Két párbaj.

(Egy ujságiró naplójából.)

Az öreg Harmos dörmögve szidott:

– Mit művel, Zsadányi, mit művel. Ezt a szennyes nyomtatványt csak azért veszem a kezembe, hogy a maga züllésének a dokumentumait lássam.

Ránéztem.

– Igen, – folytatta hevesen – a züllésének a dokumentumait. Azt hiszi, nem züllés az, ha valaki, aki különb dolgokra van hivatva, minden nap kitapossa egy embernek a belét. Ezért iró maga? Magának már nem izlik a fekete kávéja, ha ritkított garmond sorokban le nem gazemberezett valakit, csak azért, mert más véleménye van a miniszterelnökről, mint magának. Csupa olyan embert, akikkel még nem régen egy párton volt. Borzasztó, mit műveltet magával az a Gyáni, aki más országban lapkihordó se lehetne, nem szerkesztő.

Az asztal körül mindenki hallgatott. Forgács egyszerre pislogni kezdett. Ez most mindjárt mond valami komiszságot. Megszólalt.

– Apám – mondta Harmosnak melegen – ne bántsa Zsadányit. Tudja ő, mit csinál.

Harmos hevesen akart válaszolni, de Forgács folytatta:

– Tudja ő jól, mit csinál. Kiválogatja az embereit. Taláry Lajosnak még egyszer sem taposta ki a belét.

Tudtam. Ha ez az ember megszólal, komiszságot mond. Egy pillanatig haboztam, pofonüssem-e. Azután vállat vontam. A társaság másról kezdett beszélni.

… A szerkesztőségben eszembe jutott a kávéházi beszélgetés.

– Van valamid? – kérdezte Gyáni.

– Taláry Lajosról akarok egy dalt írni.

– Vigyázz. Harapós.

Ujra éreztem a megaláztatás dühét, és szó nélkül leültem írni. Eleinte nehezen ment. Kínlódtam. De a szavak keményen sorakoztak egymás mellé. Elfogott a művészi munka láza. Mit nekem az a Taláry! Ki az a Taláry! A sorok ugy csattantak, mint a korbácsütés. Mikor a cikket elolvastam, meg voltam vele elégedve.

… Másnap Torday jött be a szerkesztőségbe egy másik képviselővel. Taláry nevében kértek elégtételt.

– Majd megnevezem a megbizottaimat, – mondtam nekik.

Bementem Gyánihoz.

– Vállald el, kérlek, az ügyemet. Vedd magad mellé, akit akarsz és intézd a dolgot úgy, ahogy akarod. Csak egyet kérek: pisztolyt ne. Kardra akárhogyan.

Másnap kissé zavartan jött Gyáni a szerkesztőségbe:

– Öregem, bocsáss meg, lehetetlen volt pisztoly nélkül megcsinálni. Mindenképpen ragaszkodtak hozzá. Sértett fél… a sértés súlyos volt… szinte gyáváknak látszottunk. Nagynehezen kiegyeztünk egyszeri golyóváltásban: – ha sebesülés nincs, utána kard.

– Mik a feltételek?

– Közönséges pisztolyok; huszonöt lépés; öt lépés avance; tiz másodperc. A kard: közönséges. Bandázs nélkül. Harcképtelenség.

… A fedett lovaglóiskola homokján Torday lassan mérte ki a huszonöt lépést. Felállítottak. A szokott ostobaságok után elhangzott a vezényszó:

– Vigyázz. Kész. Tűz.

Ránéztem Taláryra. A szeme fellobbant és sietve tette meg öt lépését. A torkom összeszorult. Ismertem a Taláry lövéseit. De a szégyenkezésnek rettenetes hatalma megmozdított. Nem szabad gyávának látszanom. Éreztem, hogy reszket a lábam és sietve gázoltam előre, hogy meg ne lássák. Elértem a barrière-ig.

A fülembe óriási távolságból verődött a másodpercek lassú számolása:

– Egy… kettő… három…

Taláry csendesen emelte fel a pisztolyát. A fejemet süketítő zúgás töltötte el. Igyekeztem bátran belenézni a csőbe. Egyenesen beleláttam, de a szemem mintha ki akart volna pattanni. Nem láttam mást, mint a fekete csövet. A torkom körül fojtóvá lett a szorítás.

– … Négy… öt… hat…

A tüzet láttam és ugyanabban a pillanatban egy rettentő csattanás rázta meg a fejemet. A jobb fülemen a dördülő hang repesztve csapott be és úgy éreztem, hogy széthasítja az agyvelőmet. A fájdalommal egy pillanatban átjárt az öröm is. A golyó a jobb fülem mellett ment el; a pisztoly balra, felfelé hord: ennek köszönhetem az életemet. Az agyvelőm sajgott, de a szivem felszabadulva dobbant egyet.

– … Hét… nyolc… kilenc…

Felkaptam a pisztolyomat és kilőttem. A markomon nagyot taszított a fegyver. Taláry pedig arccal végigesett a homokon.

Bámulva néztem feléje. Csak nem találtam? Mind odarohantak hozzá. Gyáni azután felém jött.

– A mellébe ment a golyó. Te menj most innen.

Elmentem. Kábult volt a fejem. Mi történt? A pisztolyomat vakon lőttem ki. Agyonlőttem egy embert?

