Az ötödik szimfónia.

A férfi felment a szinpadra.

– Jössz? – kérdezte a lánytól.

– Mindjárt, – mondta a lány. – Csak a kerti jelenethez kell még bemennem.

Később együtt mentek el vacsorázni.

– Akarsz pezsgőt? – kérdezte a férfi.

– Igen.

Másfél üveg pezsgőt ittak meg. A férfinak lobogott a szeme, a lánynak ferdére siklott a kalapja. Lázasak voltak a jókedvtől, az élet örömétől, az elszántságnak és a sikereknek a duhaj mámorától.

– Menjünk kávéházba?

– Nem, – válaszolt a lány egy mély pillantással.

Hazamentek a férfi lakására. Mikor a lépcsőn felfelé indultak, akkor tört ki a férfiből az az egész öröme.

– Most, – mondta a hódítók gőgjével, – most megházasodom… Az apró nyomoruságoknak vége. Lesz pénz. Igazgató leszek a bankban. Azután a gyárban. Még husz más helyen. Százezreket kapok, megmarkolom őket és milliókat fogok szerezni. Annyi pénzed lesz, amennyit akarsz… Akarsz pénzt? Kapsz. Akkor élünk majd.

Hallgatott egy kicsit, felemelte az öklét.

– Aki utamban van, azon átmegyek. Legázolom. Ha párbaj kell, legyen párbaj. Nem engedem, hogy felpiszkálják azt, ami elmult. Tőled kaptam pénzt? Kinek mi köze hozzá?

A leány csodálkozva nézett rá.

– Te ezt nem érted, mondta a férfi. Tudod, vannak dolgok az ember multjában, amiket nem jó ilyenkor emlegetni. De lesz rá gondom, hogy ne is emlegessék őket. Ne gondolj velük. Rendben lesz minden. Most mennek a dolgok. Annyi pénzt kapsz, amennyit akarsz.

Benn voltak a sötét lakásban. A lány megcsókolta a férfit, ledobta a kalapját és toporzékolt jókedvében. Világosságot gyujtottak.

– Ohó, szólt a lány, mi az?

A férfi odanézett.

– Még nem láttad? Egy Beethoven-maszk. Drezdából hoztam.

… Beethoven halotti álarca volt: fehér gipszből, német izlés szerint arany koszorúval. Sötét bársonnyal bevont deszkalapon feküdt, lezárt szemmel, komor homlokkal, dacos állal és összezárt ajkai körül a fájdalom kettős vonásával. Félelmes volt, komor és engesztelhetetlen.

A férfi átment a másik szobába. A lány ijedten nézte a halotti arcot az aranykoszorúval, félelme ingadozott egy percig, azután könnyű kedvvel, a fajtájának egész halottcsufoló szemérmetlenségével fogott egy piros rózsát a virágai közül és odatette a komor homlok fölé. A rózsa befeküdt az arany koszorú közepébe és az ives homlokot kiáltozta be a maga durva pirosságával. A lány nevetett.

A férfi jött ki a másik szobából. Ledobta magát a diványra.

– Urak leszünk, – mondta.

A lány odament hozzá. Mellé simult.

– Elviszel Monte-Carloba? – kérdezte.

– El. Csak legyen meg az esküvő. Három hónapra rá már elszököm veled egy hétre. Elviszlek. Minden meglesz, amit akarsz, kocsi, ruha, pénz… Most mennek a dolgok.

Megcsókolták egymást. A lány csendesen ujjongott.

– Most minden megy, – mondta a férfi.

Tombolt a jókedvük, a szerelmeskedésük, a győzelmes galádságuk. Ölelkeztek. A férfi azután hallgatott. Maga elé nézett a diadalmas akarat gondolkozásával. A lány hozzáhajtotta a fejét. A férfi megrándult:

– Mi az?

A rózsára mutatott, amelynek piros színfoltja ledérül kiabált le a gipsz-homlok fehérségéről.

– Mi? – kérdezte a lány.

– A rózsa, – szólt megdöbbenve és hebegve a férfi.

A lány nevetett.

– Én tettem oda…

A férfi riadtan bámult a halotti arcra. A szigorú homlok mozdulatlan volt, a szemhéjak is, az összezárt ajak is. De ebbe a halotti némaságba a szemérmetlen rózsa valami rettentő és kínos diszharmoniát vitt bele és az összezárt ajak fájdalmas ráncai még mélyebbre vésődtek általa. A fejre felülről esett a világítás és a fehér arcon sötét árnyékok nyultak lefelé.

