JENŐKE

– … Igen, ügyvéd ur, önnek elmondok mindent. Elmondok mindent teljes őszinteséggel. Hiszen nagy érdekem is. Ha felakasztanának, azt nem bánnám, higyje el, egy cseppet sem bánnám. De hiszen nem akasztanak fel. Tulságosan sok az enyhitő körülmény. Ugy-e, hogy az? Ön is azt mondja? Ha pedig nem akasztanak fel, akkor azt akarom, hogy minél kevesebb ideig legyek becsukva. Utálom a börtönt. És sok a tennivalóm, sok a dolgom… Hogy mi a dolgom? Az nem tartozik most ide. Ön most csak hallgassa meg, kérem, ezt az őszinte vallomást, amelylyel – mellesleg megjegyezve – arról is meg akarom győzni, hogy nem vagyok őrült. Ha az a doktor, aki délelőtt itt volt nálam, effélét mondott volna önnek, akkor az a doktor ostoba tökfilkó. Nem mondott effélét? Annál jobb. Hát akkor kérem a szives figyelmét; a magam részéről igyekezni fogok, hogy összefüggően, logikusan és ökonomikusan adjam elő, ami mondanivalóm van. Helyes? Igen, helyes, ugy-e? Tehát. (Kérem, ezzel az ideges gesztussal ne törődjék. Néha heves fejfájásom van, ilyenkor természetesen a homlokomat szorongatom. Egyszerü neuraszténiás tünet. És ki nem neuraszténiás manapság! Ugy-e, igaz.) Tehát.

Ott kell kezdenem, hogy én ma harminchét éves vagyok. Igen, hiszen ezt tudja ön. Banktisztviselő majd husz esztendeje már, mindig nyugodt, rendes, csendeséletü, higgadt és jó ember. Igen, mindig jó ember voltam, ezt különösen hangsulyoznom kell; szerettem segiteni másokon; szerettem az embereket és mindig jó viszonyban voltam a környezetemmel. Hogy szerettek-e? Hiszen éppen erről van szó. De várjunk csak. Sorjában, sorjában!

Az apám, mint ön tudja, a vörösvágási kincstári uradalom igazgatója. Jómódu, derék ember… egyébként ismeri. Csak látásból? Az elég arra, hogy megitélje, mennyire hasonlitok rá. Vonásról vonásra olyan az arcom, mint az övé. Az alakom ugyanaz: középtermet, sem magas, sem alacsony, sem kövér, sem nagyon sovány. Középtermet! De a hangom is olyan, mint az övé és a lelki tulajdonságaimban is ráütök. Ő is ilyen nyugodt, rendes, csendes, jó ember volt világéletében. Éppen ilyen az öcsém is, az ügyvéd, – azt ismeri? Igen, ismeri. Akkor hát megitélheti. Éppen ilyen. És éppen ilyen, mint mi vagyunk, az én fiam is, Jenőke… (Bocsásson meg, harcolok minden elérzékenyülés ellen, de néha nem birom. Pedig éppen erről van itt szó.)

Tehát Jenőke… igen, igen… köszönöm… már vége!… Tehát: a fiam. Egyetlen gyerek, a házasságunk első évében született. Azóta a feleségem nem akart… De hát ez nem tartozik ide. Én huszonöt éves koromban házasodtam meg. Nagyon fiatal kor, azt tetszik mondani? De tetszik látni, éppen ez az, amit mondok: hogy rendes, derék, jó ember voltam, – én nem akartam ugy élni, mint a mai fiatalemberek. És amikor egy leányba szerelmes lettem, azt el is vettem. Pedig szegény leány volt. Nem mondom: urileány, de olyan »fent az ernyő, nincsen kas« uraság volt az. Az apja táblabiró, de a mészárosszámlát elsején nem tudták kifizetni. Szóval: én elvettem. Mondhatom, apja, anyja boldog volt, nemcsak ő. Jó partie voltam én már akkor is, – nem dicsekvésből mondom, de ugy van. Ki vette volna el, ha én nem? Ki van manapság olyan becsületes ember, hogy pénz nélkül is elvesz egy uri leányt? Kérem, az igények egyre nőnek…

Igen, igen, – rátérek a tárgyra. Elvettem. Nagyon szerettem. Akkor ő is szeretett engem. Talán azután is, azóta is, mindig, hanem… hiszen éppen erről van szó. Én nagyon szerettem és az ölébe raktam volna a világ minden kincsét. Dolgoztam – már igy szokás mondani – mint az állat. Nem eredménytelenül, azt nyugodtan állithatom, ugy-e? Jó módban éltünk, a feleségemnek megvolt mindene, amit kivánt. Amit csak kivánt. Pedig sok mindent kivánt. Szép lakás, sok szép ruha, drága nyaralás… Megvolt minden. Én boldog voltam, hogy adhattam neki. Egy régi barátom egyszer azt mondta, hogy mit dolgozom agyon magamat, legyen egy kicsit szerényebb az asszony. Én kinevettem. Azért beszél igy, gondoltam, mert csunya asszony a felesége. Ha olyan szép volna, mint az enyém! Mert szép asszony volt, azt meg kell adni, ugy-e, ügyvéd ur?

