A CSÁSZÁR MEGHAL.

A bizottság vasúton jött Cuvervilleig; ott vártak már rájuk az udvari kocsik. A kastélyban mindent elkészítettek az érkezésükre, a földszinti nagy teremben buffet-t állítottak fel, a szolgák díszbe öltöztek, és Beauvais-Ruel professzor lent sétált a főkapu előtt. Féltizenkettőkor a bálteremsimaságú országúton feltűntek a kocsik, és félperc mulva frissen ugráltak ki a hintókból az urak. Előbb vídáman beszélgettek még, most feszesek, komolyak és méltóságosak voltak, és igyekeztek a megindultságukat a viselkedésükkel is kifejezni. Ezért magasra emelték a fejüket, és a kastélyt és a messzehúzódó nagy kőfalat bólogatva és összevont szemmel nézegették, aminek a férfias, de filozófus melankóliát kellett kifejeznie.

A professzor mély meghajlással fogadta őket, és sorban kezet fogott velük. Mindnyájukat ismerte. A parlamenti bizottság tagjain kívül nem jött más, csak Kurt tábornagy, a felségnek egykor legkedveltebb katonája. Ularsky, a bizottság elnöke halkan és szertartásosan mondta:

– Tanár úr, a törvényhozás megbízásából jövünk, hogy – mint minden évben – meggyőződést szerezzünk róla, nem állott-e be változás a felség állapotában.

– Kegyelmes uram, – válaszolt a tanár, – a felség állapota, sajnos, változatlan.

Ularsky megértő és bánatos kézmozdulattal jelezte, hogy ez a jelentés nem váratlan. A tanár meghajolt és udvarias mozdulattal mutatta az utat befelé. Az urak felhaladtak a lépcsőn, és bejutottak a földszinti nagyterembe. A buffet mögött két lakáj állott mozdulatlanul. A tanár helylyel kínálta meg az urakat, rámutatott az asztalra és udvariasan mondta:

– Egy kis frissítő.

Az urak odamentek a buffethez, tányért adattak, válogattak, italt tölttettek maguknak, leültek a karosszékekbe, és három perc mulva jókedvűen és hangosan beszélgettek.

– Kedves tanár úr, – kérdezte az egyik, – honnan veszi itt ezt a kitűnő pisztrángot?

– Konzerv. Egy cuvervillei kereskedő hozatja nekem.

– De kérem, uraim, kóstolják meg ezt a pisztrángot. Bámulatos.

Egy lelkes hang válaszolt:

– A bor, csak a bor!… Ez a rajnai! Hiába, a császári pincék…

Az urak úgy érezték magukat, mintha udvari ebéden volnának, anélkül, hogy az uralkodó jelenléte feszessé tenné a mozgást és gátolná a konyha örömeinek az élvezését. Néhányan szivarra gyújtottak, mások a sötétsárga bort nézegették és koccintottak… Ularsky az óráját vette elő és felkiáltott:

– Uraim, félegy. Egy óra mulva indul a vonat. Ha még ma otthon akarunk lenni, hozzá kell fognunk.

A szivarokból még egyet szippantottak, a rajnaiból gyorsan még egyet hörpintettek, azután összeszedték az arcukat, elhallgattak és méltóságosan vonultak fel az emeletre. A nagy teremben megálltak, és félkört alkottak. Most hallgattak, Ularskynak idegesen rángatózott a válla, és Kurt gyorsan pödörgette a bajuszát. A tanár átsietett a szomszédszobába, intett egy lakájnak, a lakáj kisietett a folyosóra, a tanár visszament a terembe és jelentette, hogy rögtön itt lesz, a két szárnyas ajtó feltárult, és az ideges, sápadt és hunyorgató társaság előtt megjelent a császár.

Két óriási lakáj kísérte; nem, hozta. A karját fogták és cipelték. Óvatosan és alázatosan, de megmarkolták a karját a hóna alatt, és úgy emelték előre.

A császár kövér volt. Régi karcsúsága egészen eltűnt, hájtömegek borították a testét és a fejét, az arcát, a nemes Meroving-arcot is. Fínom arcéle eltűnt, szeme lélektelenül ült a puffadt hájtömegben, és bozontos szakáll fedte az állát. A két lakáj megállott vele a terem közepén. Szótlanul és mereven álltak, a császár azonban le akart feküdni; minden erejüket meg kellett feszíteniök, hogy egyenesen tartsák, az arcuk kipirosodott és verítékcseppek jelentek meg a homlokukon.

