helyet, igyunk rá egyet és folytassuk úgy, hogy neked is kedved teljék benne.

Dávidhoz fordult.

– Mondd megátalkodott Krisztus-tagadó, tudod, miért imádkoztam volt minden szentekhez?

– Nem tudom, nagyságos gróf úr.

– Azért imádkoztam, hogy hozzanak téged gyorsan elém, mert szentet akarok csinálni belőled is. Egy hét óta tartom itt magamnál a selmecbányai hóhért, hogy megértsétek: milyen illetlen, helytelen és botrányos dolog, hogy nektek, a megfeszített Jézus tagadóinak olyan ötszáz aranyatok van, amely után én, akinek igényem van minden malasztra és a túlvilági üdvösségre, hiába vágyódom. Felelj hát nekem Beliál fia és Mammon imádója, megkapom-e az ötszáz aranyat, vagy olajba főzesselek meg, nyárson forgassalak, kóccal tömesselek ki, egyszóval olyan szentet csináljak belőled, hogy, ha a gyüjteményemben kiállitalak, a trieri érsek sírva fakad szégyenletében. Felelj tisztátlan, hitetlen, szentségtagadó zsidó.

Csend volt. Dávidnak a belei is reszkettek a lázadó haragtól. Eszébe jutott a József figyelmeztetése, de tajtékzó dühe minden meggondolást elsodort.

– Nagyságos gróf ur, – mondta dacos alázattal, – arra kérem, sziveskedjék visszafizetni nekem azt az ezer aranyat, amelynek a visszafizetését már tavaly megigérte.

– Mit? Miiit?

Ferenc gróf előrehajolt és álmélkodva bámult rá Dávidra. Nem akart hinni a fülének. Dávidnak az egész belsejét rázta már a dacos harag.

– Elköltözöm a győri püspök úr védelme alá…

Ferenc gróf hátravetette magát a székében és elkezdett nevetni. Harsányan, hosszan nevetett, és a nevetése olyan hosszúra nyúlt és olyan görcsössé lett, hogy a két nő előbb ijedten fordult hozzá, azután egyszerre feléje hajolt. Ferenc gróf hirtelen szétütött közöttük, a nevetést abbahagyta, és az arcára olyan fájdalmas komorság űlt rá, mintha nagy kinokat szenvedne.

– Elköltözöl a györi püspök úr védelme alá? És nemcsak, hogy nem akarsz itthagyni nekem ötszáz aranyat, hanem meg én fizessek neked ezret? Valószinűleg sürgősen is? Azonnal, mi?

– Azonnal, mert a győri püspök urnak megigértem, hogy ezt a pénzt magammal viszem.

Ferenc gróf dölyftől rekedt hangon mondta:

– Hát menj, és mondd meg a győri szoknyás embernek, hogy jöjjőn ő és próbálja behajtani ezt a pénzt, ha ugy szereti a pénzt. Mondd meg neki, hogy akkor összekötözöm a szakállát a szakálladdal és együtt korbácsoltatlak ki benneteket Magyarországból, és minden csuhással összekötözök egy-egy zsidót, és ahány csuhás és ahány zsidó van Magyarországon, mindet egyszerre hajtom ki innen.

Dávid nem mozdult. A torka száraz volt a felindulástól. Egy másodpercig habozott, azután lassan, mint aki biztosan tudja, hogy a döfése találni fog, megszólalt:

– A győri püspök úr nem maga akarja behajtani ezt a pénzt, mert a behajtásra már megkérte Ferdinánd király kancellárját.

Ferenc gróf elsápadt. Lassan felállott és mereven nézett Dávidra. Dávid összeszedte minden erejét, hogy farkasszemet tudjon nézni vele, de a gróf szeme vak tekintettel meredt rá. Nem is ránézett tulajdonképen, hanem messze, túl rajta, a győri püspököt kereste. Ezt merészelte vele tenni a szoknyás ember? A vargaivadék? Ezt üzenni? – egy zsidóval? – neki? Nehány hosszú, nehéz lélekzetet vett, azután a szeme ujra meglátta Dávidot. Legyintett.

– Menj! – mondta halkan.

Dávid elment. Ferenc gróf sápadtan és szótlanúl nézett utána egy ideig, azután intett a két nőnek, kotródjanak ki. A két nő kiment. Ferenc gróf járkálni kezdett a teremben. Rágódva és kinlódva járkált sokáig.

Tamás gróf szótlanúl nézte a bátyja gyötrődését, végre megszólalt.

– Ferenc, – mondta halkan és gyöngéden, – most megaláztatás ért és a lelked nem talál olyan gondolatra, amely megenyhitené. És ezentúl sorra jönnek a megaláztatások, és a lelked soha meg nem találja a nyugalmát, ha csak vissza nem térsz arra az utra, amelyet bűnös könnyűséggel elhagytál. Te most olyan vagy, mint aki eladta a lelkét, és ha szólásra nyitod a szájadat, minden szavadból az örök kisértő beszél. Most még felszabadithatod magad; most még visszafordulhatsz; most még megpróbálhatsz világosan látni. Gondold csak meg, egyszerű és józan ésszel: hogyan érhetett téged ez a megaláztatás? Nem ugy-e, hogy a zsidókat, akik valóban a megfeszitett Jézus ellenségei és akiknek hivő keresztényekkel való együttélését megengedni botrányos dolog és akiket Pozsony és Sopron és minden keresztény nemzet törekszik kiűzni a maga kebeléből, hogy a hitetlen, konok zsidókat te ide befogadtad és a védelmed alá vetted? Nem igy történt-e? Mert befogadtad őket: azért ért ez a megaláztatás. De te többet tettél: te őket gyakran az asztalodhoz ültetted, és olyan kérdésekről beszéltél velük, amilyenekről keresztény embernek csak lelkipásztorával szabad beszélnie, ha megnyugvást, vagy utbaigazitást keres. Nem érzed te, hogy ezek a beszélgetések készitették elő a lelkedet az örök kisértő számára? Nem látod te, hogy igy támad fel benned a bujaság, a pénzszomjuság, és mind a hét főbűn? Nem világos előtted, hogy az első megaláztatás után még sok és egyre sulyosabb és egyre nagyobb megaláztatásnak kell jönnie? Most megint a nagy megkisértés korszaka jött el a világra. A luteránus pestis már ide is átharapózik. Tegnap Szentgyörgy faluban egy bibliát találtam, amelyet ide becsempésztek és amelyből az oktalan parasztok maguk próbálták kiolvasni az igazságot. De én azt mondom neked: hogy ha maga a császár is gyengének bizonyult a wormsi gyűlésen a sátán bérencével, a wittenbergi árúlóval szemben, aki százszorosan rászolgált a Husz János sorsára, kell, hogy legyenek, akik nem bizonyulnak gyengének. Én meg fogom tenni azt, amit Isten és a Boldogságos Szűz szolgálatában megtenni kötelességem. Én ezentúl nem mozdulok el itthonról. De a legelső kötelességem itthon az, hogy téged megmentselek. Meg foglak menteni… rábeszéléssel vagy erőhatalommal… egyelőre ülök az asztalodnál és várok. De a Boldogságos Szűz segitségével meg foglak menteni.

Ferenc gróf eleinte állva hallgatta a fivérét, azután csendesen leült. Tamás valamikor szerzetes akart volt lenni, de feladta ezt a tervét, mert a magyarországi szerzetes-rendek közűl egyet sem talált elég hitbuzgónak. Most a legforróbb vágya az, bárcsak indulna meg már a luteránusok ellen való harc és bárcsak ő megszerezhetné ebben a harcban a mártirkoronát. Tamás… milyen kedves, szőke fiú volt; most milyen rajongó aszkéta-arca van. Miket beszél össze… milyen furcsa keverék ez a beszéd… közbe kellene szólni, ha nem valami harsogó blaszfemiával, akkor néhány hideg és józan érvvel… De hiszen nem használna… és igazán szeretetből történik az egész… de milyen furcsa, hogy valaki a keresztény eget ilyen komolyan veszi, holott az Olimpuszt se lehet komolyan venni, pedig az mennyivel szebb ég volt… milyen csodálatos szükséglete az embernek ez az örökös kisérletezés azzal, hogy egy elfogadható eget gondoljon ki.

Tamás tovább beszélt; Ferenc pedig félrehajtott fejjel, elgondolkozva hallgatta.

Dávid lement a várból, felment a városházára és hosszu tárgyalás után szerződést kötött a városbiróval, hogy eladja neki a házát, kertjét és szőllőjét kétezerötszáz magyar forintért és hogy a városbiró tartozik neki ezt az összeget egy héten belül megfizetni. Azután hazament és elmondta Józsefnek, mi történt. József szelíd figyelemmel hallgatta végig, azután így szólt:

– Ha rám hallgatsz, azonnal lóra ülünk és vágtatunk Győr felé.

– És az ezer arany?

– Itt hagyjuk.

– És a kétezerötszáz forint.

– Majd kitalálunk valamit. És ha nem, legfeljebb az is elveszett.

Dávid habozott egy másodpercig, azután elöntötte a harag.

– Oh nem, – mondta fogcsikorgatva, – azt nem. Mitől féljek? A gróf tudja, hogy a győri püspök védelme alatt vagyok. Tudja, hogy ha eljön az én időm, akkor a bosszum… oh, nem félek tőle.

József csendesen belenyugodott abba, hogy maradjanak, és aznap nem is történt semmi különös dolog.

Másnap déltájban Mihályhoz, a zsidó hitközség előljárójához betért Zakariás, a hires pozsonyi orvos. Lovon jött Trencsénből, ahová azért hívták, hogy gyógyitsa meg a trencséni hercegnőnek egy beteg unokahugát. Pozsonyig ekkor már meg sem akart állni, de az erősen tűző napban olyan gyengeség vett rajta erőt, hogy ágyba kivánkozott. Nyolcvan éves volt már és Mihálynak, aki vigyázva és gyöngéden fektette ágyba, bágyadt mosollyal mondta: „Lejárt az időm Mihály. Ha itt halnék meg nálad, bocsáss meg érte.“ Néhány órai fekvés után azonban annyira megüdűlt, hogy fel is kelt. Mihály örömmel mondta neki, hogy ime mégse járt le az ideje, de Zakariás derülten rázta meg hófehér fejét és azt felelte, hogy legfeljebb még napokról lehet szó. Az ideje lejárt. Ma hadd maradjon még itt, azután holnap hazamegy Pozsonyba meghalni. Később azonban olyan jókedvűen beszélgetett Mihálylyal, hogy Mihály két kérést terjesztett eléje. Az első az volt, hogy nem tudná-e meggyógyitani az ő Judit lányát, aki mindig mély ájúlásba esik, ha kérő jön a házhoz, a másik az volt, hogy nem vezetné-e a tanácskozást valamelyik környékbeli rabbi helyett, amikor a község előljárói itélkeznek Dávid felett. Zakariás elgondolkozott.

– Az ösapákról, – mondta csendesen, – meg van írva, hogy hosszú élet után elteltek az élettel, azután meghaltak. Én nekem most a halálra kellene készülnöm, és talán bűnös telhetetlenség tölem, hogy még mindig nem tudtam eltelni az élettel. De fiatal lányok szenvedése, fiatal férfiak dacos ágaskodása, minden, ami élet, engem még most is mindennél jobban érdekel. És igy, ha Isten hozzád vezérelt, én szivesen segitek nektek igazságot tenni a vőd ügyében, és megpróbálom, hátha meg tudom gyógyitani a lányodat.

Megállapodtak abban, hogy Dávid felett másnap fognak itélkezni, azután Mihály behivta a feleségét – Gunda asszonyt – és ketten elmondtak neki Juditról mindent, amit el tudtak mondani. Gunda asszony panaszosan mondta végűl, hogy ő azt hiszi, ezt a lányt szemmel verte meg valaki, mire Mihály ráförmedt, ne legyen olyan együgyü, hogy elhiszi a parasztok babonáit; tudhatná, hogy minden betegség abból ered, hogy a test nedvei valamilyen ok következtében megromlottak. Zakariás hallgatva nézett rájuk, azután megkérdezte, Judit volt-e az, akit az előbb énekelni hallott. Amikor megtudta, hogy ő volt, kérte, hogy küldjék be hozzá Juditot, de ne mondják neki azt, hogy ő meg akarja gyógyitani. Judit nemsokára bejött a szobába. Az öreg Zakariás az asztalnál űlt egy karosszékben, előtte bor volt – Mihály legjobb bora – amelyből néha ivott egy-egy kortyot. Leültette magával szembe Juditot és meleg örömérzés járta át öreg testét. Milyen szép, hogy ilyen rejtelmes sötét szépség van a világon. Mégis szép volt ez az élet. Milyen kár volna ennek a bóditó virágzásnak meddőn elhullnia. Beszélgetni kezdett Judittal. Judit tartózkodva felelgetett. De az öreg Zakariás azután ezt mondta: „Nagyon szépen énekelsz Judit. Olyan szép hangot, mint a tiéd, nem hallottam azóta, mióta Milanóban jártam. Ott a herceg udvarában szinjátékot játszottak, és egy szinjátékban az éj királynőjeként lépett fel egy csodálatos hangú és rendkivüli szépségű asszony.“ Judit ekkor kitáguló szemmel nézett Zakariásra és nemsokára mohó beszélgetésbe merült vele. Estefelé Zakariás azt mondta Mihálynak: „Még nem tudom Mihály, mi baja a lányodnak, de tartok tőle, hogy ha a gyógyúlását akarod, el kell küldened magadtól valahová idegenbe.“

Kint ragyogó májusi alkonyat volt. A nap vonakodva ereszkedett le a nyugati hegyek mögé, az árnyékok hosszúra nőttek már, de a világ még tele volt kicsorduló fényességgel és olyan hömpölygő jó szaggal, amelyet mintha óriási, mennyei tömjénhintők hintettek volna el. Földek páráztak, fűvek zsendültek, akácfák illatoztak; és a bazini várból lassan és rosszkedvüen lefelé indúlt a városba a selmecbányai hóhér. Tetőtől talpig bőrbe volt öltözve. Szulejmán császár ázsiai katonáin látta, milyen félelmes az ilyen sötét bőrpáncél. A selmecbányai hóhér szerette, ha félnek tőle; ez a félelem az előize volt annak az örömnek, amelyet akkor érzett, ha vért látott kicsordulni a kezére adott emberi testből. Vaszilinak hitták. Görögországi cigány-félvér volt; és gyerekkorában végignézte egyszer, hogy török katonák hogyan kinozták sorra a faluja embereit, mert az emberek nem akarták bevallani, hová ásták el a pénzöket. Ezt a látványt nem tudta többé elfelejteni; nemsokára elszökött otthonról és beállt azok közé a gyülevész csapatok közé, amelyek a szultán rendes katonaságát kiegészitették. Mikor a törökök Magyarországon jártak, el kellett szöknie a szultán hadseregéből, mert megölt néhány foglyot, akit nem lett volna szabad megölnie. Selmecbányán felfogadták hóhérnak. Nemrégiben Pozsony város kölcsönkérte néhány napra. Amikor megint utban volt hazafelé, a bazini gróf itt fogta azzal, hogy dolgot ad majd neki: nehány zsidót kell a maga módján rábeszélnie, hogy ne ragaszkodjék olyan bűnösen a pénzéhez. Napok teltek el és még mindig tétlenűl sétált. A torkában száraz görcs támadt már és a hátán hideg bizsergések futottak végig a vágytól, ha arra gondolt, milyen az, mikor a kés alatt kicsordul a vér vagy a hüvelykszoritó szoritása alatt ropog a csont és szakad a hús.

A selmecbányai hóhér lassan ment le a város felé. Az út szélén sűrű galagonyabokrok voltak. A hóhér megállt és hallgatózott. A bokrokon túl két különös hang veszekedő, rikácsoló és siró párbeszédét hallotta. Átbújt a bokrokon. Az út mellett, az árkon túl piszkos vityiló állott; a vityiló előtt egy rút öregasszony hajolgatott a föld felé, köveket szedett fel és a köveket rikácsolva hajigálta egy kilencéves fiú felé. A fiú sirva ugrált el a kövek elől és sirva kiabálta az öreg asszonynak, adja vissza a pénzt, amelyet elvett tőle. A hóhér egy ideig szótlanúl hallgatta a kiabálást, azután átugrott az árkon és megállott az öregasszony és a kisfiú között. Az öreg asszony ijedten pislogott fel a hóhérra és egyszerre remegni kezdett. A fiú bátorságra kapott. Elmondta, hogy délben a Szent Floriánhoz cimzett fogadóba – az a város másik végén van, Szered felé – küldte az apja két ezüstpénzért, amellyel a fogadós tartozott neki. Ez az asszony – mindenki tudja róla, hogy boszorkány – elcsalta tőle a pénzt, azzal, hogy azt mondta, olyan madarat mutat neki, amilyent még sohse látott. Mig ő a madárra várt, kicsavarta a kezéből a pénzt, azután eltünt. De ő tudta, hogy a boszorkány hol lakik. A pénz nélkűl nem mert hazamenni, hanem itt várt mostanig, a boszorkány most hazajött, s ő követeli vissza a pénzét.

A hóhér nézett az öregasszonyra. Tekintete alatt az öregasszonynak egészen meggörnyedt a háta és vacogni kezdett fogatlan szája. A hóhér sokáig nézett rá, azután a fiúhoz fordult. „Gyere be,“ mondta neki, „ide a házba, a boszorkány vissza fogja adni a pénzedet.“

Az öreg asszony remegve mutatott utat a piszkos vityilóhoz. Mindahárman bementek. A nap leszállt a nyugati határhegyek mögé. Kint sötét lett és csípő, tavaszi hűvősség támadt.

Másnap szombat volt, hetivásár napja Bazinban, és a vár felől a város felé vivő uton vásárosok igyekeztek befelé. Az egyik kocsit hirtelen megállitották, mert a mezőn a sűrű tövisbozót mellett egy öregasszony jajgatva kezdett kiabálni. A férfiak leszállottak a kocsiról, azután az asszonyok is átmentek a mezőre; azután megállott még néhány kocsi, és a gyalogosok is odagyültek a tövisbozót köre. A tövisbozót alatt egy kisfiú holtteste feküdt. A két lába kötéllel volt összekötözve; a teste tele volt szurások nyomaival, a kezén és a lábán fel voltak az erek vágva. A vásárosok meghökkenve állták körül a kis holttestet és elszörnyedve kérdezték, ki tehette ezt. Vért sehol nem lehetett a közelben látni, a holttestet máshonnan kellett idehozni. Az öreg asszony azt mondta, ő nem tudja ki követte el ezt az istentelenséget; ő nem látott senkit; csak hajnalban látott valamiféle zsidókat erre lopózkodni, de nem tudja, ők tették-e. Az öregasszony azután elment. A vásárosok tanácstalanúl állták körűl a tüskebozótot; a tömeg egyre nagyobb lett; végre valaki azt mondta, hogy a holttestet fel kell tenni egy kocsira és be kell vinni a városházára. Minthogy a holttestet senki nem akarta a kocsijára felvenni, egyelőre nem történt semmi. A tömeg folytonosan nőtt, és egyszerre egy bazini ember megismerte a kis halottat. Ez, – mondta, – a Meylinger György Jancsi fia. Az emberek elálmélkodtak ezen a közlésen és hangosan kiabálták, hogy értesiteni kell Meylinger Györgyöt. Azonban senki se mozdult, a tömeg állt és zúgva beszélgetett. A vár felől jövet ekkor megjelent az országuton Tamás gróf. Le akart menni a hetivásárra, mert rá akart csapni azokra az árúsokra, akik ujabban mindenféle lázitó, luteránus nyomtatványokat adtak el a hetivásáron és ezekkel a nyomtatványokkal megmérgezték a nép lelkét. Mikor a tömeget meglátta, átjött a mezőre. Az emberek elcsendesedtek. Levették a kalapjukat és utat nyitottak neki. Tamás gróf meghökkenve állott meg a holttest előtt.

– Ki tette ezt? – kérdezte haragosan.

A körülötte állók sietve felelték, hogy ők nem tudják, ők a vásárba igyekeztek, a holttest itt feküdt a tövisbozótban, egy öregasszony talált rá, és az emberek azt beszélik, hogy hajnaltájban zsidókat láttak erre lopózkodni. Tamás grófon a mély megrendülés forró borzadása futott végig. Ki tette ezt? A kereszténység ellenségei tették, azok, akiket egy vétkes lanyhaság nagyon is sokáig tűrt a keresztény nemzetek kebelében. Csoda-e, hogy az igaz hit megromlik és mindenütt felemeli fejét a gonosz, ha Krisztus nyilvánságos ellenségeinek ilyen szabadságuk van? A Németországból fenyegető hitrontás ellen a védekezés legelső és legsürgősebb cselekedete, hogy azokkal kell leszámolni, akik nyilt tagadással merészelnek Krisztus ellen támadni. A Boldogságos Szűznek harcosokra van megint szüksége: oh, egy harcosa lesz a Boldogságos Szűznek, aki el nem lanyhul és meg nem pihen a keserű végig. – Összerázkodott és körűlnézett. Az emberek várakozva néztek rá.

– Tegyétek fel, – mondta nekik komoran, – ezt a szegény áldozatot egy kocsira. Be kell vinni a városházára.

A holttestet most feltették a legelső kocsira, Tamás gróf odafordult egy emberhez.

– Menj fel, – mondta, – a várba és mondd meg a várnagynak, hogy tizenöt huszárral azonnal jöjjön le a városházára.

Az ember sietve indult a vár felé, Tamás gróf pedig a kocsi mögött lassan ment befelé a városba. A városban a tömeg, amely követte, még jobban megnőtt. A városháza előtt a kocsi megállott. Tamás gróf lehivatta Pongrác Andrást, a városbirót.

– Városbiró úr, – mondta neki felcsendülő hangon, – ki tette ezt?

A városbiró megütődve nézett a holttestre, azután megzavarodva nézett a grófra.

– Ezt a szegény áldozatot, – mondta Tamás gróf, – a mezőn, egy tövisbozótban találta Isten rendelése szerint egy öregasszony. Elhoztuk ide. Nézze meg; és mondja meg: ki tette ezt?

A városbiró levett süveggel állott a gróf előtt és lassan a homlokához emelte a kezét, hogy letörölje róla az izzadságot. A tömegből, amely eddig hallgatva állta körűl őket, most megszólalt egy hang:

– A zsidók tették.

Egy másik hang:

– Csak a zsidók munkája lehet.

Nehányan helyeseltek, de a tömeg egyébként hallgatott és várt. Tamás gróf összevont szemöldökök alól nézett a városbiróra. A városbiró zavarodottan próbálta kitalálni, hogy mit akar, de az arcáról semmit se tudott leolvasni.

– Ki fogjuk nyomozni a bűnöst, – mondta habozva, – de el fogjuk hallgattatni azt, aki tudatlanságból és ostobaságból ártatlanokat vádol.

Tamás gróf felcsattant:

– Én pedig össze fogom törni azt a birót, aki lanyhaságból vagy megvesztegetettségből futni engedi a bűnösöket.

A városbiró elsápadva nézett rá és nem értette, mit akar.

– A zsidókat azonnal el kell fogatni, – mondta Tamás gróf. Nem tűröm, hogy a zsidó pénz munkába fogjon és megint egyszer elhomályositsa az igazságot.

A tömeg halkan morajlott. A városbiró meghajtotta a fejét és engedelmeskedett. Semmiképen sem volt az az érzése, hogy helyesen cselekszik. De ha a gróf igy akarja? És hiszen az igazság majd kiderűl. Bement a városháza kapuja alá és kiadta a városi darabontoknak azt a parancsot, hogy menjenek és hozzák a városházára a zsidó férfiakat. Tamás gróf a kocsit a holttesttel eközben elküldte Meylinger Györgyhöz és a tömegnek megparancsolta, hogy oszoljon szét. Azután belépett a városháza bolthajtásos kapuja alá. A hat városi darabont indúlóban volt. Tamás gróf megállitotta őket, megkérdezte, milyen parancsot kaptak, azután hideg haraggal fordult a városbiróhoz:

– Ha csak a férfiakat fogatja el, az annyit jelent, hogy a nők kezében szabad utja van a zsidó pénznek arra, hogy birákat vesztegessen meg.

A városbiró most őszinte és becsületes dühbe jött. A gróf harmadszor gyanusitotta meg mások előtt. Káromkodva mondta a darabontoknak, hogy hozzák be, valamennyi zsidó a városban van; az ölbeli csecsemőt is. Tamás gróf rövid fejbólintással vette tudomásúl a parancsot. A darabontok elmentek. Tamás gróf töprengve járkált a kapubejárat alatt. A városbiró mérgelődve várakozott. Tamás gróf megállott előtte:

– Kire tartozik a zsidókon való itélkezés? – kérdezte komoran.

– Negyedik Béla király szabadságlevele szerint, amelyet utóljára második Lajos király is megerősitett, főbenjáró ügyekben felettük a nádor itélkezik, vagy pedig a budai király várnagy.

A Tamás gróf szeme komor lobogással tűzött a városbiróra. A nádor? A budai király várnagy? Elhúzni a vizsgálatot? Nyujtani a pert? A bűnösöket talán még utnak is inditani innen Budára? Közben felvenni a jutalmakat az igazság eltemetéseért? Oh, odakint holtan fekszik egy ártatlan, szegény gyermek; az igazságot, te pénzre éhes biró: azt nem fogod megölni és eltemetni. A városbiró elvörösödött a gróf tekintetétől, amely ujra a gyanusitás ostorcsapásaival verte végig, és keservesen küzdött, hogy bátran és nyugodtan tudjon a gróf szemébe nézni. Kint lódobogás hallatszott. A gróf huszárjai érkeztek meg. Tamás gróf elfordult a városbirótól. Lázas elszántság égett minden csontjában, a cselekvés vágyának kinzó lobogása. Kilépett a kapu elé és gyors parancsokat adott ki huszárjainak.

A bazini zsidók istentisztelet előtt összegyűltek a zsinagógában, hogy Dávid ügyében itélkezzenek, de nem tudták megkezdeni a tanácskozást, mert Dávid és József hiányzott. Előbb vártak rájuk, azután értük küldtek. A küldött még nem jött vissza, amikor a városi darabontok bejöttek a templomba és azt mondták Mihálynak, aki elébük lépett, hogy a zsidók valamennyien tartoznak rögtön a városházára menni. Mihály meghökkenve felelte, hogy épen istentiszteletre készűlnek, és majd istentisztelet után felmennek a városházára; a darabontok azonban erre gorombák lettek, kiabálva követelték, hogy a zsidók azonnal jöjjenek és fenyegetően emelgették az alabárdjaikat. A zsidók felzúdultak és ki akarták szoritani a darabontokat a templomból, Mihály azonban rábeszélte őket arra, hogy engedelmeskedjenek. A zsidók tehát összeszedelőzködtek és a darabontokkal együtt elindultak a városháza felé. Útközben találkoztak Tamás gróf huszárjaival. Négy huszár átvette a zsidókat a darabontoktól, a többi huszár pedig a darabontokkal együtt elment az asszonyokért, a gyerekekért és a hiányzó férfiakért. A zsidók felindultan siettek a városháza felé. A városháza előtt nagy tömeg állott. A tömeg szótlanúl fogadta őket. A zsidók bementek a városháza kapuja alá. A kapu alatt halvány arccal és égő szemmel állott Tamás gróf. A zsidók meg akartak állani előtte, de ő szótlanúl intett, hogy menjenek tovább. A zsidókat felvitték a városbiró elé.

– Városbiró úr, – szólt felindultan Mihály, – mit akarnak tőlünk?

– Az istenfátokat, – fakadt ki Pongrác András, – sok bajom van veletek. Jegyző úr, irja fel a nevüket. Porkoláb! Vegye át ezeket a zsidókat.

– Városbiró úr, – mondta Mihály haragtól reszketve, – azt csak megmondja, hogy miért csuknak be bennünket?

– Majd tudjátok ti már azt! Porkoláb! – le ezekkel a zsidókkal a pincébe.

A zsidók vonakodtak indulni, a huszárok azonban lökdösni kezték őket, azután kardot huztak. A zsidók erre álmélkodva és elhülve lementek a városháza pincéjébe. Ott bezárták őket; magukra maradtak; nemsokára azonban kinyilott az ajtó, és az ajtón behajtották hozzájuk az asszonyokat és a gyerekeket is.

Dávid otthon volt és komor nyugalommal rendezgette az irásait. Várta, hogy érte küldjenek a zsinagógából és fanyar elégtétellel forgatta magában azt a dacos feleletet, melyet a küldöttnek adni fog. József a másik szobában játszott a Dávid fiával, Eszter pedig fakó arccal járt-kelt a házban. A külső ajtót ekkor hirtelen felrántották; a szobákon végigrohant Vidra Gergely, egy tizennyolcéves legény, aki három év óta volt Dávid szolgálatában. Dávid Pestmegyéből hozta el; az apját és az anyját megölték volt a törökök, a házukat felgyújtották, a tizenötéves fiu otthontalanúl bolyongott volt ide-oda.

– Gazdám, – mondta lihegve, – nagy baj van.

Dávid talpra ugrott.

– Mi az? – kérdezte megdobbanó szivvel.

– Azt mondják: a zsidók megöltek egy gyereket. És a gróf huszárjai most minden zsidót összefognak.

Dávid egy ugrással a szekrénynél volt, egy mozdulattal kirántotta és zsebregyűrte azt a pénzt, amely a szekrényben volt, azután egy másik ugrással kint volt a szobából. Csak az istállóig juthasson el, csak lóra ülhessen. Nem érzett aggodalmat azért, hogy Esztert és Józsefet itthagyja. Ha magával akarná őket vinni, egyikük sem menekülhetne; ha azonban ő ki tud siklani, ő megmenti, ő kiszabaditja, ő kivágja Esztert és Józsefet, ha ezer ördögöt kell is letipornia a szabaditásukért. A ház előtt állt, az istálló felé fordúlt és a mellében megakadt a lélegzet. Az istálló előtt ott állott a gróf két huszárja, és az egyik épen kardlappal vágott végig a kocsison, aki nem akart tovább kotródni. Dávid a kert felé fordúlt; a fák között átlátszott néhány ezüstsujtásos kék huszárruha. A kapúban városi darabontok álltak. Dávid villámgyors, lázas munkára kényszeritette az agyvelejét. Mit kell itt tenni? Mit lehet itt tenni? Ekkor meglátta a bazini várnagyot, amint a kapún át jött be, egyenesen őfelé. Erre megfordult és berohant a házba. Maga mögött bezárta az ajtót. A lakáson végigsietett, vissza az asztalhoz, amelynél ült, tollat vett a kezébe és két lázas sort irt a győri püspöknek. A gróf – irta – fogságra veti őt és nyilván el akarja vesziteni; az irgalmas Isten nevében kéri ő kegyelmességét, jöjjön és tegyen igazságot.

A külső ajtón dörömbölni kezdtek.

– Gergely fiam, – mondta Dávid, – én megigértem, hogy telket veszek neked, ha majd megházasodol. Nem telket: ötven holdas birtokot vásárolok neked, ha ezt a levelet elviszed a győri püspöknek. Tedd el, űlj lóra…

József lassan elindult, hogy kinyissa a bezárt ajtót. Dávid Gergelyhez hajolt.

– Bizhatom benned, Gergely? Elviszed a levelet?

– El.

József kinyitotta az ajtót, a gróf huszárjai bejöttek, gyorsan közrefogták Dávidot és Józsefet, azután megparancsolták Eszternek is, hogy álljon oda melléjük. Eszter réműlten szoritotta magához a kisfiát és odaállott Dávid mellé. Dávid megfogta az Eszter karját és haragtól fuldokolva fordult szembe a várnaggyal.

– Vigyétek őket, – mondta derűlten a várnagy, – aki szökni próbál, azt levágjátok.

A huszárok elindultak a foglyokkal; a várnagy ott maradt a házban, gondosan megvizsgált mindent, némi értékes apróságot elvett a maga számára, azután a gróf parancsa szerint lepecsetélte a házat.

A városháza pincéjének pántos ajtaja kinyílt és a porkoláb betolta rajta Dávidot, Józsefet és Esztert a gyerekével. A bazini zsidók mind együtt voltak már a pincében, férfiak, nők és gyerekek, riadt és megzavarodott csapat, amelynek a rémülete még testet se tudott ölteni. A férfiak kérdésekkel rohanták meg Dávidot. Dávid egy türelmetlen mozdulattal elhallgattatta őket.

– Egy ember beszéljen egyszerre. Mivel vádolnak bennünket?

– Mi semmit se tudunk, – felelte Mihály. Az asszonyok azt beszélik, hogy mikor őket behozták, valaki azt kiabálta utánuk, hogy ha husz zsidógyerek ég a máglyán, az se lesz elég az egy Meylinger Jancsiért.

Dávid sötét és merev arccal bólintott.

– Igen, – mondta mozdulatlan arccal, összeszorított foggal és odavetően, – a Meylinger György Jancsi fiát meggyilkoltan találták a vár felé vivő országut mellett a mezőn.

Elhallgatott, mintha folytatást, vagy feleletet várna. De senki sem szólt semmit. Dermedt, nagy csend lett. A bazini zsidókra, mint egy fekete köd, rászállt az iszonyat. A szemek elveszve meredtek egymásba, mintha a másiknak a szeme támasztékot, megpihenést, meleg nyugovást adhatna a rémületnek ebben a jégsivatagában. Az asszonyok sírni kezdtek. A gyerekek velük sírtak.

– Elég, – mondta Dávid fogcsikorgatva. Az asszonyok vigyék el innen a gyerekeket. Eszter, keress helyet magadnak valahol. – Ti pedig mondjátok meg; mit tehetünk.

Az asszonyok sírva elvitték a síró gyerekeket, a férfiak űzött nyugtalansággal tanácskozni kezdtek. Az öreg Zakariás, aki fáradtan dőlt neki a falnak, félbeszakitotta a tanácskozást.

– Bocsássatok meg, – mondta – én nem bírom tovább. Ha valamiben hasznotokra lehetek, majd megmondjátok. Addig is: le akarok pihenni.

Átvezettette magát a bolthajtásos pince másik részébe, az asszonyok közé. Ott néhány köteg szalma volt a földön. Judit sietve szétteregetett egy köteget, segitette Zakariást benne, hogy a szalmára feküdjék, azután leült melléje a földre. Az öreg rámosolygott, és csendesen beszélgetni kezdtek.

