A gyászoló férfi.
Az orfeum télikertjében. Éjfél után három óra… A levegő tele van muzsikával, a mulatás zümmögésével, a pezsgő savanyú szagával és fülledt parfümökkel. A gyászoló férfi egy sarokasztalnál ül; jobbról és balról mellette egy-egy unalmas, szőke leány. A gyászoló férfi erőltetett, fanyar mosolylyal beszélget velük. Felpillant és észreveszi a barátját.
A barátja. (Meglepetve fordul feléje. Vidám arca egyszerre elkomolyodik, hozzá siet, nagyon melegen, nagyon hosszan mind a két kezével megrázza a kezét.) Édes, édes jó barátom… ma reggel jöttem haza… olvastam az újságban… milyen őrületes, milyen borzasztó katasztrófa…
A gyászoló férfi. (A fájdalomnak egy görcsös rohama torzítja el az arcát. Gyorsan összeszedi magát.) Igen. Igen. Igen. Ülj le.
A barátja. (Int a két lánynak, azok is biccentenek egyet a fejükkel. Azután leül.) Az egész szívemből…
A gyászoló férfi. Nem. Nem. Csak semmi részvét. Nem. Még tőled sem akarok semmit hallani. Csak semmi részvét. Az emberek megölnek ezekkel a tolakodó, léha, henye szavakkal: részvét, fájdalom. Nem érzed, hogy képtelen és vérlázító dolog, amikor te a te szavaidat és a te érzéseidet hozzá akarod mérni az én fájdalmamhoz.
Elhallgat. Hallgat a barátja is. A kissé izgatott szóváltás elhallgattatta a két leányt is.
A gyászoló férfi. Mért nem szólsz?
A barátja. Igazán… nem tudok… nem merek… félek, hogy minden szó fájdalmasan érint.
A gyászoló férfi. De igen. Csak beszélj. Akármit. Akármiről. Mondj valamit. Valami jót. Vagy még inkább valami rosszat. Valami keményet, sértőt, fájdalmasat.
A barátja. (A két lányra tekint, a kik elkomolyodva ülnek a helyükön.)
A gyászoló férfi. Oh ezektől beszélhetsz. Nem értenek egy szót se magyarul. Ez a két sister Flower. Angolok.
A két lány. (A neve hallatára egyszerre kapja fel a fejét.)
A gyászoló férfi. (Elkényszeredett mosolygással int nekik és feléjük nyújtja a poharát koccintásra.)
A barátja. Akkor engedj meg egy bántó és kemény kérdést. Hogyan lehetsz te itt, hogyan lehetsz te ilyen társaságban, amikor…
A gyászoló férfi. Irgalmas isten, hát te se érted?
A barátja. Nem. Nem értem.
A gyászoló férfi. De hiszen te ismersz engem. Te tudod, hogyan tudok szeretni és milyen az én szeretetem. Te tudod, hogy az én szeretetem nem a szavak szeretete. Meg tudnék halni valakiért, de nem tudnám fecsegéssel lealázni a lelkem gyöngéd, remegő, finom érzését. Az én szeretetem nem a hizelgő szeretet, nem a kedveskedő, nem a figyelmes, hanem a hallgató, a szent, a csendes, a meghalni is kész. Te tudod ezt.
A barátja. Tudom.
A gyászoló férfi. És mégsem érted?
A barátja. Nem. És nem érti meg senki sem. Aki itt lát, az megbotránkozik. Sokan ismernek. Az egész város. Nem is volna szabad mutatkoznod.
A gyászoló férfi. Mit bánom én? Hát törődöm én a várossal? Hát bánom én, akármit mondanak? Hát érdekel engem a város, a gyáram, az összeköttetéseim? Az egész világ silányság, semmi, rongy, ha a fájdalmamon keresztül nézem. Nem bánok semmit. De neked meg kellene értened…
A barátja. Nem tudom megérteni.
A gyászoló férfi. Csodálatos, hogyan maradhatott a lelkem előtted ilyen ismeretlen. Nézd: amilyen az én szeretetem, olyan a fájdalmam is. Én nem tudok sírni, de belül egy kétségbeesett, veszett, fuldokló bánat vergődik a szívemben. Nem, nemcsak a szívemben. Itt, bent, mindenütt: egy nagy égés van, egy nagy fuldoklás, egy őrjöngő vergődés. Itt, bent, mindenütt fáj, reszket, vonaglik valami. Mintha minden vércseppem és minden idegszálam felágaskodnék és azt mondaná, hogy ő most nem szolgál tovább. Fel kell emelnem a fejemet és úgy kell lélekzenem, mint egy fuldoklónak. Körül kell tekintenem rémülten, hogy hogyan lehet még így élni? Mi lesz most? Mi lesz most?
A két lány. (Meglepetve bámul a gyászoló férfire, akinek a hangján megérzik a lelke didergése.)
A barátja. Otthon kellett volna maradnod.
A gyászoló férfi. Otthon? De mikor nem maradhatok? Mikor megfulladok? Mikor beleőrülök abba, hogy járkálok fel és le és a semmibe meresztem a szememet. Emlékszel rá, mikor a feleségem meghalt: az anyja megsértődött, mert nem szereztem gyászruhát. Jóságos isten, ő tudott a gyászruhára gondolni… Azután bejött a szobámba és azt mondta, hallatlan, hogy ilyenkor szivarozni tudok. Mikor őrült voltam a fájdalomtól és lihegve kábítottam el magamat.
A barátja. Az barbárság volt.
A gyászoló férfi. Te is ilyen barbár vagy most, amikor rossz néven veszed tőlem, hogy itt vagyok. Nem érted, hogy el akarom magamat kábítani? Nem érted, hogy ez nem élvezet nekem? Hogy ezek a lányok azért angolok, mert a beszélgetéssel is külön munkára akarom kényszeríteni az elmémet. Amióta ketten maradtunk a kis lánnyal, azóta eljárok ide. Otthon együtt töltöttem vele az estét, beszélgettünk, én mulattattam őt (könnyek fátyolozzák el a szemét) és amikor tíz óra tájban lefeküdt, akkor eljöttem ide. Most is eljöttem. Nem tudtam otthon maradni, ahol a harmadik szobában az ő hideg, kicsi teste fekszik. El kellett kábítanom magamat. Minden vidám szó és az élet minden zajossága új fájdalommal nyílal bele a szívembe. De a fájdalmamat, azt a másikat, azt az igazit, azt félrevezetem, megcsalom. Elkábítom magamat. Megpróbálok úgy gondolkozni, mintha ő élve feküdnék otthon, és csak haza kellene mennem, hogy halljam az édes pihegését. Nem sikerül. De a szemem lát legalább, a fülem hall legalább és nem tölti be a szememet és a fülemet a fájdalomnak az a lázadása itt bent, amelyik őrüléssel és pusztulással fenyeget.
A barátja. De a világra is kellene gondolnod. Az emberek megkivánják, hogy mindenki olyan legyen, mint ők.
A gyászoló férfi. De én nem tőrödöm velük. Nem érted te, hogy az én fájdalmam mellett most semmi a megitélés, a harag, a gyülölet, vagy akármi, akár az egész világ. És én nem vagyok olyan, mint a többi emberek. Nem tudod te, miért kerestem ki én itt három év óta mindig vagy rút, vagy ostoba, vagy alávaló, vagy komisz nőt?
A barátja. Nem.
A gyászoló férfi. Mert arra az egyetlenre gondoltam mindig, aki meghalt. Mert én nem tudtam és nem akartam mámoros lenni. Mert kínozni akartam magamat. Mert nem akartam, hogy a tetszésemnek egy kicsi foszlánya is jusson akárkinek. Mert ha meg is fogtam másnak a kezét, őt gyászoltam mindig. Mert így szóltam mindig magamban: te tudsz még nőt átkarolni? – de nézd, milyen rút, milyen ostoba, milyen alávaló ez a nő, holott amaz milyen ragyogó és milyen dicsőséges volt.
A barátja. Különös.
A gyászoló férfi. Különös. De vannak különös lelkek. Akik mások, mint a többi. Akik másképpen szeretnek, érzékenyebben, remegőbben, finomabban, félénkebben, mint más. És akiknek a fájdalma sem olyan, mint a többi emberé.
A barátja. A fájdalom az egyforma.
A gyászoló férfi. Nem. Vannak olyan lelkek, amelyek befelé százannyi életet élnek, mint más, de kifelé nincs megnyilatkozásuk. Az én lelkemben ezer húron sír a fájdalom… Zokogni nem tudok. De bent… Aki zokogni tud, nem tudja, mi a fájdalom.
A barátja. Ah, ez talán túlzás.
A gyászoló férfi. Nem. Nem tudják. A hallgatag, a csukott, a betegen érzékeny lelkek tudják csak, amelyek úgy indulnak tovább, hogy nem is látszik rajtuk, történt-e valami. Akik át tudják magukat adni a fájdalomnak, azok boldogok. A fájdalom megrázza őket, zokognak és vége. De akiben úgy árad szét a fájdalom, mint a méreg: a vérében, az idegeiben, az egész testében, égetve és marcangolva… A többiek, a zokogók, a nagynénje, a nagyanyja, most otthon vannak és alszanak. Ha én aludni tudnék.
A barátja. Mióta nem aludtál?
A gyászoló férfi. A mióta… Szóval tegnap óta; harminc órája.
A barátja. De hát ez így nem tarthat. Hát mire vársz itt?
A gyászoló férfi. Várom a reggelt.
A barátja. Miért?
A gyászoló férfi. Reggel temetik.
Elhallgatnak. Körülöttük zsong a terem. A két leány vár egy kicsit, azután unja a hallgatást és bosszankodva távozik. Künn hajnalodni kezd.