Igen, igen, – hát én csak neki éltem, meg a kis fiunak, Jenőkének. Ő is szerette Jenőkét, nem lehet mondani, hogy ne szerette volna. De az ő szeretete valahogy olyan különös szeretet volt, hogy mondjam? Olyan hüvös, olyan tartózkodó szeretet. Engem is igy szeretett. Olyan… igen, olyan hüvösen, olyan tartózkodóan. Olyan… Olyan felsőbbségesen, olyan leereszkedően. Legalább igy éreztem akkor, amikor még csak azt hittem, hogy szeret. Vagy talán csakugyan szeretett mindvégig… de a maga módja szerint?… Lehetséges az, hogy egy asszony megcsalja az urát és mégis szeresse? Mert hiszen soha egy rossz szó köztünk nem esett…

Persze, persze, bocsánatot kérek, most nem erről van szó. Folytatom. Az tehát hamar feltünt nekem, hogy a szeretete egészen különös fajtáju. De belenyugodtam. Ilyen, hát ilyen. Szép asszony, nem lehet ettől azt kivánni, hogy olyan legyen mint egy szolgáló, vagy mint egy kokott. Ugy-e, kérem, ebben igazam van?… Tehát, én bele is nyugodtam ebbe és minthogy őt a társadalmi kötelezettségei nagyon elfoglalták, Jenőkét ugyszólván én neveltem. Mondhatom: sok örömem volt benne. Kérem, az a kis fiu olyan értelmes, jól nevelt, okos, szerény gyerek. Elbámulna, ügyvéd ur, ha zongorázni hallaná. Vagy franciául beszélni… Okos, szerény, csendes kis fiu. És szép; apai tulzás nélkül mondhatom, hogy szép. Tessék a fotografiája, itt hordom a medaillonban, hogy mindig velem legyen… Ugy-e, nagyon szép, ámbár rám hasonlit. Gyerekkoromban egészen ilyen voltam. És hiszen – be lehet vallani – engem sem tartottak soha rut embernek; legénykoromban szép fiuszámba mentem… Volt egy esetem…

Igen, igen, rátérek a dologra. Tehát Jenőkét én neveltem és különösen amióta nagyobbacska, azóta mindig az én szárnyaim alatt van. Az anyját nagyon lefoglalták a társadalmi kötelezettségei – hiszen ezt már mondottam – és a kis fiu mindig velem járt sétálni, játszani, tornaórára, uszodába, ahová már az ilyen kis fiut el lehet vinni. Az utolsó két évben különösen sokat voltunk egyedül, mert az anyját – hiszen mondtam, mert igy mondtuk akkor – nagyon lefoglalták társadalmi kötelezettségei. Sokat voltunk egyedül és nekem nagy gyönyörüségem volt Jenőkében. Kérem, az ember azt hiszi, hogy ha egy kis fiu okos, jól nevelt, csinos, szerény, jószivü, akkor megvan minden tulajdonsága, amelyre szüksége lesz az életben. Azután jön egy perc, amikor az ember látja…

Igen, igen, rátérek az esetre. Hiszen éppen annak a napnak a történetét akarom elmondani. Ünnepnap volt, ma egy hete… vagy nem; hat napja… mégis egy hete… de hiszen az mindegy. Tehát ünnepnap volt; későn keltünk, én délben el akartam az asszonynyal menni a korzóra, de ő azt mondta, hogy társadalmi kötelezettségei vannak és egyedül ment el. Én olvastam a lapot, Jenőke játszogatott, – olyan csendesen el tud játszani az a kis fiu órák hosszat… pedig már tizenkét éves – az asszony ebédre hazajött, nem vettem észre rajta semmi különöset. Ebéd után szivarra gyujtottam, le akartam feküdni egy kicsit, de ő akkor ezt mondja: »Nem viszed el Jenőkét?« »Hová?« – kérdezem én. »A szigetre«, – mondja ő – »olyan rég nem volt friss levegőn«. Igaz, mondom én erre és bár szerettem volna aludni egyet, felöltöztetem Jenőkét, megfogom a kezét és viszem a szigetre.

