FLIRT

A fürdőn egy budapesti társaság verődött össze: jómódu, kényes és exkluziv családok. Az öregek együtt töltötték az időt, a fiatalok is együtt mulattak.

A leányoknak ebben a társaságban egytől-egyig volt valami becéző-nevük: Tusi, Nusi, efféle nevek. A fiukat is csak a keresztnevükön szólitották.

Egy estén magas, szőke fiatalember társaságában jött közéjük a két Kürth-leány. Kérdő pillantások fogadták őket és a kisebbik leány kissé kómikus méltósággal mutatta be az idegent:

– Kürth Kálmán, az unokabátyánk…

A leányok kezet fogtak vele, a fiuk szervuszszal fogadták és mindjárt tegezték, Kürth Kálmán nyugodtan nézegette kék szemével a társaságot. Magashomloku, erős ember volt, rideg és kemény vonásokkal, amelyekről sugárzott a dacos energia és amelyekkel különös ellentétben volt kék szemének meleg és álmodó pillantása félig lecsukott szemhéja alatt.

Az egyik leány megkérdezte tőle:

– Hogy van az, hogy eddig nem ismertük?

Kürth mosolyogva válaszolt:

– Amig Budapesten voltam, addig igen sok volt a dolgom, különben pedig évek óta Jénában lakom.

Az egyik fiu ijedten kapta fel a fejét:

– Csak nem te vagy az a Kürth, aki most egyetemi tanár lett?

– De igen.

– A kisérleti kémia…

– Igen.

A fiu – aki az egyetemre járt – megilletődve hallgatott és a többieknek is kényelmetlen volt a szőke fiatalember hiressége, tudós mivolta, professzorsága.

Kürth Kálmán igyekezett azon, hogy ezt elfeledtesse. Jókedvü volt, készen volt minden bolondságra és – tréfásan – életre-halálra udvarolt a leányoknak, akik eleinte bizalmatlankodva, később teljes jóindulattal egyszerüen Kálmánnak szólitották.

Maga Kürth legtöbbet talán Koltay Sárival foglalkozott. Az első órában észrevette, hogy a feketeszemü leány uralkodik az egész társaságon, és eleinte gunyolódott Sári királykisasszony felett. Lassankint azonban maga is beállott a karcsu leány táborába.

A leányt eleinte kissé zavarta a Kürth Kálmán ismeretlen, megszokatlan és idegenszerü viselkedése, arca, szikár alakja. Kürth akárhogyan igyekezett, nem tudta egészen eltalálni a társaság hangját: azt a tónust, amely évek ismeretségéből, bizalmasságából, együtt átmulatott éjszakákból és hajnalig táncolt táncokból szürődik le.

A leány merészségét, vakmerőségét, biztos parancsolását megzavarta az uj ember arca és tekintete. De azután összebarátkoztak. Kiderült, hogy Kürth tud jó pajtás lenni, és kiderült, hogy a leány több is tud lenni, mint csak éppen jó pajtás. A leány, aki eladdig mélyen lenézett minden komolyságot, rajtakapta magát, hogy komolyan beszél, és Kürth rajtakapta magát, hogy a leány kacagását szebbnek tartja minden tudománynál. A szerelem közeledett a két ember felé. Már ott is volt. Már szerették is egymást.

Mert egymást keresték már a társaságban, amelynek nem volt értéke egyikükre sem, ha a másik nem volt ott. Hallgatag megegyezéssel találkozásokat rendeztek, mikor a többiek távol voltak. És együtt sétálgatni egyszerüen és közömbös dolgokról beszélgetve, szép volt, jó volt, dicsőséges volt.

Házasságról nem beszéltek, de Kürth ezt mondta magában:

– Mielőtt hazamennének, megkérem a kezét.

A leány ezt gondolta – elfeledvén egész hirtelenkedő, tüzes és meggondolatlan természetét – édes és alázatos odaadással:

– A felesége leszek.