Vizsgáltam a lelkiismeretemet. Mit vétett nekem ez a Taláry? Én bántottam. A lelkiismeret fájdalmát azonban nem éreztem. De újra éreztem a lelkem dühöngő keserűségét, a hónapok óta kínzó alaktalan, vad bánatot, amely marja a lelkemet és amelyért marnom kell másokat, amióta én miattam lett öngyilkos az öcsém. Megmérgezett, vonagló, kínba facsarodott lelkem áldozatokat kíván. Lehet-e másképpen csillapítani az embernek a maga fájdalmát, mint hogy másoknak fájdalmat okoz?… Ah, hadd fájjon nekik is ez a nagy bánat.

… Beültem egy kávéházba és egyik szivart a másik után szíttam el. Lélek nélkül bámultam ki az utcára. A gyalogjárón egyszerre megáll valaki és érzem, hogy egy szempár pihen rajtam. Odanézek. Oh, ez a becsületes, meleg, szép szempár. Felugrottam. Bejött. Megölelt. Dédelgetett.

– Fiam, kedves, jó fiam, de rég nem láttalak. Sápadt vagy. Betegnek látszol.

Kifakadtam:

– János bátyám, de rút az élet.

– Hát hagyd itt ezt a várost. Ez tett beteggé. Gyere el hozzánk. A nénéd sírni fog az örömtől.

… Elmenjek? Igaz. El kell mennem. A csiki hegyek közé, öt órányira az utolsó vasuti állomástól.

– János bátyám, mikor utazik?

– Két óra mulva. Csak téged akartalak megkeresni. A lakásodon voltam.

– Menjünk.

Két óra mulva vonaton ültünk. Reggelre kocsin. Kora délelőtt ott voltunk a szép, nagy, kedves falusi házban. A nagynéném csakugyan elsírta magát, mikor meglátott. A szivemet kimondhatatlan bánat öntötte el.

… Két hete voltam már ott, vidám, jó, egészséges emberek között. Kezdtem gyógyulni. A szivemet nem szorongatta úgy az a nagy bánat.

A bátyám hazajött egy napon:

– Holnap medvére megyünk, mondta. Bevette magát a Bikkesbe egy, és felette garázdálkodik. Holnap kihajtjuk.

– Megyek én is, mondtam neki.

Kicsit ellenkezett, azután ráhagyta: hát gyere te is.

Másnap elindultunk. Vagy tizen voltunk; három hallgatag paraszt is. Szép, erős, biztos golyós fegyvert adtak a kezembe. A hajtók elmentek és mi szétoszlottunk az erdő hosszú szegélyén. Magamra hagytak. Láttam, hogy veszélytelen helyet kerestek ki a számomra: erre a hosszú tisztás felé, a nagy szakadékon át nem jön a medve. Ez se baj. Leültem és belenéztem az erdőbe. Csend volt, de az erdő élt és hangja betöltötte a csendet. Zajok hallatszottak. Levelek suttogása, halk kopácsolás. Ágak is reccsentek valahol. Némán és elfogódva bámultam bele a rengetegbe és a bánatom egyszerre égetővé vált a magánosságban. Oktalan kínok rohanták meg a szivemet. A régi fájdalom mind feltámadt és úgy fájt, úgy fájt a lelkem, hogy szinte beleordítottam a csendes erdőbe. Ez a fájdalom oly eleven volt, olyan meglevő, élő és pozitiv valami, hogy szinte félni kezdtem. Mi lesz velem? Mi lesz velem? Az erdő susogott, hangos lett, harsogva zúgott. Egyedül vagyok. Mi lesz, istenem, mi lesz? De a hangok zűrzavarát egy tiszta zaj törte meg. Ágak reccsenése hallatszott és benn, a fák között, a zöldesbarna homályban egy gyorsan mozgó, nagy test jelent meg.

A medve. Erre jönne? A nagy tisztás felé? Amarra vannak az erdők.

A barna test megnőtt. Milyen gyorsan vágtat. Egyenesen felém. Egy perc és itt lesz. Kínzó rémület dermesztett meg. Csak most hallottam a távolból a hajtók lármáját és csak azt éreztem, hogy most még menekülhetek. De nem tudtam megmozdulni. Felállottam és a lábam ólmos volt. A medve csörtetve vágott át egy pár bokron. Már tisztán láttam. Ki nem tér, egyenesen rám jön.

Ekkor ujra forró áramlással futott át rajtam a düh. Hát te mit akarsz tőlem? Te is nekem jössz? Az villant át dölyfös haraggal az agyamon, hogy a Taláry Lajos pisztolyával néztem én szembe, és dühödten kaptam fel a puskámat. Te oktalan dög, te akarsz engem bántani!?

A vágtatása kissé meglassubbodott. Hat lépésre volt tőlem. Két lábra állott. Iszonyatos nagynak tetszett így. De én a Taláry Lajos pisztolyával állottam szemben. Egyszerre hideg nyugalmat éreztem. Céloztam… Szinte a puskámat érte már. Lőttem. A dörrenés elkábított. Összekavarodott előttem az erdő, a nagy állat. A zűrzavart egy óriási zuhanás követte. A medve egész nagy testével súlyosan zuhanva vágódott le a földre. A feje a lábam előtt volt; óriás teste végignyúlt a földön. Zavartan néztem. Nem mozdult. Vége volt. Fejét fúrta át a golyó.

Most újra hallottam az erdő hangjait. Belenéztem a zöld homályba és azután rátekintettem az állatra. Óriási fenevad, félelmes, nagy, erős, csodaszép bestia. Oly szép volt ott a földön, oly igen éreztem, hogy egy szép, nagy, erős és felséges életet oltottam ki, hogy a részvét beférkőzött – hosszú hónapok óta először – a szívembe. A magam életének az örömét is éreztem végre és a megölt csodaszép, barna óriást hosszan nézve könnyek gyültek a szemembe és lassan, lágyan, gyermekmódra sírni kezdtem.