A férfiak folytatták a fuldokló sietségű tanácskozást. Dávid komoran hallgatta őket. Mikor a többiek elhallgattak, megszólalt:

– Hogy itt Bazinban lehet-e igazságra számitani, igen vagy nem, arról most nem érdemes beszélni. Most arról kell beszélni, hogyan jussunk segitséghez.

A többiek hallgattak. Dávid folytatta:

– Azok között a tervek között, amelyek felvetődtek, egy van, amelyről beszélni lehet: az a terv, hogy kérjünk segitséget Báthory István nádortól. A magyar zsidóság szerződést kötött a nádorral, és a nádor évi négyszáz forint fizetése ellenében vállalta, hogy a magyar zsidóságot minden igazságos ügyében támogatni fogja. Hogy a nádor most beváltaná-e az igéretét? Lehet, hogy igen, – a jövő évi négyszáz forint kedvéért, – négyszáz forintnál nagyobb pénzek reményében, – ha nem esnék tulságosan terhére. Mindenesetre megmarad az a kérdés: hogyan kérjük a segitséget. Buda messze van. És ki tudja, a nádor Budán van-e.

A zsidók fanyar szájjal hallgattak. Senki sem tudott ellentmondani és senki sem tudott hozzátenni a Dávid szavaihoz semmit.

– Ha általában sikerül valakitől segitséget kérnünk, – folytatta Dávid, – olyanhoz kell fordulnunk, akinek a készségére bizonyosan számíthatunk.

– A pozsonyi zsidók! – szólt közbe Sámuel.

– Ugy van, a pozsonyi zsidók, – felelte Dávid. De minthogy a pozsonyi zsidók maguk is elnyomottak és tehetetlenek, meg kell próbálnunk, hogy mindjárt oda forduljunk, ahova a pozsonyi zsidók is fordulnának: a bécsi zsidókhoz. A bécsi zsidók talán kieszközölhetik Ferdinánd király kancellárjánál – mert a kancellár halálos ellensége a bazini grófoknak – hogy Ferdinánd király vizsgálóbiztost küldjön ki ide. Ezt megpróbálhatjuk. Mást nem. A kérdés az, hogyan adjunk hirt a bécsi zsidóknak.

A meginduló beszélgetést Dávid egy türelmetlen mozdulattal elvágta:

– Csak két lehetőség van, – mondta bosszusan. Az első az, hogy megfizetünk valakit. Én hoztam magammal némi pénzt. Azonkivül, ami gyürü és fülönfüggő itt van, az –.

Kivette a zsebéből a pénzt, lehúzott az ujjáról egy gyűrüt és az egészet átadta Mihálynak. A többiek is megmozdultak.

– A legelső pedig az, hogy mindent elrejtünk itt valahol. Eszükbe juthat, hogy ezt elfelejtették elvenni tőlünk. Olyan helyre kell rejteni, ahonnan gyorsan magunkhoz vehetjük, ha innen máshova vinnének.

Siető kutatás indult meg alkalmas rejtekhely után. Mihály azonban rátette a Dávid vállára a kezét.

– Két lehetőségről beszéltél, – mondta, – és csak egyet mondtál meg. Mi a másik?

Dávid körülnézett. Most megint minden szem feléje fordult Ennek a riadt kis embercsoportnak most, bizony, bizonyosan ő a vezetője. A bánat epekeserüsége öntötte el a lelkét. Szegény vezetettek és szegény vezető. Már belenézett minden szempárba, amely kérdezve és várakozva fordult feléje, és lesütötte a szemét.

– A másik lehetőség, – mondta halkan, – az hogy valaki… hogy én innen megszököm és segitséget hozok.

Nem várt feleletre, hanem elindult, hogy végigjárja a börtönüket. Két nagy bolthajtásos pincehelyiségbe voltak bezárva. Az egyik oldalon volt a pántos ajtó, amelyen bejöttek; a másik oldalon valaha szintén ajtó volt, de az ajtót befalazták. Ha ezt a falat kibontaná az ember? Mögötte valami lépcső van, amely a torony alá vezet. De ott megint ajtó van. Dávid töprengve nézte a falat, azután elfordult az ablakok felé. Az ablakok fent voltak az udvar szintjén, másfél ember-magasságnyira a homokos talajtól. Rajtuk sürü és nehéz vasrácsok. Ha az ember egy ilyen vasrácsot meg tudna lazitani odafent, akkor kijuthatna az udvarba. Az udvarból azután… az udvarból azután kijutna az ember valahogyan… pénzzel, csellel, erőszakkal… csak a legközelebbi lóig, csak egyszer lóháton legyen az ember; Dávidnak fájni kezdett a keze, amint ökölbe szorítva a kezét tehetetlen dühvel és rettenetes vággyal nézett fel ezekre a vasrácsos ablakokra.

– Ábrahám! – kiáltotta türelmetlenűl.

Ábrahám lassan odament hozzá. Negyven éves, derült óriás volt, akit a balszerencse mindig üldözött és akit a jókedv soha el nem hagyott. Féléve, amióta az utolsó szerény vállalkozásával is kudarcot vallott, az öreg Simon szolgálatában volt. Most kiváncsian nézett Dávidra.

– A válladra szeretnék állani, Ábrahám, – mondta Dávid.

Ábrahám készségesen tartotta a vállát.

– Én hordozom most a vállamon, – mondta csendesen, – a bazini zsidók minden reménységét. Olyan is ez a reménység! Ha valaha kitanulom a Simon gazda mesterségét, senki a világon már páncélt nem fog hordani: én vagyok az az ember, aki ha halotti leplekkel kereskedném, a halálangyal nyomban és azonnal beszüntetné a tevékenységét.

Dávid állt az Ábrahám vállán, a két kezével belékapaszkodott a vasrácsba és kinézett az udvarra. Az udvaron néha átment egy-egy ember, de senkisem figyelt a pinceablakokra. Dávid egy kést kért. Feladták neki a kést és ő feszegetni kezdte a kovácsolt vaskosár egyik ágát. A vas azonban kőbe volt eresztve, és a kés gyorsan elpattant. Dávid látta, hogy így sohasem ér el semmit. A kőkockákat kell meglazítani és kifejteni. A kés törött pengéjével feszegetni kezdte az alsó kőkockákat. A kezéről lehorzsolódott a bőr; egy ujját megvágta; véres kézzel és sajgó körömmel vájta és tépte tovább a kőkemény vakolatot a kockák között, amig Ábrahám fel nem szólt neki, hogy jön valaki. Ekkor leugrott és lihegve fordult a másik pincenyilás felé. A pántos ajtó kinyílott, és a porkoláb jött be rajta. Mögötte három legény nagy kosarakat hozott. A porkoláb jókedvüen mosolygott, hatalmas, vörös orra alatt.

– Ebédidő van, – mondta derüsen. Ne mondjátok, hogy rosszul éltek nálunk. Hanem evvel gazdálkodjatok, mert holnap délig elégnek kell lennie.

A három legény letette a kosarakat. Mihály a porkolábhoz lépett. A porkoláb azonban intett a három legénynek, hogy menjenek ki, és maga is kiment utánuk. A pántos ajtó bezárult. A zsidók megnézték, hogy mi van a kosarakban. Kenyér volt bennük és szalonna.

A délután lassan és tompán vonszolta magát előre. A gyerekek éhesek voltak és sírtak. Az öreg Zakariás óvatosan megpenditette azt a gondolatot, nem-e volna helyes legalább a kenyérből adni nekik, de a férfiak nagy része haragos felháborodással fogadta ezt a gondolatot márcsak azért is, mert a kenyerek a szalonnán feküdtek. Mihály néhányadmagával sokáig dörömbölt a pántos ajtón, de a dörömbölésre nem jött felelet. Kint végre alkonyodni kezdett és a pince elsötétedett. A bazini zsidók elhelyezkedtek a két boltiv alatt. Az asszonyoknak és a gyerekeknek jutott némi szalma; a gyerekek gyorsan álomba sirták magukat az anyjuk ölében. A férfiak komor töprengésbe merülten ültek közöttük a földön, meggörnyedt háttal és lehajló fejjel. Egyre sötétebb lett, de a férfiak sokáig ültek még mozdulatlanul, mint a némán borongó gyászolók. A fáradtság végre rájuk sulyosodott, és a fekete árnyékok a sötétségben egyenként végignyultak a földön.

Judit elment aludni az anyja mellé; a helyét Zakariásnál József foglalta el. Mikor a többiek elaludtak, ők ketten suttogva beszélgettek még. A beszélgetésben aztán egyre nagyobb szünetek álltak be. Egy hosszu szünet után József nagyon halkan, nagyon óvatosan, a sőtétségbe belefeszülő figyelemmel megkérdezte Zakariástól, miért hagyta ott délelőtt a tanácskozást. Fáradt volt; igen; de nyilván más oka is volt rá: mi? Zakariás előbb hallgatott, a sötétségben József felé fordult, mintha belenézhetne a szemébe, aztán igen halkan felelte:

– Céltalannak éreztem a tanácskozást.

– Miért? – kérdezte József.

Zakariás ismét várt. Azután reszkető, öreg kézzel kinyúlt József felé, tapogatva megkereste a fejét, lassan és gyöngéden magához vonta és belesuttogta a fülébe:

– Mert itt hiába minden. Mert mi itt mindnyájan meghalunk.

József mozdulatlan maradt úgy, amint lehajolt Zakariáshoz. A fülében érezte még egy ideig az öreg ember lassu, nehéz lélekzetvételét, Zakariás aztán visszahanyatlott a szalmára, József pedig meggörnyedt testtel, borzongva bámult bele a sötétségbe.

– Gondoltam erre én is, – mondta azután halkan és tördelten. De lehetséges az, hogy akadjon biróság, amely tökéletesen ártatlan embereket elitél? Egy olyan bűncselekményért, amelyet álmukban sem követtek el?

Zakariás gyors mozdulattal felkönyökölt. A szalma zizegni kezdett a sötétségben hirtelen mozdulatától és a szájából lihegve hullottak József fülébe a forró szavak.

– Mindnyájan be fogjuk vallani, hogy elkövettük, – suttogta fuldokolva.

József megrázkódott. Hajlott helyzetéből felült. Zakariás visszahanyatlott a földre; és József gyors mozdulattal feléje kapott, mintha számon akarná kérni tőle, amit mondott. Megfékezte magát, hogy a szavai ne legyenek majd sértőek az öreg emberre, de nem szólhatott még, amikor Zakariás kinyújtotta a két karját, mind a két karjával magához ölelte és fiatal arcát ráhuzta ráncos, fehér szakállas öreg arcára, amely nedves volt a könnyektől.

– Fiam, – sugta sírva a József fülébe, – fiam, fiam, te nem tudod, mi a kínvallatás. Hogy az apját megölte az ember az anyjával együtt, azt is bevallja. Nincs olyan erős lélek, amely a húsnak azt a kínját kibírja. Én magamat nem bánom, én meghalok már, ha csak rákötnek a kinpadra, – de benneteket hogy sajnállak, hogy sajnállak! Ennyi fiatal szép élet, – milyen kár, – milyen kár, – milyen kár.

Lassan eleresztette Józsefet és halkan sírt tovább a sötétségben. József dermedten hallgatózott az öreg ember sirására, aztán maga elé meredt a pince súlyos, nagy feketeségébe. A Zakariás halk sirása lassan elhallgatott; akkor elmúlt a József borzongása is. Ez az öreg ember, aki itt fekszik mellette, ez az aggastyán, aki olyan nagyon szereti az életet, talán nem is él már. Ha él, vagy ha meghalt már: élet vagy halál: igazán olyan nagy különbség, amelyért érdemes az embernek a lelkét gyötörnie? József csendesen elgondolkozott még egy ideig, azután lefeküdt aludni. Belehanyatlom a sötétségbe, – mondta magában, – sötétségbe, alvásba, halálba. Nemsokára csendesen aludt.

Dávid macskatalpon járt kelt az alvók között. Eszter merev testtel feküdt a földön és álmában is vigyázva, mozdulatlanul tartotta a karjai között a fiát. Dávid nem birta volt ki tovább a fáradt forgolódást a földön; felugrott és lángoló vérrel és zakatoló aggyal jártkelt az alvók között. Kint feljött a hold és bőséges fényéből beverődött valami a pincébe is. Dávid most már könnyebben ki tudta kerülni az alvókat, és járása siető és űzött bolyongássá lett. Nincs innen út kifelé? Nem lehet áttörni ezen a pántos ajtón? Nem lehet nyílást bontani ennek a sulyos falnak a durva kövei közé? Nincs út innen kifelé? Lihegő makacssággal vizsgálgatta végig újra az ajtót, a falakat, a befalazott ajtót és reménytelen konoksággal bámult fel újra meg újra az ablakok vas rácskosaraira. Néha megállott, szédülve behunyta a szemét, és a képzelete egyszerre rohanó, lobogó képeket bontogatott ki előtte. Gergely megérkezett Győrbe, – átadta a levelet a püspöknek, – a püspök, ime, haragra lobban, – parancsokat ad ki, – az egész püspöki bandérium ott üget már a pozsonyi úton, – a lovak lába itt csattog már a bazini utcákon, körülveszik a városházát, – a püspök felemeli gyűrüs, erős kezét, nyílik a pántos ajtó és… Kinyitotta a szemét és az ajtó felé nézett. Szédülve nyúlt a homlokához és folytatta gyötrődő bolyongását az alvók között. Mi volt ez? Ez nem az alvók ólmos álmának a hangja. Valaki suttog itt… felűlről… a másik pincenyilásban az ablakból. Két ugrással bent volt a másik pincenyilásban. Most világosan hallotta. „Gazdám, gazdám!“ Ez a suttogó hang a Gergelyé. „Igen, – rögtön, Gergely!“ – suttogta vissza elszoruló szivvel. Felkeltette Ábrahámot. Ábrahám dörmögve állott fel és jókedvüen panaszolta, hogy álmában épen szombati ebédhez volt leülőben, és ki tudja, ha ujra elalszik, sikerül-e neki épen szombati ebédet álmodnia megint. Dávid felkapaszkodott a vállára, megfogta a vasrácsot, a rácshoz szorította az arcát. A rács előtt a földön feküdt Gergely. Az arcuk majdnem összeért, csak a vasrács választotta el.

– Mi az Gergely? – kérdezte Dávid el-elakadó szívdobogással.

– Baj van, gazdám. Én rögtön indultam Győrbe, de a város minden kijáratát a gróf huszárjai őrízték már. Elvették tőlem a levelet, elvették a lovat, halállal fenyegettek, ha ki merek mozdulni a városból. Most nem tudom mit csináljak.

Dávid úgy markolta a vasrácsot, hogy megint fájt a keze tőle, és a cselekvés vágyának olyan görcse rohanta meg, hogy minden tagja reszketett. De a feje egy másodperc mulva ismét hideg lett, és a gondolatai pontosan kapcsolódtak egymásba.

– Félsz tőlük Gergely? – kérdezte nyugodtan.

– Nem félek én. De nem tudok olvasni, nem tudom, mi volt a levélbe írva.

– Szerezz egy másik lovat. Ha nem tudnál: indulj el gyalog. Menj a püspök úrhoz, mondd el neki azt, ami itt történt. Mondd el neki, hogy én a börtönből az irgalmas Isten szerelmére kérem, jöjjön ide ő maga és tegyen ő maga itt igazságot. Megértettél?

– Meg.

– Menj, lovon vagy gyalog, a kertek alatt ki a trencséni útra, onnan vágj át Szered felé és valamelyik kompon kelj át a Dunán. – Menj. – Várj. Mit beszélnek a városban az emberek? Hiszik, hogy mi öltük meg a Meylinger gyereket?

– Nem igen hiszi senki. Mostanáig hallgattam a városi darabontok beszélgetését, nem tudtam eddig tőlük bejutni, csak most aludtak el, – azok is nevetnek rajta. Azt mondják, Ferenc grófnak pénzre van szüksége.

– Ki ölte meg? Nem hallottad?

– Azt nem hallottam. De a Karasz Péter Gyuri fia alkonyatban látta még a vár felé vivő uton. A gyerek sírt, mert – azt mondta – egy öreg boszorkány elcsalt tőle két ezüst huszast, és a pénz nélkül nem mert hazamenni.

Dávid töprengve nézett a Gergely arcába. Most itt van még meleg közelségben hozzá ez a hüséges arc, ez a becsületes két szem: – most kell neki megmondani mindent, most kell kérni tőle mindent, ami megmentést hozhat.

– Gazdám, – szólt ekkor Gergely, – én elhoztam magammal Lindwurm Tóbiást, a Mihály gazda legényét is…

A Dávid ajkán halk felkiáltásban tört ki a felbuggyanó örömujjongás. Ez, – ezt akarta kérni, – még valakit, akire számitani lehet, – még valakit, aki segíthet. Az ujjait kidugta a rácson, hogy megsímogassa a Gergely arcát.

– Köszönöm Gergely fiam, – mondta. Sohase, sohase fogom neked elfelejteni, – Hol van Tóbiás?

Gergely intett és halkan füttyentett egyet, és a fal mellett, az árnyékban odacsúszott az ablak mellé Tóbiás.

– Tóbiás, – mondta neki Dávid halkan, – te derék ember vagy! – Hiszed te azt, hogy a gyilkosságot mi követtük el?

– Dehogy hiszem, – felelte Tóbiás halk, dörmögő, mély hangon. Hiszem azt, hogy Tamás gróf dühöngő farkas, aki minden igaz evangélikus keresztényt is máglyára akarna hurcolni. Én pedig az vagyok. Luther Márton hűséges követője. Én olvastam már a bibliát, ahogy Luther Márton leforditotta és…

Dávid félbeszakította.

– Köszönöm Tóbiás. Derék ember vagy. Ide figyelj: én itt, Gergely legyen a tanu rá, megesküszöm, hogy ha te az igazságos Isten nevében segitesz nekünk, hogy ebből a szorongattatásból kiszabaduljunk, én teneked itt, vagy ahol akarod, vásárolok egy műhelyt és adok neked azonkivül ötven magyar forintot.

– Köszönöm. De nem azért teszem.

– Tudom. De tudod: jó tettért jót várj.

– Igen. Mit csináljak?

– Két dolgot. Az egyik: keress még egy-két embert – talán a Mihály gazda legényei közül, vagy a Simon gazda legényei közül, aki hajlandó nekünk az igazság nevében, vagy jó pénzért segíteni. Mondd meg nekik, próbálják kikutatni, ki ölte meg a Meylinger gyereket és mondd meg nekik, hogy éjszakánként, ugy mint ti most, jöjjenek el ide, elmondani, amit tudnak, és meghallgatni, amit mi kérünk. A legelső az legyen, hogy két erős ráspolyt hozzanak nekem. Minden jó tettért és minden jó szolgálatért arannyal fizetek. Ez az egyik. A másik: ha ezzel megvagy, ha van már egy-két embered itt, akiben megbizhatol, rögtön indulj útnak és eredj el Bécsbe. Keresd fel az ottani zsidók előljáróját. Mondd el neki azt, ami itt történt, és mondd meg neki, hogy a bazini zsidók a börtönből kiáltanak hozzá, hogy az irgalmas Isten nevében segitsen rajtuk. Megértetted Tóbiás?

– Meg.

– Bizhatom benned?

– Ha pápista volnék azt felelném, hogy…

Gergely félbeszakitotta:

– Jó lesz most innen iszkolni, – mondta halkan. Kint lódobogást hallottam; és most beszélgetést. Istennek ajánlom, gazdám.

– Isten áldjon meg. Ne feledkezzetek meg rólunk.

A két legény eltűnt a fal árnyékában. Dávid fájó szemmel meredt utánuk. Azután leereszkedett a sötét pincébe. Azután egy pillantást vetett fel a holdos, szabad éjszakába.

A zsidók közül néhányan felébredtek volt és didergő csoportban fogták körül a fáradt Ábrahámot. Dávid a lázas kérdésekre válaszul elmondta nekik, amit a két legénytől hallott és elmondta nekik, hogy milyen megbizásokat adott Tóbiásnak. Arról, hogy Gergelyt a győri püspökhöz küldte, most is hallgatott. Ez az ő titka. Ez az ő titka kell, hogy maradjon addig, amig a püspök lovas katonáinak a patkói itt nem csattognak a városháza körűl és a pántos, nagy ajtó fel nem nyilik a püspök gyűrűs kezének az intésére. A kapkodva felsusogó beszélgetésben nem vett részt. Felkereste a merev testtel alvó Esztert és lefeküdt melléje. Az éjszaka meghidegedett. Dávid vacogó foggal hánykolódott sokáig a fagyos földön, míg végre elaludt.

Tamás gróf délelőtt visszament a várba, felköltötte a bátyját és elmondta neki, mi történt. Ferenc gróf, aki előbb álmosan káromkodott, mert felköltötték, most felült az ágyban, ránézett Tamás grófra és harsányan nevetni kezdett.

– Ez nagyon jó, – mondta hahotázva. Ez jó munka volt. Azt is sejtem, hogy ki csinálta. Mester a maga szakmájában.

– Ki csinálta? Sejted? – szólt Tamás gróf komoran. A zsidók csinálták.

Ferenc gróf már ugy nevetett, hogy a könnyeit törölgette.

– Persze, hogy a zsidók, – mondta nevetve. A városháza pincéjébe dugtad őket? Dávid barátom, azt hiszem, nem sajnálna most tőlem ötszáz aranyat. De ilyen olcsón most nem szabadul meg.

– Semmilyen áron nem szabadul meg, – mondta megvető haraggal Tamás gróf. Én az én keresztény testvérem vérét nem adom el pénzen.

Ferenc gróf nevetett és kikiáltott, hogy jöjjön be hozzá Psziche és Asztarte. A két nő bejött. Tamás gróf megfordult és kiment. Felkereste Gregorovius mestert és hosszasan tanácskozott vele. Gregorovius mester azután levelet írt Pozsony város, Nagyszombat város és Modor város tanácsához a gróf nevében. A levél előadta, milyen kegyetlen és borzasztó gyilkosság történt itt Bazinban és felszólította a tanácsot – Pozsony város, Nagyszombat város és Modor város tanácsát – küldje ki sietve a tanács két tagját ide Bazinba hogy a két becsületes és megvesztegethetetlen küldött itt szemügyre vegye és megvizsgálja, ami történt. Róla majdan tanuságot tegyen, ha kell; és a bűnösökről való itélkezésben bölcseségével és igazságszeretetével támogassa azokat, akik itt itéletet fognak mondani. A három levelet lepecsételték, és pár perc múlva a grófnak egy-egy huszárja nyargalt velük Pozsony, Nagyszombat és Modor felé.

Déltájban elhozták Tamás grófnak a Dávid levelét, amelyet Gergelytől vettek el a huszárjai. Tamás gróf felindultan olvasta el a levelet, azután bevitte a bátyjához.

– Itt van a bizonyitéka, – mondta, – a zsidók bűnösségének. Ha ártatlanok volnának, nem keresnének máris külső segitséget. Bűnösek!

– Persze, hogy bűnösek, – felelte Ferenc gróf, – ők találták ki ezt az ökröknek való vallást, amelybe mint egy járomba, Európa minden nemzete belehajtotta a fejét. Ezért nagyon csekély bünhődés, ha mindannyiukat máglyára rakják. Ami engem illet, én Pszichével és Asztarteval nemsokára elköltözködöm Törökországba, mohamedán leszek és megpróbálom a görög istenek szellemében reformálni a mohamedanizmust. Azt érdemes reformálni; ennek a reformálásához csak egy hájfejü barát foghat hozzá. Ez a Luther Márton büne, fiam, nem az, amit te felrósz neki.

Tamás gróf hiába próbálta félbeszakítani. Mértéktelenül ivott és közben égő blaszfémiákat harsogott minden ellen, ami tiszteletreméltó és szent. Tamás gróf hiába próbálta elmondani neki, hogyan akar a zsidók felett ítélkezni és milyen rendelkezéseket tett eddig, Ferenc gróf minden szavába ujabb káromlásokkal vágott bele. Erre otthagyta és átment Gregorovius mesterhez. A magisztert felhevült munkában találta. Gregorovius mester sovány tagjaiban hevékeny élet lüktetett. Most olyan alkalom nyilt meg számára, amikor felragyoghat páratlan kiterjedésű tudása. Egy csomó vastag könyvet szedett ki a könyvtárból és felhevült szorgalommal készitett jegyzeteket. A Dávid levelét nagy örömmel fogadta. Azután Tamás gróffal együtt lement a városházára, hogy megtudja, mit derített ki a vizsgálat eddig a zsidók bünösségének tisztázására. A városházáról pedig elindult a városba, hogy maga vegyen szemügyre mindent, ami szükséges és ő maga derítsen ki mindent, amit lehet. Tamás gróf elment megnézni a huszárjait és megerősíteni az őrségeket.

Estére Ferenc gróf teljesen belemerült a borba és a boros tombolásba. A zene szólt. Ferenc gróf levetkőztette a két nőt és azt ígérte nekik, hogy zsidó pénzen tetőtől talpig aranybrokátba fogja őket öltöztetni; a két nőnek azután táncolnia kellett és szent cselekedeteket kellett parodizálnia. Mikor Tamás gróf otthagyta a késő éjszakáig felhevülten dolgozó Gregoroviust és bement a bátyjához, a két nő épen azon könyörgött Ferencnek, hogy legyen szabad már felöltözködniök. Ferenc gróf ránézett fivérének elkomorodó arcára és nevetni kezdett.

– Jó, – mondta, – öltözködjetek fel. Ne vigyétek Tamást a kisértésbe.

Tamás leült az asztal végére és szótlanul nézett a bátyjára. Ferenc kötekedve nézett rá vissza és egyszerre elfintorította az arcát.

– Mondd Tamás, – kiáltott bosszusan, – igazán nem látod, hogy ezek a zsidók becsapnak bennünket?

Tamás megütődve nézett a bátyjára. Ferenc haragosan kiáltotta:

– Most Európa lovagjai, királyai és minden nemzetei arra készűlnek, hogy betörik egymás fejét, mert nem tudnak megegyezni azon, hogyan kell magyarázni egy megátalkodott butaságokkal és konokságokkal teli könyvet, amelyet ezek az átkozott zsidók ott Palesztinában azért találtak ki, hogy megbolonditsák vele a világot. Hogy kell magyarázni? Tűzre kell hajitani az egészet. Ki kell hirdetni, amit a bölcs, a legbölcsebb, a kereszténység egyetlen bölcs fejedelme, második Frigyes a sziciliai, a háremtartó megmondott, hogy vegye tudomásúl az egész kereszténység: három nagy világcsaló volt: az egyik Mohamed, a másik Mózes, a harmadik…

Tamás gróf ököllel rávágott az asztalra. Ferenc gróf nem fejezte be a mondatot. Ivott. Azután elfanyarodva hajtotta le a fejét.

– Tamás, – mondta elbúsulva, – hozzál fel nekem egy-két zsidót, hadd vallják ki, hogy csalás volt az egész, és hazugság az egész biblia.

Mértéktelenűl ivott és egyre jobban elkomorodott.

– Ha a zsidók nekem bebizonyitják, hogy nincs Isten, én minden bűnüket és tartozásukat elengedem.

Elsöpörte maga elől a boros kancsókat és boros poharakat, és ráhajtotta fejét az asztalra.

– És ha bebizonyitják nekem, – mondta bele halkan a bortócsákba, amelyek köré lehajtotta a fejét, – hogy van Isten: akkor nekik ajándékozom a bazini várat és az utolsó mentegombomat is.

Tamás mély részvéttel nézett rá. Tudta, hogy most a panaszkodás és a síró vivódás következik. Felállt és kiment. Ha a bűnös zsidókkal Isten segitségével végzett, akkor ezt a tévelygő lelket fogja visszavezetni az igaz hit ösvényére. Le akart feküdni, de tele volt a lelke nyugtalansággal. Nem tudta, mi nyugtalanitja, hirtelen elhatározással lement a várudvarra, lovat nyergeltetett s pár perc mulva sietve ügetett le a hűvös éjszakában a városháza felé. A városi darabontokat alva találta. Összeszidta őket, átkutatta a városháza udvarát és folyosóit és nemsokára megdöbbenve nézett bele a Gergely és Tóbiás ijedt arcába. A darabontok mind a kettőt ismerték, és Tamás grófnak semmi kétsége sem volt arra nézve, hogy ezek éjszakának idején mit kerestek itt a városháza udvarán.

– Nem szégyelled te magadat, – mondta Gergelynek szomorúan, – hogy keresztény ember létedre a hitetlen és bűnös zsidókon akarsz segiteni?

– Az én gazdám ártatlan, – felelte Gergely dacosan.

– Honnan tudod? Ez a következménye annak a botrányos és bűnös dolognak, hogy keresztény emberek zsidók házában élnek. – És te?

Tóbiás nagyon meg volt ijedve, mert félt tőle, hogy a gróf rájön valamiképen, hogy ő a bibliát is olvasta már és hogy Luther Márton hive. Akadozva felelte:

– Én azt gondolom, hogy hátha ártatlanok… akkor segiteni kell nekik az igazság kideritésében.

– Nem a ti dolgotok az igazságot kideriteni.

A két legény hallgatott. A gróf azután vallatóra fogta őket, mit kivántak tőlük a zsidók és mit igértek nekik. Gergely nem vallott semmit, az ijedt Tóbiás azonban mindent elmondott.

– Látjátok, – szólt Tamás gróf, – hogyan akarja a zsidó pénz megölni az igazságot is. Hm! Műhelyt vásárolnak neked? Hiszen ha bűnösök és ha bűnhődni fognak, akkor mindenüket elvesztik, és én akkor a vagyonukat ki fogom osztani a keresztények között, akiket kiuzsoráztak és ezerszer megcsaltak. Te voltál a Mihály zsidó első legénye? A mühelye akkor teneked jut. Miért fogadnál el tehát te bűnös zsidó pénzt? Nem érted meg te azt egyszerű, józan eszeddel is, hogy a zsidóknak bünöseknek kell lenniök, ha téged a bécsi zsidókhoz akarnak küldeni segiségért, még mielőtt a per megindult volna ellenük? Ha nem volnának bűnösek, akkor miért kellene nékik a bécsi zsidóktól segitséget kérniök?

Tóbiásnak úgy tetszett, hogy ez csakugyan igy van. Ha nem bűnösek, – miért kérnek segitséget?

– Esküdjetek meg most, – mondta a gróf, – hogy ezentúl semmit sem tesztek arra, hogy a bűnös zsidóknak segitségére legyetek.

Tóbiás habozva megesküdött. Gergely nem akart esküdni. A gróf Tóbiást elbocsátotta. Elrendelte, hogy a városházát ezentúl gondosabban őrizzék, nehogy bár az udvarra is bejusson valaki. Azután felvitte Gergelyt a várba. A várban átadta a várnagynak. A várnagy huszonöt botot veretett Gergelyre a megátalkodottságáért, azután becsukta a várbörtönbe, ahol bezárva is maradt egészen a bazini zsidók perének a végéig.

Másnap – vasárnap – sorra megérkeztek a modori, a nagyszombati és a pozsonyi küldöttek. A városházáról a bazini tanáccsal együtt elmentek a meggyilkolt fiú holttestét megszemlélni és megállapitották, hogy a gyilkosság csak zsidó munka lehet. Azután misére mentek, azután ebédre a Pongrác András házához. Ebéd után felgyülekeztek a bazini városházára, ahol Tamás gróf parancsai szerint megalakult az a biróság, amely itéletet volt mondandó a zsidók felett. A biróság vezetője lett Pongrác András, tagja a bazini tanács három kiválasztott tagja. Hozzájuk jött a hat kiküldött, továbbá Moravek Gellért a bazini plébános, és végűl Gregorovius Sebestyén mester, aki nagy tudományára való tekintettel úgyszólván a vádat volt hivatva képviselni. A biróság döntéséhez a gróf hozzájárulása volt szükséges, hogy érvényessé váljék, és Tamás gróf egyébként kinyilatkoztatta, hogy az egész tárgyalást elejétől végig nagy gonddal meg fogja hallgatni.

A biróság a bazini városháza tanácstermében foglalt helyet sötét posztóval leteritett asztal mellett. Az asztal bal végén Gregorovius mester ült. Mellette kisebb asztal állott amelyen könyvek voltak felhalmozva. A nagy asztalon gyertyák égtek, és az asztal közepén feszület állott. Tamás gróf számára az asztaltól jobbra szőnyeggel leteritett kis deszkaemelvényen karosszéket állitottak fel. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, Pongrác András kiadta azt a parancsot, hogy a városi darabontok vezessék a biróság elé a zsidókat. A terem hátsó ajtaja nemsokára felnyilt, és a városi darabontok behajtották rajta a zsidókat. Összesen ötvenen voltak: férfiak, nők és gyerekek. A biróság tagjai kiváncsian vártak rájuk. A zsidók többnyire habozva és szorongva vonultak előre a biróság asztala felé, és mindnyájan sápadtak és ziláltak voltak: éhségtől, félelemtől, virasztástól, felindulástól. A porkoláb jelentette a városbirónak, hogy a fogoly zsidók mind itt vannak. A városbiró ekkor megszólalt:

– Bazini zsidók! Rettentő bűn vádjával terhelten jelentek meg ez előtt a törvényszék előtt.

Folytatni akarta. Ekkor azonban előlépett a zsidók közül Mihály, meghajolt a gróf felé és igy szólt:

– Nagyságos gróf úr, kegyes engedelmét kérem rá, hogy mindenekelőtt egy kérést terjeszthessek elő.

Tamás gróf, akinek a sötét tekintete komoran kutatva siklott végig a fogoly zsidókon, most ránézett Mihályra, azután alig észrevehető mozdulattal engedelmet adott neki a beszédre.

– Minket, – mondta Mihály, – tegnap délelőtt óta tartanak itten fogva. Ez alatt az idő alatt kétszer adtak ennünk és mind a kétszer disznószalonnát.

– Na, és! – kérdezte Tamás gróf összevont szemöldökkel.

– Arra kérem a nagyságos grófot, kegyeskedjék elrendelni, hogy – ha bennünket tovább is fogva tartanak – a házainkból hozathassunk ott készen álló ételt, mert a mi törvényeink tiltják a disznószalonna elfogyasztását.

