A két Boldizsár, Iván és Péter egyedül maradt a dohányzóban. A vendégek mind elmentek, az asszonyok is – Etel, az Iván felesége és Juliska, a Péter felesége – lefeküdtek. Csak ők ketten nem tudnak elválni egymástól, az örömüktől, a most felavatott uj háztól; a cselédeket is elküldték aludni, maguk közé állitottak néhány borospalaczkot, és kint lassan szürkült már a téli hajnal, amikor még mindig borozgattak.
– Látod, fiam Péter, – mondta Iván – most boldog ember vagyok. Ha az ember ilyen házat épithet magának, akkor már boldog ember lehet.
– Az Isten adjon hozzá szerencsét mind a kettőnknek, – mondta Péter. – Szeretetet, békességet.
Elérzékenyülten koccintottak, harmincharmadszor erre a jókivánságra ezen az estén.
– Szeretet, az lesz, – mondta Iván – békesség az lesz. Volt a régi házban is, pedig ott szüken voltunk. Hogyne lenne itt, ebben a nagy házban, ebben az emeletesben. Palota ez.
– Palota! – mondta büszkén Péter. – Még az unokáink is itt laknak majd velünk.
Ugy veregette meg a karosszéket, amelyen ült, mint ahogyan egy szép lovat szokás megveregetni. Gyönyörködve nézegette a többi butort és hátrafordult, hogy átnézzen az óriási ebédlőbe. Iván elmélyedve nézett bele a boros poharába.
– Békesség az lesz, – szólt mosolyogva a pohárnak.
Azután az öcscse felé fordult.
– Mert mink szeretjük egymást. Mink nagyon szeretjük egymást. Ha az öreg most láthatna bennünket.
Az apjukra gondoltak, elérzékenyültek, összeölelkeztek és huszadszor ezen az estén boros csókot váltottak. Azután Péter szólalt meg:
– Mink szeretjük egymást; az asszonyok meg összeférnek. Derék két asszony.
– Jó két asszony, finom két asszony, drága két asszony, – mondta Iván a karját emelgetve.
Szótlanul emelgette a karját tovább is az elragadtatása jeléül. Péter szótlanul, de teljes meggyőződéssel bólintgatott hozzá az egész testével.
Koccintottak. Azután töltöttek és megint ittak.
– A te Juliskád! – szólalt meg Iván. – Hogy az milyen asszony.
– Hát Etel! Hogy az milyen teremtés.
– Boldog lehetsz vele.
– De te is.
– Én is. Mind a ketten.
– Mind a ketten.
Ismét ittak. Hallgatva üldögéltek egy ideig, azután Iván csendesen belemosolygott a poharába. Péter ránézett. Iván nem szólt hozzá, csak halkan, boldogan nevetett a poharára.
– Mit nevetsz? – kérdezte Péter.
Iván legyintett a kezével.
– Semmit, pajtás. Csak eszembe jutott valami.
– Mi?
– Csak az, hogy micsoda gyönyörüséges egy asszony is ez a te Juliskád.
– Hát Etel!
– Etel is szép. Szeretem. A feleségem. Talán szebb is. De Juliska… az olyan kicsi… olyan finom… olyan csecse…
Elérzékenyült.
– Ne haragudj rám, fiam Péter, – mondta sirva – amikor hazahoztad két éve a régi házba… olyan szüken voltunk ott… ugy együtt voltunk egész nap… szép, rózsaszinü fiatal asszony volt… olyan kivánatos volt… Megkivántam…
Péter meghökkenve nézett rá.
– Nem sajnálom tőled – mondta Iván. – Nem irigyeltem a boldogságtokat. Nem szóltam volna én egy szót se. A világ minden kincséért se. Inkább leharaptam volna a nyelvemet. Hiszen szerettem is a feleségemet. De amikor olyan friss volt, olyan szép volt… Megkivántam. Nem tudtam tőle aludni. Elmult. Ne haragudj érte testvér.
Péter komolyan nézett maga elé.
– Ne haragudj, testvér, – mondta Iván sirva.
Péter megrázta a fejét.
– Nem haragszom, dehogy haragszom…
A homlokára ütött.
– Csak gondolkozom, – kiáltotta komolyan. – Emberek vagyunk. Ember vagy. Ember vagyok.
Az embervoltukon elokoskodott még egy ideig, azután tanitó hangon, nyugodtan és komolyan mondta:
– Amikor Etelt elhoztad, nyolc esztendeje, én huszonnégy éves kölyök voltam. Szép asszony! Szép fiatal asszony volt akkor. Sugár, erős, pirosarcu. Együtt voltunk sokat. Szerelmes lettem beléje.
