XIII.

A szőke Rácz Jani gyáva volt egy kicsit. Félt. Ebéd után inni kezdett tehát és délután hat órára elég bátorságot ivott magának.

Felment az asszonyhoz. Becsengetett. Egy szobalány jött ki.

– A nagyságos asszony, mondta, senkit sem fogad.

– Beszélnem kell vele, kiáltotta erre Rácz Jani. Nagyon fontos ügy.

A szobalány erre bement és egy perc mulva visszajött.

– Tessék besétálni.

Rácz Jani bement a szobába. A járása egy kissé bizonytalan volt és a félhomályban nem vette észre mindjárt az asszonyt.

– Jó estét Rácz, mondta neki az asszony. Mit akar tőlem?

Rácz Jani feléje fordult. Az asszony egy szék mellett állott: halványan és komolyan. Rácz Jani odalépett hozzá és megölelte. Az asszony halkan sikoltott és ellökte magától.

Rácz Jani megtántorodott. De nem esett el. És erre energikus lett.

– Férfiúi becsületszavamra fogadom, mondta, hogy ha ellök magától, kimegyek ide az ablak alá, kiveszem a revolveremet és főbelövöm magamat.

Az asszonyból felbuggyant a zokogás. Egy szék mögé menekült és összekulcsolta a kezét.

– Rácz! Kérem, könyörgök, ne bántson!

Rácz Jani kérlelhetetlen volt. Odament az asszonyhoz:

– Férfiúi becsületszavamra fogadom, hogy főbelövöm magam.

Az asszony halkan és bágyadtan könyörgött még. De Rácz Jani nem engedett és így neki kellett engednie.