Tamás gróf sötét szeme villámlani kezdett.

– Én, – mondta erre Mihály, – ezzel a kérelemmel nem zavartam volna itt a tárgyalás megkezdését, de a gyerekek sirnak az éhségtől és az asszonyok közel vannak az elájúláshoz.

Tamás gróf elpirult a haragtól. Megszólalt és a hangja pengett az indulattól.

– Mert a szivetek átkozott keménysége még a börtön nyomorúságában sem tud megpuhulni. Merészelsz még itt is elém állni és kihivóan kérkedni vele, hogy nektek nem jó az az étel, amely minden keresztény embernek jó? – Nem kaptok mást.

Az asszonyok közül ekkor elájult az egyik. A gyerekek sirni kezdtek. Moravek Gellért, a bazini plébános nyugtalanúl mozgolódott a székén. Szelid, egyszerű, kövér ember volt és nem tudott gyereksirást hallgatni.

– Nagyságos gróf úr, – mondta zavarodottan, – azt kérném, mutassuk meg tévelygő nyomorultaknak, mi az igazi keresztényi irgalom, és azt kérném, hogy engedtessék meg nekik, lakjanak jól, úgy, amint megátalkodott babonáik szerint jóllakni szoktak.

– Nagyságos gróf úr, – mondotta Gregorovius mester, – én ugyancsak ezt kérném, már csak azért is, mert sötétségben vakoskodó esztelenek egyébként nem esznek, és akkor a per tárgyalását ki nem birja elgyengűlő, hitvány testük.

Tamás gróf erre fáradt utálattal megengedte, hogy városi szolgák menjenek el a zsidók házaiba és ottan összeszedjék azokat az ételeket, amelyeket a zsidók megjelölnek. Az asszonyok kezdték elmondani a városi szolgáknak, hogyan és honnan hozzanak el készen álló ételeket; a városbiró pedig kissé megzavarodottan tekintett Tamás grófra, mert nem tudta, folytassák-e már most a tárgyalást. Gregorovius mester kimentette a zavarból. Felállott és igy szólt:

– Addig is, amig bendőtöket megtöltitek, mondjátok meg nekem ti gőgösködő zsidók, miért tartotok ti más asztalt és az evésnek más rendjét, mint a keresztények? Álljatok elő, ha mertek, azzal a tudománnyal, amellyel hivalkodni szoktatok, és lássuk meg, meg tudtok-e állni velem szemben, aki az Anyaszentegyház tanitásaival sujtalak le benneteket. No, ki mer kiállani közületek vitára? – Senki? – Magatok valljátok be ezzel a hallgatással, hogy nincs igazatok. Még azt sem tudjátok megmondani, miért nem eszitek a disznónak jóizű és egészséges húsát?

A zsidók komoran és kedvetlenűl hallgatták a Gregorovius mester felszólitását. Nem szerették a nyilvános hitvitákat, amelyekben idöről időre részük volt és amelyekről tudták, hogy az ellenfél benne szabadon megmondhat mindent, ők ellenben felhördülő haragra, esetleg szitkokra és esetleg ütlegekre számithatnak, ha elmondják azt, amit legerősebb érveiknek tartanak. A Gregorovius mester felszólitására tehát hallgattak. A felhevült magiszter azonban haragosan csúfolta őket, és erre egyszerre megmozdult Ruben, a csepűszakállas kis szabó.

– Amit nem eszünk, – mondta megvetően, – azt azért nem esszük, mert az Úr megtiltotta. Amint az elolvasható Mózes harmadik könyvében, ahol azt parancsolja az úr, hogy válasszuk el a tiszta állatot a tisztátalantól, amint az Úr is elválasztott bennünket más népektől.

– Ezért nem szabad disznóhúst enni?

– Ezért.

Gregorovius mester a biróság tagjai felé fordult és igy szólt:

– Ime, nagytekintetű biróság, most hallottuk Ruben szabót, a zsidók bölcs teologusát.

A tanács tagjai nevettek. Gregorovius mester kiegyenesedett.

– Én pedig, – mondta diadalmasan, – utána az igazi tudás fényével meg fogom világitani a tévelygő zsidó sötétséget. Mert igaz, hogy Isten eltiltotta bizonyos állatok húsának élvezését az ó testamentumban. De miért tiltotta el? Ez a kérdés. Eltiltotta, hogy a zsidókat elválassza a pogányoktól. Miért tiltotta el őket a disznóhús evésétől? Mert az egyptusiak, mint azt bölcs Plutarchos is irja, nagy tiszteletben tartották egyéb barom állatok között a disznót is. Mert Ovidiusban is olvasható:

Prima Ceres avidae gavisa est sanguine porcae
Ulta suas, merita caede, nocentis, opes.

Vagyis: Ceresz, midőn magának istenasszonyként tiszteletet tétetett, buzájáért disznót kivánt és e kártékony állat vérével fizettetett. Ezért tiltotta el az Ur akkor a disznóhús evését. De már most: meddig tartott ez a tilalom? A zsidók erősködve állitják, hogy tart ma is. De én őket saját mestereik tanitásával sújtom le… Mert itt van ama sötét babonákkal és esztelen tévelygésekkel teli talmud, amelyet ők szentnek tartanak és amelyben benne van – a midrás nevü részben – hogy maguk a rabbinusok is ugy vélekednek, hogy midőn a Messiás el fog jönni, szabad lesz enni azokat az állatokat, amelyek azelőtt tiltva voltak.

Gregorovius mester kiválasztott egy könyvet a többi közül, felvette és igy szólt:

– Azt mondja itt a midrás: „miért hivatik a disznó zsidóúl chazir-nak? Azért, mert eredetet veszi ettől a szótól: chazar, azaz visszajövés. Mert eljő még az idő, melyben szabad lesz a disznóhúst megenni.“

Gregorovius mester letette a könyvet, és lassan, de egyre emelkedő hangon folytatta:

– A zsidók mestereinek tanitásaiból is kitetszik tehát, hogy a Messiás eljővetele után a tiltott állatok fogyasztása is szabad lesz. Mi keresztények azonban tudjuk, hogy a Messiás már eljött ezelőtt ezerötszázhuszonkilenc évvel. Tehát: az ami az ó szövetségben nem törvény, hanem csupán ceremónia, azaz szertartás, az eltöröltetett. Tehát: a miénk az igazság és a világosság, a zsidóké pedig a tévelygés és a vakoskodás.

A biróság tagjai elégedetten bólogattak. A zsidók fanyarúl hallgattak. Ruben reszketve nyelte a mérget és újra meg ujra nekikészűlt, hogy feleljen, a többiek azonban rángattak a ruháját és kérve suttogták neki, hogy hallgasson. A Gregorovius mester döntő érveire veszedelmes dolog lett volna felelni. Gregorovius mester azonban folytatni akarta a vitát. Ismét felszólitotta a zsidókat, álljanak elő a mondanivalójukkal, ha van mondanivalójuk, azután nekilendülten csúfolta őket, amiért most a szájukat se tudják kinyitni. A zsidók komoran hallgattak és lesütötték a szemüket. József azonban nagy érdeklődéssel nézte Gregoroviust, és amikor a magiszter tovább szónokolt, csendesen elmosolyodott. Furcsának találta ezt a tudós embert, aki ilyen győzelmeket akar aratni. Gregorovius mester észrevette a József futó mosolygását és még jobban felhevűlt. Egyenesen Józsefhez fordult, csúfolódott azon, hogy József nagy bölcs filozofusnak tartja magát és felszólitotta, hogy álljon hát ő elő azzal, amit tud, ha tud valamit. József csendesen megrázta a fejét. Nem! Ekkor azonban a városbiró is rászólt, hogy álljon elő vele, ha tud valamit, és József egyszerre látta, hogy ezeket az embereket érdekli az ilyenféle vita, amely őt untatja és amely a többi zsidók számára kinos szorongás. A Gregorovius mester ujabb felszólitására tehát előlépett és rámutatott a könyves asztalra:

– Itt van ezek között az új testamentum? – kérdezte nyugodtan.

A zsidók szorongva nézték, mit akar; a biróság tagjai kiváncsian várakoztak, Gregorovius mester igent intett és átadta Józsefnek az új testamentumot. A latin forditás volt.

József lapozgatott benne, azután igy szólt:

– Itt vannak, – mondta csendesen, – az Apostolok Cselekedetei. Itt irva van, hogy Jeruzsálemben összegyültek az apostolok és a vének és elküldötték Antiochiába Barnabást és Pált, Judást és Silást a következő üzenettel: tetszett a Szent Léleknek és nekünk, hogy több terhet rátok ne rakjunk ezeken a szükséges dolgokon kivűl: hogy tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, továbbá a vértől, a fulva holt állattól és a paráznaságtól.

Becsukta a könyvet és visszatette az asztalra. Mindenki nagy figyelemmel nézett Gregorovius mesterre. Gregorovius mester összevont szemöldökkel hajolt József felé.

– Vagyis azt akarod mondani, – szólt megfontoltan, mintha sulyos töprengésre lenne szüksége, – hogy az evangélium predikáltatása után is tiltva van az, ami azelőtt volt? Tehát csak azt lenne szabad ennünk, amit a zsidók is esznek? Tehát ugy kellene az állatokat levágatnunk, amint a zsidó metszők vágják?

József halk derűvel bólintott: Gregorovius mester hirtelen kiegyenesedett és a hangja magasra felcsapott:

– Megfelelek én erre az ellenvetésedre is hamis tudományodba belebódult zsidó, és megmagyarázom neked Mózes törvényének hármas végét és határát, tudniillik: a Törvénynek eleven, holt és halálthozó állapotát. Az élő vagy eleven Törvénynek ideje és állapota tartott Mózestől fogva és kötelezte a zsidókat a Krisztusnak haláláig. A holt Törvény attól a szempillantástól fogva, amelyben Krisztus a keresztfán lelkét kiadta, mondván: beteljesedett, – az evangeliumok elégséges kihirdetéséig tartott. Végre a halált hozó Törvény az evangeliumnak kihirdetésétől tartani fog világ végeztéig. Már most: miért rendelték a szent apostolok ama megtartóztatást? Nagy fontos okból: az evangélium kiterjedése végett, – hogy szép egyező békességgel lennének meg egymás között a zsidóságból és a pogányságból megtért hivek abban az időben, amelyben az ó törvény, noha immár meghalt, de halált hozó még nem volt. Mert lehetetlen lett volna az anyaszentegyházat plántálni, ha az apostolok ezt az alkalmas módot ki nem gondolják. Mert ha látták volna a zsidók és mások, akik velük tartottak, hogy az ujonnan megtértek azt eszik, amit a pogányok, méltán gyanakodhattak volna, hogy talán a bálványozásban is velük tartanak. Miért adatott tehát az utasitás? A pogányok miatt adatott. Van-e azonban ma már pogányság és bálványimádás? Isten irgalmasságából teljeséggel megszünt. Kötelesek vagyunk tehát igenis kerülni azt, ami Isten és a természet törvényei által tiltatik, mint például a paráznaság, de nem tartozunk elkerülni és megvetni azt, ami hajdan csak azért tiltatott, mert a pogányság jelensége és bélyege volt, mint példáúl a fojtott állat evése. Igy világosodik ki számunkra a Szentirás igaz értelme, amelyet a zsidó konokság és a rabbinusi megátalkodottság el akar csavarni a maga kedvére.

A biróság tagjai megint elégedetten bólogattak, és Gregorovius mester azzal a kérdéssel fordult Józsefhez, tud-e és merészel-e még valamit felhozni tévelygése védelmére. József habozott egy kicsit, azután derülten mondta, hogy nem tud. Gregorovius mester ekkor ismét felszólitotta őt és a zsidókat mind, álljanak elő bármely állitással vagy tétellel, Mózes öt könyvéből vagy a prófétákból vagy bárhonnan, amivel szokásaikat, szertartásaikat, egész vallásukat igazolni próbálják és ő vállalkozik rá, hogy mint Dávid a parittyával, ő az igazság fegyverével kezében egy szempillantás alatt leteriti tévelygéseik Góliátját. A szidók hallgattak. Ruben azonban, aki percek óta dühtől elborulva mormogott és kutyánál piszkosabb ebnek, tisztátlan, mocskos bálványimadónak és még rosszabbnak szidta magában Gregorovius mestert, hirtelen kitépte magát a többiek kezéből és lángoló arccal odatoppant Gregorovius mester elé:

– Te hazugságoknak piszkos zsákja, – mondta neki a felindúlástól hörögve, – felelj meg hát arra, mi igértetett az igazi Messiás eljöveteléről?

– Hol? – kiáltotta Gregorovius mester, – hol? Mondd meg csak a helyet, dühöngő zsidó, és megfelelek neked.

– Mózes ötödik könyvében, hazugságokat csaholó, rühes kutya. „Ha az ég szélére volnál is taszitva, onnét is összegyüjt téged az Úr, a te Istened és onnét is felvesz téged. És elhoz az Úr, a te Istened arra a földre, melyet birtak a te atyáid.“ Hol van ennek a beteljesedése? Hol van az igazi Messiás?

Gregorovius mester mélyen elgondolkozva nézett a rikácsoló Rubenre. Lehajtotta a fejét, mint aki fájdalmasan töprengeni kénytelen. A biróság tagjai most feszűlt érdeklődéssel és némi agodalommal néztek rá. Ruben lihegve állott előtte és haragosan verte el magától a zsidókat, akik vissza akartak őt húzni maguk közé. Gregorovius mester lassan felemelte a fejét és halkan megszólalt:

– Hol van az igazi Messiás, azt kérdezi a mérgesen üvöltő zsidó, holott mikor a nazaréti Jézus eljött, nemcsak össze nem gyüjttettek a zsidók, hanem épen akkor széleszttettek el az egész világra? Meg tudunk-e felelni a zsidó hányivetiségnak erre a követelésére? – Kérdezzük csak meg először: igaz-e, hogy a Messiás eljövetelekor össze kellett gyüjtetniök a zsidóknak az egész világból? Vegyük a kezünkbe Hoseás profétát.

Felemelt egy könyvet, lapozott benne és igy szólt:

– Azt mondja Hoseás proféta: „Az ő találmányoknak gonoszságáért az én házamból kivetem őket: és nem cselekszem többé, hogy szeressem őket; gyümölcsöt semmiképen nem teremnek: hogyha nemzenek is, megölöm az ő méhüknek legszerelmesebbit.“ Ezt jövendölte felőlük Hoseás próféta. Hol van itt az, hogy a zsidóknak össze kell gyüjtetniök? Bizonyára épen az ellenkezője áll itt, amint azt akárki megértheti.

Gregorovius mester szünetet tartott, végignézett a biróság tagjain, azután folytatta:

– De nézzük meg, mit mond Jeremiás proféta? „Térjetek meg eltévedt fiak, ugymond az Úr… és én magamhoz veszlek benneteket, egyet a Városból, kettőt a Nemzetségből, és beviszlek Sionba.“ Hogy értsük Jeremiás profétának ezt a jóslatát? Maguk a zsidók is megütődtek rajta, és babonaságokkal és csüréssel-csavarással teli talmudjuk nem tehetett mást, mint hogy igy magyarázza: valamiképen az igéretföldjére is a hatszázezerből csak ketten mentek be (ugymint Jósue és Kaleb) akként leszen a Messiás eljövetelekor is. Magához vesz Isten egyet a Városból és kettőt a Nemzetségből. Azaz keveset. De ha már maguk a vakoskodó zsidók is kénytelenek beletörni magukat ebbe a beismerésbe, akkor mi, akiket égi világosság kalauzol, ne ismernénk fel, mi az értelme Jeremiás próféta jóslatának? Egyet a Városból! Ki az? Gondolkozzunk csak. Bizony megvilágosittatott és befogadtatott a Krisztus eljövetelekor a Tarsus városából való Saulus, aki nem volt más, mint Szent Pál apostol. És bizony megvilágittatott és befogadtatott kettő a Nemzetségből: két egy testvér-atyafi: Péter és András, Jakab és János. A jóslat tehát betelt és, bizony, dühöngő zsidók, igaz következtetéssel mondhatjuk, hogy Krisztus az igazi Messiás és nagy oktalan esztelenség rajta kivül más valakit Messiás gyanánt várni.

A tanács tagjai elégedetten és felderülten helyeseltek. A reszkető Rubent Ábrahám acélszoritású ököllel huzta hátra a zsidók közé. Ott rárivalltak, hogy fogja be a száját.

– Próbáljátok csak felemelni a fejeteket, – szólt Gregorovius mester. Elvágom az inatokat és agyonsujtlak benneteket Malakiás prófétával, Ezekiél profétával, Jeremiás profétával, Dániel profétával, Ezsajás profétával, Zakariás profétával, a héber szöveggel és a kaldeai szöveggel, a grammatikával, a teólogiával és az egyszerű józan ésszel, a Szentirással és az istentelenségeknek és esztelenségeknek azzal a gyüjteményével, amely a talmud. Be fogom bizonyitani, hogy minden hivalkodástok hazug, be fogom bizonyitani, hogy tele vagytok babonákkal és bübájosságokkal, be fogom bizonyitani, hogy még a Mózes parancsolatait se tartjátok be, hanem hozzátesztek és elvesztek belőle, kicsavarjátok az értelmét és meghamisitjátok.

Ruben tehetetlenül vonaglott az Ábrahám karjainak a szoritásában. Ábrahám befogta a száját, de az Ábrahám rettenetes tenyerén is áttört a tajtékzó dühének egy felhördülése.

– Sziszegsz kigyó? – kérdezte Gregorovius mester. Azt állitottam, nagytekintetű biróság, hogy ezek az elveteműlt tévelygők hozzátesznek még Mózes parancsához is. Bizonyitom… Feleljetek nekem, ti zsidók, igaz-e, hogy zavaros és rendtartás nélkül való imáitok között van ez az ima is, amelyet kezetek mosása után szoktatok elmondani: „áldott légy te Isten, a mi Istenünk, a Világ Királya, aki a te parancsolataiddal megszenteltél minket és megparancsoltad nekünk, hogy megmossuk tisztán kezeinket?“ Feleljetek. Szoktátok-e ezt imádkozni, igen vagy nem?

A zsidók hallgattak. A városbiró rájuk szólt:

– Feleljetek. Szoktátok? – Sámuel!

– Szoktuk, – mondta halkan Sámuel.

– Tehát szokták, – kiáltott Gregorovius. De kérlek és kényszeritlek, mondjátok meg nekem, hol parancsolta meg ezt az Isten? Melyik részében található ez a Szentirásnak? Én megmondom nektek. Sehol. – Esztelen és izetlen koholmány ez is, mint talmudjuk, kabalájuk, imaszijjaik, imaköpenyegük, minden ünnepük és egész szertartásuk. Mit szóljunk hozzá, nagytekintetű biróság, ha esztelen talmudjukban azt olvassuk, hogy maga az Isten is imaszijjat és imaköpenyt visel? Ha azt olvassuk, hogy az Isten a leviatánnal játszadozik? Ha azt olvassuk, hogy rabbinusokkal vitatkozik és a rabbinusok rábeszéléseinek enged? Mit várjunk a kereszténységgel szemben ilyen elvakultaktól, akik az Uristenről nem átallanak eféle esztelen költeményeket költeni?

A terem hátsó részében megjelent néhány városi szolga, aki ételeket hozott. Gregorovius mester megfékezte a maga patakzó ékesszólását, habozott egy kicsit, azután a birósághoz fordult és igy szólt:

– Eresszük el most nyomorultakat, nagytekintetű biróság, hadd töltsék meg bendőjüket. De vegyük eszünkbe, hogy nincs a rabbinusi esztelenségnek és a zsidó babonaságnak határa. Mert hinné-e valaki, hogy ha majd hasukat kiüresiteni akarják, szegény bolondok, még ez sem megy babonaság nélkül? Látom, nagytekintetű biróság, senki sem akarja hinni. Hát itt van Németországban nyomtatott ritualéjuk; ez mindjárt a harmadik levélen azt tanitja, hogy amikor négy ölnyire vannak attól a helytől, ahol amaz alkalmatlan terhet lerakni akarják, akkor állapodjanak meg. Miért? Bizony nem másért hanem mert a bolondos, babonás zsidónak épen itt, ezen a furcsa helyen könyörgést kell elmondania: visszatekintvén az öriző Angyalokra. Azt mondja ilyenkor a zsidó: „Oh dicsőséges angyalok, a felséges Istennek szolgái, őrizzetek meg engem, segitsetek meg engem, várjatok meg engem, mig bemegyek és visszajövök.“ Mi a könyörgés oka? Elhitetik magukkal esztelenűl babonás együgyűek, hogy ama tiszta Lelkek, az Angyalok nem mehetnek be olyan tisztátlan helyre. Azt hiszi a zsidó, hogy mialatt a természet elhalaszthatatlan közrobotját elvégzi, kint várnak rá az angyalok a házikó előtt.

A biróság tagjai harsogva nevettek. Gregorovius mester várt, azután igy szólt:

– Megmutattam őket igaz mivoltukban, nagytekintetű biróság. És most hadd menjenek bendőjüket megtölteni.

A városbiró intett a zsidóknak, hogy mehetnek. A zsidók a keserű szégyentől halálfáradtan indultak lefelé. A darabontok lekisérték őket a pincébe, ahol szabad volt enniök. A biróság tagjai felélénkülten üdvözölték Gregorovius mestert, azután elmentek uzsonnázni és uzsonna közben sokat nevettek a zsidókon, különösen akkor, amikor Gregorovius mester ujabb részleteket beszélt el a zsidók ritualéjából és talmudjából.

Tamás gróf ezalatt egyedűl és töprengve sétált a városháza előtt. Mikor a biróság ismét összeűlt, és a zsidókat behajtották a terembe, a tekintete akaratlanul is a nőkre siklott és megpihent Juditon. Ez a gyengeség már a tárgyalás első felében is megzavarta; most mély megszégyenűlést érzett miatta és kiadta az parancsot, hogy a gyerekeket és a nőket, akik zajongásukkal csak hátráltatják a tárgyalást, vigyék vissza a pincébe. A nőket és a gyerekeket erre visszavitték a pincébe és csak a férfiak maradtak a biróság előtt.

– Bazini zsidók, – szólt azután a városbiró, – hallottátok: rettenetes bűn vádjával terhelten álltok itt előttünk. Figyelmeztetlek benneteket: szálljatok magatokba, adjátok fel ősi nyakasságtokat, mert az igazság ugy is ki fog derűlni és csak a töredelmes bűnbánat enyhitheti bűnötök megitélését. Azzal vádoltattok, hogy Meylinger György kilenc éves János fiát kegyetlenül megöltétek, bűnös babonából vérét vettétek, a vért cudar bűbájosságaitokra egyrészt magatok használtátok, másrészt idegen zsidóknak tovább adtátok. – Erre a vádra kell felelnetek.

A zsidók kis csoportja megremegett a felindulástól. Közülök azonban ismét Mihály lépett elő.

– Én, mint ennek a községnek az előljárója, erre a rettenetes vádra azt felelem, hogy mi a meggyilkolt fiút nem is láttuk, a megöletéséről addig, amig bennünket ide be nem hoztak, nem is hallottunk, hogy mi az egy igaz Isten szine előtt hajlandók vagyunk megesküdni, hogy… Az Úr szine előtt esküszöm rá, hogy ártatlanok vagyunk.

Mihály elveszitette a nyugalmát és reszketve kiáltotta esküjét felfelé, a nagy terem boltozatán túlra, valahova a magasságba. A zsidókból kibuggyant a reszkető izgalom és a Mihály szavai után egy harsanó dühorditás csapott fel remegő csoportjukból, bizonykodás, eskü, könyörgés, fenyegetőzés, az ártatlanságuk felüvöltő, siró erősitése. A biróság tagjai, a bazini polgárok és a többiek megrázottan ültek a helyükön és megütödve néztek a zsidókra. Pongrác András zavarodottan kereste, mit mondjon. Gregorovius mester azonban előrehajolt és igy szólt:

– Nem gondoljátok azt zsidók, magatok is, hogy felette gyanus dolog, hogy ilyen nagy ingerültséggel tiltakoztok a vád ellen?

Mihály magából kikelve toppantt Gregorovius mester elé.

– Ha pedig nem tiltakoznánk felindultan, te zagyva fecsegő, – orditotta, – akkor azt mondanád, az a gyanus, hogy nem tiltakozunk felindultan.

A városbiró ekkor megtalálta, mit kell mondania és szigoruan rendreutasitotta Mihályt. Gregorovius mester a biróság tagjaihoz fordult és igy szólt:

– Lám, az agyafurt zsidónak mindenre meg van a felelete. De én majd megmutatom nekik, hogy az igazságot nem lehet sem eltakarni, sem eltüntetni, sem meggyilkolni, sem eltemetni.

Mihály bocsánatot kért, amiért elragadtatta magát. Őszintén bánta is a hirtelenkedését. Hozzá volt szokva, hogy mindenki egy bizonyos megbecsüléssel beszél vele. Műhelyi bőrkötényében szokott volt járni; a testi munka szerény méltósága szokta védeni; amióta börtönben volt, külön is elhatározta és a többieket parancsolóan rábeszélte, hogy a tárgyaláson nyugodtan viselkedjenek. És most ő ragadtatta el magát elsőnek. Hogyan kell helyrehozni ezt a hibát?

– Nagyságos gróf úr! Nagytekintetű biróság! – mondta a felindulásával küzködve. Negyedik Béla király törvénye és szabadságlevele szerint, amelyet számos királyunk, legutóbb második Ulászló és második Lajos király megerősitett, a magyarországi zsidók felett főbenjáró ügyekben a nádor vagy a tárnokmester, helyettük a budai királyi várnagy itélkezik. Minthogy itt főbenjáró váddal vádoltatunk, alázattal kérem, méltóztassék intézkedni, hogy illetékes biránk elé kerüljünk.

Tamás gróf szótlanul intett Gregoroviusnak.

– Negyedik Béla király zsidótörvénye, – mondta Gregorovius mester szárazon, – nem országos törvény, hanem kegyelmi cselekedet. Maguk a zsidók sem állitják, hogy dicsőségesen uralkodó Ferdinánd királyunk ezt a szabadságlevelet, ezt a királyi kegyelmi cselekedetet megerősitette volna, amint például második Lajos király megerősitette. Ebből az következik a jogtudomány álláspontja szerint, hogy a zsidók minden jogukat elvesztették, a teljes jogtalanság állapotában vannak, nem hivatkozhatnak tehát semmiféle privilégiumra, és peres eljárásban egyáltalán nem kivánhatnak és nem követelhetnek semmit.

A biróság tagjai komoly fejhajtással erősitették meg a vélemény helyességét.

– Ha ez igy, van – mondta Mihály nehéz lélekzetvétellel, – akkor a jogtalanná vált zsidók felett érvénybe lép a római császár tulajdonjoga. A jogtudomány tanitása az, hogy mivel Zsidóországot a római császárok győzték le, a zsidók a római császárok utódainak birtokába jutottak. A római császárok utóda a német nemzet szent római birodalmának dicsőségesen uralkodó császára: Károly császár. A zsidók a császári kamara tulajdonai. Kamaraszolgák. Alázattal kérem tehát, hogy bennünket a római császár itélőszéke elé méltóztassék utalni.

– Világos, – szólt erre Gregorovius mester, – hogy ennek a kivánságnak a teljesitése már az egyszerü józan észbe is beleütköznék. Károly császár őfelsége messze van. Ha a zsidókat az itélőszéke elé akarnánk juttatni, az nemcsak az időnek, hanem az igazságnak is felesleges elvesztegetésével járna, mert mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy a zsidó pénz felhasználná ezt a halasztást az igazság elhomályositására, a vádlottak kiszabaditására, a bűnösök megmentésére. Károly császárt egyébként Ferdinánd király képviseli. Ferdinánd királyt a bazini grófok ő nagyságaik. Ők a zsidók felett itélkezni nem óhajtanak. Minthogy az elkövetett szörnyü bűn azonban megtorlatlanúl nem maradhat és valakinek itélkeznie kell, megalakúlt ez a biróság, melynek az itélkezést a bazini gróf urak átengedik. Népitélet fogja eldönteni, mi történjék a szörnyü bünnel vádolt zsidókkal. Ennek az eljárásnak a helyessége bibliai példákkal, számos egyházatyának és tudós doktornak a véleményével igazolható. És amikor a zsidók semmis ürügyek alatt a császár elé vagy koholt jogcimen a nádor elé kivánkoznak, megsértik ezt a biróságot, mert eleve azt vetik az arcába, hogy nem biznak a szigoru igazságszeretetében és tiszta itélethozatalában.

Mihály halkan sóhajtott egyet, azután azt a kérést terjesztette elő, legyen szabad jogvédőt fogadniok, aki érdekeiket képviseli és segit nekik az igazság kideritésében. A biróság tagjai várakozva néztek Gregorovius mesterre. Gregorovius mester most felugrott.

– Jogvédőt kivánnak a zsidók? – kiáltotta haragosan, – mert azt semmiféle vádlottól nem szokás megtagadni? Azt kérdezem én erre: volt-e jogvédő a szerencsétlen és boldogtalan Meylinger János mellett, amikor irgalom nélkül meggyilkolták? De továbbmegyek és azt kérdezem: van-e itt valaki, aki Meylinger Jánost, vagy gyászbaborult, örökre megszomoritott, reménységes, szép fiuktól megfosztott szüleit képviseli? Nincs. Maguk a zsidók sem mondhatják, hogy van. Ez nem olyan per, ahol előterjesztésekkel, felebbezésekkel, halasztásokkal, replikákkal, duplikákkal, csürésekkel-csavarásokkal lehet dolgozni. Itt a biróság minden tagja egyre törekszik: az igazság kideritésére és a bűnösök megbüntetésére. Ha tehát a zsidók nem akarják magukat eleve bünöseknek elismerni, azt ajánlom, ne próbáljanak tovább csűrni és csavarni, hanem éljenek azzal a joggal, amelyet a biróság megad nekik: védjék magukat a szörnyű vád ellen, amely terheli őket. Ha ártatlanok: megvédhetik magukat. Ha nem akarnak védekezni: beismerték a bűnösségüket.

A városbiró erre komolyan megintette a zsidókat, ne akarjanak kibúvókkal élni és ne sértegessék oktalan kérelmeikkel a biróságot, azután ismét Gregorovius mesternek adta meg a szót, aki röviden elmondta a biróságnak a gyilkosság történetét.

– A biróság tagjai, – szólt egyebek között, – látták a szerencsétlen áldozat holttestét. Nem feltünő-e az a gonosz szakértelem, amellyel a számos sebet ejtették rajta és amellyel ereit felnyitották? Nos, pénteken szokatlan vendégük érkezett a bazini zsidóknak: Zakariás zsidó orvos és seborvos. Miért jött ide Bazinba, ahol semmi keresnivalója nem volt? Amikor megérkezett – tanu van rá – azt mondta Mihálynak, a zsidók előljárójának, hogy valakinek meg kell halnia. Kinek kell meghalnia? Miért kell meghalnia? Azok után, amik történtek, nem kételkedünk benne, hogy ebben az évben a bazini zsidókra volt kiróva az a kötelesség, hogy keresztény vért szerezzenek és hogy Zakariás azért jött, hogy a bazini zsidókkal együtt elvégezze azt, amit halaszthatatlan kötelességként rótt ki rájuk a minden országhatáron át szövetkezett zsidóság. Délután látták már megbizható tanuk, hogy egy zsidó csalogatta a kis Meylinger Jánost. Később egy zsidó nagy csomagot vitt be a Mihály pincéjébe. Oda, vagy a zsinagógájukba később összegyülekezett az egész zsidóság, és ekkor történt meg a mindennél kegyetlenebb gyilkosság. Aki kétségbe vonná, hogy a gyilkosságnak a vérvétel volt a célja, annak azt felelem: mondja meg, hová lett akkor a vér. Sem a pincében, sem a zsinagógában semmi nyoma. Tehát gondosan felfogták. Tehát elvitték valahová. Nemcsak gyilkosság történt, hanem zsidó vérgyilkosság.

A zsidók haragtól és kintól reszketve hallgatták a Gregorovius mester szavait és néha egy-egy felhördüléssel félbeszakitották. A városbiró megintette őket, maradjanak csendben, azután felszólitotta Zakariást, lépjen a biróság elé. Zakariás eddig Józsefre és Ábrahámra támaszkodott és most halkan azt felelte, hogy ha a biróság ki akarja őt hallgatni, engedjék leülni, mert az aggkor gyengesége miatt nem tud a lábán állni. A városbiró Tamás grófnak egy legyintésére elrendelte, hogy Zakariásnak hozzanak széket. Zakariás leült. A biróság tagjai kényelmetlenül nézegették. Zavarta őket a nagy öregsége, zavarta őket a hófehér haj, amelyre megszoktak bizonyos tisztelettel tekinteni. Zakariás ezután elmondta, hogy Bazinba ugy került, hogy Trencsénből igyekezett haza Pozsonyba és az uton nagy gyengeség fogta el. Hogy éppen Mihályhoz tért be, annak az a természetes oka, hogy Mihály az itteni zsidók előljárója; feltételezhette, hogy Mihály szivesen befogadja; nem tételezhette fel ellenben, hogy például Gregorovius mester szivesen látná.

– Ami továbbá azt illeti, hogy én Mihálynak azt mondtam, hogy valakinek meg kell halnia, – valóban ezt mondtam; és bizonyára meg is kell halnia valakinek. Nekem kell meghalnom, tisztelt urak; – nagy kort éltem és legfeljebb nehány napom van még. Ezt mondtam Mihálynak, ezt mondom most is, Ennyi az igazság abból, amit a magiszter ur elmondott. Minden egyéb: mese, kitalálás, álomlátás, fecsegés. Én mindezt könnyen vehetném, és ha csak magamról lenne szó, arra se szedném össze hanyatló erőmet, hogy bár egy szóval is feleljek rájuk. Én tőlem a nagytekintetü biróság és akármilyen földi hatalom már csak egy pár rövid napot vehet el. De rajtam kivül vannak itt mások is. Ezért azt mondom: én sok évtizeden át nappal és éjjel abban fáradtam, hogy szerény tudásommal mások bajain segitsek; akiket ingyen gyógyitottam azok között volt zsidó is, de sokkal több volt keresztény, amint azt talán az egész vidéken tudják, de amint a pozsonyi urak, gondolom, megerősitik.

