I.

A vonat megállott. Girálthy leugrott a perronra és körülnézett. A vonat túlsó végén egy magas szőke fiatalember vizsgálta a kocsikat. Girálthy rákiáltott:

– Pista!

A szőke fiatal ember megfordult és feléje sietett:

– Szervusz, mondta, én a vonat másik végén kerestelek.

Megölelték egymást.

– Örülök, hogy itt vagy, szólt Girálthy. Féltem, hogy nem kapod meg a táviratot, mert csak úgy címeztem: Gál István, Marosvár.

– Dehogy nem kaptam meg, mondta Gál. Nem olyan nagy város Marosvár.

– Annál jobb. Hát mi újság?

– Hát fiam, eddig van a számodra kilenc portré-rendelésem, kétszáz, háromszáz és négyszáz forintjával. Lesz még vagy öt. Nagy reklámot csaptam neked. Megirattam a lapokba, hogy te vagy a budapesti szép asszonyok festője. Öt hét alatt leőrlöd a dolgot és elviszel egy kétezer forintot.

– Jó. Köszönöm. Hát te mit csinálsz?

– Vezetem az ügyvédi boltot.

– Megy?

– Igen.

– Ez a legmulatságosabb dolog a világon, ez a te ügyvédséged. Egy huszonnégy éves tacskó! Az ügyvédek mind öreg és vad vérszopók.

– Én fiatal vérszopó vagyok.

– Mindegy. Téged nem gyűlöllek. Te kedves vagy.

Hordár hozta a Girálthy nagy kofferjét és felrakta egy fiakkerre.

– A Hungáriába, mondta Gál a kocsisnak.

Behajtattak a fogadóba, Girálthy átöltözködött.

– Mit csinálunk most? – kérdezte Gáltól.

– Vacsorázunk, azután átmegyünk a kávéházba. Megismertetlek a rendes társaságommal.

Lementek vacsorázni a hotel vendéglőjébe; azután átmentek a hotel kávéházába. Kilenc óra felé járt az idő. A kávéházban nem volt sok ember. Gál egy kerek asztal felé vezette Girálthyt, ahol néhány fiatal ember ült már. Bemutatta:

– Girálthy, a híres festő, az unokatestvérem.

Girálthy kezet fogott velük. Szívesen fogadták. Tegezték. Azután beszélgetni kezdtek vele. A beszélgetés azonban lassan ment. Nem volt miről beszélniök.

Tíz óra felé élénkség támadt a kávéházban. Nők jöttek be.

– Mi az, kérdé Girálthy, az asszonyok is járnak nálatok kávéházba?

– Csak színház után.

Girálthy nézegette az asszonyokat.

– Csinosak, mondta elégedetten.

Gál bólintott a fejével.

– Igen. Csinosak. – Iszol egy kis bort?

– Egy pohárral, mondta Girálthy.

Gál intett a pincérnek. Egy perc mulva pezsgős poharak álltak az asztalon és ott volt a földön a pezsgőhűtő. Azután Girálthy hozatott két üveg pezsgőt, azután a társaság egy másik tagja.

Tizenegy órakor kiürült a kávéház. Az asszonyok mind hazamentek, a billiárdasztalok játékosok nélkül állottak, a kártyaszobákban eloltották a lámpákat. A Girálthyék asztala ekkor hangos lett. Pezsgős poharakat vágtak a földhöz, cigányt hozattak.

Két óra után oszlott szét a társaság. Girálthy még sétált egyet Gállal.

– Kik ezek a fiúk voltaképen? – kérdezte Girálthy. Nem hallottam jól a neveiket.

– A huszár, a főhadnagy, az báró Kurt Ödön.

– Micsoda báró?

– Osztrák. Katonabáró. Az anyjától örökölt valamit. A fekete, cigányképű, az Vécsy Pál. Szolgabíró itt a központi szolgabíróságnál. Szegény. Kártyán szokta kinyerni azt a pénzt, ami még a fizetéséhez kell. Vannak, akik azzal gyanusítják, hogy néha megkorrigálja a szerencséjét. Jó fiú, de minden percben neki vadulhat. Akkor azután kitör belőle a paraszt; durva, rabiátus, se istent, se embert nem ismerő. Az a magas, barna fiú, aki a tükörbe vágta a poharat, az Rápolt Kálmán. Aljegyző a vármegyénél. A kanonok-nagybátyjától kap még valami pénzt. A csinos szőke fiú, aki hegedült, az Rácz János, a közjegyző fia. Az apja nagyon gazdag. A nagyhajú, aki verseket szavalt, az Zemplény Gyurka, az alispán fia. Félbolond. Volt már jogász, technikus, medikus. Most verseket ír. Az anyja megőrült. Ő is meg fog őrülni.

– És ez a te társaságod? – kérdezte Girálthy.

– Ez. Mit akarsz? Még ez itt a legelőkelőbb. Ha Rápoltékkal nem volnék távoli rokonságban, be se fogadtak volna.

– És mit csinálsz velük?

– Iszom.

– Mindennap?

– Majd mindennap.

– Hát élvezet ez?

– Mit akarsz? Kell, hogy valaki adja itt a dzsentrit a zsidók, kereskedők és szeszgyárosok között. Hát mi adjuk. Unalmas mesterség és széttörjük a fejünket, hogy valami változatosságot vigyünk beléje; de még mindíg a legjobb mesterség itt. Nagyon imponál az embereknek.

– Szegény fiú. És asszonydolgokban hogyan állasz?

– Nem valami kitünően. A fiúk nem tartják érdemesnek asszonyok után futkosni. Hát én se futkosom. Marad tehát a vásári holmi.

– Szegény fiú, mondta Girálthy még egyszer őszinte részvéttel.