Iván felemelte a nehéz fejét.
– Szerelmes lettél?
– Szerelmes lettem. Ő nem tudta, nem is tudja, ne is tudja, de nekem?… nekem…
Felemelte a mutatóujját.
– Nekem, – mondta szótagolva, – kilógott a nyelvem.
Iván szólni akart, de nem tudott mit mondani. Végre kiforditotta a tenyerét.
– Hát szép két asszony, – mondta dadogva – azt meg kell hagyni.
– Hát az bizonyos, – mondta Péter.
– Nem haragszol rám, testvér!
– Te se én rám, testvér!
Kezet fogtak, azután ujra összeölelkeztek és megcsókolták egymást.
– Ha az öreg ezt láthatná, – szólt Péter elérzékenyülten.
Iván sirni kezdett. Péter is a könnyeit törülgette; siratták az apjukat, azután ismét összeölelkeztek, ittak, és világos reggel volt, amikor elbucsuztak egymástól. Iván ment a ház kerti szárnyába, Péter felbotorkált az emeletre.
Délben keltek fel; Iván elment a gyárba, Péter elment az üzletbe és csak a vacsoránál találkoztak. Szótlanul fogtak kezet és mind a ketten szótlanul ettek. A két asszony beszélgetett, a gyerekek nevetgéltek, ők mind a ketten a tányérjukra hajoltak, csak néha néztek körül vizsgálódva és elkapták a fejüket, ha az egymás tekintetére akadtak.
Iván másnap reggel találkozott Juliskával, a Péter feleségével a lépcsőn. Az asszony félrevonta.
– Iván, kérlek, – mondta izgatottan – mit beszéltetek tegnapelőtt éjjel Péterrel én rólam?
Iván megzavarodott.
– Istenem, – mondta, – tudom is én. Be voltunk rugva. Miért?
– Mert Péter agyongyötör engem. Egész éjjel nem aludtunk. Hidd el: majd megvert. Azt mondja, kiderült rólam, hogy alávaló teremtés vagyok; és hogy te gazember vagy. És hogy nem félek-e, hogy megöl… Hát miért? Mi történt?
Iván válaszolni akart, az asszony azonban ijedten hallgatózott, azután elsurrant az ebédlő felé. Péter jött le a lépcsőn. Álmatlan, fáradt arccal. Karikás szemmel jött lefelé; meglátta az elsurranó asszonyt és düh szikrázott fel a szemében. Odalépett a bátyjához.
– Iván, – mondta neki rekedten, – ha azt akarod, hogy szerencsétlenség történjék, hát az meglesz.
– Mi bajod?
– Juliskával beszélgettél!
– Vele beszélgettem. Hát aztán?
– Ebből emberhalál lesz.
– Péter, te meg vagy őrülve. Azért mert Juliskával beszélgettem?… Hát aztán. Minden nap százszor beszélgettem vele eddig és sohasem jutott eszedbe…
Péter összeszoritott szájjal, csendes gyülölettel nézett a bátyjára és rosszindulatuan mondta:
– Ugy látszik, elfelejtetted, mit voltál szives nekem tegnapelőtt éjjel elárulni. Most le akarod tagadni?
– Dehogy akarom. Részeg voltam.
– De kiöntötted a szivedet. Amit mondtál, az igaz volt.
– Hát aztán! De nagy dolog… Igazán érdemes ilyen lármát csapni érte.
– Ugy? Azt hiszed, hogy nem érdemes. Azt kotyogtad ki, hogy… Gyalázat… Aljasság.
– Péter, meg vagy őrülve.
Péter csikorgó foggal támadt neki:
– Hogy merted, hogy merészelted… Juliskát… megkivánni… Hogy mertél ilyen szemmel ránézni…
Ökölbe szoritott kézzel állott előtte. Iván hátralépett és haragosan káromkodott egyet.
– Az istenfáját, – mondta, – ez mégis csak sok. Hát te hogy mertél Etelbe szerelmes lenni?
– Az egészen más, – felelte Péter dühösen.
– Dehogy egészen más. Az tökéletesen ugyanaz. Még nagyobb gazság. És most fogd be végre a szádat.
– Fogd be te.
Haragosan orditottak mind a ketten és már csaknem elcsattant az első pofon, amikor odajött hozzájuk Etel, az Iván felesége.