A két pozsonyi kiküldött szótlanul bólintott.

– Az elmult hosszu évekre és évtizedekre hivatkozom, amikor azt kérdezem: elgondolható-e, elképzelhető-e, feltételezhető-e, hogy én egy ilyen élet után az öregségemet, az életem végét, az utolsó napjaimat egy ilyen oktalan, esztelen, ostoba bünnel szennyezzem be? De a multon kivül van jövő is. A zsidók hite épen ugy azt tartja, mint a keresztényeké, hogy ha az ember meghal, akkor egy magasabb biróság előtt kell számot adnia a tetteiről. Én nemsokára ez elé a magasabb biróság elé lépek. És abban a tudatban, hogy ott kell számot adnom róla, esküszöm mindenre, ami nekünk vagy másoknak szent: a bazini zsidók ártatlanok abban a bünben, amelyel vádolják őket.

Nagy csend volt. A zsidók csoportjában egy fojtott hang hallatszott, mintha valaki felzokogott volna. Tamás gróf komor feszültséggel bámult Zakariásra. A biróság tagjai lesütötték a szemüket, ide-oda mozogtak a helyükön, keresgéltek valamit az asztalon vagy igazitottak valamit a ruhájukon. Gregorovius mester azonban kiegyenesedett, mint aki harcba akar szállni és nyugodtan megszólalt:

– A zsidó eskü értékét mindnyájan ismerjük. Nagyon jól tudjuk, hogy a szidó rabbinusok tanitása szerint, érdemet szerez magának az, aki a keresztényt hamis eskűvel becsapja.

– Nem igaz, – szólt nyugodtan Zakariás.

– Majd erről egyébként még beszélünk. Most ami ezt a fennen dicsekedve emlegetett multat illeti: nagy gyengesége, fogyatkozása és hibája a kereszténységnek, hogy a zsidó doktorokat keresztény betegek közelébe engedi. Hogy is lehet feltételezni, hogy egy zsidó segiteni akarjon egy keresztényen? Bünt követ el az a keresztény, aki a zsidó orvost házába ereszti.

– Tudja-e magiszter úr, hogy ő szentségének, Kelemen pápának kicsoda az orvosa? – kérdezte Zakariás.

– Nem tudom.

– De én igen: egy Mortara nevü zsidó. És nemcsak őszentsége bizta rá egészsége gondozását zsidó orvosra, hanem zsidó orvosa volt tizedik Leó pápának, második Gyula pápának és hatodik Sándor pápának is.

A biróság tagjai meglepetve néztek Gregorovius mesterre. Gregorovius mester felugrott. Kopott pergamenszinü arca tűzben égett; kis szeme szikrázott.

– Mindnyájan tudjuk, – mondta felhevülten, – hogy emberi gyengeségek, könnyelmű mulasztások és bűnös elnézések következtében veszedelembe jutott maga az egyház is és hogy az egész kereszténységet kárhozatos hitromlás fenyegeti. Ütött az utolsó óra, hogy magunkhoz térjünk. Ébredjünk fel, és lássuk meg, hogy minden eretnekségnek, hitszakadásnak és az örök igazságok ellen való lázadozásnak az eredete az, hogy megtürjük magunk között még azokat is, akik a megfeszitett Krisztus nyilvánságos ellenségei. Ha erre egyszer ráébredtünk: vessük fel csak egyszerű józan ésszel azt a kérdést, mi az oka annak, hogy a zsidók olyan nagyon törekszenek az orvosi mesterségre, holott ravasz és kegyetlen természetük sokkal inkább a kereskedésre és az uzsorára vonzza őket?

Zakariás elmosolyodott. Szomorú mosolygással ingatta fehér fejét, azután melankolikus öngúnnyal csendesen odavetette Gregorovius mesternek:

– Dat Galenus opes.

– Igen, – szólt Gregorovius mester, – kincsekre is vágyódik a zsidó, amelyeket adhat Galenus, vagyis az orvosi tudomány, de minden kincsnél jobban vágyodik arra, amit az orvos legkönnyebben szerezhet meg: keresztény vérre. Ez a zsidónak a legnagyobb, legforróbb, legégetőbb vágya.

– Szamár! – mondta Zakariás megfékezhetetlen, mély megvetéssel.

Gregorovius mester egy mozdulattal elhallgattatta a városbirót, aki közbe akart szólni.

– Majd megfelelek én a mérges zsidónak, aki dühösen emelgeti már a szarvát, mert érzi, hogy kezemben a tudomány taglója. – Miért vágyódik keresztény vérre a zsidó? Egyrészt a keresztények elleni gyülöletből, másrészt azért, mert elvakult, istentelen tudatlanságában azt hiszi, hogy lelki üdvösségének használ, ha a keresztény vérnek bár egy cseppjét elfogyasztja. Meritek tagadni, ti zsidók, hogy gyűlölitek a kereszténységet? Meritek tagadni, hogy keresztény vérre vágyakoztok?

A zsidók remegve figyelő csoportja felmorajlott, Zakariás pedig igy szólt:

– Nagytekintetű biróság, kérem, méltóztassék meggondolni, hogy a mi szent könyveinkben, amelyekre a kereszténység is épült, nekünk még az állati vér fogyasztása is tiltva van; és ez a vértilalom olyan szigoru volt a zsidóságban, hogy, amint az előbb láttuk, még az Uj Testamentomba is átment egy időre. Hogyan lehetne tehát olyan rettenetességet elképzelni, hogy akik még az állati vértől is undorodva elfordulnak, embervér után vágyódjanak?

– Megmondom én, – kiáltotta Gregorovius mester. A zsidók, mikor bajba jutnak, azt szokták mondogatni, hogy ők csak Mózes könyveihez ragaszkodnak. De igaz-e ez nagytekintetü biróság? Hiszen én minden szem számára láthatóan és minden fül számára hallhatóan megmutattam ezen a helyen, hogy a zsidók nem ragaszkodnak Mózes törvényeihez. Belőle elvesznek. Hozzá hozzáadnak. Az Isten igaz ismeretétől elpártolt zsidóság nem Mózes törvényei szerint él, hanem a rabbinusok esztelen, izetlen, gonosz és alávaló kitalálásai szerint. Nem az Ó Testamentum az ő szent könyvük, hanem a talmud. Ennek engedelmeskednek elvakúlt nyomorúltak. A talmud pedig igenis, megparancsolja nekik, hogy a keresztényt öljék meg, ahol érik.

– Nem igaz, – mondta Zakariás.

– Nem igaz, – zudultak fel hangosan a zsidók.

– Lesujthatnálak benneteket felmorduló zsidók, – szólt Gregorovius mester, – magával a talmuddal Idézhetném azt, amit a talmudban Eleázár rabbi mond, idézhetném azt, amit Majmunidesz rabbi tanit, de akkor módot adnék nektek arra, hogy csürjetek és csavarjatok, tagadjatok és hamisitsatok. Másképen világitok hát én rá sötétségben lappangó utatokra. Miért kivánkozik keresztény vérre a zsidó, nagytekintetü biróság? Rettentő oka van, de nagyon egyszerü. A zsidók megtagadták volt Jézust és tovább vártak az igazi Messiásra. De amikor telt az idő, – irja a tudós Teofilusz barát, aki maga is megtért zsidó – feltámadt bennük az a félelem, hogy hátha a nazaréti Jézus, Mária fia mégis az a Megváltó, akire apáik vártak. Az istentelen rabbik jól tudták, hogy ő volt az, de a kevélységük és szivük keménysége nem engedte, hogy ezt beismerjék. A zsidók azonban egyre jobban rettegtek az örök kárhozattól. Tudjuk, hogy a legnyomorultabb lélek is sóvárog a megváltásra. Mit gondoltak ki tehát az istentelen és esztelen rabbik, hogy a zsidókat visszatartsák a kereszténységtől, de az üdvösségben megis részeltessék? Nagyon jól ismerték ők Szent Pál tanitását, aki megmagyarázza, hogy minden keresztény egy szellemi testnek a tagja, a test feje Krisztus és a test a Krisztus testével az Oltáriszentségben tápláltatik. „Egy test vagyunk mindnyájan, akik egy kenyérben részesülünk,“ – úgymond Szent Pál a korintusiakhoz és efezusiakhoz irott levelében. Tudták ők azt, hogy – mint az Úr megmondta – éltető erő hatja át a főt és a tagokat, miként a szőllőtőt és a szőllővesszőt. Mit gondoltak már most ki az elvetemedett rabbinusok? Ha nem lehetünk részesek Krisztus engesztelő vérében, vegyünk akkor egy keresztényt és az ő vére által, nekünk is részünk lesz a megváltásban. Rettentő gondolat nagytekintetü biróság, de rettentő a zsidó gyülölet és a zsidó konokság is. Ha ezt tudjuk: megértjük-e akkor, hogy a legyilkolt áldozat vérének semmi nyoma nincs? Bizony megértjük. De ha tudjuk, hogy a keresztény vér erre kell nekik saluti animarum ipsorum judeorum, akkor kezdjük megérteni azt is, hogy egy öreg ember, aki gőgösködve emlegeti közeli halálát, miért tesz meg nagy utazást és miért teszi ki magát még a legnagyobb veszedelemnek is azért, hogy mielőtt meghalna, mégegyszer keresztény vérhez jusson. Közeledik számára a nagy itélet. Retteg; és be akarja lopni magát az üdvözülésbe. És bizonyára bejut érte az örök kárhozatba. – Ezt felelem a szenteskedő, alakoskodó, tévelygő, örők kárhozatra méltó öreg zsidónak.

Zakariás elnevette magát. Előbb türelmesen hallgatta Gregorovius mestert, az utolsó mondatainál lehajtotta a fejét a mellére és most halkan nevetett. A biróság tagjai megütődve néztek rá, a városbiró pedig felszólitotta, hogy viselkedjék értelmes emberhez méltóan.

– Bocsánatot kérek, tisztelt urak, – mondta Zakariás derülten, – de a tudós magiszter olyan ludszárnyon bukdácsoló együgyűségeket eregetett itt fel, hogy nem tudtam nevetés nélkül megállani.

– Azt nem lehet mondani, hogy ezek olyan együgyüségek volnának, Zakariás, – mondta a városbiró komolyan.

– Már bocsánatot kérek, vagy hiszek abban, hogy Jézus a Messiás, vagy nem.

– Hiszel benne? kérdezte a városbiró.

– Nem hiszek. De akkor hogyan hihetném azt, hogy egy keresztény fiu vérének néhány cseppje elég az üdvözülésemhez?

– Tele vagytok ti zsidók mindenféle babonával és esztelen bübájoskodással, – mondta habozva a városbiró.

– Lehet, hogy vannak babonáink. Ilyen babonánk nincs.

A biróság tagjai mozgolódtak. Az egyik pozsonyi kiküldött megszólalt:

– De azt nem tagadhatjátok ti zsidók, hogy gyűlölitek a Krisztust?

A zsidók mereven figyelő csoportja megremegett. Ábrahám rátapasztotta a tenyerét a vonagló Ruben szájára, hogy a dacos kiabálását elfojtsa. Zakariás lassan válaszolt:

– Nem gyülöljük, csak nem hiszünk benne.

– Aki nem hisz benne, az gyülöli. Akkor pedig gyűlölitek az egész kereszténységet, amely maga a Krisztus. És a keresztények elleni gyűlöletből akkor minden kitelik tőletek.

– Nagytekintetű biróság, mondta Zakariás, – érzem, hogy fogynak az erőim és hamarosan már igy ülve sem tudom tartani magamat. Amig még erőm van a szólásra: arra kérem az urakat, ne higyjenek annak az esztelen vádnak, amely ellenünk emeltetett, ne terheljék meg a lelküket avval, hogy ártatlanokat elitélnek. Gondolják meg, hogy a kereszténység is a zsidóságból keletkezett és hogy latin irók tanusága szerint a pogány Rómában a keresztények ellen is emeltek ilyen tudatlanságból és rosszindulatból keletkezett szörnyű vádakat. A főtisztelendő úrhoz fordulok, erősitse meg, amit mondok.

A bazini plébános szótlanúl intett igent.

– Épen ezért, – mondta Zakariás, – maga az egyház volt az, amely a zsidókat az eféle vádak ellen többször védelmébe vette. Ince pápa és Gergely pápa ebben a bölcs nagylelkűségben annyira ment, hogy különböző időkben pápai bullákat bocsájtottak ki, amelyekben eltiltották, hogy a zsidók a vérvétel vádjával illettessenek.

A városbiró meglepetve fordúlt a plébánoshoz.

– Igaz ez, főtisztelendő ur?

– Igaz, – felelte a plébános.

A biróság tagjai nagyon meg voltak lepetve. Némelyek sietve cserélték ki szomszédaikkal az észrevételeiket, mások áthajoltak az asztalon, általános mozgolódás és felzsongó beszélgetés támadt. Gregorovius mester az asztal bal végén, székében hátradűlve ült és fénylő diadalmosollyal szemlélte az általános mozgolódást. Egy ideig várt, azután lassan felállott. A beszélgetés erre elhallgatott. A csendességben Gregorovius mester még mindig várt. Mikor a városbiró feléje hajolt, azzal, hogy megkérdezi, mi mondanivalója van, akkor hirtelen megszólalt:

– Most a kezemben tartalak, álnok zsidó, – mondta emelt hangon. Magad adtad magad a kezemre, mert elvakultságodban és szemtelenségedben merészeltél az egyházra hivatkozni. Ha te kérdeztél, majd én is kérdezek. Kérdem, főtisztelendő úr, benne van-e a római mártirologiában Szent Vilmos neve? Kérdezem, benne van-e Szent Werner neve?

– Benne van, – felelte halkan a plébános.

– Bizony benne van, – szólt Gregorovius mester. És én most a tudomány fáklyájával kezemben meg fogom világitani a multat ugy, hogy fény derűljön a jelenre is.

Könyveket rakott maga elé az asztalra, felvett közülök egyet és igy folytatta:

– Monsa Róbert krónikás jelenti, hogy 1100-ban husvét ünnepén Bloisban több zsidó Krisztus elleni gyülöletből megölt egy gyermeket. A gyilkosokat Theobald, Chartres grófja tűzhalálra itélte.

Másik könyvet vett fel és lapozott benne.

– Az angolországi Norwichban történt, 1144-ben, hogy zsidók halálra kinozták Szent Vilmost. – Franciaországban történt 1179-ben, hogy a zsidók Pontoise kastélyában megöltek egy fiút, akit a párisi nép utóbb Szent Richard néven tisztelt. – Lincolnban történt 1225-ben, hogy az akkor éppen kilenc éves Szent Hugót a zsidók Joppinus rabbi házában megölték. – A németországi Bacharachban történt 1287-ben husvét táján, hogy a zsidók a tizennégy éves Szent Wernert megölték; tüskebokrok közé dobták; ott találták meg Isten rendeléséből arrajáró katonák, akiket csodálatos fényesség és páratlan illat vonzott a holttest felé.

Gregorovius mester letette a könyvet.

– Elég ez? – kérdezte nyugodtan. Mert felsorolhatnék még sok más mártirt, akik mind a zsidók keze által pusztultak el. De áttérek a mi korunkra, amikor az emberi nem haladása szemmel látható és amikor a tudomány fénye elterjedt az egész világon.

Ujabb könyvet vett fel.

– Tirol tartományában Rinn faluban 1462-ik évben a zsidók megölték a három éves Oxner Andrást. – De lépjünk még közelebb korunkhoz. A Németország és Olaszország határán levő Trientben 1475. nagyhetében a zsidók megölték a húsz hónapos Gerber Simont. Ennek a pernek minden irata meg van. Meg vannak a zsidók vallomásai, és belőlük tudjuk, miért kell a zsidóknak a vér és hogyan használják fel. – De tudunk mást is. Tegyünk még egy lépést, és időben és térben ugyszólván megérkeztünk a bazini zsidók bűnéhez.

Lassan felvette az utolsó könyvet, a bal kezével felemelte és a jobbkeze kifeszitett mutatóujjával rámutatott.

– Itt van, – mondta, – a tudós Bonfinius könyve. Hol történt az a gyilkosság, amelyet leir? Nem másutt: Nagyszombat városában. Mikor? Az 1494-ik esztendőben. Tizenkét zsidó férfi és két zsidó asszony egy nemes ifjat ölt meg ott. A zsidókat bünükért elégették (megerősithetik a nagyszombati urak, akik szájhagyomány utján hallhatták.)

A két nagyszombati küldött igent intett.

– Mit vallottak ki a zsidók Nagyszombatban, amikor kinok között kérdésre vonattak? Miért szomjuhozzák annyira a keresztény vért? Azt mondja Bonfinius: „Négy okát adták és vallották ennek: 1. Hogy régi hagyomány légyen az őnáluk, hogy a keresztény vér igen hasznos a környülmetéléskor a zsidó gyermek vérének megállitására és a sebnek gyógyulására. 2. Ha a keresztény vérrel összveelegyitett pogácsából a zsidó eszik és abból más személynek is ad, azt a maga szerelmére gerjeszti. 3. Mivelhogy a zsidóknál valamint az asszonyok, ugy a férfiak is havi vérfolyást szenvednek, nagy orvosság e nyavalyában a keresztény vérnek megivása. 4. Régi, de titkos törvényük szerint tartoznak a zsidók esztendőnként egy keresztényt megölni és annak vérével az Istennek áldozni; ez a sors ebben az esztendőben a nagyszombati zsidókra szállott.“ Ki mondja ezt nagytekintetü biróság? Én mondom talán? Bizony, nem én, hanem a tudós Bonfinius. Ki vallotta ezt? A zsidók ellenségei talán? Nem, maguk a zsidók. Régi, de titkos törvényük szerint tartoznak a zsidók esztendőnként egy keresztényt megölni. Ki végzi el e rettentő hóhérlást? Egyszer ez a község, máskor a másik. Egyezernégyszázhetvenötben Trient. Éppen az a város, amelyből ez a konokul hallgató Dávid-zsidó nemrégiben visszaérkezett. Ezernégyszázkilencvennégyben Nagyszombat: az a város, amely felől a tettető, öreg Zakariás ide érkezik. És ezerötszázhuszonkilencben? – Dávid meghozta a parancsot Bazinba. Zakariás megsürgette a parancs végrehajtását, mert öreg, reszket a haláltól és minden áron be akarja lopni magát az üdvözülésbe. A vért kiontották. Egy részét maguk fogyasztották el, más részét tovább küldték, hogy a rabbinusok osszák ki a zsidóságban. Akinek szeme van, az lásson. Aki nem akar látni, az kössön mindjárt szerződést a zsidókkal, hogy évenként elad nekik lemészárlásra egy keresztény gyermeket. Én az én keresztény testvéreim vérét pénzen el nem adom. Én állitom, vallom és hirdetem: ezerötszázhuszonkilencben a bazini zsidók gyilkoltak és bizonyára méltók éppen ugy a halálra, mint a nagyszombatiak, vagy a trientiek.

Leült. A biróság tagjai feszült figyelemmel hallgattak; most elkomolyodva mérlegelték azt, amit hallottak. Egy-egy halk megjegyzést váltottak, és pillantásuk időről-időre idegenkedően, kérdően, felelősségrevonóan tért vissza a zsidókra. A városbiró megkérdezte Zakariást, mit tud felelni arra, amit most hallottak. Zakariás összeroskadtan ült a székén. A nehéz bágyadtság, amely ellen eddig még nagy erőfeszitéssel tudott védekezni, most egészen megrohanta. A két kezével belekapaszkodott a szék karfájába, hogy le ne essen. A szemét becsukta. A városbiró kérdésére csak egy szótlan fejrázással tudott felelni.

Kint alkonyodott. A városbiró összenézett a biróság tagjaival és készült rá, hogy a tárgyalást mára berekeszti és a zsidókat visszaküldi a börtönbe. Ekkor hirtelen előlépett Dávid. Eddig hallgatott. Komoran nyelte fel-feltajtékzó dühét és sebesnek és összetörtnek érezte az egész testét attól a gyötrelmes erőfeszitéstől, a mellyel nyugalmat kényszeritett magára. Most nem birta tovább. Igy végződjék ez az első nap? Igy menjenek vissza a sokszoros tehetetlenségbe, a tehetetlenségnek abba a poklába, amely ez a pincebörtön itt alattuk? Odatoppant a hosszu asztal elé és felemelt fejjel kiáltotta:

– Városbiró úr! Főtisztelendő úr! Választ kérek erre a kérdésre: hihető-e hogy egy zsidó épen akkor kövessen el ilyen bünt, amikor amugy is meg akart keresztelkedni?

Kis szünet támadt. Nagy csendesség.

– Nem hihető, – mondta azután habozva a városbiró.

– Semmiképen se hihető, – mondta felélénkülve a bazini plébános.

– Akkor kérem a biróságot, hallgassa ki tanuként a győri püspök őkegyelmességét. Én áldozócsütörtök előtt nála jártam. Neki bejelentettem, hogy meg akarok keresztelkedni. Ő megigérte, hogy maga készit elő a keresztségre és maga keresztel meg a győri székesegyházban.

A teremben mérhetetlen elálmélkodás támadt. Dávid szavai keményen pattogtak szerteszét, mint a puskagolyó, és amikor elhallgatott, mindenki úgy ült vagy állt a teremben, mintha puskagolyó érte volna. Tamás gróf hirtelen mozdulattal előrehajolt és előrehajolva bámult bele a Dávid arcába. A biróság tagjai mintha mind fel akartak volna ugrani a helyükről. A zsidók eltorzuló arccal néztek össze, és mindegyiknek egy-egy felkiáltás fagyott meg az ajkán. Zakáriás is, nehezen és lassan, felemelte fáradtan lehanyatló fejét és csodálkozva nézett Dávidra. Nagy csendesség volt. A városbiró végre Tamás gróf felé fordult, mint aki utbaigazitást keres. Tamás gróf komoran elgondolkodva hajtotta le a fejét. Ekkor egyszerre rekedten kiáltó hang hallatszott. Gregorovius mester, aki előbb megsebzett álmélkodással lendült hátra a székén, most felugrott.

– Meg akarsz keresztelkedni, azt mondod? – kérdezte kiáltva.

Dávid összevont szemöldökkel, szótlanul fordult feléje. Gregorovius mester egész testével előre hajolt és jobbkeze kinyujtott mutatóujját Dávidra szegezte.

– Mondd ezt utánam: Hiszek a Jézus Krisztusban, Isten egy fiában, ki fogantaték Szent Lélektől, születék Szüz Máriától…! Mondd! No mondd!

Dávid megremegett. Fuldokló lélekzetet vett. Szólásra nyitotta a száját, és alsó ajka reszketve vált el a felső ajkától. Tamás gróf megint előrehajolt és feszült figyelemmel meredt az ajkára. A biróság tagjai visszafojtották a lélekzetüket, Dávid egy szédülő pillantással végignézett rajtuk és minden arcot egyszerre látott, és az egész testében érezte azt a feszültséget, amely a szemekből feléje sugárzik. De a háta mögött ott voltak a zsidók. És a jelenlétüket és tekintetüket és a gondolataikat még jobban érezte; érezte a hátgerincében és az egész testében: hidegségként, megláncoltságként, tőrdöfésként. Dideregve zárta ujra össze szólásra nyitott ajkát. Összeszedte minden erejét;

– A győri püspök úr előtt akarom, – szólt dadogva, – elmondani mindazt, ami…

Harsogó, győzelmi kacagás hangzott fel. Gregorovius mester feszült előrehajlottságából kiegyenesedett.

– Nem tudta kimondani! – kiáltott a biróság felé. Ismerem én minden ravaszságtokat, cselszövő zsidók! – Tudni kell, nagytekintetű biróság, hogy szabad ám a zsidónak a rabbinusok tanitásai szerint meg is keresztelkednie. A feltétel csak az, hogy a megtérése ne legyen őszinte és hogy tovább is kárositani és megrontani törekedjék a keresztényeket. Ha ezt tudjuk, kell-e akkor csodálkoznunk azon, hogy ez a ravasz Dávid néhány nappal ezelőtt a győri püspök úrnak bejelentette, hogy meg akar keresztelkedni? Vajjon miért jelentette be? Trientből jött ő akkor. Tudta ő már nagyon jól, hogy a bazini zsidók nem halaszthatják tovább a rájuk rótt véradó megfizetését. Hát majd megfizetjük – gondolta ravaszul magában – de én jó előre gondoskodom róla, hogy büntetlenül maradjak.

Dávidnak elöntötte a vér az arcát. A düh ugy lobbant fel benne, mint a puskapor. Süket lett; az egész testét, mint valami elviselhetetlen feszültség, egy örjöngő kérdés töltötte el: meddig fogja ez az átkozott paprikajancsi kinozni őt a hangjával, a bölcsen kanyargó mondataival, az egész létével. Egy dühorditással nekiugrott Gregorovius mesternek és torkon ragadta. A teremben nagy riadalom támadt. A biróság tagjai felugráltak, a városbiró a darabontok után kiáltott. Gregorovius mester a Dávid keze szoritásában hörögve fuldokolt, amig Ábrahám oda nem ment és ki nem szabaditotta. A városbiró szólni akart, de Gregorovius mester nem engedte szóhoz jutni. Felállott és még levegő után kapkodva, kezét fájó torkára szoritva, boldogan mondta:

– Letéptem róla a jámbor katechumen álarcát. Mindenki megláthatta, mi van mögötte.

Tamás gróf hirtelen felállott, odalépett a lihegő Dávidhoz és halkan az arcába mondta:

– Csaló zsidó.

Aztán megfordult és kiment. Kint besötétedett. A városbiró keményen összeszidta Dávidot, aztán a tárgyalást mára berekesztettnek nyilvánitotta és elrendelte, hogy a darabontok vigyék vissza a zsidókat a börtönbe.

A zsidók mentek vissza a sötét lépcsőkön át a börtönbe. Lehajtott fejjel vonszolták magukat, és lehajtott, kábult fejjel ment közöttük Dávid is. Mikor a pántos ajtóhoz értek, eszébe jutott, hogy a sötét lépcső fordulói és kanyarulatai között megszökhetett volna. Vissza akart fordulni, de akkor már késő volt. A darabontok betuszkolták az ajtón. Dühös kétségbeeséssel állt meg a bezáruló ajtó előtt és haragosan marcangolta magát azzal a váddal, hogy egyik ostobaságot a másik után követi el. Ekkor ráütött valaki a vállára. Megfordult és szembenállott a hosszu, sovány, szegénységtől és epekedéstől kiszáradt Jakabbal.

– Te kutya, – mondta Jakab magánkivül, – neked köszönhetjük az egész szerencsétlenségünket. Én megmondtam előre; pedig még nem is tudtam, hogy a győri székesegyházba vágyódol. Kövekkel kellett volna agyonvernünk, mint egy kutyát…

– Elég! – szólt Dávid.

Egy megvető legyintéssel utat akart nyitni magának.

– Elég? – orditott fel akkor Ruben; – minden átok a fejeden.

Dávid felé köpött és ütésre emelte fel a kezét. Dávid megragadta a csuklóját, de ekkor más kezek ütései érték. Nem tudta, kik voltak. Izsák? Simon? Elkeseredett haraggal dulakodott velük, József a segitségére sietett, de Mihály és Ábrahám ekkor már szétválasztotta a dulakodókat. A többiek mind ott álltak körülöttük. Dávid lihegve fordult hozzájuk és mondani akart valamit. Az öreg Sámuel azonban felemelte a kezét és elhallgattatta.

– Menj, Dávid, – mondta. Semmi dolgunk egymással.

Dávid körülnézett közöttük. A pincében egy homályos mécses égett. Látta, hogy Mihály, az apósa sem akar a szemébe nézni, lesüti a szemét és elforditja a fejét. Erre ő is magasra emelte a fejét és összeszoritott, gőgös szájjal elindult a másik pincenyilásba. Megkereste Esztert, megfogta a kezét és elvitte a pincenyilás legszélső zugába. Eszter, a gyerekével a karján, szótlanul ment vele és mereven engedelmeskedett neki. A legszélső zugban letelepedtek. Egyedül voltak ott, a többiek közösségéből kizártan, közöttük és a többiek között szabadon maradt egy kis terület, de ezen a területen senki nem jött át. Ők sem beszéltek a többiekkel és velük sem beszélt senki. Később József is hozzájuk csatlakozott, miután segitett az öreg Zakariásnak lefeküdni. Mindahárman hallgattak és mozdulatlanul ültek, csak Eszter hajolt néha ölében alvó fia fölé.

A két mécsest a porkolábtól kapták a zsidók. Mikor Mihály először kért volt éjszakára valami világosságot, a porkoláb kinevette és azt mondta, hogy nagyon drága az olaj. Mihály pénzt igért neki. A porkoláb erre elhozta a két mécsest és meglepetve nézegette a pénzt, amelyet Mihály a kezébe nyomott. Mihály erre beszélgetni kezdett vele és megkérdezte, nem tudna-e nekik irószert és papirost szerezni. A porkoláb megigérte, hogy szerez és estére be is hozta az irószert és a papirost. Átvette érte a pénzt és várakozott. Mihály erre óvatosan azt kérdezte tőle, nem lenne-e e lehetséges, hogy ők leveleket küldjenek Pozsonyba és Bécsbe. De bizony az nagyon lehetséges, felelte a porkoláb. Tudna e olyan megbizható embereket találni, akik a leveleket elviszik? – kérdezte Mihály. Ha az embereket jól megfizetik, akkor a levelek bizonyosan eljutnak oda, ahova el kell jutniok, – felelte a porkoláb. A zsidók erre felindultan nekiültek a levelek megirásának. A porkoláb jött és közölte, hogy az emberek már megvannak. Mihály maga szeretett volna az emberekkel beszélni, de a porkoláb azt mondta, hogy az emberek Tamás gróftól való féltükben nem mernek idejönni. De csak bizzák őrá a leveleket, ő majd átadja őket azoknak a megbizható embereknek. Mihály igy nem tudott mást tenni, mint hogy a leveleket és a pénzt átadta a porkolábnak. A porkoláb odakint a leveleket eltépte, a pénzt megtartotta. Félt Tamás gróftól, aki megfenyegette azzal, hogy leütteti a fejét, ha a zsidókkal megvesztegetteti magát, de viszont azt gondolta, hogy kár lenne a pénzt a zsidóknál hagyni. Derült lélek volt, vidám borivó, aki nem szerette a kinos összeütközéseket és az elkeseredett harcokat. Azt a megoldást, amelyet választott, minden lehető megoldások között a legkitünőbbnek találta, sokkal kitünőbbnek annál, mint ha megtagadná a zsidók kérését, vagy mint ha Tamás grófnak adná át a leveleiket. Igy a következő napokban még több üzenetet, levelet és megbizást vett át a zsidóktól és ugy érezte, hogy nemcsak a törvénynek nincs nála lelkesebb szolgája, hanem a nyomorult zsidóknak sincs nála nagyobb jótevője.

Zakariás végigfeküdt a földön és ugy érezte, hogy az az ájulás, amely fenyegeti, most már maga a halál lesz. Rövid fekvés után azonban ismét magához tért, és amikor evett is valamit, egészen felüdült. Józsefet ekkor elküldte Dávidhoz, hogy Dávid ne legyen teljesen egyedül, ő pedig odahivta maga mellé Juditot. A férfiak ekkor Sámuelt és Mihályt vették körül, akik a leveleket irták, Zakariás pedig csendesen beszélgetett Judittal. Eleinte óvatosan kerülték a Dávid nevét, de azután Judit megérezte, hogy Zakariás nem haragszik Dávidra azért, mert a győri székesegyházban meg akart keresztelkedni. Erről halkan elbeszélgettek előbb, aztán mindketten elhallgattak.

– Gyerekkoromban, – mondta hirtelen Judit, – én sokszor voltam keresztény templomban.

– Hogyan, Judit? – kérdezte Zakariás.

– Egyszer elmentem az apácák temploma mellett és hallottam az apácákat énekelni. És nem tudtam a vágyódásnak ellentállni és belopóztam a templomba, hogy az éneket jobban halljam…

– Azután mi történt Judit? Kikergettek?

– Egyszer parasztgyerekek ki akartak kergetni, de az apácák észrevettek.

– És?

– És bevittek oda, ahol, egy rács mögött, ők énekeltek, és oda szabad volt mindennap elmennem.

– És?

– Én akkor azt hittem, hogy az apácák asszonyok. De ők elmondták nekem, hogy ők Krisztus menyasszonyai és hogy nincs nagyobb gyönyörűség mint Krisztus menyasszonyának lenni.

Zakariás a könyökére támaszkodva előrehajolt és felindultan nézett a Judit arcába. Judit a földön ült, a két kezével átkulcsolta a térdét, a fejét majdnem a térdére támasztotta és elgondolkozva nézett maga elé. A mécses bágyadt fényében Zakariás csak az arca és a homloka élesen metszett, tiszta vonalát látta. Mi van ennek a lánynak a szép homloka mögött? Szemmel verte meg valaki: mondta az anyja. Minden betegség attól ered, hogy a test nedvei megromlanak: mondta az apja. Lássuk csak.

– És benned, Judit, feltámadt az a vágy, hogy te is Krisztus menyasszonya legyél.

– Nem, nem. Én csak énekelni szerettem volna.

– És miért nem jártál tovább oda az apácák templomába?

– Az apácák azt akarták, hogy a gyóntató papjuk kereszteljen meg, és én nem mertem többé odamenni.

– Hanem?

Judit megrezzent, mintha álomból ébredt volna fel, zavartan elmosolyodott és legyintett.

– Semmi – Jobb lesz, ha megyek anyámhoz lefeküdni.

Zakariás azonban nem engedte. Mi a titka ennek a bezárt szirmu léleknek, mi a titka ennek a sötét szépségü szűznek, aki elájul, ha kérők jönnek az apja házához? Gyöngéd kérdéseket tett fel, a kitérő válaszokkal nem elégedett meg, egy-egy véletlenül kiejtett szót felragadott, és a Judit zárkózott lelke lassan kezdett megnyilni. Zakariás szeretettel biztatta és gyöngéden támogatta. Judit sokáig ellentállott, de végre egészen közel hajolt Zakariáshoz a félhomályban és halkan a fülébe sugta:

– Volt akkor egy régi cselédünk, vasmegyei öreg parasztasszony, aki engem nagyon szeretett. Annak elmondtam, hogy nem merek többé az apácákhoz menni, és ő sokáig könyörgött, hogy csak menjek megint. Én nem mentem. De nemsokára nagy beteg lettem. Az öreg asszony azt mondta, hogy ez Isten büntetése, és egyszer, amikor az anyám kiment a szobából, ő titokban bejött és…

– És?