Utközben vettem még egy lapot, a szigeten leültem és elkezdtem olvasni. Jenőkének tudniillik ott voltak a rendes játszótársai: a Péteri Sárika (az orvosnak, a Mária-kórház igazgatójának a leánya), meg a Wigand Gyuri (a pléhlemezgyáros fia, a Wigand és Fényes Wigandjának). A három gyerek játszik, én ülök, szivarozom, olvasok. Mulik az idő.

Egyszerre csak a közelembe kerül a három gyerek. Ők nem látnak engem a bokroktól, én nem látom őket. De hallom minden szavukat. Jenőke beszél. Vonakodik valamitől. »Nem, nem«, – mondja – »ez unalmas játék«. »Ne beszélj«, – feleli rá Gyuri – »ez a legjobb játék. Igy akarsz nagy fiu lenni?« »Nem, nem«, – mondja Jenőke – »majd megint csak állok és állok egy félórahosszat és hiába állok.« – »Te vagy az őr«, – mondja neki a Wigand Gyuri – »te vigyázol rá, mikor jönnek az indiánok. Ugy-e, Sári?« Erre megszólal a kisleány is. »Igen, Jenőke«, – mondja és megsimogatja Jenőkét – »neked itt kell állnod és el nem szabad mozdulnod, mig a kapitány azt nem mondja, hogy már lehet«.

Jenőke erre rögtön belenyugszik a dologba. Megáll a világos, napsütéses pázsiton, nekiveti a hátát egy fának és komolyan néz bele az erdőbe. Becsületes, hűséges, őrtálló kis katona! A másik kettő megfordul, elkezd szaladni és egy vihogással eltünik. Ejnye, de ostoba játék ez – gondoltam magamban. Már ugyis felálltam és megnéztem az én becsületes kis katonámat; most megnézem, mit csinál az a másik kettő. Mit vihogtak azok?… Lassan utánuk lopódzom a bokrok mellett. Nem kell messzire mennem, a legközelebbi fordulónál már hallom a hangjukat. És amint most egyre közelebb és közelebb lopódzom hozzájuk, a hangjuktól egyszerre őrületesen dobogni kezd a szivem, borzasztó félelmet érzek és a lábam alig akar vinni. Micsoda hangok ezek!… Két gyereknek a hangja!… Odaérek hozzájuk és a bokrokon át benézek a rejtekhelyükre. A szivem eláll. Ott ül a két gyerek és csókolózik. A Gyuri csókolja a Sárit és a Sári csókoltatja magát. Mosolyogva, kényesen, a fejét elforgatva, néha… és néha vissza is csókolja a Gyurit. És én kimeredt szemmel nézem őket… Higyje el, ügyvéd ur, hogy csak a jó Isten mentette meg akkor annak a két gyereknek az életét; soha olyan közel az a két gyerek – ha még addig él is – nem lesz ahhoz, hogy valaki véres rongyhalmazzá tapossa őket…

Hogy ártatlan csókok voltak azok? Gyerekcsókok, testvéri csókok? Persze, hogy azok. De az én fiamat csalták meg vele, az én fiamat, szegény hűséges, őrtálló kis katonámat, aki becsületesen vár ott az erdőben, aki őrségre állott ennek a lánynak, ennek a gyerekbestiának egyetlen szavára, aki el nem mozdulna onnan…

Hogy nem csalták meg őt? De igen. Ez az első szavukból kiderült. Ez adta meg a csókjaik becstelen örömét. Szennyes gyerekcsókok! – boldog Isten, hát ilyen is van? Annak örültek, hogy Jenőkét otthagyták, hogy becsapták, hogy nem mozdul el onnan, ahová állitották. Máskor is ezt szokták tenni; kipróbált dolog volt; biztonságban érezték magukat… A becstelenek.

Ez mentette meg őket. Visszafordultam. Rohantam Jenőkéhez. Mit adtam volna érte, ha nem találom ott! Ha megunja a várást! Ha elmozdul a helyéről! Türelmetlenkedik, bosszankodik, gyanakszik… De nem! Ott állt, nekivetve a hátát a fának, belekémlelve az erdőbe, hűségesen várva az indiánokat; szegény, becsületes, kötelességtudó, megcsalt kis katonám…

Megálltam. Néztem. Vártam, mikor unja meg. És amint ott álltam, vártam, és néztem a fiamat, egyszerre megláttam benne magamat, megláttam benne az én életemet, az egész fajtám életét, az apám életét és megláttam az ő jövendő életét is.