– Ne kiabáljatok itt, – mondta ijedten és méltatlankodva. – A cselédek hallják. Ha van valami elintézni valótok, gyertek be az ebédlőbe.
Bementek az ebédlőbe. A reggelizőasztal meg volt teritve, de nem ültek le hozzá. Iván leült az ablakba és kinézett a kertre. Péter haragosan járt fel és le.
– Hát mi bajotok van? – kérdezte Etel.
Nem válaszoltak. Az asszony vállat vont.
– Hát gyertek legalább reggelizni, – mondta nekik.
Péter megmordult:
– Azzal az urral én nem ülök egy asztalnál.
Iván fenyegető arccal állott fel.
– Péter, – mondta, – fogd be a szádat.
– Gazember! – felelte Péter.
Ökölre akartak menni, de a két asszony közbevetette magát. Juliska sirni kezdett, Etel pedig reszkető hangon mondta:
– Most azonnal beszéljétek el, mi bajotok van.
Péter gunyosan intett Iván felé.
– Az az ur nem engedi ám. Fél tőle.
– Én nem félek, – felelte Iván dacosan. – Tőlem elmondhatod, ha olyan izetlen szamár vagy.
– Elmondhatom?
– El.
Péter nagy lélegzetet vett és odafordult Etelhez:
– Hát hallgass ide, Etel. A kedves férjed tegnapelőtt éjjel közölte velem…
Elmondta az Iván vallomását. Azután egy széles mozdulattal, amely ilyesmit jelentett: »hát tessék!«, kiszolgáltatta Ivánt Etelnek és várta, mi történik. Mielőtt azonban Etel szólhatott volna, Iván felemelte a kezét és ezt mondta:
– És most hallgass ide te, Juliska. Miután én ezt részeg fővel elmondtam, a kedves férjed kijelentette…
Elmondta a Péter vallomását és ő is egy ilyenféle mozdulattal fejezte be: »hát tessék!«
Csend lett. Zavarodottság. A két férfi elfordult. Etel szólalt meg:
– Ez az egész? – kérdezte.
Péter visszafordult:
– Igenis, ez az egész, – mondta haragosan. – Neked ez nem elég? Nekem éppen elég. Tökéletesen elég. És minthogy nem akarom, hogy több is történjék – ha ugyan nem történt már – hát el is költözöm innen. Egy percig sem maradok egy házban ezzel az urral.
– De Péter! – mondta Juliska.
– Ah, te szeretnél itt maradni? – kiáltotta rá Péter.
Juliska ijedten hallgatott el. Etel azonban ráütött az asztalra.
– Péter, – mondta – igazán meg vagy bolondulva. Nekem éppen annyi okom van a haragra, mint neked… Azaz, hogy neked nincs rá okod. Te sem vagy jobb Ivánnál. Minden férfi egyforma. Piszkos gondolkozásu. És ostoba is. Mert mit lármáztok most? Sértődésre csak Juliskának van oka, meg nekem. Te megbántottál engem gondolatban és Iván megbántotta Juliskát. És most még te lármázol? Nekem végre is mindegy, ha elmentek. De ostoba vagy, ha elmégy. Legalább is gondold meg a dolgot. Várj egy hétig. És mindenekelőtt üljetek le reggelizni.
– Én elmegyek – mondta Péter dacosan.
– Jó. De most ülj le reggelizni.
Péter leült és mogorván enni kezdett. Iván leült az asztal másik végére és a csészéje fölé hajolt. Előbb hallgatás volt, azután a két asszony beszélgetni kezdett.
A reggeli végén Péter nem mozdult. Várta, hogy Iván menjen el. Iván végre felállott.
– Megyek a gyárba, – mondta.
Szótlanul megcsókolta a feleségét: Péterre rá sem nézett; Juliskának kezet csókolt. Juliska egy gyors pillantásra kiváncsi, nagy szemmel nézett fel rá, azután lesütötte a szemét és elhuzta a kezét.
Egy perc mulva Péter állott fel.
– Megyek az üzletbe, – mondta.
Megcsókolta a feleségét és kezet csókolt Etelnek.
– Milyen ostobák vagytok mind, – mondta Etel és mosolyogva veregette meg az arcát.
Kint hallatszott, amint Iván dühösen becsapja maga mögött a kaput. Azután a Péter haragos lépései kongtak el. A két asszony egyedül maradt. Mosolyogtak. Másról beszéltek, de mind a ketten kellemes nyugtalanságot éreztek. Jókedvüek voltak.