– És megkeresztelt. Szentelt vizet hozott volt a templomból, a vizet a fejemre hintette és az Atyának, a Fiunak, a Szentlélek Istennek nevében megkeresztelt.

– És?

– Én lázas voltam és alig tudtam, mi történik velem, de amikor meggyógyúltam, és az öreg asszony boldog volt és azt mondotta, hogy ime a szent keresztviz csodát müvelt, akkor nagyon megrettentem. Rövid idővel azelőtt hallottam egy történetet; – hogy Rómában ugyanigy megkereszteltek egy zsidó fiut és mikor a dolog kitudódott, maga a pápa küldte el érte a katonáit, hogy vegyék el a szüleitől. – Sirva könyörögtem az öreg asszonynak, hogy ne szóljon senkinek; és megeskettem rá, hogy hallgatni fog. De…

– De?

– De cserébe nekem is meg kellett esküdnöm…

– Mire?

– Hogy legkésőbb tiz év mulva, mire husz éves leszek, elmegyek vagy a pápához, vagy az esztergomi érsekhez, vagy ha egyikhez sem lehet, akkor egy püspökhöz vagy egy apáthoz és elmondom neki a dolgot. Akkor a pápa, vagy az érsek, vagy a püspök, vagy az apát kioktat majd a keresztény hitről, és akkor elhatározhatom majd, kivánom-e, hogy ő – a pápa vagy az apát – ujra megkereszteljen.

– És te Judit, – kérdezte lassan Zakariás, – nagyon vágyódtál rá, hogy a… a pápa vagy az apát megkereszteljen?

– N… em, – felelte Judit elgondolkozva. Én… másra vágyódtam.

– Mire?

– Én, – mondta Judit zavart mosolygással, – énekelni szerettem volna.

– Hogyan Judit? Hogyan függ ez össze a megkereszteléssel? Apáca szerettél volna lenni?

– Nem, nem, – felelte Judit határozottan. Hanem egy kereskedő, aki Olaszországból jött, sokat beszélt arról, hogy ott szinpadok vannak, amelyeken szinjátékokat játszanak és amelyeken énekelnek is; és hogy a szinészek előre megtanulják a szerepüket; hogy nők is játszanak és énekelnek.

– És?

– És én sohase láttam szinpadot. De az apácák templomában egyszer láttam egy ünnepi misét. Több pap volt ott, aranyos ruhában mozogtak az oltár körül, az apácák énekeltek, – én ennél szebbet sohase láttam; és ugy képzeltem, hogy egy szinjáték ilyen lehet. Mert hiszen… de ez ostobaság.

– Mi az Judit? Mit akartál mondani?

– Azt, hogy hiszen a papok is megtanulják előre, amit mondaniok kell, és én, ha a papokra gondoltam, egész gyerekkoromban sohase neveztem őket papoknak, hanem magamban igy neveztem őket: a jó Isten szinészei. – Ezek olyan gyerekes csacsiságok.

– Hm! És igy… az egész idő alatt… arra vágyódtál, hogy…?

– Magam se tudom, mire. Énekelni! Énekelni! Isten dicsőségére! Hogy az emberek örüljenek neki!

– Úgy? Hm! – Hány éves is vagy te Judit?

– A jövö hónapban leszek húsz.

– Igen, fiam… nézd csak… késő van már… menj most aludni.

Judit engedelmesen felkelt, átment az anyjához és lefeküdt melléje a földre. Zakariás a kezét az arcára szoritotta, hogy minden hangot a szájába fojtson. A szeméből azonban feltartóztathatatlanul ömlöttek a könnyek, és a homályban hangtalanul megint sokáig sirt. A két pincenyilásban ekkor kezdtek a beszélgetések elcsendesedni. Nemsokára mindenki aludt, csak Dávid volt ébren. Sorvasztó dühvel bolyongott ide-oda a két pincenyilásban az alvók között: nem talál-e a földben, vagy a falban vagy az ajtón valami lehetőséget arra, hogy kijusson. Időről-időre őrjöngő vágyódással nézett fel az ablakokra; visszafojtott lélegzettel figyelt, hogy nem hall-e valami hangot. Nem jön-e Tóbiás, vagy másvalaki; nem hoz-e valami hirt; nem hoz-e egy ráspolyt legalább. És a győri püspök lovas katonáinak a patkói nem csattognak-e végre odakint a kövecses bazini utcán? Az egyik emésztő óra eltelt a másik után, mig végre kint hajnalodni kezdett. Dávid ekkor összezuzottan leroskadt a merev testtel alvó Eszter mellé; és ráereszkedett a halálos fáradtság nehéz álma.

Másnap, hétfőn, reggel Pongrác András, a városbiró Gregorovius mesterrel együtt haladt a városháza felé. Szép, napos májusi reggel volt. A főutcán kint állott a ház előtt az utcán és süttette magát a nappal Neuperger János, a gazdag szücs.

– No vallanak e a zsidók, városbiró ur? – kérdezte, amikor odaértek hozzá.

A városbiró Gregorovius mesterrel együtt megállott és a kérdésre Gregorovius mester felelt:

– Még nem vallottak, konok megátálkodottak.

– Hát én nem is hiszem, hogy ők tették, – mondta Neuperger János. Ismerem őket.

Gregorovius mester heves magyarázatba fogott arról, hogy senki nem ismerhette a zsidók babonáit és bübájosságait, amelyeket azonban ő a biróságnak már leleplezett. De ezeket a babonákat és bübájosságokat nemsokára meg fogja ismerni az egész világ, mert ő könyvet ir róluk, és a könyvet a gróf ki fogja nyomattatni. Neuperger János kétkedően felelgetett Gregorovius mesternek; egy-két járókelő megállott; nemsokára nagy kör vette őket körül és figyelmesen hallgatta a beszélgetést. Gregorovius mester azt magyarázta, milyen végtelen kárára van a kereszténységnek, hogy a zsidókat eddig megtürte a maga kebelében.

– Bazin városának csak hasznára voltak, – mondta Neuperger János makacsul.

– Azt mondja Neuperger uram, – kiáltotta Gregorovius mester, hogy a zsidók hasznára voltak Bazin városának és hogy kára lenne Bazin városának, ha egy igazságos itélet őket innen kiirtaná. Hát azt kérdezem én először, hogy a lelki haszon, amely az igazságos kiirtásukból származnék, nem kárpótolná-e ezt a nemes, keresztény várost minden világi kárért? A lélek felette áll a testnek; és csak hitükben ingatag emberek kivánhatják, hogy a hitvány haszonért a zsidókat a lelkek általános romlására itten tovább is megtürjük.

Körülnézett. A hallgatóság szótlanul várakozott.

– De ha már csak a világi hasznot nézzük is, – szólt erre Gregorovius mester megujult buzgalommal, – hát elhiheti akárki, hogy nagyobb haszon lenne a városra a zsidók kiirtása, mint a további bünös megtürése.

– No, már azt nem hiszem, – mondta Neuperger János. Dávid éntőlem nagyobb áron vásárolta a prémeket, mint akárki más. Mihály is, Simon is, Sámuel is külső országokból hoztak be ide pénzt.

– Hát én pedig bizonyitom, amit mondtam; mert én, mint a tudományok világában élő ember szokva vagyok hozzá, hogy semmit se állitsak bizonyitás nélkül. – Nézzük csak. Ha a zsidókat az elkövetett bünért méltó büntetésként halálra itélik, akkor a törvény értelmében elveszitik minden vagyonukat is. Mi történik a házaikkal, mühelyeikkel, szölleikkel, áruikkal és prémeikkel? Tamás gróf, akit minden cselekedetében a tiszta igazságszeretet vezérel, ki fogja ezt az egész szidó vagyont osztani Bazin város lakósai között, kárpótlásul azokért a veszteségekért, amelyeket a zsidó ravaszság és gonoszság által szenvedtek. Nem lesz ez nagyobb haszon a városra? Hát Neuperger urnak nem lenne jobb, ha az agyafúrt Dávid zsidó helyett mindjárt maga szállitaná le a prémeket Olaszországba?

Neuperger János elgondolkozott, azután lassan vállatvont. A megszaporodott hallgatóságból azonban elkiáltotta magát valaki.

– Máglyára a zsidókkal.

– Majd ha vallanak, – szólt Gregorovius mester csittitóan.

– Égjenek: akár vallanak, akár nem, – kiáltotta egy másik ember.

Gregorovius mester rosszalóan csóválta meg a fejét és intően emelte fel a kezét:

– Nem, barátom, ilyet nem szabad mondani. Senkit sem szabad máglyára küldeni, csak aki bűnösnek bizonyult és a kit a biróság elitélt. A biróságnak pedig még a zsidók felett is igazságosan kell itéletet mondania. Mi nem vagyunk se törökök, se tatárok, itten jog és törvény uralkodik.

Néhány ember helyeselt és Gregorovius mester elégedetten indult Pongrác Andrással a városháza felé. A városbiró szótlanul ment Gregorovius mester oldalán. Sulyos gondolatok foglalkoztatták.

– Magiszter uram, mondta végre, – feleljen meg nekem, mint jogtudós, egy kérdésre.

Gregorovius mester megállott és komoly készséggel fordult a városbiró felé.

– Én ezzel a Dávid zsidóval, – szólt a városbiró, – áldozó csütörtök után való pénteken szerződést kötöttem, hogy megveszem tőle házát, kertjét, szőllejét, lovait, árúit most pénteken fizetendő kétezerötszáz magyar forinton. Már most, ha ez a Dávid a gyilkosságban bünösnek találtatik, akkor először: érvényes-e ez a szerződés, másodszor: kinek tartozom én a kétezerötszáz magyar forintot lefizetni?

Gregorovius mester elgondolkozott, azután igy szólt:

– A jogtudomány tanitásai szerint a helyzet egészen világos. Pro primo: a szerződés érvényes, mert semmi ok nincs rá, hogy egy jóhiszemű szerződő félnek kára legyen belőle, ha a zsidók egy szörnyü bünt követtek el.

– Nem gondolja, magiszter uram, hogy a gróf a házat és a többit oda találja itélni… példáúl Neuperger Jánosnak?

– Nem teheti, mert a szerződés: szerződés. A ház városbiró uramé. Nem is teszi, mert a gróf sohasem cselekszik jogtalan dolgot és a jogtudomány kérdéseiben mindig az én tanácsaim szerint jár el. Ez világos. Pro secundo: kinek kell megfizetnie a kétezerötszáz magyar forintot? A felelet erre a kérdésre attól függ, hogy a fizetés kitüzött határidején tehát pénteken, Dávid még életben van-e. Ha életben van: neki. Ha nincs életben, illetőleg ha főbenjáró bűnért halálra itéltetett és az itélet végre is hajtatott, akkor senkinek. Minthogy a halálraitélt nemcsak életét vesziti el, hanem egész vagyonát és minden jogát is, a követelései maguktól megszünnek, épen úgy, mintha például királyi kegyelem engedte volna őket el.

Pongrácz András megköszönte a felvilágositást, azután továbbment Gregorovius mesterrel a városháza felé. Az előbb nagyon megrettentette az a gondolat, hogy a gróf Neuperger Jánosnak ajándékozhatná a Dávid házát és most nyugodt és édes örömet érzett arra a gondolatra, hogy a ház, a szöllő és minden egyéb elvitathatatlanul az övé, akármi történik a zsidókkal.

A kétezerötszáz magyar forintja minden esetre együtt lesz. De ha ezt a pénzt nem kellene kifizetnie, akkor ujabb földet vásárolna érte. Vagy még jobb lesz, ha ő csinálja azt, amit Gregorovius mester Neuperger Jánosnak ajánlott: Dávid helyett ő szállit prémeket és lovakat Olaszországba. Olasz aranyak csillantak meg a szeme előtt. Ha sok olasz aranya lesz, akkor eljön az ideje annak is, hogy Ferdinánd király kancelláriájában kiállitsák számára végre azt a nemesi levelet, amelynek a cimerrajza tiz esztendő óta ragyogó arannyal és tűzvörös karminnal annyiszor jelent meg lelki szemei előtt. Közben odaértek a városházához és amikor a boltajtásos kapu alá bementek, Pongrác Andrásnak eszébejutott, hogy a zsidók nemsokára ismét előtte fognak állani és hogy idővel itéletet kell felettük mondania. Eszébe jutott, hogyan riadt itt rá Tamás gróf azzal a gyanusitással, hogy a zsidókkal meg akarja vesztegettetni magát. Azután arra gondolt, hogy a zsidók elitéltetése neki hasznot hozhatna. Erre elhatározta, hogy nem néz se jobbra, se balra, hanem részrehajlás nélkül és rendithetetlenül igazságos lesz.

A biróság tagjai mind összegyültek, megérkezett Tamás gróf is és a városi darabontok nemsokára behajtották a zsidókat a terembe. Zakariásnak meg kellett engedni, hogy leüljön, mert nem tudott a lábán állni. A zsidók köréje csoportosultak és mindnyájan elhúzódtak egy kissé Dávidtól és Józseftől. A délelőtt tanukihallgatásra volt szánva. Elsőnek egy ijedt kis cselédet hallgattak ki, aki azt vallotta, hogy Zakariás a megérkezése után azt mondta Mihály nak, hogy valakinek meg kell halnia. Zakariás melankólikusan ingatta a fejét:

– Még egy-két napom van rá, hogy ismételjem: nekem kell meghalnom.

Azután egy reszkető fejű, folyós szemű öreg ember lépett a biróság elé aki azt vallotta, hogy ő korán délután látta, amint egy zsidó a kis Meylinger Jánost csalogatta.

– Melyik volt az? – kérdezte a városbiró. Nézze meg ezeket a zsidókat, – megismeri-e közöttük azt, aki a szegény áldozatot csalogatta?

Az öreg ember reszkető fejjel fordult a zsidók felé és vörös szegélyü, vizes szeme zavarodottan siklott egyikről a másikra.

– No, melyik volt az? – kérdezte a városbiró.

Az öreg ember zavartan mozgatta fogatlan ajkát, mintha rágna valamit.

– Hát megismeri, vagy nem ismeri meg? – kiáltott rá a városbiró.

Az öreg ember ekkor kinyujtotta jobbkeze bütykös mutatóujját és rámutatott Dávidra, aki hozzá legközelebb állott, kissé eltávolodva a többi zsidóktól.

– Az volt az? – kérdezte a városbiró. Nézze meg jól. Vigyázzon arra, amit mond. Hát az volt?

– Az volt.

Dávid bosszusan vállat vont.

– Nagytekintetü biróság, – mondta, – én tiz tanuval tudom bizonyitani, hogy pénteken egész délután ki nem mozdultam otthonról.

– Milyen tanukkal? – kérdezte Gregorovius mester.

– Például Vidra Gergellyel, a lovászommal.

– Igen. Ezeknek a tanuknak az értékéröl majd szó lesz még, – mondotta Gregorovius mester.

A városbiró keményen lelkére kiabált az öreg embernek, hogy gondolja meg, pontosan emlékszik-e rá, hogy ez volt az a zsidó. Az öreg ember a szigoru hangtól nagyon megijedt és egyre buzgóbban mondta, hogy bizonyosan ez volt. Ezt a tanut erre elbocsájtottak, és a következő tanu – Mihálynak egy legénye – azt vallotta, hogy délután négy óra tájban egy zsidó, akit Izsákban meg is jelölt, gyanus külsejű zsákot hozott a Mihály házába és rohant le vele a pincébe. Izsák, akit előszólitottak, erre azt mondta, hogy az, amit ő vitt, nem zsák volt, hanem olajos tömlő, és ő azért sietett le vele a pincébe, mert közeledőben volt a szombat előestéje, amikor a zsidóknak nem szabad többé dolgozniok. A városbiró megkérdezte a tanut, olyan külseje volt-e annak a zsáknak vagy tömlőnek, mintha csakugyan olaj lett volna benne. A tanu azt felelte, hogy nem volt olyan külseje. Erre Mihály előlépett és azt mondta, hogy a tömlő alighanem még mindig ott lesz a pincében, mert aznap már nem használhatták fel – beállván a szombat – vasárnap pedig a zsidók már börtönbe kerültek. Erre Gregorovius mester állott fel és kijelentette, hogy ő maga kutatta át igen alaposan a pincét, de ott olajos tömlőnek semmi nyomát nem találta. A tanú – fiatal legény – erre egyszerre elsápadt, mert eszébe jutott, hogy a szomszédok a pincéből minden könnyen elmozditható holmit elvittek, még mielőtt a bazini várnagy a pincét lepecsételte volna. Azon habozott, szóljon-e, amikor a városbiró azt kérdezte tőle, nem látta-e, hogy abban a zsákban, vagy tömlőben vajjon mozog-e valami. Erre megnyugtatta a lelkiismeretét azzal, hogy teljes határozottsággal azt mondta, hogy a zsákban vagy tömlőben nem mozgott semmi.

Ezután különböző tanuk jelentek meg, akik mind azt vallották, hogy szombaton hajnaltájban mindenféle, gyanús, zsidókülsejű embereket láttak a vár felé vivő országuton mozogni. Hogy a jelenlevő zsidók közül melyek voltak a lopózkodók, azt nem tudták megmondani. A kutyák nagyon ugattak; a hold épen lemenőben volt; ők csak épen álmosan kinéztek az ablakon, hiszen nem gondolhatták, hogy a lopózkodó zsidók ilyen rettentő dolgot követtek el. Ezután még egy-két tanu jött, aki azt vallotta, hogy éjszaka valami sikoltást hallott a zsinagóga felől, végűl Gregorovius mester félelmes külsejű késeket mutatott be a biróságnak. A kések egy részéről Mihály azt vallotta, hogy nála szokták vele a szappant vágni, a többi késről Eleazár nem tagadhatta, hogy azok az ő metszőkései.

A városbiró ekkor azt a felszólitást intézte a zsidókhoz, szálljanak végre magukba és könnyitsenek töredelmes vallomással a lelkükön és a helyzetükön. A zsidók fáradtan hallgattak egy másodpercig, aztán Mihály előlépett.

– Az állittatik, – mondta, – hogy a szerencsétlen meggyilkoltat délután négy óra tájban valami tömlőben vagy zsákban behozták az én pincémbe. Kérem a negytekintetű biróságot, hallgassa ki a kis Kárász gyereket, aki alkonyattájban még beszélt a kis Meylinger fiúval a vár felé vezető uton, és aki el fogja mondani, hogy a kis Meylinger fiú arról panaszkodott, hogy valami öreg asszony kicsalt tőle két ezüst huszast.

– Figyelmet érdemel, nagytekintetű biróság, – szólt erre Gregorovius mester, – hogy az egyetlen mentőtanu, akire a zsidók hivatkoznak, egy tiz éves gyerek. Mindnyájan nagyon jól tudjuk, milyen könnyű gyerekeket irányitani és kitanitani, és mit ér gyerekek vallomása. Jó okaim vannak rá, hogy azt ajánljam, hogy erről és minden egyébről döntsön a biróság a zsidók jelenléte nélkűl.

A városbiró erre megparancsolta, hogy a zsidókat vigyek vissza a börtönbe Mihály azonban nem mozdult. Rángatódzó, fehér ajakkal keresett szavakat. Azután még egy lépést tett előre, ugy, hogy egészen a biróság asztalánál állott, és remegő hangon megszólalt:

– Nagytekintetű urak, – mondta, – még egyszer hadd helyezzem lábuk elé azt a könyörgést, ne higyjék el könnyű lélekkel azt a vádat, amely ellenünk emeltetett. Ismernek bennüket régóta; egyikünket-másikunkat gyerekkora óta. Vannak közöttünk, akiknek itt élt és itt halt meg az apja, a nagyapja és a dédapja is. A törvényt tiszteltük; senkit nem bántottunk; dolgoztunk, ahogy tudtunk…

– Csaltunk, ahogy tudtunk, – szólt közbe Gregorovius mester.

Mihály dühtől fehérre vált arccal fordult feléje, aztán lihegve gyürte le a haragját.

– Akármivel vádolnak bennünket, zsidókat, – mondta, – azzal nem szokás bennünket vádolni, hogy ostobák volnánk. Hogyan lehet tehát feltételezni rólunk, hogy ha elkövettünk volna egy ilyen borzasztó gyilkosságot, akkor a holttestet nem igyekszünk eltüntetni, eltemetni, elégetni, hanem odatesszük az országut mellé, hogy az első járó-kelő megtalálja.

– Mert a sátán bujtogat benneteket, – kiáltott Gregorovius. Nagyon jól tudjuk, hogy a gonosz lélek tulajdonságai között első helyen van a kérkedő és kevély kihivás. Nemcsak meg akarja gyalázni, hanem meg is akarja alázni a hivő lelkeket. Láttuk, hogy Bacharachban is tüskebokrok közé rejtették a szerencsétlen áldozatot. Épen erről van szó: van-e elég akaratunk, erőnk, bátorságunk és hitünk, hogy a gonosznak erre a kihivására keresztényi, erős lélekkel megfeleljünk?

A városbiró ujra felszólitotta a zsidókat, hogy menjenek vissza a börtönbe. A biróság most mindent fontolóra fog venni és igazságosan fog dönteni. Mihály egy halk sóhajtással elindult. Ekkor azonban Dávid lépett a biróság asztala elé.

– Én, – mondta halk, fanyar gőggel, amely inkább szólt a zsidóknak, mint a biróság tagjainak, – én meg akarok keresztelkedni. A biróság sziveskedjék értesiteni a győri püspök ő kegyelmességét: én alázattal kéretem, hogy igérete szerint kereszteljen meg.

A biróság tagjai megint idegesen kezdtek mozgolódni. A városbiró zavarodottan pillantott Tamás gróf felé, Gregorovius mester azonban gyorsan azt ajánlotta, hogy erről a kérelemről is a zsidók távollétében döntsenek. A városbiró igy a zsidóknak most már teljes határozottsággal megparancsolta, hogy minden további halogatás nélkül menjenek vissza a börtönbe. A darabontok körülvették őket, és a zsidók lehajtott fejjel, lassan indultak kifelé. Dávid Józseffel együtt a többiektől különváltan ment a darabontok között.

Amikor a zsidók kimentek, a teremben élénk és hangos vita indult meg. A vitát Gregorovius mester irányitotta; és lassanként beleszólt a biróság minden tagja. A gondolkodásuk nagyjában egyforma volt. A fallal körülkeritett város fiai voltak mind; és mint az apáik, ők is a szük város valamelyik szoros céhében élték le az életüket. A lelkük céh-lélek volt, amelynek megvolt a nyugodt felelete a földi és a földöntúli élet minden kérdésére. Ennek a léleknek a polgári nyugalma, egyensulyozottsága és megbizhatósága annál ingerültebb gyűlölettel fordult a nyugtalan, a hánykódó lelkű, a mindig utrakészülődőnek látszó zsidók ellen, minél nehezebbé lett az élet és minél jobban csökkent az a biztosságérzés, amelyet a céh a tagjai testi és lelki szükségleteinek adott. A zsidók szokásai, imái, ünnepei irritálták őket; a zsidók egész léte, amely állandóan kivüle maradt azoknak a pontosan megszabott formáknak, amelyekben a falak közé szoritott város leélte a maga életét, nyugtalanitotta őket; a zsidók versenye pedig, amely azonnal lázas munkába fogott és rögtön veszedelmessé lett, mihelyt a legkisebb lehetőséghez jutott, felbőszitette őket. Nem tudták elismerni a szombatot ünneplő, zsinagógába járó, Krisztustagadó zsidónak semmiféle jogát arra, hogy versenyével megnehezitse az ő életüket; őszintén és mélyen meg voltak róla győzödve, hogy Istennek tetsző és embernek hasznos cselekedet, ha a zsidókat kiűzik a városaikból, és ahol a királyok vagy a grófok engedelmet adtak rá, ott hamarosan ki is űzték őket. Amikor összeültek a bazini zsidók felett biráskodni, meg volt bennük az a meggyőződés, hogy a zsidók minden esetre bűnösek, ha nem ebben a bűnben, akkor száz másban, mindenekelőtt a megfeszitett Krisztus konok tagadásában, de azután valószinüleg a szentelt ostya megyalázásában, a szentek ócsárlásában és sok egyéb bűnben. A tudományt és a tudomány embereit áhitatosan tisztelték, és Gregorovius mester rendkivüli tudománya, latin és héber idézetei, a szent könyvekben való járatossága, előttük diadalmasan megvivott hitvitája, mélységesen hatott rájuk és tudós könyvekből szedett bizonyitékaival együtt csaknem teljesen meggyőzte őket arról, hogy a zsidók ezt a bünt is elkövették. De az is hatott rájuk, amit Zakariás és Mihály elmondott; a Dávid bejelentése pedig – hogy meg akar keresztelkedni – egészen megzavarta őket; a tanuk vallomásai sem voltak egészen meggyőzőek számukra; és igy nem tudtak könnyen megegyezni abban, hogy hogyan kelljen már most a pert folytatni.

Az első kérdés az volt, teljesiteni kell-e a Dávid kérését és értesiteni kell-e a győri püspököt. Igaz, hogy Dávid nem tudta tegnap habozás nélkül utána mondani Gregorovius mesternek az apostoli hitvallás szavait, de viszont meg kell gondolni, hogy még nincs is előkészitve a megkeresztelkedésre. És igaz lehet, hogy a rabbinusok gonosz tanácsokat adnak a keresztség után törekvő zsidóknak, – de hátha ebben az esetben a megkeresztelkedés vágya és akarata őszinte? És nagyon felelősséges dolog az, hogy amikor olyan szokatlan és rendkivűli dolog történik, hogy egy zsidó meg akar keresztelkedni, hogy akkor ezt az óhajtását ne közöljék rögtön azzal a püspökkel, aki már meg is igérte neki, hogy meg fogja keresztelni. Gregorovius mester élénk részt vett a vitában és végül igy szólt:

– Vannak, akik azt mondják: nem kell értesiteni a győri püspök urat. Vannak, akik azt mondják: értesiteni kell. Magam is azon a nézeten vagyok, hogy értesiteni kell. Igaza van a főtisztelendő urnak: nem szabad utjába állani annak, ha egy zsidó óhajtja a szent keresztséget. A kérdés az: mikor kell értesiteni a győri püspök urat? Nyilvánvaló, hogy illetlen és botrányos dolog lenne, ha a szent keresztség arra szolgálna, hogy egy épen folyamatban levő rettentő bünperben az igazság elhomályosittassék. Hiszen az igaz hit ellenségei azt mondhatnák, hogy ez a Dávid csak a jogos büntetés elől menekűlt a kereszténység védelme alá, és ez kárára lenne magának az egyháznak is. Ellenben: ha az itélet úgy szólna, hogy ártatlan volt, milyen haszon és milyen dicsőség lenne akkor a megtérése. De viszont ha bűnösnek itéltetnék, azért akkor még mindig kivánkozhatik a keresztség után. Megkeresztelkedhetik. És akkor azután igazságosan el lehet dönteni, hogy a megtérésére való tekintettel hogyan kell enyhiteni a büntetését. Előbb tehát le kell tárgyalni a pert, azután értesiteni kell a győri püspök urat.

A biróság tagjait a Gregorovius mester szavai teljesen meggyőzték, és a Gregorovius mester álláspontját mindenki elfogadta. De azután megint heves vita indult meg. Arról a kérdésről kellett dönteni: bizonyitottnak tekinthető-e a zsidók bünössége és térjen-e át a biróság az itélethozatalra, vagy pedig szükség van-e még további tárgyalásra és az itélethozatalt egyelőre el kell-e halasztani. Voltak, akik ugy vélekedtek, hogy a zsidók bünössége a tanuvallomásokból, a büncselekmény körülményeiböl és különösen a tudomány által szolgáltatott adatokból olyan világosan kiderült, hogy nincs más hátra, mint itéletet mondani róluk. Ezzel a vélekedéssel többen szembeszálltak; különös nyomatékkal esett latba a bazini plébános szava, aki teljes határozottsággal kimondotta, hogy az eddigi adatok alapján ő nem hajlandó a zsidók felett itéletet mondani. Erre Pongrác András is felemelte a fejét és hangosan igy szólt:

– A zsidók bünösségét nem látom eléggé bizonyitottnak, folytatni kell a tárgyalást.

Ebbe igy mindenki belenyugodott és Pongrác András feltette a következő kérdést:

– Mi módon vezessük tovább a pert és hogyan folytassuk a tárgyalást?

A bazini plébános azt inditványozta, hogy a biróság igyekezzék jobban kideriteni a büncselekmény körülményeit, hallgasson ki ujabb tanukat és hallgassa ki azokat a tanukat is, akikre a zsidók hivatkoznak. Gregorovius mester, aki hosszabb idő óta hallgatott, most lassan megszólalt:

– A főtisztelendő ur azt kivánja, hallgassunk ki tanukat. De kérdezem: hol állunk meg, ha egyszer elkezdtünk tanukat válogatás nélkül kihallgatni? Péter-Pálkor is itt ülhetünk még és hallgathatjuk tanulatlan emberek zagyva fecsegését. De nagyon jól tudjuk azt is, hogy a tanukihallgatások csak arra jók, hogy elhomályositsák az igazságot. Miért keresgéljünk tehát értelmetlen és tudatlan tanukat? Miért engedjük húzni és halasztani ezt a pert és miért engedjük, hogy veszedelembe jusson az igazság? Én magam is azt mondom: itéletet még nem lehet mondani, mert a zsidók még nem vallottak. De kérdezem: ha százezer tanut hallgatunk is ki, fognak e a zsidók vallani? Soha. Miért futkossunk tehát korlátolt értelmű tanuk után, amikor a zsidók itt vannak kéznél. Itéletet még nem lehet hozni, de igenis lehet és kell tanuk keresgélése helyett a zsidókat, amint szokásos és jogos, további vallatóra fogni, s velük szemben a szigorú vallatást alkalmazni.

A biróság tagjai közül néhányan helyeseltek. A bazini plébános nyugtalanul mozgolódott a helyén. Csendesen elhizó, békességes, szelid ember volt és Gregorovius mester inditványa nagyon megrettentette, bár az első perctől fogva érezte, hogy előbb-utóbb rákerűl a sor.

– Alaposan meg kell fontolnunk, – mondta nyugtalanul, – hogy mi a leghelyesebb eljárás.

– A leghelyesebb eljárás: gyorsan határozni, – szólt Gregorovius mester.

– Vannak egyházi tekintélyek, akik azt tartják, hogy a zsidókat nem szabad a vérvétel vádjával illetni.

– Milyen egyházi tekintélyek? – kérdezte Gregorovius mester hevesen.

– Például az Ince pápa és a Gergely pápa bullája.

Gregorovius mester kis szeme győzelmesen villant fel.

– Jó, hogy a furfangos öreg zsidó után a tisztelendő ur megemliti ezt. Mert főtisztelendő ur hihetőleg tudta, hogy ezek a bullák először is nem hitelesek, másodszor pedig bennük csak az foglaltatik, hogy a zsidókat nem szabad igazságtalanul üldözni. Hát kérdezem én, igazságtalanúl üldözzük-e mi a zsidókat, amikor egy rettenetes bünért felelősségre vonjuk őket?

– Nem! nem! – kiáltott a biróság néhány tagja. Kinpadra velük.

Tamás gróf, aki eddig karosszékében hátradőlve, szótlanúl hallgatta a vitát, most felkelt, lassan az asztal elé ment és a plébánossal szembe fordulva megállott. A bazini plébánosnak nagyon kinos volt ez a néma elébeállás, de összeszedte minden erejét és igy szólt:

– Egyházi és világi tekintélyek egyaránt azon a véleményen vannak, hogy a kinzó vallatást akkor kell elrendelni, ha a bűnösség egészen bizonyitottnak látszik és ha feltételezhető, hogy a vádlott csak megátalkodott makacsságból vonakodik a bünét bevallani.

– De hát nem épen igy van-e a zsidók esetében? Vannak-e megátalkodottabb és makacsabb bűnösök a zsidóknál? – kérdezte Gregorovius mester.

A bazini plébános szólni akart. Gregorovius mester felállott és ünnepi komolysággal folytatta:

– Látom, nagytekintetű biróság, hogy még mindig vannak olyanok, akik eltakarják a szemüket, hogy ne lássanak és befogják a fülüket, hogy ne halljanak. Elérkezettnek látom tehát az időt arra, hogy nagyságos uram, Tamás gróf ur engedelmével döntő fontosságú közlést tegyek. – Két tanúra hivatkoztak itt előttünk a zsidók. Az egyik egy tiz éves gyerek volt. Már most: nem érdemes sok szót vesztegetni arra, hogy egy gyereket könnyű szerrel, nehány botütéssel, vagy némi édességgel rá tudok venni arra, hogy azt vallja, amit akarok. A másik tanú volt Vidra Gergely. Ki ez a Vidra Gergely? Ez a Vidra Gergely a Dávid zsidó szolgálatában állott és ezt a Vidra Gergelyt maga Tamás gróf ur kapta rajta, amint másodmagával idelopózkodott a börtönhöz, hogy segitségükre legyen a nagy bűnükért bajba jutott zsidóknak. Ezt a Vidra Gergelyt annyira elvakitotta a zsidó pénz és annyira megrontotta a zsidó szellem, hogy semmi bűnbánatot nem mutatott őszinte vallomást nem tett és még azt sem akarta megfogadni, hogy vétkes segitőkisérleteit ezentúl abba fogja hagyni. Társa, Lindwurm Tóbiás, Mihály zsidó legénye azonban a komoly megintésre magába szállott és a következőket vallotta: először: a zsidók azt igérték neki, hogy ha segitségükre lesz, műhelyt vásárolnak neki és azonkivül fizetnek neki ötven magyar forintot; másodszor: a zsidók arra kérték, keressen más legényeket is, akik segitenének nekik, ha ők jól megfizetnék a segitséget; harmadszor: a zsidók arra kérték őt, hogy vagy ő, vagy valamelyik segitőtársa csempésszen be ráspolyokat a börtönbe, hogy a zsidók az ablakrács elreszelése után megszökhessenek; negyedszer: a zsidók arra kérték őt, hogy ha ezt elvégezte, haladéktalanúl induljon Bécsbe, menjen el a bécsi zsidók előljárójához és kérjen tőle segitséget a bajbajutott bazini zsidók számára. Ezt vallotta a tettenért, de bűnbánó Lindwurm Tóbiás magának Tamás gróf őnagyságának.