Ekkor egy napon rettenetes dolog történt. Ebéd után, a kis kioszkban, feketekávénál – nők nem voltak jelen – a leányokra terelődött a beszéd. És a fiuk közül az egyik – valamelyik, akinek éppen olyan gondosan simára volt fésülve a haja, mint a többieknek – ezt mondta teljes nyugalommal:

– Koltay Sári!… Az aztán a leány! Milyen leány, istenem!… Remek leány!

Azután elhallgatott alávaló hallgatással és egy undoritó mosoly ömlött el az arcán:

– Hogy táncol az a leány… Ha hozzásimul az emberhez!… Mennyi tüz, mennyi temperamentum. Csupa láng és forróság az a leány. A télen egy egész éjszaka csak vele táncoltam hajnalig.

Ismét hallgatott egy másodpercig és undoritó mosolyával finoman és pointirozva hozzátette csattanó gyanánt:

– Akkor pedig elbujtunk egy sarokba…

Kürth valóságos fizikai rosszullétet érzett. A gyomra összeszorult és a torkát az undor fojtogatta.

A társaság tovább beszélt a leányról és mindegyik tudott egy nevezetes táncot, egy emlékezetes éjszakát, egy felejthetetlen összebuvást előadni. És dicsérték a leányt, magasztalták és mindegyiknek az arcán ott volt az emlékezésnek, a tudásnak, az ismerésnek az a jelentős, egymást értő, undoritó mosolya.

A Kürth megdöbbenése és undorodása elviselhetetlenné vált. Felkelt és otthagyta a társaságot.

Ugyanaznap délután a kisebbik Kürth-leány, aki láthatólag rajta volt, hogy unokabátyját magának hóditsa meg, elkeseredetten fakadt ki.

– Utálatos az a Sári. Mindenkivel kikezd. A télen Tass, a festő volt a flirtje, azelőtt Győrffy Géza, tavaly Domokossal bujt össze mindig. Egy tucatszor kompromittálta már magát és még mindig nem elég neki.

Kürth Kálmán nagyon hallgatott. Hallgatott egész este is, de mikor a társaság egy kicsit szétszóródott, sétálni indult Sárival. Szótlanul mentek. A leány érezte, hogy az első elhangzó szó valamely fontos, komoly és nagyjelentőségü szó lesz, de Kürth csak ennyit mondott:

– Üljünk le erre a padra.

Leültek. Ismét nagy hallgatás következett. Végre Kürth minden bevezetés nélkül, idegesen, zavartan és rekedt hangon megszólalt:

– Sári, mi volt az a dolog Tassal, Győrffyvel…

A leányon egy rándulás futott végig. Olyan váratlanul, olyan megdöbbentően, olyan rettenetesen érte ez a kérdés, hogy a lélegzete a torkán akadt. A szive egy kinos görcsben facsarodott össze és fehér arccal bámult a férfira. Az a bajuszát tépte és szorongva nézett rá. Kinos, feszült hallgatás volt.

És a rettenetes hallgatásnak ebben a percében a leány megértette, hogy ezzel a férfival ő már nem indulhat el az élet nagy utjára. Megértette, hogy az ő tisztaságát tüzes éjszakák tüzes táncai, forró odasimulások és mámoros táncölelések rabolták meg, hogy ő lányságát, érintetlenségét részletekben kiszolgáltatta lelkétől idegen férfiaknak, akik csak a mulatásra voltak társai, megértette, hogy az ő teste és az ő lelke tulajdona volt már másoknak és hogy ez a keményvonásu és álmodó pillantásu férfi nem elégedhetik meg azzal, ami érintetlenségéből megmaradt…

Mereven felállott ekkor, egyetlen szót sem ejtve megfordult és elindult.

Fehér alakja lassan távolodott az éjszakában. A férfi csüggedten ült és fáradtan tekintett utána. De nem hivta vissza.