Az apám… Nagyon szeretem az apámat és ezért nem szerettem soha a multjára gondolni. Nem szerettem a multjára gondolni… mert… azért is, mert az anyjáról ne gondoljon soha rosszat az ember. De ott, amikor a fiamat, szegény megcsalt kis Jenőkémet néztem, akkor egyszerre eszembe jutott, hogy az apám… az apám mindig jó ember volt. És az anyám… nem volt méltó a jóságára. Rossz asszony volt, ha az apám nem is tudta. És az öcsém. Milyen derék, jó ember! – A felesége nem jó asszony. És én…

Végiggondoltam a házasságunk tizenhárom évét. Én csak ezért az asszonyért éltem. És ő? Életemben most először kérdeztem meg magamtól, lehet-e, hogy egy asszonyt a társadalmi kötelezettségei igy távoltartsanak a családjától? Nem, én soha sem voltam gyanakvó ember. De most eszembe jutott egy férfi, azután megint egy és megint egy… amint sorban föltüntek az életünkben és amint ismét letüntek. Nem voltak nálam különbek, esküszöm, hogy nem voltak nálam különbek. De hát különb-e ez a Wigand-gyerek, ez a szeplős, neveletlen gazfickó, az én szép, okos, jólnevelt fiamnál? Nem különb nála és mégis…

Sokáig tartott, amig ezt mind végiggondoltam. Nehezen, ő, nagyon nehezen születtek meg ezek a gondolatok a fejemben; nem szoktam én soha hozzá az ilyen bizalmatlansághoz, az ilyen pesszimizmushoz. És még ezek a gondolatok sem vittek volna rá, hogy valami rosszat tegyek, ha nem jön vissza az a két becstelen gyerek.

Kiélvezték a csalásukat; jó félórája volt, hogy elmentek; most vihogva, vágtatva jöttek vissza. Jenőke elmozdulhatott a posztjáról. Jenőke elégedetlen volt. De ekkor Sári – a gyalázatos asszony! – megsimogatta az arcát és ezt mondta neki: »Nagyon jól őrködtél, Jenőke«. És ekkor a Jenőke arca földerült… és legközelebb ujra őrködik… és ujra megcsalják… egész életében megcsalják…

És ekkor nem birtam már magammal. Ekkor nem tudtam már, mit teszek. Rohanni kezdtem. Rohanva értem haza; bezörgettem a lakásba; a cselédek nem voltak otthon, az asszony elküldte őket. Dörömböltem és az asszony csakugyan otthon volt és ott volt vele az a férfi is, akire gondoltam. Az asszony otthon volt, oda merte hozni azt a férfit, ugy bizott benne, hogy nem mozdulok el az őrhelyemről. De elmozdultam. A férfi elmenekült. Az asszonyt megfojtottam. A saját kezemmel, ezzel a két kezemmel fojtottam meg… de hiszen ezt már tudja, ügyvéd ur…

Megbánást? Nem, nem mondhatom… Csak akkor, ha arra gondolok, hogy hiszen talán nem is őt kellett volna… Hogy Jenőkéről azért nem forditottam el ezt a sorsot… a mi sorsunkat… az apámét, a testvéremét, az enyémet… ha erre gondolok, akkor néha ugy érzem, hogy Jenőkét kellett volna megfognom és őt kellett volna… Ó, csak azt ne gondolja, kérem, hogy őrült vagyok. Csak azon a cimen ne akarjon fölmentetni, hogy majd szanatóriumba dugnak. Nem megyek! Én nagyon világosan és logikusan gondolkozom, különösen most, hogy napok óta gyötröm magamat vele. A mi sorsunk titka, ennek a családi átoknak a titka nem is titok. Jó emberek vagyunk, gyenge emberek vagyunk és mind rossz asszonyokba leszünk szerelmesek. Erősakaratu, rossz asszonyokba. Megcsalnak bennünket. Nemzedékről, nemzedékre; visszafelé: tiz, ötven, száz ősön át. Nem irtózatos gondolat ez? Mi vagyunk azok, a kiknek az a hivatásunk, hogy örök időkre a megcsalt férjeket szolgáltassuk az emberiségnek. Nevetséges, mi?… Rettenetes!… Én fellázadtam ez ellen a hivatás ellen és ez az én lázadásom, ez a véráldozat talán fölmenti a fajtámat, – ezt az átkozott középtermetü fajtát – az átok alól. És én a fiamat már keménynek, kegyetlennek, irgalmatlannak nevelem majd. Ez az a munka, amely rám vár. Rátaposni az asszonyra! Ura lenni, nem szolgája!… Mert ha azt gondolom, hogy a Jenőke sorsa mégis csak az lenne, hogy megcsalják, ha ezt örökölte volna tőlem, akkor inkább őt fognám torkon… őt szabaditanám meg ettől a nyomorult élettől, amelyet tőlem kapott… Bocsásson meg, nem birok magammal, ha a Jenőke élete jut eszembe; látom őt, amint ott áll a fa mellett… és ölni akarok… És zokogok… szegény… szegény… kis… katonám!…