A birói asztal körül ülő polgárok megdöbbenve csóválták a fejüket és végűl óvatosan kérdő pillantásokkal fordultak Tamás grófhoz. Tamás gróf egy intéssel megerősitette Gregorovius mester közléseit.

– Ezek után pedig, – szólt Gregorovius mester, – én nekem csak néhány kérdésem van. Kérdezem: hova vezetnének már most a tanukihallgatások? Kérdezem: miért akartak a zsidók megszökni a börtönből, ha ártatlanoknak érezték magukat? Kérdezem: miért kértek a zsidók segitséget a bécsi zsidoktól, ha nem bűnösek? A feleletet adja meg ezekre a kérdésekre a biróság lelkiismerete.

Csend volt. A biróság tagjai elkomolyodva néztek maguk elé. Érezték azt a nagy felelősséget, amely a szive megkeményitésére kötelezi a birót. A bazini plébánosnak hevesen dobogott a szive az izgalomtól, de összeszedte magát és megszólalt:

– Nekünk keresztényi irgalmat és szeretetet kell gyakorolnunk a legkonokabb bünösökkel szemben is és…

Gregorovius mester hevesen dobbantott a lábával.

– Én azonban, – kiáltotta felindultan, – irgalmat kérek a meggyilkolt szegény áldozat számára. Én szeretet kérek nem a kereszténység ellenségei, hanem a kereszténység számára. És bizony mondom, nem az ellenségei döntik bajba, viszik veszedelembe, ragadják hitszakadásba a kereszténységet, hanem a lanyha keresztények, akik, Szent Pállal szólva, nem akarják megharcolni a hitnek szép harcát, akiknél, Szent Pállal szólva, megvan a kegyességnek látszata, de akik megtagadják annak erejét.

A bazini plébánosnak kiütött a homlokán a veriték. Ott állott vele szemben Tamás gróf, és ő tudta, hogy Tamás gróf lanyha lelkipásztornak tartja őt, akinek a hanyagsága és gyengesége tette, hogy a luteránus pestis már-már elharapózott a nyájában. Végigsimitotta verejtékező homlokát és bizonytalan tekintettel odafordult Tamás gróf felé. Amikor a Tamás gróf sötét pillantásu szemébe belenézett, mégegyszer összeszedte magát.

– A kinvallatás, – mondta, – nagy megpróbáltatás a nyomorúlt emberi testnek. A bünös és az ártatlan egyformán szabadulni akar tőle.

– Ugy értsük ezt főtisztelendő ur, – kérdezte Gregorovius mester élesen, – hogy Isten megengedhetné, hogy ártatlanokat itéljünk el?

A bazini plébános lesütötte a szemét és nem felelt. Gregorovius mester várt egy ideig. Azután ég felé forditotta a szemét.

– Ha ártatlanok, – mondta ünnepiesen, – Isten erőt fog nekik adni, hogy elviseljék.

Senki sem szólt. Pongrác András megkérdezte, van-e valakinek ellenvetése. Senkinek nem volt ellenvetése, és Pongrác András a biróság egyértelemmel hozott határozataként kimondotta, hogy a zsidókat az igazság kideritése végett kinzó vallatás alá fogják venni.

A porkoláb kinyitotta a pántos ajtót és bekiáltott, hogy Dávid jöjjön a biróság elé. Ő egyedűl. Dávid meglepetve állott fel a földről, ahol Eszter mellett ült és habozó reménységgel és ideges nyugtalansággal indult kifelé. Mi történt? Mégis értesitenék a püspököt? Vagy a püspök üzent volna? Vagy ő maga jött volna el végre? Amikor a biróság elé lépett, rögtön látta, hogy a nyugtalanságának volt igaza és nem a reménységének. A Tamás gróf széke üres volt; és hiányzott a bazini plébános is, aki mikor délben hazament, betegnek érezte magát és ágyba feküdt. A biróság tagjai egyébként teljes számmal itt voltak. Dávid végignézett rajtuk és úgy érezte, hogy kőarcok merednek rá. A szive fájdalmas nagyot dobbant és az arca lassan elfehéredett.

– Utóljára szólitalak fel Dávid zsidó, – szólt Pongrác András, – hogy töredelmes vallomással enyhitsd a bűnöd sulyát.

Dávid még egyszer körülnézett a birái között. Kőarcok.

– Én pedig ujra felszólitalak benneteket, – mondta szédűlve a gondolatai száguldásától, – értesitsétek a győri püspököt, hogy meg akarok keresztelkedni.

A kőarcok megmozdultak. Ezt még mindig nem tudták nyugodtan hallgatni.

– A megtérésed szándékának őszinteségét mutasd meg azzal, – szólt hirtelen Gregorovius mester, – hogy töredelmes vallomást teszel.

– Értesitsétek a győri püspököt, hogy meg akarok keresztelkedni.

– A vallató szobába vele, – kiáltotta Gregorovius mester.

– Hogy merészlitek? – csattant fel Dávid. A fejeteket ütteti le a győri püspök. Üzenjetek a győri püspöknek, hogy meg akarok keresztelkedni.

– Darabontok! – kiáltotta Gregorovius mester.

A darabontok körülvették Dávidot. Dávid kitépte az egyiknek a kezéből az alabárdot, egy másikat fejbe ütött vele, de a darabontok azután leteperték, megkötözték és vitték le a vallató szobába. Gregorovius mester a biróság néhány tagjával utána ment. A vallató szobában ott volt már a selmecbányai hóhér két legénnyel, akik vállalkoztak rá, hogy segiteni fognak neki. Átvették Dávidot és rákötözték egy alacsony padra. Gregorovius mester megintette Dávidot, hogy valljon. Dávid, aki még mindig nem adta meg magát, hanem tajtékozva vergődött a kötelek között, amelyekkel lekötötték, felelet helyett az arcába köpött. Gregorovius mester intett a selmecbányai hóhérnak, hogy fogjon munkához, egy nagyszombati esküdt azonban megindultságtól remegő hangon ismét a lelkére beszélt Dávidnak, adja fel ezt a megátalkodott makacsságot, ne kényszeritse őket arra, hogy az igazság kideritése végett szivük ellenére kemény eszközöket alkalmazzanak.

– Te ájtatos barom, – mondta Dávid fuldokolva. Én ártatlan vagyok.

A nagyszombati esküdt szomoruan lépett hátra néhányat, és a selmecbányai hóhér munkához látott. Dávidot hátrakötözött kezénél fogva felhuzták egy csigára; a két lába is össze volt kötözve, és a két lábát egy másik csigán át lefelé huzták. Egy modori esküdt megintette Dávidot, hogy valljon.

– A győri püspök, majd eljön… és majd kiszabadit, – mondotta Dávid hörögve, – akkor szijjat hasitok a hátatokból… piszkos bugrisok.

Gregorovius mester megmozdult.

– Valld be! – mondta.

– Neked pedig… kopasz vén szamár, – lihegte Dávid, – lehuzom a fejedtől a bokádig… az egész tetves bőrödet.

A biróság tagjai nyugtalanul mozgolódtak. Gregorovius mester intett, és a selmecbányai hóhér csendesen csavart egyet a csigákon. Dávid halkan nyögött. A selmecbányai hóhér tovább dolgozott. Dávid ajkán ekkor a dühnek és a fájdalomnak egy hosszu, kinban vonagló, rettenetes dühü orditása tört ki. Az irtózatos orditás áttört a falak vastag kőkockáin; kijutott az utcára, és az utcán ijedten álltak meg, akik hallották; átfuródott a pincéig; a pincében elsápadtak tőle a feszült aggodalomban várakozó zsidók, Eszter pedig levetette magát a földre és őrjöngve szoritotta a kezét a fülére, hogy ne hallja.

Dávid elájult. A selmecbányai hóhér gondosan és hozzáértően locsolta vizzel, amig magához tért. Ekkor ujra felszólitották, hogy adja fel megátalkodott makacsságát és vallja be a bünét. Dávid most nem káromkodott és nem szitkozódott többé. Zavarodott sötét tekintettel nézett körül, mintha keresett volna valamit, aztán komoran megrázta a fejét.

– Ártatlan vagyok, – mondta.

A selmecbányai hóhér erre a hüvelykszoritót vette elő, és most ropogott a csont, szakadt a hus és kibuggyant a vér. Dávid lihegve vergődött a kötelek között, amelyekkel lekötötték; azután ujra kitört az ajkán a fájdalomnak kinban vonagló, lázadó, hosszu üvöltése és elájult. Mikor magához tért, a nagyszombati esküdt könnyes szemmel könyörgött neki, adja fel végre ezt az átkos makacsságot és tegyen vallomást. Dávid zavaros, sötét szemmel nézett rá és nem felelt. Igy a selmecbányai hóhérnak ujra munkához kellett látnia. A délután haladt előre, kint bágyadtan sütött már a nap; és érezni lehetett, hogy nemsokára jön az alkonyat. Dávidot megint egy ájulásból locsolták fel, és a selmecbányai hóhér ugy vélte, hogy ma már hiábavaló dolog vele foglalkozni, mert vagy mindjárt elájul, vagy bele talál halni. Gregorovius mester vörösre pirult arccal vizsgálta az eszméletre térő Dávidot, aztán föléje hajolt. A Dávid szemén, a bus megvetésen és a kinzott gőgön, amely az ajka körül volt, látta, hogy most sem vall. Odafordult a biróság tagjaihoz, akik zavartan álldogáltak körülötte:

– A sátán ad neki ilyen erőt, – de mi majd legyőzzük a sátánt is.

Megparancsolta, hogy vigyék vissza Dávidot a börtönbe és hozzák ki helyette Jakabot. A darabontok talpra állitották Dávidot. Dávid megpróbált járni, de nem tudott. A darabontok erre elvitték a börtön ajtajáig. A pántos ajtó kinyilott. A zsidók mind ott álltak mögötte és sápadt arccal és égő szemmel várták, mit hoz az ajtó megnyilása. A darabontok megpróbálták Dávidot talpraállitani. Dávid összeesett volna, de ekkor már mellette volt József, aki támogatta, és egy felzokogással térdrehullott előtte és a térdét átkarolta Eszter. Mihály odalépett, hogy segitsen, de Dávid egy mozdulattal elháritotta. Beesett, vérvizes szemmel lassan körülnézett; könnyes szemek néztek vissza rá. Felemelte Esztert és Eszterre és Józsefre támaszkodva lassan elindult. Végigment mindakét pincenyiláson, a legszélső zugig, amelybe elvonultak volt. József le akarta fektetni, ő azonban megállott arccal a falnak, mintha még tovább akart volna menni. A szája mellett a kinnak és a gőgnek két mély vonása húzódott lefelé, szenvedő szemét félig lehunyta, de két véres kezét hirtelen felemelte, mintha a kőkockákkal akarna harcra kelni, és a száján egy lángoló kiáltás tört ki:

– Halljad Izráel, az Örökkévaló, a mi Istenünk: egy.

A kiáltás felvillant a boltivekre és betöltötte izzó harsanásával az egész pincét. A zsidók megremegtek tőle és azután keserves sirásra fakadtak. Dávid leroskadt a földre. Eszter zokogva térdelt melléje és dideregve kereste a sebeit, hogy bekötözze őket.

Jakabot felvitték a biróság elé. Hosszu, sovány teste meggörnyedten reszketett a félemtől.

– Te vagy az a hirhedt, lelketlen uzsorás, – szólitotta meg Gregorovius mester.

– Szegény ember vagyok, – felelte Jakab vacogó foggal.

– Tönkreteszed a tudatlan, jámbor népet a gaz uzsoráskodással. Petneházyék egy jobbágya már tizenkét forintot és egy tehenet fizetett neked egy forintért, amit kölcsönadtál neki.

– Nagy uraim, – mondta Jakab reszketve, – én nekem nincs pénzem. Zaleszky uram megmondhatja, hogy tőle kapom azt a pénzt, amit kölcsönbe kiadok, és neki szolgáltatom be a kamatok háromnegyed részét.

Könyörögve fordult a biróságnak egyik bazini tagja – Zaleszky Szaniszló – felé. A hosszu, ősz szakállát méltósággal hordó Zaleszky elvörösödött és haragosan kiáltott rá Jakabra:

– De én csak azt engedtem meg neked, szemtelen zsidó, hogy törvényes kamatot számits.

– Hiszen csak azt számitottam. Akárki kiszámithatja.

Pongrác András ránézett Gregorovius mesterre és egy csendes pillantással jelezte neki, hogy ennél a tárgynál nem lesz helyes tovább időzni.

– Bűnbe viszitek ti a legjámborabb keresztényt, – mondta Gregorovius mester.

Azután felemelte a hangját.

– Mondd el most nekünk, Jakab zsidó, teljes őszinteséggel, mit tudsz arról a rettentő bünről, amelyet a bazini zsidók elkövettek.

– Magiszter uram, – szólt Jakab reszketve, – hiszen én nem is voltam itthon pénteken. A péntek este Szereden ért, csak szombaton reggel jöttem haza.

– Épp azért kérdezünk téged. Te a kegyetlen gyilkosságban nem vehettél részt. Teneked nincs annyi okod a konok tagadásra; és különösen akkor, ha töredelmes vallomást teszel, kegyelmesebb megitélésre is számithatsz. – Mondd el: miért és hogyan ölték meg a bazini zsidók a kis Meylinger Jánost.

– Nem voltam itthon, nagy uraim.

– Azt mondd el, amit tudsz róla.

– Nem tudok semmit, – felelte Jakab reszketve.

– Darabontok! Le a vallatószobába vele.

Jakab sirva erősitette, hogy nem tud semmit, ájuldozva botorkált előre a darabontok markai között és könyörögve fordult vissza időről-időre a biróság tagjai felé, akik a darabontok mögött jöttek lefelé a lépcsőn.

– Mondd el töredelmesen, amit tudsz, – szólt Gregorovius mester.

– Nem tudok semmit, higyjék el, kegyelmes nagy urak, esküszöm az élő Istenre, nem tudok semmit.

A selmecbányai hóhér átvette Jakabot. Jakab kétségbeesve sirt, és amikor a selmecbányai hóhér munkához látott, jajveszékelve könyörgött kiméletért és irgalomért. A selmecbányai hóhér szorgalmasan dolgozott. Kint alkonyodni kezdett. Jakab könyörgött.

– Holnapig itt fogsz lógni, – kiáltotta Gregorovius mester magánkivül, – ha nem teszel vallomást. – Vaszili! Csavarj egyet azon a csigán.

Ekkor Jakab nem birta tovább. Ugy érezte, hogy az ő ártatlansága még különb ártatlanság, mint a többieké, és hogy neki nemcsak a többiekért, hanem a többiek miatt is kell szenvednie. A Dávid ellen való régi gyűlöletéből még most is parázslott valami a lelkében, és miközben a kinzás gyötrelmeit szenvedte gyenge teste, a lelkén átsajgott annak a gondolatnak az égése, hogy ezt a szenvedést is Dávidnak köszönheti. Ha vallomást tenne, ő megmenthetné az életét. Hogy Dáviddal mi történik, az neki mindegy. A többiekre nézve megnyugtatta magát azzal, hogy valami módon majd megmenekülnek ők is. De mindezek a gondolatok csak kusza felvillanások voltak, az egész lelkét szomjasan és epedve egy gondolat és egy vágy töltötte el: megszabadulni ettől a kinzástól akárhogyan és akármilyen áron.

A jajveszékelése elhallgatott.

– Akarsz töredelmes vallomást tenni? – kiáltott rá Gregorovius mester.

– Akarok.

Levették a kötélről és lefektették egy padra. Gregorovius mester lehivatta a biróságnak a felső teremben maradt tagjait is, hogy időt ne veszitsenek.

– Mikor hallottál először a gyilkosságról?

Jakab fáradtan forgatta a fejét jobbra és balra. Mikor hallott először a gyilkosságról? Itt hallott róla először a börtönben. Belenézett azokba az arcokba, amelyek föléjehajoltak. Keseregve forgatta a fejét ujra jobbra és balra és a biróság tagjai mögött megpillantotta a selmecbányai hóhért.

– Kegyelmes uraim, – mondta sirva, – könyörüljenek…

– Mikor hallottál először a gyilkosságról? – szakitotta félbe Gregorovius mester. – Megint lógni akarsz? – Akkor beszélj. Mikor hallottál először a gyilkosságról?

– Szombaton délelőtt, – felelte Jakab.

– Hol? A zsinagógában?

– Ott.

– Mit mondtak a többiek? Féltek?

– Nagyon féltek.

– Akkor miért követték el a gyilkosságot?

Jakab remegve habozott egy kicsit.

– Ki követelte, hogy a gyilkosság megtörténjék? – kérdezte Gregorovius mester.

– Dávid, – felelte Jakab.

– Ő hozta a parancsot?

– Honnan?

– Trientből.

– Ki csalogatta a kis Meylinger gyereket?

– Dávid.

– Kik vettek részt a kegyetlen ölésben?

– Csak Dávid.

– Menteni akarod a többieket? – Vaszili! – Kik vettek részt az ölésben.

– Nem tudom, magiszter ur. Higyje el. Én nem voltam ott.

– Mi történt a vérrel?

– Nem tudom.

– Vaszili, láss munkához.

Jakab reszketve kapaszkodott a padba, amelyen feküdt.

– A vért… elvitték.

– Hová?

– Pozsony felé… nem tudok mást… hiszen én nem voltam ott.

– Kicsoda?

– Valamelyik gyerek.

– Melyik? Dániel? Benjámin?

– Azt hiszem, Dániel.

– Te mit mondtál, amikor ezt a zsinagógában hallottad?

– Én azt mondtam, hogy én ártatlan vagyok, Dávid viselje a következményeit annak amit elkövetett.

– Te is kaptál a vérből?

– Én… nem… én… én…

Gregorovius mester egy mozdulatot tett a hóhér felé:

– Én… én későn jöttem, – mondta gyorsan Jakab.

– De azt tudod, hogy a többiek mind kaptak belőle?

– I… gen.

Gregorovius mester kiegyenesedett. Kint leszállt az alkonyat; bent meggyujtottak egy mécsest. Gregorovius mester megrendült, kérdő arccal fordult a pad körül álló birákhoz, mintha azt akarná mondani, hogy bármilyen szomoru, ugye, mindenkinek látnia kell, hogy a zsidók a rettentő gyilkosságot csakugyan elkövették. A többiek szomoru fejcsóválásokkal vagy komoly bólintásokkal feleltek.

– Mára elég volt, – szólt Gregorovius mester. És most már a sátán nyakán van a lábunk.

A biróság tagjai azután elmentek és a városi darabontok Jakabot visszalökdösték a börtönbe.

A pántos ajtó kinyilott és bevánszorgott rajta Jakab. A zsidók rögtön látták az arcán, hogy mi történt. Néhányan szótlanul lehajtották a fejüket. Ruben azonban dühtől rázottan lépett elébe és ráemelte a kezét. Mihály megfogta a felemelt kezet.

– Hagyd! – mondta.

Jakab feljajdult:

– Nem birtam, – mondta, – nem birtam.

Senki se felelt. Jakab a felesége segitségével lefeküdt, a többiek némán álltak egy ideig, azután lassan elszéledtek. Most senkinek se volt mondanivalója a többiek számára. Mindenki számára rettentően világos volt, mit jelent a Jakab gyengesége és a vallomása. Kezdettől fogva érezték, és később egyre tisztábban látták, hogy ha kivülről nem kapnak segitséget, egyetlenegy menekülésük lehet – talán – ha mindnyájan állhatatosak maradnak a kinpadon is, ha közülük egyetlenegy se vallja bűnösnek magát azért, hogy a kinzó vallatástól megszabaduljon. Ez a bágyadt reménység most megszünt. Egyenként leültek a földre, mint a gyászolók és imádkozni kezdtek. Az életük ugyis imádkozó élet volt. Reggel és este mindennap a templomba mentek, az életüknek nem volt olyan kis vagy nagy eseménye, amelyet ima ne kisért volna. De a megszokás imái helyett most fájdalmasan hánykolódó, forrólázas imák fordultak az Örökkévaló felé. Volt, aki csendben megszaggatta a ruháját és halotti imákat mondott; volt, aki még háborgó könyörgésekkel tudta ostromolni az Urat. A gyerekek nemsokára elaludtak, az asszonyok halk sirása elfáradt, de a férfiak a félhomályban tovább mormolták élettel és halállal küzködő, az Urral viaskodó imáikat. Az estéből éjszaka lett; az imák halk mormolása lassan elhallgatott. A fáradt csendbe ekkor egy reszkető kiáltás harsant bele.

– Mit akar tőlünk az Ur? – kérdezte egy kétségbeesett felorditás.

Az alvók felriadtak, a gyerekek sirásra fakadtak, a férfiak közül néhányan talpraugrottak.

– Mit akar tőlünk az Ur? – hangzott fel ujra a siró panasz.

A férfiak elindultak a hang felé. A hang Ábrahámé volt. Ábrahám térdelve dőlt neki a falnak. Óriási öklével a kőkockákat verte, az ökléből kicsordult a vér, az egyik oldalon a felesége könyörgött neki, a másik oldalon Ráchel, a lánya kapaszkodott belé. Mihály szólt hozzá, azután Sámuel, de Ábrahám nem felelt nekik és nem hallgatott rájuk; óriási melléből ujra lihegőbben és egyre harsogóbban szakadt fel ez az egy kiáltás:

– Mit akar tőlünk az Ur?

A férfiak körülfogták, vigasztalták, Isten kiszámithatatlan rendeléseiről beszéltek neki, azután le akarták fektetni, de Ábrahám lerázta őket magáról. Csak amikor a lánya felállott és könnyes arcát odatette az övéhez, akkor hanyatlott le véres ökle. Engedte, hogy elvonják a faltól, lefeküdt és most már csak csendesen, kétségbeesetten felsóhajtva kérdezte még egyszer:

– Mit akar tőlünk az Ur?

A két pincenyilásban ujra csend lett. József, aki suttogva beszélgetett volt Zakariással, felülve fülelt az Ábrahám utolsó, sóhajtó szavára, aztán ledőlt a könyökére és csendes melankóliával mondta:

– Izráel örök és örökké meddő kérdése.

Zakariás sokáig hallgatott, azután halkan mondta:

– Te is meg akartál keresztelkedni, József.

– Meg.

– Miért?

– Mert azt szeretném, ha mindenki megértené, hogy a vallások csak fogyatékos jelképei egy örökkévaló ideának és hogy a jelentőségük tulbecsülése hátráltatja az emberi nem haladását és tökéletesedését.

– Hm! És mi vezesse az emberi nemet a haladás és tökéletesedés utján?

József habozott egy kicsit, aztán csendesen felelte:

– A filozófia.

– Hm… hallottam, hogy te egy uj filozófiai rendszer kidolgozásával foglalkoztál.

József zavarodottan tekintett Zakariásra.

– Igen, – felelte, – én tudom, hogy az ismereteim nagyon hiányosak. De ha Dávid Győrbe költözködött volna, én elmentem volna Olaszországba és egykét év alatt elkészültem volna talán a munka egyrészével.

– És mi volt a terved alapgondolata?

József álmodozva nézett maga elé.

– Nehéz igy megmondani, bár voltak szerencsés napjaim, amikor kristálytisztaságunak és ragyogó fehérségűnek láttam az egészet. – Néhány egyszerü sarktételt akartam lerakni, mint egy nagy templomnak a talapzatát és erre a néhány megmozdithatatlan és kétségbevonhatatlan tételre ráépiteni az egész logikai épületet. Aki az alaptételt elismeri – pedig az alaptételek kétségbevonhatatlan igazságok – kénytelen elismerni a következtetéseket is: az épület lassu és szép emelkedését a magasságba, az égbe, az Istenig. Meg akartam szerkeszteni az egész mindenség logikai értelmezését olyan módon, hogy… ugy mintha… ha veszem például Euklidesz első tételét…

– More geometrico, – szólt közbe Zakariás.

– Igen, – felelte József örömmel. Igy levezetni az etika törvényeit is nehány alaptételből és megértetni az emberekkel, hogy igazi örömet csak erkölcsös cselekedetek adhatnak.

– Szóval az egészet az emberi nem haladására és tökéletesedésére? Nem a magad örömére?

– A magam örömére annyiban, hogy a munka fáradságát magamra vennem erkölcsös cselekedet lenne.

– De hát hiszed te azt, – fakadt ki Zakariás, – hogy az emberi nem haladhat és tökéletesedhetik?

– Igen, – felelte meghökkenten József.

– Látod: ez Izráel örök kérdése, örök tévedése és örök csalódása. Irva van: nem változtathatod meg a párduc bőrét és nem változtathatod meg az ember lelkét. És mégis: Izráel legnyomorultabb fiában, az ilyen Jakabnak a koldusszegény lelkében is ott pislákol valami kimondhatatlan várakozásnak az ünnepi gyertyácskája. Valami uj földet és uj eget vár. Hus sziveket a kő szivek helyett. – Te azt mondod, hogy a Dávid forró lángokban fellobogó lelke más, mint a tied. Nem más. Ugyanaz. Haladás és tökéletesedés? – Te, aki hust nem ettél, mert élő állat husa volt és aki – Judittól hallom – a szobába tévedt éjszakai bogarat gondosan kivitted a szabad éjszakába, nem sokára mehetsz a máglyára, mert itéletbe hozzák rólad, hogy embervért ittál. Ha ott állasz majd a máglyán és elébed lép valaki és azt kérdezi, mit tökéletesedett és mit haladt az emberi nem ezer év óta és kétezer év óta: mit felelsz neki?

– Ezek, – mondotta habozva József, – ezek visszaesések.

– De nem visszaesések. Törvényszerűségek. Tudod mi ez? Az örök boszorkányper, csak mindig más a neve. Tudod, milyenek a boszorkányperek? A vádlott mindent állithat, és mindent bizonyithat, csak egyetlen egy dolgot nem: hogy boszorkányok nincsenek. Ezért azután hiába is való minden állitása és minden bizonyitása, mert minden ellene fordul. Az emberi nem története: boszorkányperek sorozata. És ha az egyik boszorkányhit elmult, csinál az ember magának másikat. Amig Izráelnak országa volt, addig ott is voltak boszorkányperek. Ha országa lenne, lennének. A próféták nem tudták Izráelt megváltoztatni, mert hiszen lehetetlent akartak. De amióta Izráel elszéledt a világon: átvette és magával hurcolja a prófétáknak ezt a rettenetes örökségét, akarja a lehetetlent, meg akarja változtatni a világot. A helyett, hogy megpihenne, lerakná magáról vélt küldetésének irtózatos terhét és lenne olyan, mint a többi népek, ahelyett meg akarja változtatni a földet és ostromolja az eget és amikor a föld nem változik meg, az ég hallgat, de közben őt máglyára küldik, akkor gyötrődve veri az öklével a kősziklát és azt kérdezi csodálkozva és örjöngve: mit akar tőlünk az Ur? Az Ur kérdezhetné több joggal: mit akartok tőlem, örök békétlenek, akik a teremtés örök rendjét akarjátok megváltoztatni? – Te ne feleld azt nekem, hogy ki akartál menni a zsidóságból és ott akarod hagyni a kiválasztottság szép babonáját és végzetes tévedését. Mert mit ér a kimeneteled, ha magaddal akarod vinni a tévedésnek és babonának a lényegét: azt, hogy az embert meg lehet változtatni? Az embert szeretni lehet, de tökéletesebbé tenni nem. Megjavitani az életet nem, csak csendesen élvezni, ami örömet tud adni. Ah, ez kellene. Ez kellene. De ez az, amire Izráelt nem tudja, nem tudja, nem tudja ezer máglya se megtanitani.

József töprengve bámult a sötétségbe. Zakariás fáradtan hallgatott. Csendes éjszaka lett. Dávid néha felnyögött. Eszter rögtön felébredt és aggódva hajolt fölébe, azután látta, hogy csak álmában nyög, megtörölgette a homlokát és ujra lefeküdt a földre.

Másnap – kedden – a rendes időben összeült a biróság és megkezdte Izsák vallatását. Izsák alacsony, zömök ember volt, szorgalmas egyszerű elméjű dolgozó, aki még mindig nem tudta felfogni azt a szerencsétlenséget, amely rájuk szakadt és aki ugyszólván elálmélkodva kinlódott a selmecbányai hóhér keze között. Egy óra mulva megadta magát és mindent bevallott, amit kivántak tőle. Utána Simon következett. Az öreg kardkovács hosszu ideig némán viaskodott a kinpaddal, azután nem birta tovább, csendes rezignációval vallott be és erősitett meg mindent, amit kivántak tőle. Végül azonban Gregorovius mester azt kérdezte tőle, ő küldte-e el Dánielt a vérrel Pozsony felé. Erre felriadt. Dániel az ő fia volt, tizennégyéves fiu, a legkisebbik, aki itthon volt nála, mialatt felnőtt fiai elszéledtek az országban és a világban. Abban reménykedett, hogy ha neki meg is kell halnia, a fia megmenekülhet. Gregorovius mester kérdésére felkapta a fejét és felemelte a hangját.

– Nem, – mondta kiáltva, – Dánielnek semmi dolga sem volt az egésszel. Neki semmi köze sem volt az egészhez.

– Ugy? – szólt Gregorovius mester. Vissza a vallató szobába.

– Menjünk! – mondta Simon összeszoritott foggal.

Sajgó tagokkal megfordult és dacosan indult kifelé. És ha darabokra tépik, ki fognak-e belőle tépni egyetlen szót is a fia terhére? Gregorovius mester elgondolkozva nézett Simon után és megszólalt:

– Megállj! – Darabontok, vigyétek vissza a börtönbe.

Simon visszament a börtönbe. Lent sietve maga köré gyüjtötte a férfiakat és arra beszélte őket rá, hogy ha a kinzást nem birják és vallanak, valljanak mindent, csak olyant ne, ami a gyerekeket és az asszonyokat terhelné. A pántos ajtó ekkor ujra felnyilott és a porkoláb bekiáltott rajta, hogy Dániel jöjjön a biróság elé. A Simon sápadt, öreg arca ekkor hamuszinű lett. Dániel indulni akart, de az anyja zokogva kapaszkodott beléje. A porkoláb türelmetlenkedett. Simon ekkor odavánszorgott a fiához. Remegve magához szoritotta. A feje lassan lecsuklott, hogy megkeresse a fia fülét, aztán a fia fülébe suttogta:

– Vallj mindent, amit akarnak. Ne kinoztasd magad.

Dániel sápadtan állott a biróság előtt. Gregorovius mester elmondta neki, hogy a megátalkodott bűnös kinzó vallatás alá kerül; elmondotta, milyen rettenetes, de megérdemelt gyötrelem a kinzó vallatás gyötrelme és végül azt a reményét fejezte ki, hogy Dániel, fiatal gyerek lévén, nem lehet olyan megátalkodott bűnös, hogy mindent itt a biróság előtt rögtön be ne vallana és hogy a biróságot rákényszeritené arra, hogy a kinzóvallatás jogos eszközét vele szemben is alkalmazza. Dániel reszketett. Hallotta volt a Dávid kinorditását; látta azokat, akik a kinzóvallatásból visszatértek; mindent bevallott tehát, amit kivántak tőle. Megerősitette, hogy rábiztak egy edényt, amelyben a kis Meylinger János vére volt; megerősitette, hogy az edény ezüstedény volt és héber betűk voltak rajta, és vallotta, hogy az edényt ő elvitte Pozsony felé, ahol az országuton már várt rá egy pozsonyi zsidó.

– Hogy hivják azt a pozsonyi zsidót? – kérdezte Gregorovius mester.

Dániel zavarodottan nézett Gregorovius mesterre és nem felelt.

– Felelj őszintén, ha nem akarsz a vallató szobába kerülni, – mondta Gregorovius mester. – Hogy hivták azt a pozsonyi zsidót?

– Mózesnek, – felelte habozva Dániel.

Gregorovius mester a biróság pozsonyi tagjaihoz fordult és megkérdezte, hogy van-e Pozsonyban egy Mózes nevü zsidó. A pozsonyi polgárok erősitették, hogy van.

– Ime! – szólt Gregorovius mester diadalmasan. A vért azonban hiába keresnők már Pozsonyban. Szétosztották azt már a rabbinusok az egész zsidóságban.

Dánielt ezzel elbocsájtották.

Délután Sámuel vallatására került a sor. Az öreg Sámuel imádkozva vergődött egy ideig a kinpadon, azután bevallott mindent. Utána Ábrahámot hivatta a biróság. Az Ábrahám éjszakai lázongó kétségbeesése ekkorra elmult. Fanyar és dühös jókedvvel lépett a biróság elé és minden kérdésre mérges derültséggel felelt. Gregorovius mester felszólitotta, vallja be, hogy része volt a kegyetlen gyilkosságban.

– Bevallom, – mondta Ábrahám a széles fogait mutogatva. Magam ittam ki az egész vért.

– Ne hazudj. Ez nem igaz.

– Igaz ez. Minden szombaton gyerekvért ittam, attól lettem ilyen erős.

Gregorovius mester intette és szidta, Ábrahám azonban hajthatatlan maradt, dühös mosolygással mondta, hogy gyerekcombokat szokott ebédelni és vigyorogva jelentette ki, hogy egyszer megevett egy pozsonyi tanácsurat. A városbiró elrendelte, hogy vigyék le a vallató szobába, a darabontoknak azonban hosszú küzdelmet kellett vivniok vele, amig megtudták kötözni. Amikor lent volt a vallatószobában és a selmecbányai hóhér munkához látott, Gregorovius mester felszólitotta, hogy tegyen komoly és bünbánó vallomást.

– Mindent bevallok! – kiáltotta erre Ábrahám. – Bevallom, hogy ott volt a magiszter is. – Ő tanitott ki rá, hogyan öljük meg a gyereket. Ő segitett a megölésében.

– Segitett nektek a sátán, – mondta Gregorovius mester felindultan.

– Az is ott volt, – kiáltotta Ábrahám. Két szarva volt, lópatája volt, karonfogva jött Gregorovius mesterrel.