A férfi nem tudta tőle elfordítani a szemét. Komor és felséges volt a fej, de fenn a homlokán rikoltozott a rózsa. El kellene venni azt a rózsát. De nem mert megmozdulni. Nézte a nagy halott megcsufolt fejét és átdidergett rajta valami félelem.

Rettenetes az a rózsa. Rémületes az az arc… Most már meg is mozdult; a fájdalom vonása megvonaglott és a homlok komorsága fenyegető lett. Él.

Beethoven… Megpróbálta elfordítani a fejét, a félhomályban keresett mást, amit nézzen.

De ott volt a rózsa, a szemérmetlenség virága és színeskedett, mozgott, kiabált, tombolt a meggyalázott homlokon. A homlok él.

Beethoven… Most már egészen élt. A mámoros férfi érezte, tudta, látta, hogy egészen él. Ránézett és kábult agya egészen eltelt egy fenyegető nagy erő félelmével.

A szeme előtt elhomályosult minden. A nagy sötétségből csak a fej világított ki a rózsával homlokán. És ekkor egyszerre, váratlanul, megdöbbentően, dübörgő hatalmassággal hangokat hallott.

Mi az? A lányhoz fordult, de az aludt. Aludt. Hogy lehet aludni ilyen rettentő zajban?… A hangok áradtak, ütemesen robogtak, megdagadva dübörögtek előre… Mi ez?

A férfi megrettenve könyökölt fel. Rettenetes. Mi ez? A hangok harsogva nyomultak egymás nyomára… Nem lehet kétség benne. Csakugyan az. A rettenetes szimfónia, az ötödik, a sors-szimfónia…

Ránézett a halotti arcra. A Beethoven-fej most már egészen élt, mozgott, fenyegetett, sugárzott és világított. A szimfónia dübörögve rohant előre. Hangjai kopogva, zengve, zúgva, ropogva, harsanva és dübörgve követték egymást, óriási ütemes áradásokban, végtelen, félelmes, ringó hullámokban. A hangok beárasztották a szobát, egyre dőltek, a falat ostromolták és az ajtónak ütődtek neki. Mint a harang kongása úgy követték egymást, a férfi agyvelején érezte az ütéseket és ha befogta a fülét, megszázszorozódott az erejük. Nem lehetett menekülni előlük. Az arc egyre fényesebb és egyre komorabb lett, fenyegető, mint egy isten és mint egy isten, úgy kormányozta a hangoknak ezt a vízözönét. Rettentő.

A sors-szimfónia ez… A férfi didergett. Alázatosan, megdöbbenve és félve húzódott össze. A lány aludt mellette.

Mit akar itt ez a lány? Milyen szemérmetlen, ledér és alávaló teremtés ez? Milyen hitványak ők ketten, amint galád számítással tervezgetik a jövőt: egy másik nő kifosztását, megcsalását. Milyen galádak és alávalóak, amint az egész világot meg akarják csalni és ki akarják fosztani.

De a sorsot nem lehet megcsalni… A férfi hallotta, amint a sorsot jelentő hanghullámok fenyegetően, a bűn ismeretével és fenyegetésével robognak előre. Fázott. Mi az ő öröme, mámora, boldogsága? Mi a biztos alapja? Csak forduljon el tőle valaki, csak tudja meg valaki a galád árulást, csak jöjjön valaki, aki a multat előkutatja és akit elhallgattatni nem lehet… Vége mindennek. Reszketett.

A szimfónia még mindig áradt és dübörgött. Rettentő félelme ekkor haragra vált a lány ellen, aki mellette feküdt. Ő a gyalázatos, a bűn társa és a bűn szerzője. Dühödten rázta meg.

– Mi az? – kérdezte álmosan a lány.

A férfi ordított:

– Ki innen, kiáltotta rémülten és kétségbeesve, ki veled innen!

A lány védekezett.

– No, no, bolond vagy?

– Ki veled, ordította a férfi. Nem hallod?

A lány kétségbeesve védekezett. A férfi szorítása fájt és sajgott a karján. Nem lehetett védekezni. Künn volt az éjszakában egyedül.

A férfi bezárta utána az ajtót. A dübörgő hangok még teljes erejükben voltak. Alázatosan, összetörve, remegő félelemmel nézett a meggyalázott halotti arcra. A hangok lassan, széles hullámzással, sírva apadtak, a fehér arc az istenek győzelmes haragjával tekintett rá és a férfi alázatosan, összetörve bukott le előtte a földre.