Ularsky egy lépést tett előre, és rekedten szólt:

– Császári felség, eljöttünk…

A császár előretolta a lábát, és az egész felső testével ránehezedett a két karra, amely tartotta. Le akart feküdni.

Ularsky elhallgatott. Hátrafordult a társasághoz és egy kétségbeesett mozdulattal jelezte, hogy úgyis hiábavaló minden fáradság. Az urak intettek a fejükkel, de Kurt tábornagy előrelépett és a felindulástól rekedten, kiáltva mondta:

– Felséges uram…

Az urak felkapták a fejüket és feszült várakozással néztek a császárra. A császár még jobban előre nyújtotta a lábát, és még jobban ránehezedett a két lakájra. Le akart feküdni.

Kurt visszafordult, és kisietett a teremből. Lement a lépcsőn a földszintre. Ularsky halkan mondta:

– Köszönjük, tanár úr.

A tanár intett a lakáj-ápolóknak. A két óriás megfordult, és lihegve cipelte ki terhét. A császár mindenáron le akart feküdni.

A bizottság szótlanul ment le a lépcsőn. A nagyteremben idegesen járt-kelt az altábornagy.

– Nem tudtam tovább nézni, – mondta, és sápadtan törülgette a homlokát.

Azután kétségbeesve fordult a tanár felé, és panaszosan kiáltotta:

– De mért van civilben?

A tanár nyugodtan mondta:

– Amíg a felség még egy bizonyos élénk, bár zavart, szellemi életet élt, és különösen amíg a Napoleon-gondolatokkal foglalkozott, állandóan uniformisba öltöztettük. Most azonban, amikor szellemi élete, sajnos, teljesen megszűnt, áttértünk a kényelmesebb civilruhára.

Azután hozzátette:

– Ezt is alig tudjuk ráerőszakolni.

A tábornagy szomorúan és makacsul felelte:

– Mégsem volna szabad civilbe öltöztetni. Sohasem járt civilben. Katona volt. Katona volt. Ezt nem volna szabad…

A tanár vonogatta a vállát, és ismét a buffethez invitálta az urakat. Ismét fogyott a rajnai bor, az urak folytatták a szivarozást és vége volt a rosszkedvnek.

– Ha excellenciád megengedi, – mondta a tanár Ularskynak, – az utazásban én is a társasággal tartok; dolgom van a fővárosban.

– Kérem. A legnagyobb örömmel.

Ularsky ekkor megint az órájára nézett és azt mondta:

– Menjünk uraim. Legfőbb ideje. Csak le ne késsünk.

Az urak is megnézték az órájukat, és sietve hörpintették le a borukat.

– Elkésünk, – mondta az egyik. – Siessünk, siessünk.

A kocsik készen állottak. Az urak felugráltak és türelmetlenül mondták a kocsisoknak:

– Gyorsan, gyorsan, hogy idejében kinn legyünk.

Az utolsó kocsira Beauvais-Ruel ült fel. Egy magas barna fiatal ember kísérte el a kocsiig.

– Kedves Dönning, – mondta neki a tanár, – holnapután itthon leszek. Vigyázzon, hogy minden rendben menjen.

– Igen, tanár úr.

A kocsi elvágtatott, és a fiatalember mosolyogva nézett utána. Azután felpillantott az emeletre. A sarokablakból a császár egyik óriási ápolója nézett ki. Dönning a kezével jelezte neki, hogy a kocsik elmentek.

A lakáj visszahúzódott az ablakból, és bement a társához, aki azon erőlködött, hogy egy karosszékben ülve tartsa a császárt. A császár mindenáron le akart feküdni.

– Elmentek, – mondta neki.

– Az öreg is?

– Az is.

– No akkor rajta.

Megragadták a császárt és kivitték a folyosóra. A császár le akart feküdni. Most már nem erőlködtek rajta, hogy egyenesen tartsák; félig fekve hurcolták végig a folyosón kipárnázott, rostélyos ablakú hálószobájáig. Az ajtónál felemelték és belódították a szobába. A császár térdre esett. Az egyik ekkor hátulról beléje rúgott.

– Hát most feküdj le, – kiáltotta dühösen, – egész délelőtt úgyis mindenáron le akartál feküdni.

A császár végigfeküdt a szőnyeges padlón.