– Hallgass istentelen zsidó! – kiáltotta Gregorovius mester. – Csavard Vaszili!

– A magiszter tette az első vágást, – orditotta Ábrahám. A magiszter itta az első kortyot! A magiszter lett részeg a vértől! A magiszter táncolt egy boszorkánnyal.

A biróság tagjai meghökkenve hallgatták Ábrahámot, Gregorovius mester pedig megparancsolta, hogy tömjék be a száját. Ábrahám Gregorovius mester felé forgatta a szemét és hörgő hangokat küldött még feléje egyideig. Azután elhallgatott, és végül megadta magát és összezúzottan vallott úgy, ahogyan kivánták tőle.

Ábrahám visszavánszorgott a börtönbe. Tul volt mindenen: keserű jókedven, dühös csúfolódáson és fájdalmas megadáson. Egyetlen vágya volt: pihenni. De amikor a pántos ajtó felnyilt előtte és eléberohant a felesége és a lánya, akkor, mint a hirtelen vihar, ugy támadt fel benne egy örjöngő kétségbeesés. A tizenkétéves Ráchel egyetlen gyerekük volt; nyolc évi házasság után született, és Ábrahám Isten kegyelmes ajándékaként mámoros odaadásba vesző lélekkel imádta. Ő maga mindent könnyen vett volna, és megpróbáltatásba és halálba néhány kesernyés tréfával belenyugodott volna, de a lányának a féltése ugy rázta a lelkét, mint a hidegrázás. Az elmult éjjel is a lányára gondolt, amikor véresre verte az öklét a fal kőkockáin, és csak amikor a kinpad kinjai elhatalmasodtak rajta, akkor feledkezett meg róla és mindenről, mert nem maradt más gondolata, csak az, hogy elviselhetetlen gyötrelmeinek legyen már végük. Most megrohanta a lelkifurdalás. Ráborult a lányára és jajgatva és orditva vádolta magát hitványsággal, gyengeséggel, gyávasággal; nyomorultak nyomorultjának jajveszékelte magát, akinek hiába adott az Isten három embernyi erőt, de nincs benne egy gyereknyi lélek se, mert nem tudott állhatatosan tűrni egy kis fájdalmat, hanem hazug vallomással szennyezte be magát, hogy megszabaduljon a kinoktól és a hazug vallomásával veszedelembe döntött másokat.

– Téged Ráchel; szememnek fénye; lelkemnek lelke; akiért le kellett volna darabokban huzatni a bőrt magamról. A szememet vágnám ki érted. És meg tudtam feledkezni rólad. Tapossatok rám. Köpjetek ki előttem. Ráchel! Ráchel! Úristen, Úristen, mit tettem! Mit vétettem én ellened, hogy ezt kellett tennem? Ráchel, Ráchel!

A tizenkét éves Ráchel zokogva vigasztalta. Köréjük gyültek a többi asszonyok és a többi gyerekek is. A zokogás átharapózott rájuk is és keserves jajveszékeléssé kezdett lenni. Sámuel és Mihály ekkor megszólaltak. Az asszonyokra és a gyerekekre ráparancsoltak, hogy hallgassanak és vigasztalni kezdték Ábrahámot. Azt mondták neki, hogy ne gyötörje magát szemrehányásokkal. A kinzást mások se tudták elviselni, de azért nem bűnösek. A test gyenge és erőtlen. Minden az Ur kiszámithatatlan akaratából történik, és bele kell nyugodni az ő végzésébe. Eleázár felült és néma figyelemmel hallgatta őket. Amióta börtönbe kerültek, a szavát alig lehetett hallani. Merev mozdulatlanságban ült, mintha a teste már megszünt volna élni és minden élete tüzzel égő lelkébe menekült volna; néha sötét és vergődő imákba sülyedt. Most felállott. Egy ideig szótlanul hallgatta, amint Sámuel és Mihály vigasztalta Ábrahámot. De az egész teste reszketett és egyszerre kürtharsogásu hangon megszólalt:

– Nem a test gyenge és nem a test erőtlen. Nem a testetek gyengeségével követitek el a bűnt, hanem a lelketek erőtlenségével, bágyadtságával és hitványságával. Mi a test? Semmi. Pornak pora és hamunak hamuja. Mi a lélek? Minden. Benne van a világ, ha akarjátok, befogja a végtelenséget és az örökkévalóságot, ha tudjátok. De nem tudjátok, mert nincs meg bennetek, soha nem volt meg bennetek az akarat és a lángolás. Miért nem jött el még a megváltó király? Mert csak akkor jön el, ha a lelketek nagy hatalmával kényszeriteni fogjátok arra, hogy jőjjön. Mert a mindenség minden titkának a kulcsa benne van a lelketekben, de ti nem tudjátok megfogni a kulcsot és kinyitni a zárat. Korhadt fából van a lelketek, ahelyett, hogy láng volna. Piszkos, szürke jégből van a lelketek, ahelyett, hogy égne. Forditsátok el a szemeteket végre emberektől és dolgoktól, az egész külső világtól, amely olyan, mint a tűnő árnyék a falon. Vonuljatok be a lelketekbe. Gyujtsátok fel a lelketeket, hogy az egész lélek olyanná legyen, mint egyetlen fehér lángolás. A lángoló lélek: minden. A lángoló lélek: ur a föld felett és mestere mindennek, ami a földön tul van. A lángoló lélek: kényszeriteni tudja a mindenséget és a mindenség urát. Hetvenhét gyémántkapu zárja el az eget, de a lángoló léleknek egyetlen sóhajtása ugy üt át rajtuk süvitve, mint a nyil a falevélen. Világok reszketnek meg a mennyek urának szemöldökétől, de a lángoló lélek kézenfogja és engedelmességre kényszeriti őt, mint apa a gyermekét.

– Elég, – kiáltotta Sámuel. – Elég!

– Hallgass! – mondta Mihály. – Egy szót se többet.

Az asszonyokkal és gyerekekkel együtt ők is szótlanul hallgatták eddig Eleázárt, de most bosszúsan közeledtek feléje.

– Gyujtsátok fel a lelketeket, – kiáltotta Eleázár, – és röpitsétek át a vágyát a bezárt gyémántkapukon, és kényszeritsétek őt, aki kényszeritésre vár, hogy elküldje hozzátok a szabaditó királyt…

– Elég, – mondta ujra Sámuel.

Mihály karonfogta Eleázárt és megrázta; és ugy hajolt feléje, mintha rá akarna támadni.

– Hallgass, – mondta neki, vagy befogom a káromlással teli szádat.

– Menj, vonulj el, hallgass, – szólt Sámuel. Nyomoruságok nyomoruságába sülyedtünk, de nem sülyedünk olyan mélyre, hogy meghallgassuk, amint esztelen káromlásokkal sértegeted az Istent.

– Nem értitek a nagy titkot, – lihegte Eleázár, – a mindenség arra vár, hogy a lelketek felgyulladjon és fehéren égő akarata megmozditsa a megmozdithatatlant.

– Menj, bolond, – szólt Sámuel, – ha nem akarod, hogy elhallgattassunk.

A többiekhez fordult.

– Ez a bolond, – mondta, – azt hiszi, – hogy lenyelte a mindenséget minden titkával. De mi tudjuk, hogy a titkok Istennél vannak. Hogy bele kell nyugodnunk az ő akaratába. És hogy nem szabad tűrnünk még itt sem, hogy egy elvakult az ő szent nevét káromolja.

– Ti vagytok a bolondok, – kiáltotta Eleázár. – Hiszen kényszeritésre vár, és ti bolondok nem kényszerititek.

A férfiak egy része erre hevesen rátámadt Eleázárra, hogy hallgasson. Eleázár lázas dühvel felelgetett nekik. Végre megfogták, elvonszolták és ellökdösték egy sarokba és ott lehajitották a földre. Eleázár haragosan viaskodott velük, lázasan szidta őket oktalanoknak, gyáváknak és bolondoknak, aztán a földre roskadtan elhallgatott és sötét és vergődő imákba merült.

Az órák csendesen haladtak előre. A börtön kimerült nyugalmába ekkor egy zugva morajló hang hallatszott be. A városháza előtt a meleg májusi estében összeverődött nehány ember és beszélgetni kezdett a városi darabontokkal. Kérdezősködtek a zsidókról, néhányan vaskos tréfákat eregettek utnak és a többiek harsányan nevettek a tréfákon. Aztán egyre több ember gyült össze a meleg éjszakában, senki sem tudta, hogy voltaképen miért jött, és a tömeg kezdett felizgulni a saját hangjától.

A város eleinte nem sokat törődött volt a zsidók elfogatásával, az egészet inkább a grófok szórakozásának tekintették és azt várták, hogy a zsidókat legfeljebb megkinozzák egy kicsit, megsarcolják egy kicsit, kikergetik a városból, aztán egy-két hónap mulva ujra visszafogadják őket. Abban, hogy a zsidók csakugyan bűnösek, eleinte kevesen hittek. A város kicsi volt; a lakosai között sokan voltak a földmivelők, akikben nem parázslott állandóan és mindig felrobbanásra készen a céheknek a zsidók ellen való gyűlölete. Az a néhány ember azonban, aki gyűlölte a zsidókat, vagy aki rögtön elhitte róluk, hogy gyilkoltak, az első perctől fogva hangosan kiabált. Akik nem gyűlölték őket, vagy nem tartották őket bűnöseknek, vagy hallgattak, vagy néhány langyos szóval jelezték csak a meggyőződésüket. A kiabálók igy egyre hangosabbak lettek és egyre több ember csatlakozott hozzájuk. Hozzájuk csatlakozott a zsidók szomszédainak egy része; és amikor elterjedt a hire annak, hogy a grófok szét fogják osztani a zsidók vagyonát, ha a zsidókat elitéli a biróság, a kiabálók száma ujra megszaporodott. A bazini plébános beteg volt és ágyban feküdt. Neuperger János a vállát vonogatta és azt mondta, rá kell bizni a biróságra, hogy igazságos itéletet hozzon. Lindwurm Tóbiás egyik korcsmából a másikba vándorolt, nekibőszülten ivott és elkeseredetten és sirva kiabálta, hogy a zsidók csak arra valók, hogy válságokba vigyék az igaz ember lelkét. Amikor elterjedt a hire annak, hogy a makacsul tagadó zsidók végre kezdenek vallani, a kétkedőket mindenütt teljesen lekiabálták; lassanként egészen elhallgatott az a vélemény, hogy a zsidók ártatlanok is lehetnek, a kiabálók pedig már azt is ellentmondás nélkül kiabálhatták, hogy a zsidókat akkor is el kell égetni, ha ebben az egy gyilkosságban nem volnának bűnösek; minthogy azonban még ebben a gyilkosságban is bűnösek, annál inkább el kell őket égetni.

Abban a tömegben, amely a városháza előtt összegyült, egy-két ember hamarosan szintén kiabálni kezdett hogy máglyára a zsidókkal. A tömeg, amely a saját céltalan morajlásától amugy is ideges volt, nemsokára felgyulladt ettől a kiabálástól. Nyugodt emberek, akik egyszerűen kiváncsiságból jöttek oda a városháza elé: megnézni, mi végre gyültek ott össze a többiek, váratlanul tomboló kiabálásba törtek ki. A tömegnek egyre jobban tetszett a saját hangja; egyszerre mindenki megértette, miért álldogált eddig itt a városháza előtt, és egyre dagadozóbb és egyre haragosabb üvöltésben áradt a városháza boltozatos kapuja elé az a követelés, hogy a zsidókat máglyára kell vinni. A darabontok ijedten üzentek fel a városbiróért. A városbiró lejött és hangosan kihirdette, hogy a zsidók nem fogják elkerülni méltó büntetésüket, a biróságnak azonban jog és törvény szerint itéletet kell mondania róluk, és mielőtt a biróság itéletet mondana, ő inkább a saját testével védi meg a zsidókat, semhogy eltűrje, hogy bárki egy ujjal hozzájuk nyuljon. Azután becsukatta a városháza kapuját. A tömeg kint álldogált még egy ideig, időről időre felmorajlott még, egy párszor megdöngették a nagy kaput, azután szétoszlottak.

A zsidók elfogódottan figyeltek a börtönben a tömeg zugására, és amikor a zugás egyre erősebb lett, zörögni kezdtek a pántos ajtón. Hosszu és nyugtalan zörgetés után végre kinyilt az ajtó, és a porkoláb derülten és biztatóan mosolygott rájuk.

– Összegyültek az emberek, – mondta megnyugtatóan, – és azt követelik, hogy benneteket vigyenek máglyára. De nem kell félni; – a városbiró épen most hirdette ki, hogy törvényes itélet nélkül a hajatok szálát sem engedi meggörbiteni.

A zsidók kesernyésen hallgattak, a porkoláb pedig közölte velük, hogy megint talált egy embert, aki most már bizonyosan elvinne egy levelet Bécsbe, ha jól megfizetnék. A zsidók csüggedten irtak egy uj levelet, a levelet átadták a porkolábnak, a porkoláb elvonult és széttépte a levelet. Kint hallatszott még néhány kiáltás, aztán csend lett.

József, aki csendesen beszélgetett Zakariással életről és halálról, ekkor egy óvatos kérdéssel fordult öreg társához. Azt kérdezte tőle, hogy ő, aki azt tartja, hogy Izráelnek le kellene ráznia magáról vélt küldetésének rettenetes terhét végre, hogy tehát ő egy hosszu életen át miért maradt meg mégis a zsidóságban, ahelyett, hogy könnyebbé és nyugalmasabbá tette volna az életét az egyszerű és bölcs eltávozással. Zakariás, aki szelid és derült kedvben volt, szótlanul nézett Józsefre, aztán szeliden és derülten felelte:

– Nem tudom, fiam. – Gondolkoztam már róla. Hidd el, nem tudom.

– Én azt hiszem, – mondta József, az tartja meg a zsidóságot.

Felfelé intett, a pince ablakai felé, amelyeken át még néhány utolsó kiáltás távoli zaja hallatszott be.

– Micsoda? – kérdezte Zakariás.

– Mikor Izráelnek egy kicsit jól megy a dolga, – mondta József, – akkor elfeledkezik a multjáról és nem gondol a jővőre. Le akarja rakni küldetésének irtózatos terhét. Különös törvényszerűsége, azt hiszem, Izráel életének, hogy a szerencsétlenségek többnyire akkor szakadnak rá, amikor legkevésbbé várja. Amikor teljes biztosságban érzi magát. A biztosságban és nyugalomban Izráel már-már szétesik, mint egy oldott kéve, már-már kényelmesen és nyugalmasan szétbomlik, már-már feladta a külön létét. Akkor jön a szerencsétlenség, és összekovácsolja, és vassá veri, és tüzben acéllá edzi.

– A tűzben, – mondta Zakariás nyugodtan, – mi porrá fogunk égni.

– De a többiek, Sámuelnek és Simonnak a fiai, akik innen távol vannak valahol idegen országokban, és a barátaink és rokonaink és minden zsidó közelben és távolban össze fogja szoritani a fogát és uj lélekkel telik el és az egész lelke egy megujitott fogadalom lesz és egy holtig való vágyódás, és azok a zsidók, akik már-már nem találták értelmét annak, hogy zsidók, egyszerre ujra megtalálják a létüknek az értelmét, és Izráel megy tovább a maga végzetes utján.

– Azért, hogy valahol ujra egy máglyára találjon? – És érdemes… nem nekem, akinek ugyis lejárt az időm, hanem nektek… érdemes nektek fiatalon meghalnotok azért, hogy a többieket megtartsátok egy olyan uton, amely a máglyákhoz visz?

– Az életnek, – mondta József habozva, – önmagában nincsen értéke.

– Semmi másnak nincs értéke, csak az életnek, – szólt hevesen Zakariás.

József megrázta a fejét.

– Az életnek, – ismételte, – önmagában nincs értéke. És a halál nem lehet más, mint kapu, amelyen átlépünk, bár be van hunyva a szemünk és nem látjuk, mi van túl a kapun. Ha elvégeztük azt, ami ránk bizatott, nyugodtan léphetünk át rajta.

– Ami ránk bizatott! – Hát hol maradnak a terveid? Hát nem érzed, mi mindent hagysz itt elvégezetlenűl? Hol van a nagy munkád? Mikor éltél?

– Ha Izráelt elnézés és barátság venné körül, jóság és szeretet, – mondta József elgondolkozva, – akkor Izráel nemsokára bágyadt örömmel olvadna fel a népek tengerében. Megmarad azért, mert se elnézést, se barátságot, se jóságot, se szeretetet nem talál sehol. Nem lehet azonban kételkedni benne, hogy a világban egy előre megszabott nagy harmónia uralkodik és hogy minden, ami történik, egy irdatlan, egy beláthatatlan, egy felfoghatatlan nagy terv szerint történik. Az igazságosság, a jóság és a szeretet követelését és parancsát Izráel prófétái hirdették ki a világnak. És Izráelnek addig kell felvérzett lábbal vándorolnia, botorkálnia és szenvednie, addig kell kihivnia ujra meg ujra, konoksággal is, lázongásal is, könnyelműséggel is, hittel is és hitetlenséggel is az embereket és a nemzeteket, amig az igazságtalanság és a gyülölet egészen el nem fogy és az igazságosság, jóság és szeretet be nem tölti az egész világot. Akkor beleomolhat Izráel a feléje tárt karokba. Akkor felolvadhat Izráel a szeretet lelkével eltelt népek között. Addig nem. Ez az Izráel küldetése. És ha ezt tudja az ember, akkor a mi halálunkat még földi értelemben sem tekintheti oktalannak és céltalannak, mert akkor a mi halálunk is égő áldozat lesz az emberi nem haladásáért és tökéletesedéséért.

Zakariás megmarkolta József karját.

– De ember! – mondta felindultan, – de boldogtalan! – hát csakugyan hiszel abban, hogy az emberi nem haladhat és tökéletesedhetik? A máglyára fognak vinni, ember. Nem érted, hogy amikor egy ilyen halál előtt vagy, valósággal bűnös ez a te konok optimizmusod! Hogy merheted vallani és mondani, amikor tudnod kell és érezned kell, hogy nemsokára, ha ott állasz a máglyán és a fiatal életedet mindjárt porrá égetik, el kell majd átkoznod azt a percet, amelyben Isten ilyennek teremtette az embert. Hogy hihetsz benne? Hiszel benne? Hiszel benne?

József elgondolkozott és lassan igent akart bólintani. Zakariás azonban félbeszakitotta és sokáig és hevesen bizonyitotta neki, hogy a hite végzetes, káros és bűnös hit.

Az éjszaka kimerült nyugalma elmult. Kint bőséges májusi sugárzással és tündökléssel jött fel a nap és a börtönbe bejutó sugarai úgy ébresztették fel a zsidókat, mint a korbácsütés. A nap halad előre a maga ragyogó utján, itt pedig kilenc órakor ujra kezdődik a vallatás. A zsidók szorongva várakoztak. Kilenc órakor végre kinyilt a pántos ajtó, és a porkoláb Mihályt hivta a biróság elé. A felesége és a lányai sirva könyörögtek neki, ne kinoztassa magát, most már ugyis mindegy minden, most már ugyis meg kell halniok mindnyájuknak, vallja hát rögtön mindazt, amit kivánnak tőle. Mihály megigérte, hogy nem kinoztatja magát és vallani fog. Mikor azonban a biróság előtt állott, nem tudta azt vallani, amit kivántak tőle, hanem kétségbeesett erőfeszitéssel és remegő, elszánt komolysággal próbálta ujra meggyőzni a biróságot, hogy ő a többiekkel együtt ártatlan. Levitték a vallató szobába. Mihály maga sem reménykedett benne, hogy a kinzó vallatást kibirja, de egy bánatos kötelességérzés azt parancsolta neki, hogy kinoztatnia kell magát, amig birja. Sokáig viaskodotta rettenetes szenvedéssel, végre azonban aléltan megadta magát és vallott. Utána Eleázár került sorra. Eleázár extatikus imákat mormolt. Többször elájult a selmecbányai hóhér keze között és végre, félig önkivületben, megerősitette mindazt, a mit kivántak tőle. Délután Ruben került sorra. A csepüszakállu kis embert a városbiró megintette, tegyen töredelmes vallomást, tudhatja és láthatja, hogy a tagadás nem használ semmit. Ruben az egész testében remegett és a felszólitásra beismerés helyett éles, halk, reszkető hangon rettentő inzultusokkal felelt. Levitték a vallató szobába, és a városbiró haragra gyulladtan mondta a selmecbányai hóhérnek, hogy alaposan törje meg ennek a sátántól bujtogatott, vakmerő zsidónak a szemtelenségét és szentségkáromló kedvét. A selmecbányai hóhér munkához látott, a biróság tagjainak egy része ott várta a vallató szobában a munka eredményét, a munka azonban nem akart eredményt hozni. Ruben gyenge és vézna teste néha ugy látszott, darabokra szakad a selmecbányai hóhér kezei és szerszámai között, de Ruben nem kérte, hogy szabaditsák ki és nem mondta, hogy vallani akar. Néha nyögve elhallgatott, egyébként azonban állandóan beszélt mintegy a dölyf fájdalmas megszállottságában. Tajtékzó szidalmakkal halmozta el a biróság tagjait, Edom bélpoklos fiainak, szukák nyüves kölykeinek, mocskos és alávaló bálványimádóknak szidta őket. Mintha a lázas kevélység görcsei rázták volna, ugy szakadozott le az ajkáról megvető szidalom szidalom után: a biróság ellen, a babonáik ellen, a hitük ellen és minden ellen, amit szentnek tartottak. A biróság tagjai között voltak olyanok, akik befogták a fülüket, a többiek sértett bosszusággal ösztökélték további erőfeszitésekre a selmecbányai hóhért. A selmecbányai hóhér minden hozzáértését összeszedte, de Ruben kintól fuldokolva, félig önkivületben tovább hörögte határtalan megvetésének rekedt szidalmait. Egyszer-kétszer úgy látszott, hogy elájul; de csak rövid aléltság volt, amely után hamar magához tért, hogy a száját ujra egy lihegő inzultusra nyissa ki. Vele telt el az egész délután; alkonyattájban végre elájult. Ekkor fellocsolták, visszaküldték a börtönbe és Gregorovius mester azt mondta, hogy nem fontos, ha a vallomása el is marad, hiszen a többiek világosan és félreérthetetlenül megvallották, hogy ő is részt vett a gyilkosságban és a vér élvezésében.

A biróság tagjai igy megnyugodva hazamentek. Este ujra összeverődött néhány ember a városháza előtt és a lármájukra hamarosan megint nagy tömeg gyült össze. A darabontok be akarták csukni a városháza kapuit, de a tömeg ekkor nekik feszült, elsodorta őket és betódult a városháza udvarára. Itt legtöbben nem tudták, mit csináljanak, de néhányan odarohantak a börtönpince ablakaihoz és lekiabáltak a pincébe, hogy máglyára a zsidókkal, akár vallanak, akár nem. Erre mindenki oda akart menni az alacsonyan levő vasrácsos nyilásokhoz, veszedelmes tolongás támadt, és néhány asszony és gyerek jajgatni kezdett. A városi darabontok lassan kiszoritották a tömeget a városháza udvarából, közben azonban a gyerekek köveket hoztak és a köveket kezdték a vasrácson át a pincébe bedobálni. Néhányan a felnőttek közül is küvették ezt a példát, és egy ideig a kövek csattogva zuhogtak a vasrácsra és a vasrácson át a pincébe. A darabontok végre mindenkit kiszoritottak az udvarból.

A zsidók riadtan hallgatták a börtönben a hirtelen feldagadó lármát, azután a kiáltásokat, amelyek a rácson át lesziszegtek hozzájuk, azután ijedten huzódtak el a hulló kövek elől. A kövek egy-két asszonyt és egy-két gyereket is értek; az asszonyok és a gyerekek hangos sirásra fakadtak, és a sirás akkor sem hallgatott el, amikor a kövek hullása megszünt és amikor kint csend lett. A börtön homályában és szennyében, a haláltól beárnyékoltan kinokat szenvedve, vagy kinorditásokat hallgatva is a börtönbe zárt zsidók eddig meg tudtak maradni valami könnyező tompaságban, valami imádkozó és kábúlt nyugalomban, és ez a tompaság és nyugalom rá tudta parancsolni magát a néha-néha felsiró asszonyokra és gyerekre is. Most a néma börtönbe beleorditott a külső világ. Mindaz, ami a börtönön kivül volt, az egész ellenséges élet, a láthatatlan nagy szörnyeteg benyujtotta most rettenetes talpát a vasrácsokon és karmolt a karmaival. Amit hirül adott: az nem volt uj iszonyat, de a hiradás hangos orditás volt, amelytől dideregni kezdett a lélek. Az asszonyok és a gyerekek sirtak; a férfiak eleinte elhallgattattak egyet-egyet; de az egyik zokogás mindig ujra felgyujtotta a másikat; a zokogások sikoltozásokká váltak, és a kétségbeesés tébolya, mint egy forró forgószél söpört végig az egész homályos és piszkos börtönön. Az ajkak érthetetlen szavakat dadogtak; akik összetartoztak, nem ismerték meg egymást; senki sem értette, mit akar a másik és senkisem hallgatott másra, csak a saját örjöngésének a szavára; voltak, akik megtépték a ruhájukat; voltak, akik levetették magukat a földre és a földön fetrengtek; voltak, akik a pántos ajtót ütötték, amig véres lett a kezük a saját ütéseiktől; és voltak, akik céltalan átkokat és türelmetlen könyörgéseket küldtek fel a rácsos ablakon át a messzeségben valahol kékesen fénylő holdas éjszakába. A börtön tehetetlen tombolása, amelyet a kint tomboló harag gyujtott fel, igy hánykolódott fájdalmasan és sokáig, amig végre néhányan kimerülten elhallgattak, mások hideg józanságra eszméltek és ismét elcsendesitettek olyanokat, akik még örjöngve viaskodtak saját kétségbeesésükkel, mig végre a téboly forgószele egészen elült és mindenki pihegve pihent. A csendben és a homályban ekkor halkan megszólalt az egyik férfi, és bánat, gyöngédség és szeretet volt a hangjában; aztán megszólalt egy másik, és reménységes és vigasztaló dolgokat mondott az Ur akaratáról és arról, hogy nem csalatkozhatik az, aki benne bizik; aztán mások szólaltak meg és mindnyájan biztató és üditő dolgokat mondtak, és a homályos és szennyes pince lassan megtelt a bizalomnak és az áhitatnak az illatos derengésével. Ekkor Dávid felkelt abból a zugból, ahová ismét leroskadt volt és fájó tagokkal lassan közeledett a többiek felé. Az első csoport előtt megállott, lassan letérdelt, hogy közel legyen hozzájuk, meghajtotta a fejét és könnytől ázott, halk hangon mondta:

– Kérlek, bocsássatok meg énnekem.

A többiek megrendülten hallgattak, és az öreg Sámuel csendesen felelte:

– Nincs minekünk mit megbocsátani neked, Dávid. Nem miattad kell nekünk elpusztulnunk. El kell pusztulnunk azért, mert zsidók vagyunk.

– Kérlek mégis: bocsássatok meg nekem.

Sámuel erre sirva megölelte, és azt mondta, hogy megbocsát neki. Dávid felállott, a kinzástól még egyre sajgó tagokkal továbbment, és minden egyes kis csoporthoz letérdelt és nem nyugodott addig, amig mindenki meg nem bocsátott neki.

Másnap, csütörtökön reggel, elsőnek József került sorra. Némi szorongást érzett, amikor a biróság elé lépett, de szelid érdeklődéssel nézte végig ezeket a különös, ezeket a számára érthetetlen birákat, és amikor Gregorovius mester felszólitotta, hogy hamis tudományával hivalkodó gőgjét adja fel és tegyen vallomást, szótlanúl megrázta a fejét. Levitték a vallató szobába. Miért nem vallok, – kérdezte ekkor magától, – holott a többieknek megigértem, hogy nem kinoztatom magam? A magam életét semmikép sem menthetem meg. Csak azért tehát, mert a többiek is megkinoztatták magukat? Csak azért, mert egy különös kötelességérzés azt mondja, hogy idegen, soha nem látott, más országokban élő zsidóknak tartozom azzal, hogy egy ellenük is irányuló, baromi ostobaságú váddal szembeszálljak egészen addig, amig a kinok össze nem zuzzák bennem az emberméltóságot? Amikor már a selmecbányai hóhér keze között volt, akkor értette meg hirtelen, hogy miért kinoztatja meg magát. Az a gondolat, hogy épeszű és józan emberek egy másik embert igy kinozhatnak, olyan idegen volt számára, olyan távoli, olyan megfoghatatlan, hogy az elméjében és a lelkében ez a gondolat eddig nem tudott helyet találni. Látta Dávidot összetörött és megtépett testtel visszatántorogni a börtönbe; látta a többieket; és soha egy percre nem tudta azt érezni, hogy ez a vallatás van, hogy ez a kinzás valóság. És most, amikor a gyötrelem első nyilalásai hasitottak végig a testén, még most is szelid, barna szemét kerekre feszitve kellett körülnéznie, hogy megértse, hogy ez a szoba, ezek az emberek, ez az egész kegyetlen találékonyságu berendezkedés realitás. A kinjai fokozódtak. Ekkor megrendült kiváncsisággal hallgatózott ugyszólván önmagába és azt kérdezte magától, meddig lehet ezt birni. Nagy meglepetésére sokkal tovább birta, mint gondolta volna. A selmecbányai hóhér buzgón dolgozott. József végül csendesen mondta, hogy szüntessék be a kinzást, vallani fog. Azután szeliden vallott mindent, amit kivántak tőle.

Utána Zakariást hozták a biróság elé és leültették egy székre, mert állni nem tudott. Zakariás nem akart vallani, és amikor a városbiró a kinpaddal fenyegette meg, felsőbbségesen, csendesen elmosolyodott. Csak vigyék már; a kinpaddal ezek az ostobák pár perc alatt meg fogják ölni, de vallomást ki nem csikarnak belőle. A városbiró el akarta rendelni, hogy Zakariást vigyék le a vallató szobába. Ekkor azonban megszólalt Gregorovius mester.

– A ravasz öreg zsidó, – mondotta, – abban reménykedik, hogy ő meg fog halni a vallatás alatt. Nem szabad azonban megengedni, hogy a ravaszság és a gonoszág igy fölébe kerekedjék az igazságszolgáltatásnak. Azt ajánlom tehát, hogy az agyafúrt öreg zsidó vallatását szakitsuk félbe és hogy helyette fogassanak vallatóra az asszonyok. Azoktól könnyü szerrel megtudhat a biróság mindent, amire szüksége van, hogy a zsidók bünének képe teljes legyen.

A biróság tanácskozni kezdett és Gregorovius mester lesben állva figyelte Zakariást. Zakariás remegett és szédűlve hunyta le a szemét. A biróság többsége hajlott arra a véleményre, hogy mivel a férfiak egyrésze megmarad a konok tagadásban, vallatóra kell fogni az asszonyokat. Zakariás ekkor hirtelen megszólalt:

– Ha én vallok, akkor nem vallatjátok az asszonyokat?

– Nem, – kiáltotta gyorsan Gregorovius mester.

– Vallani fogok. Kérdezzetek.

– Bevallod, – kérdezte Gregorovius mester, – hogy te hoztad a bazini zsidóknak azt a parancsot, hogy a gyilkosságra nem lehet tovább várni, mert a vérre szükség van?

– Bevallom.

– Bevallod, hogy a szerencsétlen áldozaton te tetted az első vágást?

– Bevallom.

Gregorovius mester kérdezett és Zakariás mindent bevallott. Zakariást azután leküldték a pincébe. Mikor leért a pincébe és visszaroskadt a földre, a két kezével eltakarta az arcát, és a többiek látták rajta, hogy ő is vallott mindent, amit kivántak tőle. Dávid ekkor lassan felállott.

– Most ujra én kerülök sorra, – mondta.

Eszter zokogva simult hozzá és könyörögve kérte, ne kinoztassa magát, hanem valljon mindent, amit kivánnak tőle. Dávid égő szemmel nézett maga elé és makacsúl rázta meg a fejét.

– És ha izenként tépnek szét, –!

A porkoláb nemsokára bekiáltott a börtönbe és Dávidot szólitotta. Dávid megsimogatta és megcsókolta Esztert. Ugy érezte, hogy élve nem jön többé vissza. Azután felemelte a fejét és elindult. Zakariás mély szánalommal nézett utána. Tudta, hogy vissza fog jönni, és tudta, hogy vallani fog.

Dávid sápadtan állott a biróság előtt, de sötét és bús elszántsággal nézte végig ujra azokat az embereket, a kik róla itéletet akarnak mondani. A városbiró felszólitotta, hogy most, amikor a többiek mindnyájan rávallottak, tegyen ő is töredelmes vallomást. Dávid csendes és keserű makacssággal rázta meg a fejét. Itéletet azt mondhatnak róla, de hogy ő bünösnek vallja magát egy esztelen és becstelen vád követelése szerint? És ha izenként tépik szét, –! Gregorovius mester ekkor felállott és közömbös hangon azt inditványozta, hogy most, mivel a zsidó férfiak között akadnak ilyen megátalkodott és konok bűnösök, mégis kezdje meg a biróság az asszonyok vallatását, elsőként épen ennek a sátánnal szövetségben álló Dávid zsidónak Eszter nevű feleségét hozatván fel vallatás végett a börtönből. Dávid reszketni kezdett és az elviselhetetlen haragnak egy felorditásával rávetette magát Gregorovius mesterre. Gregorovius mester most készen várta, a darabontok segitségével visszalökdöste a helyére és kiadta azt a parancsot a darabontoknak, hogy hozzák fel a börtönből ennek a Dávid zsidónak a feleségét. Dávidnak minden tagja sajgott a fájdalomtól, de ezeket a fájdalmakat nem érezte. Csak az elviselhetetlen haragot, az elbirhatatlan kétségbeesést, a tehetetlenségnek olyan gyötrelmét érezte, amelynek mindjárt ki kell szakitani a szivét és ketté kell törnie az életét. Egy darabont elindult, hogy megy a börtönbe Eszterért, Dávid fuldokolva nyujtotta ki utána a kezét és töredezett hangon kérdezte, hogy ha ő vall, nem bántják-e akkor az asszonyokat. A városbiró jóindulatú férfiassággal felelte, hogy ebben bizhatik; ha ő vall, akkor a biróság az asszonyokat, – bár szintén bűnösek – kimélni fogja arra való tekintettel, hogy hiszen az asszony mindig csak a férfinak engedelmeskedik, tehát az asszonyok csak másodsorban bűnösek. Dávid erre lehajtotta a fejét és azt mondta, hogy vallani fog és lehajtott fejjel bevallott mindent. Amikor a vallomása véget ért, Gregorovius mester néhány halk szót váltott a biróság tagjaival és igy szólt:

– Vedd tudomásúl, Dávid zsidó, hogy a biróság most már a ti iszonyatos bűnötöket teljesen, tökéletesen és hiánytalanúl bizonyitottnak látja és a holnapi napon tirólatok, bűnös bazini zsidókról, itéletet fog mondani. De a biróság még az ilyen iszonyatos bünnel szemben sem feledkezik meg a keresztényi irgalom parancsáról és módot akar nyujtani neked arra, hogy tökéletes bünbánással enyhitsd a bűnöd sulyát és különösen arra, hogy veszendő lelkedet őszinte megtéréssel megmenteni próbáld. Ezért a biróság már most elérkezettnek látja az időt, hogy megkérdezzen: kivánod-e felvenni a szent keresztséget?

