REMÉNY
Délelőtt tiz óra. A minisztérium egyik hivatalszobájában három fiatal ur unatkozik. Az egyik irogat, a másik az ablakon nézeget kifelé, a harmadik a cigarettakészlete felett tart szemlét. A szolga jön be és jelenti a cigarettásnak: »A nagyságos urat egy asszony keresi«. A fiatal ur meglepetve tekint fel. – »Asszony? Miféle asszony?« A szolga vonogatja a vállát. – »Fiatal? Öreg?« – »Öreg« – mondja a szolga. – »Milyen a ruhája?« – kérdi a fiatal ur. A szolga hümmög és kifelé forditott tenyerével jelzi, hogy nincs elragadtatva a látogató habitusától. A fiatal ur vállat von, lustán felkel és indul kifelé. Az előszobában meglátja az asszonyt, meglepetve áll meg és kérdő pillantással néz rá.
Az asszony: Jó napot kivánok… nagyságos ur…
A fiatal ur: Jó napot, Kölberné.
Az asszony: Nagyságos ur…
A fiatal ur (kérdő tekintettel néz rá).
Az asszony (elvörösödve, egyre nagyobb zavarban, dadogva): Nagyságos ur…
A fiatal ur: Az Isten szerelmére szóljon már. Mondja hát, mit akar tőlem.
Az asszony (kétségbeesett pillantást vet a szolgára): Szeretnék… beszélni szeretnék… négyszemközt szeretnék…
A fiatal ur (azt hiszi, hogy érti a dolgot. A szolgához): Itt van a méltóságos ur?
A szolga: Nincs.
A fiatal ur: Nyissa ki a szobáját.
A szolga kinyitja a szobát, az asszony zavartan babrál a ruháján. »Tessék« – mondja azután a fiatal úr. Az asszony bemegy a szobába, a fiatal ur is. A szolga filozófus pillantást vet utánuk. A fiatal ur a szobában helyet kinál az asszonynak, ő maga is leül és a tárcája után nyul. Az asszony ijedt pillantást vet rá.
A fiatal ur (udvariasan, jósággal): Parancsoljon velem.
Az asszony: Nagyságos ur…
A fiatal ur (előveszi a tárcáját): Kérem, ha pénzről van szó…
Az asszony (hevesen tiltakozik): De nem, nem, nem.
A fiatal ur (türelmetlenül): Hát miről? Hát kérem, tessék már szólni.
Az asszony (elszánja magát): A reggeli lapban olvastam, hogy a nagyságos ur eljegyezte magát.
A fiatal ur (jóindulattal bólint): Igen.
Az asszony (rémült szemekkel mered rá).
A fiatal ur (álmélkodva néz vissza).
Az asszony: De…
A fiatal ur: De hát kérem, szóljon már. Hát mondja már, mit parancsol, mit kiván, mit akar tőlem. Mi mondanivalója van egyáltalában?
Az asszony: Hogy az… nem lehet…
A fiatal ur: Mi nem lehet?
Az asszony: Az eljegyzés.
A fiatal ur: Hogy az ördögbe ne lehetne?
Az asszony (panaszosan): Hát Lujzika?
A fiatal ur: Mit Lujzika? Mit akar Lujzikával?
Az asszony: Mi lesz most Lujzikával?
A fiatal ur (megérti a dolgot. Felugrik): Hát mit tudom én? Hát mi közöm nekem hozzá? Hát bánom én? Hát mit érdekel az engem?
Az asszony (vonagló arccal néz rá és zokogni kezd).
A fiatal ur (kinosan feszeng): De az Isten szerelmére, hát ne sirjon. Hát mi oka van a sirásra voltaképpen? Az, hogy én eljegyeztem magamat?
Az asszony: Igen.
A fiatal ur: De hát mi van azon siratni való? Az, hogy elmegyek maguktól lakni?
Az asszony: Nem, nem.
A fiatal ur: Hát akkor mi az Isten csudája?
Az asszony: Lujzika…
A fiatal ur (bosszusan): Mi az ördög van Lujzikával? Hát mit árt az Lujzikának?
Az asszony (keseregve): Mit csinál most Lujzika? Mit csinál? Mi lesz vele? Mi lesz vele? Mi lesz vele?
A fiatal ur (remegve a dühtől): Kérem, hagyja már abba az óbégatását és feleljen nekem: mi okon siratja maga Lujzikát, azért, mert én megházasodom?
Az asszony (zokog).
A fiatal ur (majd megfullad a dühtől): Hát házasságot igérten én Lujzikának? Feleljen.
Az asszony: Nem.
A fiatal ur: Elcsábitottam?
Az asszony: Nem.
A fiatal ur: Mondtam neki egyetlenegyszer, hogy szeretem?
Az asszony: Nem.
A fiatal ur: Mondtam neki valaha egyetlenegy szót, amiből azt következtethette, hogy szeretem, vagy hogy éppen el akarom venni?
Az asszony: Igen.
A fiatal ur (nagyon meglepetve): Igeeeen? Ugyan mit?
Az asszony: Hát nem mondott éppen…
A fiatal ur: Nos?
Az asszony: De olyan jól megvoltak együtt. Olyan jól összeillettek. Lujzika olyan művelt lány. Iskolákat járattam vele.
A fiatal ur: De a Jézus szerelmére, ha az ember beszélget egy leánynyal, hát abból csak nem következik még…? Hogy jutottak erre a gondolatra?
Az asszony: Mikor néha találkozott Lujzikával és be tetszett jönni hozzánk, mi az urammal ugy elgyönyörködtünk kettejükben. Olyan szép pár voltak.
A fiatal ur (kétségbeesetten): De hiszen én soha egy árva szót se mondtam, amiből arra következtethettek volna…
Az asszony: De mi azt gondoltuk. Olyan kedves tetszett lenni. Mikor el tetszett menni, mindig azt gondoltuk, hogy egyszer csak majd bent marad nálunk.
A fiatal ur: Soha egy szót se mondtam. Óvatos voltam. Korrekt, mint egy angyal. Soha. Egy szót se.
Az asszony (makacsul): De mink azt gondoltuk. De mink azt gondoltuk.
A fiatal ur: És azért jött hozzám, hogy ezt elmondja?
Az asszony: Nem is tudom, minek jöttem. Mikor reggel olvastuk az ujságot, Lujzika sirva fakadt. Én meg ruhát kaptam magamra, hogy idejövök és megmondom…
A fiatal ur: Mit mond meg?
Az asszony: Hogy megmondom…
A fiatal ur: Hát mit? Mit?
Az asszony (gyáván): Hogy nem szabad Lujzikát boldogtalanná tennie.
A fiatal ur (kacag dühében): Nem szabad? Hallja! Csak nem teszem boldogtalanná magamat, mert a maga lánya ezt meg azt képzeli.
Az asszony (naivul): Hát nem?
A fiatal ur (dühösen): Persze, hogy nem.
A szolga (benyit): Jön a méltóságos ur.
A fiatal ur: Kérem, tessék most… (Egy kézmozdulattal távozásra szólitja fel az asszonyt.)
Az asszony (zavartan megy ki az előszobába).
A méltóságos ur (belép és vidáman kiáltja a fiatal urnak): Szervusz, gratulálok, gratulálok.
A fiatal ur (bizalmas udvariassággal): Köszönöm, méltóságos uram. (Az asszonyhoz.) Azt hiszem…
Az asszony: Megyek már.
A fiatal ur (szigoruan): És tessék tudomásul venni, hogy elsején elhurcolkodom.
A fiatal ur bemegy a szobába, a cigarettái között turkál és bosszankodva beszéli el a másik két fiatal urnak az esetet, az asszony pedig zavarodottan, szégyenkezve, összezuzva, ostobán botorkál le a lépcsőn.