A két lakáj kiment a folyosóra, és bezárta a szoba ajtaját. A lépcsőn Dönning jött felfelé. A császár szobája felé intett:

– Mit csinál? – kérdezte a két lakájtól.

– Fekszik bent a földön, – mondta az egyik, – és röfög.

– Remélem, nem bántottátok. Mondtam már, hogy vigyázni kell. Észre találják venni.

– Dehogy bántottuk, doktor úr, dehogy bántottuk, – válaszolt nevetve az egyik, – csak belérúgtunk kicsit.

A doktor vállat vont, és így szólt:

– Az öreg holnapután hazajön. Ezt mondjátok meg mindenkinek, és meg ne történjék, hogy megint az utolsó percben lássak innen nőket kisurranni. Holnapután reggel minden rendben legyen.

– Igen, – mondta a két lakáj.

– Mihály, – szólt ezután egyikükhöz a doktor, – befogsz a kiskocsiba, és kihozod a kisasszonyt.

– Igenis, – mondta a lakáj. – A Gizit is kihozhatom?

– Kihozhatod, de a bakon üljön.

– Igenis.

Egy negyedóra mulva a főkapun kihajtott a kis sárga kocsi Cuverville felé, és alkonyatkor az óriási kert egyik mellékkapujánál állott meg. A kisasszony leszállott róla; a doktor már várta, és karonfogva távoztak el a kastély balszárnya felé, ahol az orvosi lakások voltak.

A lakáj leszállította a Gizit is, behajtott a főkapun, gyorsan kifogta a lovakat, és a Gizivel eltávozott a hosszú, földszintes cselédház felé. Itt már nagy sürgés-forgás volt. Asszonyok surrantak ki és be, és akik ismerték egymást, összenevettek, amikor találkoztak. A kastélyból és az egész környékről szigorú parancs tiltotta el az asszonynépséget, mert a császárt dühöngő tombolásra ingerelte minden szoknya látása. A szerzetesi életre szorított férfitábor – inasok, kocsisok, kertészek, szakácsok – olyankor kárpótolták magukat, mikor a szigorú Beauvais-Ruel egy-egy napra elutazott. Cuvervilleben ilyenkor felkerekedtek a feleségek és a szeretők, és a gyors értesítés után siető asszonytábor rebbent a kastély felé.

A nagy cselédház hangos volt. A közös öröm megszüntette a hívatali gőgöt, és a főszakács barátságosan beszélgetett a kertészlegényekkel is. A jókedv előbb a lakásokba húzódott vissza, azután közös vacsora volt az összes nőkkel, borok kerültek az asztalra, az éjszakába csillogva világítottak a cselédház ablakai, és énekszó, kurjongatás és csiklandozott sikoltások hangzottak ki mögüle fel a kastély felé, ahol párnázott szobájába csukva, a földön feküdt a császár.

… Másnap déltájban bekopogtatott Dönning doktorhoz Mihály, az inas.

– Bocsánatot kérek doktor úr, – mondta, – az alkalmatlankodásért, de Napoleonnak valami baja van.

– Mi baja?

– Két lábra állt és üti az ajtót…

A doktor gondolkozott.

– Ahá, – mondta azután, – a tavaszt érzi. Vigyétek le a kertbe és hagyjátok ott estig.

– Igenis.

A doktor utána kiáltott még.

– De jól becsukjatok minden kaput, és a közelébe ne jusson idegen.

A lakáj elsietett, és tiz perc mulva lenn volt a kertben a császár. Két lábon járt, és hadonászott a karjaival. Fakó szeme megtüzesedett egy kicsit, és nehéz, de lázasan gyors lélekzettel, nagy kortyokban itta a tavaszi levegőt. Mikor az ápolói eleresztették, sietve hentergőzött meg a zöld pázsiton, azután felkelt, és úgy sietett előre, mintha tudná, hogy hová akar menni. A két lakáj bámulva nézte egy ideig, azután kimentek a kertből, becsukták a kaput, és a cselédházban sietve közölték a társasággal:

– Napoleon meg van bolondulva. Úgy tesz, mintha esze volna.

A társaság, amely a császárt akkor nevezte el Napoleonnak, mikor az őrültségében még volt valami rendszer és amikor fiatal korzikai hadnagynak képzelte magát, jól mulatott a híradáson.

A Gizi azonban elgondolkozott és három óra tájban, amikor a társaság ebédutáni alvásra vonult vissza, így szólt Mihályhoz, a lakájhoz:

– Vajjon mit csinál most?

– Ki?

– Hát az a… Napoleon.

Mihály vállat vont.

– Mit tudom én. Futkároz. Vagy talán röfög.

– Azt is szokott?

– Azt is.

A lány ismét elgondolkozott.

– Mihály, – mondta azután, – mutasd meg nekem.

– Nem! Nem szabad.

– Mutasd meg, – könyörgött a lány. – Még sohse láttam. És most mindenki alszik.

Három percnyi könyörgés, szemrehányás, igérgetés és sírás után elindultak a kert felé. A lakáj elől ment, kinyitotta a kaput és kulcscsal zárta be ismét maga mögött. A lány izgatottan súgta:

– Hol van?

– Nem tudom, – válaszolt a férfi. – Néha elbujik. Meg kell keresni.

A napfényes, illatos, virágos, tavaszi kertben elindultak a császárt keresni. A lakáj káromkodott.

– Istentelenül nagy ez a kert… Minek ez egy hülyének… Biztosan megint beleásta magát valami bokorba…

Azonban nem ásta be magát. Egy útfordulónál, egy cserjesor mögött egyszerre előttük állott. Ezuttal nem ásta be magát. Két lábon állott, a fejét magasra emelte, horkolva szítta be a tavaszi levegőt, és hadonászott a karjaival. Riadtan állottak meg vele szemben, a császár felemelte a karjait, egy csattanó ordítás harsant fel a száján, és véres szemmel és habos ajakkal rohant a lány felé.

A lány arca fehér lett a rémülettől, sikoltott egyet, és futni kezdett. A császár utána rohant. A harmadik volt a lakáj. A lány nem talált utat kifelé, virágágyak és bokrok között kanyargott jobbra-balra, a szoknyáját felemelte, hogy jobban tudjon futni, és eszeveszetten sikoltozott, mikor érezte hogy nem bírja tovább a futást és az üldözője mögötte van.

A császár utólérte a lányt. A lány térdre bukott. Ekkor ért oda a lakáj. Lerántotta a lányról a császárt, és belérúgott egyet. De a császár most nem engedelmeskedett és nem tűrt. A lány felé rohant, és amikor útjába állott a lakáj, a lakájt támadta meg. Birkózni kezdtek. Összeölelkőztek. A lány reszketve térdelt a földön.

A lakáj dühöngött:

– Ó, harapsz, te disznó…

Gáncsot vetett neki. A császár erős volt és őrjöngött, de a lakáj egy óriás volt. Még vonszolták, húzták, ütötték egymást egy ideig, térdre estek, hempergőztek a földön, de aztán hátán fekve mozdulatlanul lihegett a császár; a lakáj a mellén ült és a torkát fogta.

A zsebébe nyúlt és kulcsot vett ki. Odadobta a lánynak.

– Menj ki, – mondta, – a kertből és a kapunál várj rám. Ha odaérsz, kiálts egyet.

A lány futva indult a kapu felé. A lakáj ekkor lenézett a császárra és felemelte az egyik kezét.

– Fojtogatni? – kérdezte.

És a keze újra lecsapott a császár fejére.

– Harapni? – kérdezte.

És a keze lecsapott a császár fejére.

A kapú felől a lány kiáltása hallatszott. A lakáj ekkor felkelt. A császár mozdulatlanul feküdt. A lakáj ránézett. A császár felnyitotta a szemét.

– Te!… – mondta neki a lakáj.

De a torkán akadt a szó. A császár szeme tiszta volt. Világos és értelmes pillantású. Szomorú. Olyan, amilyennek még sohse látta. Megborzongott és elsietett a kapú felé.

A császár egyedül maradt és felfelé nézett. Később felkelt és lassan vánszorgott előre. A fejéhez nyúlt, és érezte az ütések nyomait. Az egyik virágágyon egy zsákot talált, amelyben magok voltak. A magokat kiszórta és a zsákot nagy figyelemmel összecsavargatta.

… Estefelé, a sötétedés idején keresték a kertben. És Mihály, az inas reszketve rontott be a doktorhoz.

– Doktor úr!… kiáltotta sápadtan.

– Mi baj? Megint baj van vele?

A lakáj dadogott:

– A… a… felséges úr… öngyilkosságot követett el…