Dávid felemelte a fejét, bús, sötét tekintettel végignézett a biróság tagjain és lassan megrázta a fejét.

– Felelj Dávid zsidó, úgy, hogy mindnyájan megérthessük a szándékodat, ugy, hogy mindnyájan megnyugtathassuk a magunk keresztény lelkiismeretét. Kivánod felvenni a szent keresztséget, igen vagy nem?

– Nem.

Gregorovius mester szótlanúl fordult a biróság tagjaihoz. A biróság tagjai méltatlankodva csóválták a fejüket, a városbiró pedig felindultan mondta:

– Hát csakugyan félre akartál bennünket vezetni, és be akartál bennünket csapni? Menj hát. Menj a halálba és menj a kárhozatba, amelyet mindenkinél jobban megérdemelsz.

Dávid kinban és gőgben összeszoritott ajakkal hallgatott, azután visszament a börtönbe. A börtönben elmondotta a többieknek, hogy a biróság holnap mond róluk itéletet. A porkoláb nemsokára, némi pénzért cserébe, derülten közölte velük azt is, hogy a vásártéren már ássák bele a nagy oszlopokat a földbe, amelyek köré holnap majd a máglyát rakják.

Kint meleg, májusi délután volt, és szelid kedvességéből mintha jutott volna a börtönnek is. A zsidók csendesen pihentek, mint aki hosszu, hosszu út fáradságát piheni ki. És a börtön egyuttal tele volt egy elfogódott, halk készülődéssel, mint amikor valaki messzi, messzi utra készül. A kétségbeesés viharzása egészen elült már; a lázadás szavait és a lázadás könnyeit mindenki elzokogta volt; egész délután kevés szó hangzott el és az mind halk és vigasztaló szó volt; és ha a pihenő emberek kezei megmozdultak, akkor gyöngéd simogatásra mozdultak meg. Amikor beesteledett, senki se feküdt le aludni. Mindenkinek az volt az érzése, hogy csendesen készülődnie kell; mint a bucsuzni akarók és a válni készülök, mindnyájan csoportokba verődtek és lassan és észrevétlenűl, anélkűl, hogy akarták volna, mindnyájan virrasztani kezdtek. Az anyák le akarták fektetni a gyerekeiket, de a nagyobb gyerekek könyörögve kapaszkodtak az anyjuk ruhájába és nem akartak lefeküdni. De fáradtak és álmosak voltak, és erre Judit, akit nagyon szerettek, maga köré gyüjtötte öket és mesélni kezdett nekik. Született egyszer – mondta az egyik mese – egy nagyon szép, egy napszemű kis fiú és született ugyanakkor egy nagyon szép, egy holdszemű kislány. Meg volt irva róluk, hogy egymáséi lesznek és mert egymástól nagyon távol éltek, egy jóságos szellem minden születése napján megmutatta a napszemű fiunak a holdszemű leány képét egy tükörben és megmutatta a holdszemű leánynak a napszemű fiu képét. Amikor mindaketten felnőttek, ugyanazon a napon, ugyanabban az órában és ugyanabban a percben elindultak egymást keresni. Mindaketten rendkivüli kalandokon mentek át. Jártak aranyországban és jártak ezüstországban; jártak abban az országban, ahol a kisfiuk és kislányok a földből nőttek ki, mint a virágok és olyan szépek voltak és ugy nőttek fel, mint a virágok és persze nem tudtak elmozdulni onnan, ahol kivirágzottak; jártak abban az országban, ahol az emberek járni nem tudtak, csak repülni és beszélni nem tudtak, csak énekelni. Mindenütt marasztalták őket, de egyikük sem maradt, mert meg volt irva róluk – mint minden fiúról és minden lányról – hogy egymáséi lesznek, és mert a napszeműfiu csak a holdszemű lány után vágyodott és a holdszemű lány csak a napszemű fiu után. Többször elérkeztek a biborszinű tűz országának a határára is, de innen mindig visszafordultak, mert féltek a tüztől. Amikor azonban mindenütt hiába keresték egymást, végül megint visszatértek ide. A jó szellem ekkor segitségükre jött és megmutatta őket egymásnak, és a napszemü fiú ekkor látta a holdszemű lányt és a holdszemű lány látta a napszemű fiut, és látták, hogy egyikük áll a biborszinű tűz országának egyik szélén, a másik áll a biborszinű tűz országának a másik szélén, és látták, hogy találkozni csak akkor találkozhatnak, ha egyikük áthalad a biborszinű tűz országán. Sokáig haboztak, mert féltek a tüztől, de végre egy napon, ugyanabban az órában és ugyanabban a percben mindaketten elindultak. Eleinte féltek; és eleinte fájt nekik a tűz égetése, de minél jobban haladtak előre, a tűz égetése annál kevesbbé fájt, végre mikor a tűzország kellős közepén találkoztak, a tűz égetését már teljességgel nem érezték; inkább azt érezték, hogy a régi életük helyett uj életet kapnak; és végre elérték egymást, megcsókolták egymást és akkor kimondhatatlanúl boldogok voltak.

Egy másik mese arról a királyfiról szólt, aki elindult, hogy megkeresse a boldogságot és az élet célját és értelmét. Az élet hegyén, ahova mindenféle kalandok után a királyfi eljutott, hatalmas szellemek kinálták neki, hogy vezetni fogják. Ott volt egy komoly, szép angyal is; de mikor a királyfi megtudta, hogy ez a komoly, szép angyal a halálangyal, akkor haragosan elfordult tőle és más szellemek kalauzolását fogadta el. A királyfit vezette előbb egy szellem, aki minden hatalomnak az ura volt. De a királyfi nem találta meg a boldogságot. Azután vezette egy szellem, aki a szerelem szelleme volt, de a királyfi itt sem találta meg a boldogságot és az élet célját és értelmét. Azután vezette a bölcseség szelleme, de a királyfi még mindig boldogtalan volt és nem értette, mi célra és mi végre való az élet. Közben elfáradt és megöregedett és ekkor kétségbeesetten visszatért mégegyszer az élet hegyére. A szép angyal ott várakozott még mindig. A királyfi kinyujtotta feléje a kezét és keserűen mondta, vezesse hát ő, most már ugy sincs mit remélnie. És a halálangyal megfogta a kezét és vezetni kezdte, és a királyfi egyszerre érezte, hogy megtalálja a boldogságot és egyszerre világos lett számára az élet célja és értelme; csak azon az egyen csodálkozott még, miért vesztegetett el annyi időt a hiábavaló kereséssel, sajnálta, hogy elfáradt és megöregedett, ahelyett, hogy már fiatal korában rábizta volna magát a komoly és szép angyalra, de örült, hogy most végre mégis eljutott odáig, ment előre a halálangyallal és nagyon, nagyon boldog volt.

A gyerekek hallgatták a Judit meséit, azután sorra lehunyták a szemüket és ülve elaludtak. Judit az alvókat csendesen lefektette a földöre és a többieknek tovább mesélt. Végül a gyerekek mindnyájan aludtak.

A férfiak a másik pincenyilásban egy csoportban ültek. Velük volt az asszonyok nagy része is. Néha töprengve hallgattak, néha megszólalt valamelyikük.

– Fel van jegyezve, – mondotta Mihály, – ez a történet. Egy népnek egyszer el kellett hagynia a hazáját. Hajókra szálltak és elindultak uj hazát keresni. Hosszú keresés után találtak egy szigetet, amely teljesen elhagyatott volt, de olyannak látszott, hogy nagy munkával termékennyé lehet tenni. Ez a sziget azonban nem volt sziget. Egy irdatlan nagyságu szörnyeteg háta volt. A szörnyeteg a tenger mélységeiben élt, de néha feljött a tenger felszinére pihenni. Ami a szörnyetegnek rövid pihenés volt, az az embereknek sok-sok nemzedék élete. Igy a szörnyeteg hátára a tenger iszapot hordott, az iszapba a szálló madarak magokat ejtettek le; az iszapból termőföld lett, rajta fű nőtt és fa nőtt, és az uj hazát kereső nép azt hihette, hogy kemény munkával a földet termékennyé fogja tenni. Munkához láttak tehát és verejtékesen dolgoztak, és a föld csakugyan termést kezdett adni nekik. És amikor már egy-két nemzedék verejtéke öntözte meg a földet és amikor a hazáját vesztett nép már kezdte magát otthonérezni, akkor a tengeri szörnyeteg pihenőideje épen lejárt, a szörnyeteg megrázta a hátát és lemerűlt a tenger mélységeibe. Vele merültek le a vizbe a vetések, ligetek, szöllők és házak. Elpusztúlt az emberek nagy része is. A kevesek, akik hajókra tudtak menekülni, könnyes szemmel néztek arra a helyre, a hol a szigetük volt, a tengerre, a mely mindenüket elnyelte, az apáikkal, testvéreikkel és fiaikkal együtt és nem tudtak mondani csak ennyit: Azt hittük, szárazföld. – Miért jegyezték fel ezt a történetet őseink? Azért, mert Izráel története ez. Nemzedékeken át azt hiszi Izráel, hogy végre hazát talált. Azután egyszerre minden elsülyed a lába alatt. – Hol van, amire épitettünk? Nincsen sehol. És mi… azt hittük… szárazföld.

A zsidók sokáig hallgattak, azután Sámuel megszólalt:

– Mikor az Ur engedelmével Sátán elvette az Uz földjén lakó Jób fiait és lányait, akkor megszaggatta Jób a köntösét, leborotválta fejét, földre borult és igy szólt: Az Ur adta, az Ur vette el, áldott legyen az Urnak neve. Mikor az Ur engedelmével Sátán csontjában és testében verte meg Jóbot és undok fekéllyel boritotta el, és a felesége igy szólt hozzá: „erősen állasz-e még mindig a te feddhetetlenségedben? – átkozd meg az Istent és halj meg“, – ezt felelte neki Jób: „úgy beszélsz, mint a bolondok; ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat ne fogadnók-e el?“ Azután barátai jöttek Jóbhoz. És versengtek vele és a szavaikkal meg akarták törni a Jób lelkét. És Jób lázongott és feddődött, az Ur lelke azonban igy szólt hozzá: „Ki az, aki elhomályositja az örök rendet tudatlan beszéddel? Nosza övezd fel, mint férfiú derekadat, én majd kérdezlek, te meg tanits engem. Hol voltál, mikor a földnek alapot vetettem? Ki határozta meg mértékeit, ugyan tudod-e; avagy ki huzta el felette a mérőzsinórt? És kicsoda zárta el ajtókkal a tengert? Eljutottál-e a reggelnek forrásáig, bejártad-e a mélységnek a fenekét? Megnyiltak-e neked a halálnak kapui? A halál árnyékának kapuit láttad-e? Áttekintetted-e a föld szélességét? Melyik ut visz oda, ahol a világosság lakik és a sötétségnek hol van a helye? Eljutottál-e a hónak tárházához vagy a jégesőnek tárházat láttad-e? Melyik ut visz oda, hol szétterjed a keleti szél a földön? Ki hasitott nyilást a záporesőnek és a mennydörgő nyilásnak utat? Van-e atyja az esőnek, és ki szülte a harmat cseppjeit? Összekötötted-e a Fiastyuk szálait; a kaszáscsillag köteleit megoldhatod-e? A hajnalcsillagot előhozhatod-e az ő idejében, avagy a göncölszekeret forgathatod e fiával együtt? Ismered-e az ég törvényeit, vagy te határoztad-e meg uralmát a földön?“ Azután továbbmondta az Úr: „Aki pert kezd a Mindenhatóval, hazudtolja meg, és aki Istennel feddődik, feleljen neki.“ Jób pedig töredelmesen igy szólt: „Ki az – mondod, aki gáncsolja az örök rendet tudatlanul? Megvallom azért, hogy én nem értettem; csodáknak dolgai ezek nekem és fel nem foghatom őket.“

A virasztók sokáig hallgattak, azután Simon szólalt meg:

– Azt mondatta Ezsajás próféta szájával az Úr: „Hallgassatok rám, kik tudjátok az igazságot; te nép, kinek szivében van törvényem. Ne féljetek az emberek gyalázatától és szidalmaik miatt kétségbe ne essetek.“ És ezt mondta tovább: „Mint férfit, akit anyja vigasztal, akként vigasztallak titeket én is és Jeruzsálemben vesztek vigasztalást.“

Ültek és hallgattak. Azután halkan ismét megszólalt valaki. Azután imádkoztak és azután könnyeztek. Egyikükre másikukra néha rászállott egy derengő félálom, de azután megint mindnyájan ébren voltak, virasztottak, hogy erősitsék a lelküket és vigasztalták egymást, mint a testvérek. Zakariás halkan váltott néha egy-egy szót Józseffel. Dávid azonban elhúzódott a börtön legtávolibb zugába Eszterrel és itt, ahol egyedül voltak, megkérdezte Esztertől, megbocsát-e neki és szereti-e őt. Eszter szótlan odaadással simult hozzá és pehelykönnyű karral ölelte meg, hogy mindenütt fájó testét ne bántsa. Dávid azonban elkinzott karjával magához ölelte őt, és az ajkuk megint találkozott, és néma könnyek és néma csókok között, fájdalomban és gyönyörűségben bucsuztak az élettől és készültek a titkokkal teljes, uj utra, amelyre együtt kell lépniök.

Emberek voltak mindnyájan, sok hibával és sok fogyatkozással megterheltek. De most felemelte és megszépitette őket az a kiválasztottság, amelyet a bánat ad azoknak, akik hordozzák. Életük minden alacsonyságát és kicsinyességét lerázták magukról, és egész fényével rajtuk ragyogott az a nemesség, amely rajta ragyog az igazságtalanul üldözöttön és az ártatlanul szenvedőn.

Pénteken reggel a városháza előtt levő térre kitettek egy hosszu asztalt. Az asztalt letakarták fekete posztóval; az asztal közepére feszületet állitottak; a feszület körül gyertyák égtek. Az asztal mellé székeket tettek a biróság tagjai számára; az asztaltól jobbra karosszéket Tamás grófnak. Az asztal körül Tamás gróf huszárjai négyszöget formáltak. A négyszögön túl korán gyülekezni kezdtek az emberek. Még csak félkilencet ütött a városháza órája, amikor a tér már zsufolásig tele volt emberekkel. Nemcsak a baziniak voltak ott – férfiak, asszonyok és gyerekek – és nemcsak a szomszéd városokból és falvakból jöttek át emberek, hanem voltak ott nézők egészen távoli vidékekről is, akik a környéken jártukban meghallották, mi készül Bazinban és eljöttek ide, hogy tanui legyenek a rendkivüli eseménynek. Kilenc órakor a városháza boltozatos kapuja alól kivonultak a biróság tagjai és elfoglalták a helyüket a nagy asztal mellett. Azután kijött Tamás gróf. A biróság tagjai felállottak és csak akkor ültek le megint, amikor Tamás gróf is elfoglalta helyét a karosszékben. A városbiró ekkor megparancsolta, hogy a városi darabontok hozzák a biróság elé a zsidókat. A tömeg meghalkult zugása ekkor egészen elhallgatott. A darabontok között nemsokára kijöttek a városháza kapuján át a térre és a biróság asztala elé a zsidók. Fáradtak voltak mind, fájdalmaktól megtörtek, börtöntől és virrasztástól sápadtak. Világosságtól elszokott szemük hunyorogva erőlködött az áradó napfényben, hogy szembe tudjon nézni mindazzal, ami a kapun kilépvén elébük tárúlt. Zakariás Józsefre támaszkodott. Az asszonyokba gyerekek kapaszkodtak; egy-két anya a karján hozta a gyerekét. Mikor a zsidók kiléptek a kapun és lassan megindultak a birói asztal felé, a tömegben néhány kiáltás hangzott fel ellenük. De olyan nyomasztó volt ekkor a nagy feszültség, amely az egész teret eltöltötte zsibbadásával, hogy az egy-két kiáltás belefulladt az óriási mozdulatlanságba. A zsidók halálos csendben állottak oda a birói asztal elé. A városbiró szólni készült, de a csendet ekkor lódobogás zaja zavarta meg. A tömegben, amely belenyult a szomszéd utcákba is, mozgás támadt; az emberek tolakodtak, hogy lássanak és hogy utat nyissanak, és egy szomszéd utcából belelovagolt a tömegbe és lassan haladt a birói asztal felé Ferenc gróf. Mikor odaért a négyszögbe, amelyet a huszárok alkottak, leugrott a lováról és a lovat beküldte egy huszárral a városháza udvarára. A városbiró karosszéket akart számára hozatni, de ő egy mozdulattal elháritotta a szándékot és odaállt az öccse mellé. Tamás gróf fel akart állni és át akarta neki adni a karosszéket, ő azonban a vállánál fogva visszanyomta a helyére és intett, hogy folytassák, ami itt elkezdődött. Ekkor megint csend lett, de nem jött vissza többé az a mozdulatlan és dermedt csend, amely az előbb mintha a lelkek megzsibbadásából született volna.

A városbiró felállott és kihirdette a biróság itéletét. – A bazini zsidók, – mondta, – bűnösnek találtattak a rettentő gyilkosságban, ezért isteni és emberi törvények szerint, az örök igazság nevében az egész bazini zsidóság kiirtatni rendeltetik és tűzhalálra itéltetik. Az itélet a bazini grófok őnagyságaik megerősitésére vár. Isten legyen mindnyájunknak irgalmas.

Ferenc gróf öccse karosszékére támaszkodva, félrehajtott fejjel hallgatta az itéletet. Összevont szemöldöke alól sötét tekintete ide-oda siklott a zsidók között és a biróság tagjai között. Az elmúlt napokban a tombolása mind lázasabbá és mind hánykolódóbbá nőtt és borba és szentségkáromlásba fúló örjöngéssé lett. Az elmúlt éjjel a két nőt kidobta a várból, a csatornába öntetett minden bort, ami a várban volt, lefeküdt aludni és reggel fáradtan és keserü rosszkedvvel ébredt. Véletlenűl meghallotta, hogy ma lesz itélet a zsidók felett; lóra ült és idejött. Az itélet elhangzása után elgondolkozva nézett maga elé egy ideig. Tamás gróf hátrafordult hozzá, mintha sürgetni akarná, hogy szóljon. Ekkor összerezzent, lehajolt Tamás grófhoz és halkan mondta:

– Csak nem gondolod, hogy én ezt az ostoba itéletet meg fogom erősiteni?

Tamás gróf hirtelen felállott.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte elsápadva.

– Valamelyik országos biróság elé utalom az egész pert.

Tamás gróf odahajolt hozzá; halkan beszélt; de mindenki láthatta, hogy felindult szóváltás folyik közöttük. Azok akik hozzájuk legközelebb állottak, meghallották a Ferenc gróf első szavait, és az egész tömegen egyszerre végigfutott az a hir, hogy a grófok nem akarják megengedni az itélet végrehajtását és meg akarják menteni a zsidókat. Az egyik száj a másiknak adta a hirt; a szavak lihegve és áttüzesedve haladtak tovább; a morajlás egyre hangosabb lett és a saját hömpölygésétől nőtt mint a hegyi görgeteg, és a tömeg egyszerre dübörgő hangu orditásba tört ki:

– Máglyára a zsidókkal.

Ezer ajak orditotta át a huszárok négyszögén, hogy máglyára a zsidókkal, és ezt a haragos orditást jól hallhatóan kisérte egy másik rivalgás:

– Le a grófokkal! A zsidók megfizették őket.

A tömeg szélén egy helyen rövid ideig tartó kavargás támadt. Lindwurm Tóbiás állott ott a négynapos borivástól fáradtan, elcsüggedt tompaságban. Amikor hozzá sodródott az a hir, hogy a grófok meg akarják menteni a zsidókat, akkor Lindwurm Tóbiás felkapta a fejét, néhány nagy lélekzetet vett és hadonászva kiáltotta: „Nagyon jól van. A zsidók ártatlanok.“ A körülötte állók felháborodottan akarták elhallgattatni, azután, mert még mindig kiabált, nagyon megverték és kézről kézre lökdösték és lábról lábra rugdosták, amig a tömegen kivül egy árokba nem esett. A tömeg orditása ezután még hangosabb lett. Öklök emelkedtek a levegőbe; mindenki részeg lett a tömegorditástól, amelyet a saját hangjának érzett; öklök emelkedtek a levegőbe, és a huszárok négyszögét egyszerre szoritani kezdte és elsöpréssel fenyegette a tömeg nyomása.

Tamás gróf félbeszakitotta azt a felhevűlt mondatot, amely az ajkán volt és egy erőszakos mozdulattal forditotta bátyja figyelmét a tömeg felé.

– Hallgass oda! – mondta.

Ferenc gróf gőgös figyelemmel hallgatózott egy kicsit, aztán ajkbiggyesztve mondta:

– Lóra ültetem a huszárokat és öt perc alatt szétverem ezt az egész csőcseléket.

Tamás gróf közelhajolt hozzá.

– Ha ezt akarnád, – suttogta, – esküszöm neked, hogy én meg azt a parancsot fogom adni a huszároknak, hogy téged fogjanak el.

Ferenc gróf felvillámló szemmel nézett az öccsére. A huszároknak ekkor már dulakodniok kellett a tömeggel, amely a zsidók felé nyomult. A városbiró a darabontokat rendelte oda a huszárok erősitésére. A zsidók sápadtan álltak az ingadozó négyszögben, Gregorovius mester pedig felindulva sietett oda a grófokhoz.

– Nagyságos uraim, – mondta, – mindnyájunkat széttépnek, ha gyorsan nem történik valami.

A tömeg hangja ekkor már mennydörgő orditás volt. Eltorzult arcok kiáltoztak a két gróf felé, és öklöket ráztak feléjük. Ferenc gróf a fivérével nézett farkasszemet. A Tamás gróf szemében a rendithetetlen elszántság lángja égett. Ferenc gróf ekkor egy pillantást vetett az orditozó tömegre is, aztán elbiggyesztette az ajkát, lassan vállatvont és legyintett a kezével.

Tamás gróf intett Gregorovius mesternek. Gregorovius mester indult visszafelé a birói asztalhoz. Ferenc gróf leült az üresen maradt karosszékbe és lesütött szemmel és félhangon odavetette:

– Legalább a gyerekeket ne égessétek el.

Tamás gróf néhány szót mondott Gregorovius mesternek. Gregorovius mester visszasietett a birói asztalhoz, jelezte, hogy beszélni akar és heves mozdulatokkal jelezte azt is, hogy a közlései ki fogják elégiteni a tömeget. Nehezen és lassan csend támadt. Gregorovius mester ekkor felemelte a hangját és igy szólt:

– A bazini grófok őnagyságaik attól az igazságszeretettől vezérelve, amely minden cselekedetüket irányitja, a biróság itéletét jóváhagyják, azt helyesnek és igazságosnak ismerik el és végrehajtásának utjába semmi gátat nem raknak. Minthogy azonban hinni lehet, hogy a zsidó istentelenségnek, tagadásnak és gonoszságnak mételye a gyermekeket nem fertőzte meg egészen és minthogy hinni lehet, hogy a gyermekek lelkei még megmenthetők, őnagyságaik keresztényi szeretettől és buzgalomtól vezéreltetve, a tíz éven aluli gyermekeknek kegyelmet adnak. Ezeket a gyermekeket kiadják azoknak a bazini polgároknak, akik a zsidók javait is megkapják: azzal a kötelezettséggel, hogy a gyermekeket igaz hitben, vallásosságban és istenfélelemben neveljék fel.

A tömegben tolakodás támadt. A városbiró kiadta a darabontoknak azt a parancsot, hogy a zsidók közül válasszák ki a tiz éven aluli gyerekeket. A zsidókon egy lázas feljajdulás reszketett végig. A halálra készűltek már napok óta; előkészitették a lelküket rá, hogy mindnyájan meg fognak halni, nagyok és kicsik egyformán. A váratlan parancs most felborzolta és úgyszólván új irányba terelte fájdalmuk egyenletes folyását. Voltak, akik feljajdultak arra a gondolatra, hogy a gyerekeiket meg fogják keresztelni, de azért lemondó örömmel adták át a gyerekeiket az életnek. Volt egy-két anya, aki semmire se gondolt, csak örjöngve szoritotta magához a gyerekét, ugy, hogy a darabontoknak erőszakkal kellett kitépniök a karjából. Eszter is reszketve szoritotta magához a fiát és rémült szemmel és zokogva fordult Dávid felé. Egy darabont közeledett hozzá. Dávid könnyes szemmel hajolt a fiára.

– Add oda, – mondta Eszternek. Ha Isten az élet ajándékát adja neki, talán boldog lesz általa.

A vonakodók kezéből a darabontok kitépték már a gyerekeket. De volt egy kislány akit türelmetlenűl és lihegve kináltak nekik. Ábrahám és a felesége megrendűlve hallgatta a tiz éven aluli gyerekeknek szóló kegyelmet; egy másodpercig haboztak, zokogva borultak Ráchelre, és azután reszketve tolták oda Ráchelt a kisgyerekek közé. Ráchel sirva akart visszafordulni hozzájuk, de ők kapkodva és dadogva tuszkolták be a darabontok őrizete alá.

– Tessék, urak, ezt a kislányt is, még nincsen tiz éves.

A darabontok a gyerekek kis csoportját közrefogták. A tiz éven aluli gyerekek összesen huszan voltak. A felnőttek és a tiz éven felüli gyerekek összesen harmincan. A darabontok be akarták vinni a kisgyerekeket a városháza udvarára, de a tolongás a tömegben ekkorra heves és izgatott lökdöséssé lett, és a huszárok négyszögén át mindenfelől viaskodástól kipirult asszonyok bujtak át a birói asztal felé. Mindnyájan egy-egy gyereket akartak, hogy a kis ártatlanok ne maradjanak egy percig se gondozás nélkül. A kisgyerekek körül dulakodás támadt, mert a Dávid fiát öten is akarták, a Jakab fiát pedig nem akarta senki. Gregorovius mester ekkor rákiáltott az asszonyokra és azt mondta nekik, hogy a zsidók vagyonát teljesen egyformán fogják felosztani mindazok között, akik zsidó gyereket igaz hitben felnevelnek. A dulakodás erre megszünt, és miközben a biróság felállott és a huszárok lassan utat kezdtek nyitni a tömegben, az asszonyok megosztoztak a gyerekeken.

A huszárok lassan utat nyitottak a tömegben és a zsidókat közrefogva elindultak a vásártér felé. A zsidók mögött haladtak a biróság tagjai. A tömeg egy ideig körülöttük tolongott még, aztán mindenki elkezdett sietni a vásártér felé, hogy jó helyet kapjon. A zsidók fáradtan és lehajtott fejjel mentek a huszárok között. Zakariás Józsefre és Juditra támaszkodott. Eszter reszketve kapaszkodott Dávidba. Dávid suttogva bátoritotta. Eszter még szorosabban hozzá kapaszkodott és azt mondta, hogy nem fél semmitől, csak Dávid maradjon végig a közelében, nézzen rá, ha lehet, és fogja a kezét, ha lehet. Az asszonyok egy része halkan sirt, a férfiak imádkoztak, sápadtan és megrettenten imádkoztak a tiz évnél idősebb gyerekek is.

A vásártéren tiz nagy cölöp volt a földbe verve. A cölöpök mögött nagy halmokban száraz rözsekötegek álltak. A cölöpökbe vaskarikák voltak beleerősitve. A rőzsekötegek előtt ott állott a selmecbányai hóhér és égő fáklyát tartott a kezében. A tömeg odaáradt a cölöpök köré és a huszároknak előbb hátra kellett az embereket szoritaniok, hogy a zsidóknak és a biróság tagjainak helyük jusson. A menet megállott a cölöpök előtt. A zsidók kis csoportján ekkor egy feljajdúló zokogás futott végig; a férfiak közül néhányan hangosan kezdtek imádkozni. A városbiró kiadta a parancsot az itélet végrehajtására. A városi darabontok hármanként odakötözték a zsidókat a cölöpökhöz. Eszter reszketve kapaszkodott Dávidba. Amikor kötelekkel és láncokkal odakötözték őket egy cölöphöz, a kötelek és láncok között megkeresték az egymás kezét és hátraforditott fejjel keresték az egymás tekintetét, Zakariás roskodozva ment Józseffel egy másik cölöp felé; amikor odaért, szétnézett a májusi fénnyel csordultig megtelt reggelben és bucsuzóan, halkan mondta Józsefnek: „Szép volt az élet. Csak az ember javithatatlan állat.“

József megrázta a fejét. Zakariás, már kötelek és láncok között, feléje forditotta a fejét és keserü megdöbbenéssel kérdezte: „Még mindig hiszed?“ „Hiszem“, – felelte József. Zakariás megrázottan hallgatott el, József pedig nyugodt, biztató szavakat suttogott Juditnak. Judit hófehér arccal állott a kötelek és láncok között és lehunyta a szemét. Az asszonyok egy része zokogott, a férfiak imája hangosabb lett. A tömeg felindulva zugott. A tömegben ott voltak már azok is, akik között a zsidók gyerekeit kiosztották. Az uj anyák és az uj apák magukkal hozták a gyerekeket is. Nézzétek, – mondták nekik, – igy jár az, aki makacsul megmarad istentelen gonoszságában.

A zsidók mind a harmincan oda voltak már kötözve a cölöpökhöz. A selmecbányai hóhér ekkor jelt adott, és a legényei a rőzsekötegeket lassan odarakták és felhalmozták a cölöpök köré. Azután a selmecbányai hóhér égő fáklyájáról meggyujtott még néhány fáklyát és ő és a legényei egymásután gyorsan meggyujtották a rőzsehalmokat. A száraz rőzse lángralobbant. A fellobbanó lángokkal együtt egy jajkiáltás szaladt végig a máglyákon. A tömeg izgalma egy felorditással felelt. A lángok magasra lobogtak, a selmecbányai hóhér és a legényei uj rőzsekötegeket dobtak a tüzre. A tüzből hangos szóval kihalltszott a Sámuel imája: „Mindezekért is áldassék, dicsértessék és magasztaltassék az Ur.“ Töredezve és akadozva hatoltak át a tüzön a zsoltár szavai, amelyeket Simon mondott hangosan: „Körülvettek engem a halál kötelei és a pokol szorongattatásai támadtak meg engem… Az Urnak nevét segitségül hivom… az Ur kégyelmes és igaz… Térj meg lelkem a te nyugalmadba.“ Azután a tűz lángja körülvette és elnyelte a megkötözött embereket. A tömeg izgalma hangosan orditott, és néhány férfi és néhány asszony izgalomtól reszketve áttört a huszárok között, hogy a selmecbányai hóhérral és a legényeivel együtt uj rőzsekötegeket rakjon a tüzre. A rend felborult. Az uj anyák előrenyomultak és mutogatták a gyerekeknek a máglyát és intették őket, hogy csak nézzék meg jól: hogy soha el ne felejtsék, mire visz az istentelenség és a gonoszság. A tömeg zugásában ekkor egy sikoltás hallatszott. Egy kislány kitépte magát egy asszony kezéből és átbujva a huszárok között, előrehajtott fejjel rohant egy máglya felé. A sárgán égő lángok között fel lehetett még ismerni Ábrahámot és feleségét. A huszárok felbomló során át egy asszony kiabálva szaladt a kislány után. Ráchel azonban már ott volt a máglyánál, egyetlen ugrással bent volt a széles tűzkör közepében és térdre roskadva nyujtotta ki a két kezét a cölöp felé. A selmecbányai hóhérnak egy legénye olyan mozdulatot tett, mintha ki akarná menteni, de a hőség a máglyának a közelében olyan nagy volt, hogy rögtön visszahuzódott. A térdre roskadt Ráchelt igy elboritották a lángok.

A tömeg ujra felzugott. Egyre több ember furakodott át a huszárok sorfalán, hogy izgalomtól reszketve dobálja a rőzsekötegeket a tűzre. A tűzben alig látszottak már emberi alakok. A tömegen kivűl – lóháton – ott voltak a bazini grófok is. Ferenc gróf fanyar mosollyal nézte a máglyákat és a tömeget. Tamás gróf mereven nézett a tűzbe. A világ ragyogó, biztató, reggeli napsütéssel volt tele. A máglyákon ember már nem látszott; tiz bágyadt, sárga tűzoszlop állott egymás mellett, amely felfelé nyujtogatta füstfejét és fekete betűket rajzolt a kék égre. A tömeg zugása aztán elhallgatott; a máglyák leégtek, és a helyükön nem maradt más, csak por és hamu.

Vége.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

7	lakik Budan	lakik Budán
23	A ket karja	A két karja
30	Jó lesz- e	Jó lesz-e
39	az asztalodnal	az asztalodnál
40	es elmondta	és elmondta
42	idegenbe.	idegenbe.“
67	város es	város és
71	segitségetl kérniök	segitséget kérniök
74	itt a tárgyalas	itt a tárgyalás
113	nagyon vagyódtál	nagyon vágyódtál
126	vagya és akarata	vágya és akarata
153	kezdték Abrahámot	kezdték Ábrahámot
175	egy csoportben	egy csoportban
180	Józsefre- támaszkodott	Józsefre támaszkodott

*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE